Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)

1988-12-24 / 357. szám

1988. december 24., szombat

Dunántúli napló

7

Esti beszélgetés Orsós Pálék konyhájában

Csillagos este Kistamásiban

Kistamásiban játékautóról álmodik egy kisfiú. Abban az órában, amikor gazdagon díszített ezüstfenyők alatt BMX- et, joystick-et, korcsolyacipőt és divatos szabadidőruhát hul- lajt a karácsonyi angyal, talán ebben a vedlett falú házba is elhozza a Jézuska azt a várva várt bádogautót.

Orsós Pál, az apa, 18 éves. A felesége tizenhét. Maguk is gyerekek még. A férj ezekben a téli hónapokban 2300 forintot visz haza az építőipari vállalattól. A család jövedelme azon felül már csak a kisbaba után járó pótlék. Segélyt nem kapnak, mert az elöljáró meglátta a táskarádiót a kre- dencen, s azt mondta: aki ilyet tud venni, annak nem jár. lehet, hogy igaza van. Az kapjon segélyt, akinek még rádiója sincs a technika századának végén.

Négyen melegszenek mosta konyhán. A fiú apja munkásruhában, svájcisapkával a fején üldögél, ritkán szólal meg, csak ha kérdezik. Mellette egy, a Paliéknál nagyobbacska gyermek, együtt hancúrozik a kicsivel.

Kolics Pál dobszai iskola- igazgató mindent tud róluk.

— A Pali gyerek, ugye, kijárta a nyolcat, aztán nem tanult tovább. És te lány, te hány osztályt végeztél? - néz o vékony, széparcú asszonykára.- ötöt... Mert az államiból, a Gyiviből megszöktem. Aztán meg . . . jött a gyerek.

— Aztán jött a gyerek - bólogat az igazgató úr. — Hát a faluszemináriumon találkozunk-e?- Hogyne, elmegyünk - élénkül fel a férfi a tűznél. A macska meg is ijed, áttelepszik a farakás tetejére. - A múltkor is nagyon jó volt.

— Elmegyek én is — emeli fel értelmes gyerekarcát Orsós Pál. — Ha itthon leszek, elmegyek.

A fekete lány azonban ingatja a fejét.

— Én nem tudom, igazgató úr. Félek, hogy megvernek.

Egy magyar fiú nevét mondja, aki már többször megfenyegette. — Azért ilyen hősök, mert a bátyám nincs itthon. Katona. Ő aztán ellátná a baját mindegyiknek.- Ne félj, hazakísérünk — bíztatja Kolics Pál. - Ide csak nem mernek bejönni.- Bejönnek azok még az udvarba is...

A félelem mindennapos vendég Kistamásiban. Fél Orsós Sándor, a nyugdíjas teknővájó is, pedig két fiával és jó kötésű unokájával múlatja az időt a konyhában. - Legfeljebb karót visze'k magammal a szemináriumra, de mindenképpen elmegyek - Ígéri az igazgatónak. A sarokbangyö- nyörűen megmunkált teknő áll, a régi mesterség jelképe. Megölünk egy disznót — mondja Sándor bácsi, felcsillanó szemmel, aztán még nagyobb lelkesedéssel folytatja: - Képzelje, ezer forintot kaptam karácsonyra Grósz Károlytól! Minden nyugdíjas kapott, meg is tudom mutatni a papírt, ha

nem hiszi. A korábbi miniszterelnök, a Kádár, tavaly semmit sem küldött. A Grósz Károly meg ezer forintot!

Hosszúra nyúlik árnyékunka holdfényben. Borzasztó hideg lesz hajnalra, a csillagok fényesen ragyognak, a Mecsek felől kellemetlen szél söpör végig a Szigetvidéken. A házak ablakai párásak a benti melegtől. Az utcáról is látszik, melyik szobát fűtik.

Talán ha százhatvanon laknak itt.

— Ez mindig apró falu volt — mondja Kolics Pál, - a lé- lekszám sohasem haladta meg a kétszázat. A cigányok a hatvanas évek elején jelentek meg nagyobb számban, ma már csaknem minden második házat ők foglalják el. Őslakost nagyon keveset találni. Néhányon városból költöztek vissza, a gazdálkodós reményében. A cigányok, kevés kivétellel a beások nemzetségéhez tartoznak. Akar egy jobb házat is látni?

