Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)
1988-12-24 / 357. szám
e Dunántúli napló 1988. december 24., szombat A dogmákhoz való görcsös ragaszkodás mindenképpen hajótörést szenved az emberi lényeg igazi valóságán E szívtelen világ lelke Az 1986-os brno-i valláselméleti konferencia után november 15—17-e között Pécsett találkoztak a szocialista országok világi szemléletű valláskutatói. A nyitóelőadást dr. Jóri János, a JPTE állam- és jogtudományi karának tanszékvezető docense tartotta. Nemcsak hitem, de bizonyítékkal “ is megtámasztható véleményem az, hogy vallásról a történelemben bármikor, így ma sem lehet úgy szólni, ahogy - mondjuk - a csillagok állásáról, járásáról, ■ avagy a közúti közlekedés szabályairól. A két utóbbit illetően ma már nem maradhatnak különbségek a véleményekben, mert ha vannak, akkor netán a mesterséges holdakra épülő hírközlésben, avagy az országúti közlekedésben állnak elő olyan zavarok, netán tragédiák, amelyek teljesen függetlenek világnézeti elkötelezettségből fakadó indítékoktól. Nincs, nem lehet tőkéseknek szóló KRESZ és proletároknak írott. A vallásról szólva, amióta vélekednek róla, nincs olyan szabály, hogy ,.jobbra hajts, balra előzz", avagy ■ éppen fordítva. Minden vallásról szóló állítás egy meghatározott filozófiai-világnézeti lellogás totalitásába ágyazottan megfogalmazott, annak kiinduló és végpontjai által nemcsak motivált, de akarva-akaratlanul, nyíltan vagy burkoltan, meghatározott is. Napjainkban sincs ez másként Még a „létezőnek" nevezett szocialista társadalmakban sem. Ezekben a társadalmakban is másképpen közelít a valláshoz hívőként elkötelezett és a nem hívő, és a magát marxistának nevező vallásértelmezés, akár országokként is eltérő módon. Bár ez utóbbi nem egy szocialista országban jelentős változásoknak néz elébe manapság, főleg a szocializmus vezető, legősibb, a világszocializmus ügyét több mint fél évszázada meghatározó — és el is döntő — országban, a Szovjetunióban. A glasznoszty szelleme nem egyszerűen kisértet a vallás körül ott sem, hanem olyan tényező, amely a vallásnak a szovjet társadalomban játszott szerepének megítélésében radikális fordulatot sejtet. Ennek jövőjéről szólva azonban megjegyezném a következőket: A létező szocialista társadalmakban a „nem hívő" álláspontot többnyire mindmáig szokás azonosítani egy, a magát „marxista-leninista tudományos ateizmus"-nak nevező felfogással. Ez a felfogás azonban lassan három évtizede nem számol azzal, avagy hallgat róla, hogy megfogalmazásai - lényegi kérdésekben — nem azonosak az irányzatuk nevét adók vallásfelfogásával, hanem jóval inkább a dog- matizmus Sztálin által és Lenin félreértelmezett vallásról szóló mondandójából táplálkoznak, Hazánkban a párt és állam egyház- és valláspolitikája szakított ezzel az örökséggel, amellyel a magyar marxista valláskutatás is együttjárt, többnyire megelőzve a gyakorlatot. Az elméleti munkák e tekintetben a viszonylagos szabadságot élhették meg immár két évtizede. A magyar marxista valláskutatásban autentikussá, uralkodóvá vált Marx vallásértelmezéséhez való visz- szatérés. Ennek létező szocialista társadalmunk és a vallás viszonyára vonatkozó tömör összegzése szerintem a következő: „A vallás az emberi lényeg fantasztikus megvalósulása, mert az emberi lényegnek nincs igazi valósága. A vallási nyomorúság a valóságos nyomorúság kifejezése, s egyszersmind tiltakozás a valóságos nyomorúság ellen. A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma". (NEM 1. 