A falu végén az utolsó előtti ház Bogdán Istvánéké. Fekete fiatalasszony szalad elő a kutyaugatásra, tessékel beljebb minket szívélyesen. A folyosóról belátni a ragyogóan tiszta, városi lakásban sem szégyellnivaló fürdőszobába, az emberi méretű konyhába, ahol a hagyományos tűzhely ontja a meleget. Az óvodás Mónika rajzfilmet néz a jugoszláv tévében.

Itt minden a házigazda ke- zemunkáját dicséri. Bogdán István szakmunkás, parkettázó, ahogy mostanában nevezik: melegburkoló. Hatezer forint körül keres, nem tudom, ha Budapesten élne és nem cigány származású volna, akkor is ennyit kapna-e kézhez . . .

Még ebben a szép házban is elszomorodhat az ember.

— Mónikát — mondja az asszony - rettegésben tartja egy nő az autóbuszon. Óvodába jár a kicsi 'Nemeskére, a szomszéd faluba. Egy cigányasszony riogatja, fenyegeti mindennap.

Fenyegetik az anyját is, megnézi hát, mikor lép ki a házból. De a cigányszemináriumon ott lesznek családostul.

— Én ezek között az emberek közt még sohasem féltem. A legijesztőbb férfiak körében is nagyobb biztonságban érzem magam, mint némelyik 'magyar faluban. Ha körzeti megbízottat kérdezné, ő talán mást mondana. De ha morognak is egymásra, alapvetően csendes falu ez — mondja tűnődve Kolics Pál.

De hát mi is az a cigány- szeminárium, amire kölcsönösen bátorítják egymást? A Dobszai Általános Művelődési Központ kezdeményezése. A szakmai program néháiny sorát idézem:

,,A faluszeminárium célja az életmód minimális megváltoztatásának elősegítése. Programjában a cigánycsaládok vesznek részt, korosztálytól független ül. ös sreá'l I ítá sako r

építünk a közösség demokratizmusára, önállóságára, vágyaira, igényeire. Természetesen a program nyitott a település valamennyi lakója számára."

Elképzeléseik szerint átfogó felmérés előzi meg, illetve kíséri végig a szemináriumi sorozatot. Ha sikerül, valóban jól ismerik majd az itteniek gondját-bajót. Segíteni is könnyebb lesz rajta, mint kívülállóként. Novembertől áprilisig tizenkét összejövetelt terveztek. Az elsőt Várnagy Elemér dr. már megtartotta a világ cigányságáról, diavetítéssel. Sikeres volt. December 23-óra a karácsonyi népszokásokról hirdettek meg előadást. Szerepel aztán Lakatos Menyhért író, Jónás Judit színművész, Orsós Teréz komlói festőművész, s Gyalog Istvánná, a cigányság egyik leglelkesebb baranyai népművelője. De tanulnak majd egymástól is: régi mesterségek fogásait, dalokat, táncokat. Lesz egészségügyi előadás, hasznos háztartási tanácsadás, eligazítás a lakásépítés útvesztőiben. Csak járjanak minél többen, csak menet közben el ne fogyjon a lelkesedés.

Hegedűs Sándor dobszai tanár mondja:

— Kistamási nagyon régi település, nevével már az 1554. évi török adóösszeírásokban is találkozhatunk. Szín-magyar református község volt, amíg csak az egyke, a háború és a téeszesítés meg nem bomlasztotta a sorokat. Ott nőttem fel én is, még emlékszem, hajdanában milyen nagy összetartás éltette a falut, önmagában az egykézés nem tette volna tönkre, lett volna természetes utánpótlás, ha a politikai és gazdasági körülmények nem kényszerítik az embereket az elvándo'rlósra. Mára nagyon vegyes kép alakult ki.

— Végül is mit gondol, mi lesz Kistamási sorsa?

Nem válaszol mindjárt. Már ő sem ott lakik, csak édesanyjáért kell aggódnia.

— Ha csoda nem történik, tönkremegy. Nem olyan ragadós a jó példa, mint kellene. A fiatalokban még látok reményt. Külön költöznek, építkeznék, ki akarnak törni a sárba húzó hagyományokból. Nemesiében két szép ház épült, mindkettő kistamási cigányé. Elköltözni, ez is egy megoldás.

Állunk a halvány fényben derengő főutcán. Kékesen lobban a vaku 'Villámja, filmre rajzolja az elárvult templom körvonalait. Az egyik társadalomkutató szavai jutnak eszembe, amint a függöny nélküli ablak-képernyőket nézem: ,,A cigányság a magyar nemzet időzített bombája.”

Egyre biztosabban érzem, az1 egyetlen, amit tehetünk, hogy ne robbanjon fel ez a bomba: követni és támogatni a Kolics Pólók munkáját. A cigányságot nagyon komolyan kell venni, hogy a jövőben ne kelljen még jobban félnünk egymástól. Hogy annak az Orsós-gyereknek, aki most kisautóról álmodik, évtized múlva ne a bicska vagy a fogdáiból szabadulás legyen a karácsonyi ajándéka.

Havasi János

Játékország múzeuma

........Lovagolok fűzfasípot

f

újva,

Lovagolok szilaj

nádparipán . . ." (Petőfi)

A „Szórakaténusz” kiállításai Kecskeméten és Pécsett

A Nagyszüleink játékai városban és falun c. állandó kiállítás egyik részlete

,,A világ múzeumaiban sokféle felnőttek készítette játékszert őriznek. Belőlük a felnőttek gondolatai — esetleg saját zsenge koruk emlékei — tükröződnek a gyerekek játékairól. Ám a gyerekeknek is volt mindig saját játékhagyományuk, amelyben a képzelet szabja meg a játék módját. Hiszen a gyermek a fantáziája révén tölti meg játékait tartalommal."

E sorokat a pécsi Finn fajátékok c. kiállítás ismertető füzetében olvastam. S vele még inkább megragadóvá lett e kiállítás anyaga, mert így, ahogy van, végtelen és csöndes szeretetet áraszt a kisgyerekek iránt.

fajátékok. 60-80 éve készültek vagy nemrég. Nagyobbára még abban az időben, amikor a műanyag még nem törte meg a faanyag, a fajátékszerek egyeduralmát.

Amitől az emberek egy része egy kicsit szomorú lesz . . . Hiszen egy doboz építőkocka, gömbfákat szállító vonatszerelvény; egy jojó, facsiga, fakard, kissze'kér vagy hintaló (!) hangulatot árasztott. Egy fröccsöntött akárminek sohase lesz hangulata . . .

■Igaz, jött helyettük sok más, kreatív - ma így mondják — és praktikus. Jött a Márklin és a kőkocka-építő „egybegondo- lásával” a csodálatos Lego, örömére gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Én azért — talán épp ezért? - egy kissé torokszorítottan nézegetem e durva, rusztikus vonalú fajátékokat. Az építőkockákat, a kopott, festéke- pergett ,,ős-teherautómobilt’’ a húszas évekből; a spárgával húzható kis állatfigurákat, a csúzlit, a fenyőkkel övezett ba- baerdészházat apró bútoraival, s a többieket.

József néprajzkutató, a múzeum igazgatója. A játékmúzeum két fő irányban munkálkodik. Egyfelől gyűjti, rendszerezi és kiállításokon bemutatja az országban s a magyar nyelvterületen föllelhető, a hagyományos (vidéki és városi) gyermekéletre vonatkozó játékszereket. Másfelől szakköri helyiségeikben komplex vizuális foglalkozásokat tartanak. Itt a kreativitás fejlesztésének korszerű módszerei a népi kézműves hagyományok újrafogalmazásával egészülnek 'ki. (Agyagmunkák, terménybábok, rongybabák, batikolás, gyöngyfűzés, papírmunkák és hosszan sorolhatnám.)

Maga a múzeumi gyűjtemény: mintegy tízezer tárgy. Polgári és népi játékok. Vásárlás és ajándékozás útján kerültek ide. Másfél-kétszáz évesek, illetve jelenkoriak. Ugyanis a közeli múlt és napben a címben jelzett muzeális játékszereket.