378. old.) Ezek Marx szavai 1844-ből. Valaha azt mondták a „tudományos ateizmus" képviselői, hogy a szocializmusban a vallás a múlt olyan maradványa, amely elhal igen gyorsan azokkal a generációkkal együtt, amelyek még a múltban éltek. Ezen az alapon hirdették, hogy a Szovjetunióban és egyebütt (pl. balkáni szocialista országokban) a vallás már csak emlék, túlhaladott ma- radiság. A valós társadalmi, mindenekeelött a mindennapi élet gyakorlata mást igazol még a Szovjetunióban is. Ismeretes az MSZMP vallás- és egyházpolitikájának hirdetett és vallott felfogása, amely a múltban nem kis ellenállásba ütközött testvérének tartott, nevezett országokban is. Ezeknek az elveknek gyakorlati megvalósítása azonban hazánkban sem volt, és ma sem problémamentes. Az elvek, amelyeket az ENSZ Emberi jogokat érintő bizottsága is példamutatónak tart, minél alsóbb szinteken vesszük szemügyre, egyre soványabbak a gyakorlatban. Olyan belső pártutasítások szabályozzák pl. a párttagoknak a hitéleti gyakorlat eseményén (esküvő, temetés) való részvételét, amelyről a párttag nem is tájékozott kötelességszerűen. Csak akkor szerez gyakorta tudomást róla, ha vét ellene, és vannak akik ezt ki is használják vele szemben. Mindezek alapja az MSZMP Szervezeti Szabályzatának jelenleg is érvényes pontja, amely kimondja, hogy a párttag kötelessége: „ sajátítsa el a marxizmus-leniniz- mus alapjait...", amely köztudottan kizárja a transzcendencia hitét, így minden vallás követését. Hogy ebből milyen Személyes konfliktusok, egzisztenciális válságok származnak, nem szólnék. Nálunk ez köztudott. Hazánkban még több probléma, ellentmondás, dilemma és konfuzus életérzés fakad abból, a hatvanas évek elején megfogalmazott, jelszóvá vált, a Bibliában is megtalálható tételéből, hogy ,,Aki nincs ellenünk, mellettünk van." (Lukács 9. 50.) Egyház és valláspolitikánk régóta hirdeti, hogy a szocializmust a hivő embér is nemcsak építheti, hanem meggyőződése szerint azonosulhat is vele. Mégis, vannak hivatások (mindenek előtt a pedagógusi pálya), ahol ez lehetetlennek bizonyul mindmáig. Megvallom, nem könnyű a kérdés! Minden hivatás gyakorlásához egyszerűen partikuláris adottságok is kellenek. Aki nem bírja a vért, halált, az nem lesz orvos, de hóhér sem. Sokáig úgy gondoltam, ne menjen pedagógusnak az, aki vallásban hívő! Ma viszont azt kérdezem, mi köze a vallásos hitnek a matematikához, a nyelv szabályaihoz, vagy a testneveléshez? Nos, vitatkozzunk erről! De vitatkoznunk kellene a szekularizáció és szocializmus viszonyáról is. Valóban ez egy irreverzibilis alakulás, avagy sem? Magyarországon empirikus vizsgálataink meggyőztek bennünket arról az elméleti feltevésről, hogy erre a kérdésre a válasz egyértelmű nem! Ugyancsak vitatni lehet a nevelés és világnézeti meggyőződés viszonyát. Ez főleg az ifjúság és vallás témakörét illeti. Ismét Marxra hagyatkozva vallom, az ember — főleg világnézete —, nem a nevelés terméke. Van még sok izgalmas részletkérdés, amelyekben a jelenlévők netán szöges ellentétben vélekednek. Ezt én természetesnek tartom. Egyszerűen marxista-marxi, de akár lenini alapokon is. Végre meg kellene tanulnunk éppen a katolikus egyház múltjából azt, hogy a dogmákhoz való görcsös ragaszkodás mindenképpen hajótörést szenved az emberi lényeg igazi valóságán, a mindig mássá levés törekvésén, a fennálló transzcendá- lásán! Segítő kezek Alig egy hónapja jelent meg írásunk az árván maradt testvérpárról, akik egy elhibázott lakáscsere miatt nehéz helyzetbe kerültek. Annak idején Kiss Csabára és Kiss Angélára a pécsi Sarohin tábornok úton élő emberek hívták fel a figyelmünket. A cikk megjelenését követően többen is segítségükre siettek. Akadt, aki pénzt ajánlott fel, hogy legyen miből kifizetniük a használatbavételi díjat. A legtöbbet azonban a fiú jelenlegi és az apa egykori munkahelye tett a gyerekekért. A Pannon Volán szakszervezeti bizottságának jogsegélyszolgálatánál dolgozik dr- Kelemenné dr. Konkoly Thege Mária:- A riport megjelenését követő napokban a szakszervezeti bizottság felkérte a jogsegélyszolgálatot, hogy vegye kézbe a Kiss Csabáék ügyét. Először is bekértük az összes iratot, majd felkerestük a Pécs Városi Tanács vb- hivatal lakás- és helyiséggazdálkodási osztályát. Ott dr. Somogyi Béla osztályvezető megígérte, támogatja a testvérpár lakásgondjainak megoldását. A lakásszövetkezetnek a jogsegélyszolgálatunk levelet írt: többek között felhívtuk a szövetkezet figyelmét arra, hogy ebben az esetben a testvérpár jóhiszemű jogcím nélküli lakónak minősül, ugyanis ők akaratukon kívül kerültek ebbe a helyzetbe. A Pannon Volán igazgatója ígéretet tett arra, hogy amennyiben Csaba 15 évig a vállalatnál marad, 120 000 forint kamatmentes kölcsönt utal ki neki. A Mecseki Szénbányák szak- szervezeti bizottsága is felkereste Kiss Csabóékat. Sarkadi Kálmán titkárhelyettes személyesen intézi a gyerekek ügyeit. — Felajánlottuk a fiúnak, ha szívesen dolgozna István-ak- nán, az'édesapja volt munkahelyén, akkor erre van lehetőség. Itt a továbbtanulást is támogatnánk, szakmát kapna a kezébe. Szalai Kornélia A Dómmúzeum modellje Európai rangú örökségünk A korabeli építési naplóban, amit 1882 és 1891 között a pécsi székesegyház Schmidt-féle átépítése idején vezettek, 1883. január 24-től kezdődően jegyezték fel meglehetős szűkszavúsággal, hogy „öreg” köveket találtak a munkálatok során. Ezeket először Gerecze Péter írta az Archeológiái Közlemények 1895-97. években megjelent XIX-XX. évfolyamában. Ezzel kezdődött a pécsi Szent Péter székesegyház díszítő anyagának a második korszaka. Az első valamikor a 12. században volt, amikor az előző évszázad első felében alapított székesegyházat a korabeli Európa - itáliai, franciaországi - színvonalán álló díszítésekkel látták el. Pompázatos faragványok, domborművek sokasága meglehetősen magas szintű mesterségbeli tudásról és művészi intuícióról tanúskodik. Ezeket mai szemmel nézve egyenértékűnek mondhatjuk a pár éve (nem érdemtelenül!) óriási publicitást kapott budavári gótikus szoborlelettel: A pécsi anyag hazánkban egyedülálló. saját mostani, legújabb korunk marasztalható el a mulasztásért. Az 1952—74 közti több mint két évtized volt az utolsó alkalom, amikor látható volt az anyag, azóta raktárról raktárra vándorol, állapota pedig romlik. Ez utóbbi másfél évtizedben új múzeumok sora született Pécsett, csak ez — talán a legfontosabb - került ki valahogy a közfigyelem látóköréből. Az évszázada ismert anyag 1100 darab kőből áll, művészettörténészek szerint a többség — oszloprészek, oszlopfők, szalagdíszek, stb. — a népoltárnak is nevezett Szent Kereszt oltár fölé emelt, az oltárasztalnak hajlékot adó boltozatos építmény része, ami úgy hatott a templomtérben, mint valami nagyméretű, drága ékszerdoboz. Alkotó mesterei az északitáliai díszítőszobrászat hagyományait ültették át Pécsre, miközben egyedülállóan érdekes művet hoztak létre: ilyen ékes oltár- baldachin európaszerte ismeretlen. A román kori templomdíszi- tés csúcsteljesítményét az al- templomi lejáratok dombormű-sorozatai jelentik. Ezek a A Háromkirályok Annakidején országos szenzációt keltett az egyetemes magyar kultúra szempontjából is jelentős lelet, hiszen az első pillanattól fogva világos volt, hogy az Árpád-kor leggazdagabb székesegyház-díszítésének a kőszobrászati emlékei kerültek napfényre. Ezeknek a jelentősége mára csak .fokozódott. Az élmú[t évszázad alatt rengeteg régészeti emlékkel gazdagodott Pécs, olyanokkal, amik azóta közkinccsé váltak. Gazdagok az ismereteink a római kori Sopianae-ról - a feltárt emlékanyag bárki által megtekinthető a helyszínen, vagy a múzeumokban, a reneszánsz kor emlékeit külön kőtár őrzi, a török kori építmények javával pedig együtt élünk ... A felsorolásból a középkor hiányzik, a román kor és a gótika emlékei. Ma már tudjuk: hallatlanul gazdagok voltak a középkor évszázadai Pécsett. A száz esztendeje ismert dóm-kőtár mellett az évtizede előkerült középkori egyetem és leletegyüttese, valamint a dominikánus templom és kolostor páratlanul szép gótikája a bizonyíték erre, s egyben az a hiányzó láncszem, ami közönség után kiált. Vélhetően meg is oldódik ezek gondja. A román kőtárt illetően: a megtalálást követő száz év alatt minden korszak megtette a magáét múzeumi bemutatása érdekében, egyedül a Proksza László felvételei feltárás során olyan mély benyomást keltettek mindenkiben, hogy Zala György által másolatokat készítettek róluk, ezek az átköltések láthatók ma is az altemplomi lejáratoknál. Mint egy bibliai képeskönyv tárul elénk Adóm és Éva története, a Sámson- legenda, a Krisztus születése körüli legendárium. Fantasztikusak ezek az ábrázolások, s óriási balszerencsénk, hogy a törökök — a maguk rituális előírásai szellemében - csaknem valamennyi figurát megfosztották az arcuktól. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy két csodálatraméltó fa- ragvány épen vészelte át a nehéz évtizedeket: a nagyszemű angyal, amit a Dómmúzeum jelképének szánnak, így aztán a következő években meglehetős sűrűséggel találkozhatunk majd vele, valamint az újszövetségi Háromkirályok nem mindennapi megjelenítése. Gáspár, Menyhért és Boldizsár egy ágyban, egy — dúsan díszített - takaró alatt alszik. Nálunk szokatlan ez az ábrázolás, francia szakértők viszont úgy nézik (a domborműről készült képeket), mint régi kedves ismerőst: a középkori frankhoni művek ábrázolják ugyanígy a Háromkirályokat . . . Szegény a szó elmondani, mi érzést keltenek az emberben e kövek. Látni kell azokat. S erre most, 1974 óta először, mód is van. A Művészetek Házában kamarakiállításon tekinthető meg 16 restaurált faragvány az 1100- ból. A következőkben a kiállítás megnyitása alkalmából elhangzott gondolatokból idézünk : Dr. Újvári Jenő, a Janus Pannonius Múzeum igazgatója: „Áttörésre vágyunk a kőtár sorsát illetően. Legyen meg a pénz a Dómmúzeumra, nehogy áthúzódjék ez a ránkváró feladat a következő évezredre". Dr. Bachman Zoltán Ybl- dijas építész, a Dómmúzeum megvalósítható tervének a tervezője: „Könnyű ma azt mondani: nincs rá pénz. Csakhogy az olyan rejtőző értékeink, mint ez is, ha jól sáfárkodunk velük, pénzt is hozhatnak. Az a pénzügyi áldozat, ami ehhez kell — nem hallgathatom el: sokról van szó —, a ma megszokottól merőben másfajta szemléletet és gazdálkodást igényelne. Mert aki az ilyen látványból a sápot húzza, az nem áldoz érte, aki viszont áldoz, mint pl. a tanács, annak semmi haszna belőle ..." Dr. Tóth Melinda művészet- történész, a Magyar Tudományos Akadénia művészettörténeti csoportjának a munkatársa: „Ilyen középkori gyűjteményünk csak egy van az országban, s ez még be is sorolható Európa művészettörténetébe! Várni vele tovább nem lehet, az anyag megmentésének nincs alternatívája. Kötelességünk is megmenteni, mert ezzel a nagyon jelentős európai örökségünkkel el kell számolnunk az utókor előtt". Osgyányi Vilmos restaurátor: „Túl vagyunk az 1100 darabból álló gyűjtemény egy- harmadának a restaurálásán. Most derül ki, mi minden történt ezzel a felbecsülhetetlen értékű anyaggal, hányszor és hogyan nyúltak hozzá a megtalálás óta eltelt száz évben. Ki kellett dolgoznunk egy olyan tisztítási eljárást, amely- lyel az erősen megkötött, szinte már cementálódott porréteget, a makacs patinázó- dásokat, a vizüveggel történt konzerválást és minden más szennyeződést el lehetett távolítani. Ennek eredményeként eddig elfedett vagy elpusztultnak hitt festéknyomok váltak láthatóvá . . ." A kiállításhoz készült egy kis képes ismertető — katalógusnak nem mondható, hiszen az, vagyis a teljes anyag művészettörténeti feldolgozását tartalmazó katalógus jövőre jelenik meg a Soros-alapítvány támogatásával —, amelyben dr. Ormos Mária történész, a JPTE rektora irt előszót. Befejező mondatát idézzük: „Nekünk, mai polgároknak gyönyörűséges feladatunk, hogy ezt az európai rangú örökséget utódaink számára megmentsük”. Nehéz időkben hangoztak el ezek a szavak is. De ki kellett mondani. Ez az ügy minden gondunk, nehézségünk ellenére serrT halogatható, hiszen önmagunkkal szembeni vétek volt az eddigi halogatás is. Ha valamire, hát erre kellene Pécsett társadalmi mozgalmat indítani. . . Milyen szép is lenne a bejáratnál egy tábla: „Épült Pécs társadalmának a segítségével .. ." A dátumnak az 1991-es évszámot kellene rögzítenie. Akkor lesz százéves mai formájában a székesegyház, amely háromnegyed évezreden át őrizte középkori örökségünket. Hársfai István