Jelenlegi állandó kiállításuk tematikailag, - más csoportosításban és friss anyaggal — kapcsolódik az előző kettőhöz. Ez is három nagy egységre tagolódik.

Körbejárva, különös élményt jelent megismerkedni a magyar játéktervezés és -gyártás valamint a játékkereskedés múltjával. Megragadó önmagában is elmerengeni egy, a húszas éveket idéző játékbolt részlete előtt; vagy a maga korában fogalomként ismert „Grabóka” (Grabowieczky Leon), s a szintén budapesti „Bengergócia" (Vájná Géza) játéküzemeinek jellegzetes darabjai előtt.

A második rész ünnepkörökhöz csoportosított játékokat mutat be a gyermekélet jellegzetes tárgyaival; a századelő polgári gyerekszobájával

Szórakaténusz Játékmúzeum, Kecskemét

Velük egy másik világtól is elbúcsúzunk, végérvényesen. Ilyen volt apáink, nagyanyáink fából megálmodott játékországa, s egy kicsit a mienk Is, akik már nagyapakorban járunk, öregapókorunk felé lépdelve.

A Finn fajátékok c. vándorkiállítást a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum rendezte meg Pécsett.

Innen indultam el, hogy valamit még, valami többet lássak abból, ami letűnt korok gyermekéveinek sok ezernyi emlékét őrzi.

Különös, sokszögű cseréptetős épület Kecskeméten, a város szívében. SZÓRAKATÉNUSZ Játékmúzeum. 1980-81- ben épült föl. erre a célra, néhány megszállott néprajzos múzeológus meg építész „rögeszméje" nyomán, amelynek sikerült megnyerniök várost, 'megyét, minisztériumot és egy sor helyi vállalatot, üzemet, összesen (akkor!) mintegy 10 millióból „lett" ez a bájos, hangulatos jókora „babaház".

Kalauzom dr. Kriston Vizi

jaink játékait is gyűjtik, ahogyan ajándékozással idegen népek játékait is. Szakkönyvtárukban pedig a korabeli gyermek- és ifjúsági lapok, mesekönyvek jellegzetes és ma már alig föllelhető példányait mutatják be. Szellemi néprajzi gyűjtőmunkát is végeznek; följegyzéseiket a múzeum adattára foglalja egybe.

Távlati céljuk, hogy hazai múzeumokka‘1, magángyűjteményekkel karöltve létrehozzák Kecskeméten (kéziratokból, fényképekből s más dokumentumokból) az országos játéktörténeti nyilvántartást; azon kívül tervezik egy játéktörténeti archívum kialakítását is.

A Szórakaténusz Játékmúzeum 1981 decemberében kezdett működni a Népi és polgári játékok c. állandó kiállítással. Majd csaknem öt évig tömeges érdeklődéssel kísérték országszerte a látogató csoportok második állandó kiállításukat, amely Nagyszüleink játékai városban és falun címmel tárta fel három témakörés a falusi gyerekek szüleik vagy maguk készítette játékszereivel: nádihegedűtől pörgettyűkön át a csuhébabákig. Végül a körgalérián a múzeum anyagából válogatott japán, finn, orosz és német játékokban gyönyörködhet a látogató.

A minap körülnéztem az aranyvasárnapi forgatagban. A mai kisgyerekek részére természetesen a legmodernebb technika gyermekjátékokban tárgyiasult másait keresték a szülők elsősorban. Az űrrepülés, a közlekedés gépcsodáit; versenyautókat és szebbnél szebb és izgalmasabb szállítójárműveket. De láttam távirányítható óriásdarut is, nyilván a „Der kleine Grosspanel" című lakótelepépítő kompozíció „kivitelezéséhez”... S ez nyilván így van rendjén. Mai gyerek a mára nézzen.

Én azért megikérem majd az unokámat, hogy ha parkban- ■erdőben megpillant egy szép szál fenyőt, vagy valahol egy szépen megmunkált fafelületet, lopva simogassa meg, mint kedves régi jóbarátot . . .

Wallinger Endre