Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)
1988-12-19 / 352. szám
1988. december 19., hétfő Dunántúli napló 9 „Az igazság konkrét dolgokban létezik” Beszélgetés Thiery Árpád íróval Thiery Árpád író, újságíró ma a Kortárs című folyó, írat ügyvezető főszerkesztője. A Dunántúli Napló egykori ^főmunkatársa nemcsak határai ók on belül ismert regények és novellák szerzője. Köteteit olvashatjuk orosz, német, francia és bolgár 'nyelven is. Nemrég ünnepelte hatvanadik születésnapját. Az általa szerkesztett folyóirat szerkesztőségében beszélgettünk, ahol a fővárosi élet lüktető zajában az ablak alatt elhaladó villamosok is az utakra figyeltetnek. Persze, nem sínutakra, hanem Thiery Árpádéra, melyeket eddigi életében megismert.- 1949-ben újságíróként kezdte pályáját a Szabad Szó szerkesztőségében, majd a Középdunántúli Naplónál folytatta. Milyen cél vezérelte, hogy elhagyta szülővárosát, Budapestet? — Szabó Pál író javaslatára lettem újságíró a Szabad Szónál. 1952-től katona lettem, öt év múlva saját kérésemre leszereltek a néphadseregből. Ekkor fiatal újságírókat kértek fel. hogy a megyékben újjászerveződött lapok munkáját segítsék. Vállalkoztam e feladatra, így lettem a veszprémi napilap kulturális rovatának vezetője. Később a Dunántúli Napló akkori főszerkesztőiének kérésére 'Pécsre költöztem, örültem a hívásnak, hisz vonzott a város kultúrtörténete szellemisége. Másrészt már Veszprémben foglalkoztam szépirodalmi alkotások létrehozásával, így kedvezőnek láttam a Jelenkor alkotóinök közelségében való létemet, melynek a mai napig is szívesen adom át közlésre írásaimat.- Mire ligyeltették, mint Írót, újságírót ezek az évek? — Tulajdonképpen komoly munkát jelentett az újságírás, hisz a heti normánk két riport, valamint egyéb publicisztikai írás volt. Persze, nem bántam meg, mert sok élményt adott. Élt bennem Hemingvay gondolata, aki azt mondta, hogy minden írónak először újságírónak kell lennie. Az élet mélyebb megismeréséhez igazán jó módszer volt. Közelségbe kerülhettem mindazon dolgokhoz, melyek az akkori magyar társadalmat tükrözték. Számos emberi környezet nyílt meg előttem, melyéket később, alkotásaimban is feldolgoztam.- Dráma, regény, riportgyűjtemény és novellák születnek, miközben rendszeresen újságot ir. Bokáig érő víz címmel drámáját mutatja be a Pécsi Nemzeti Színház. Megjelenik Isten veled, háború! című regénye. Kötetekben publikált novelláival Bábel volt Vé- ménd! szociográfiája is napvilágot lát. Érdeklődése középpontjában ekkor t a magyar forradalmi mozgalmak és a szegény rétegek világa áll. Milyennek látja akkori önmagát?- Nem lehet elválasztani újságírói és írói tevékenységemet. Említette Bábel volt Véménd! című könyvemet, melyet egyik legjobb írásomnak tartok. Aligha írtam volna Véméndrő'l, ha nem küld a Napló" főszerkesztője riportot készíteni, vagyis újságírói munkámnak köszönhetem, hogy találkoztam e több nemzetiséget magába fogadó faluval. Nézze, érdékes volt az akkori évek társadalma. Más világ bontakozott ki. Lényegesen má- sa'bb, mint az ötvenes évek. ben volt. Tapasztalataimat e korszakról az Évszakok című kötetemben rögzítettem.- Mondják, a jó újságiró egyenlő lehet az Íróval, mégis szakadást látok e két műfaj művelői között, ön is igy látja? — Igen, van szakadás. Ezt különösen az utóbbi években lehet nyomon követni. Több oka is van. Például a privatizálás, az írók erkölcsi és anyagi elismerésének hiánya .. . Általában az írókból pedig jó újságírók lesznek. Persze, könnyebb az írók , helyzete, mint az újságíróké. Mások a lehetőségeik. Válogathatnak az egyes témakörökben, míg a publicista ezt nem mindig teheti meg. Mindkét műfaj művelőinék azonban közös a talaja, az a valóságos világ, amiben élnék, hisz az igazság mindig konkrét dolgukban létezik. — A nyáron a Kortárs ügy. vezető főszerkesztője lett. Várható-e a folyóiratban tartalmi vagy strukturális változás? — Tartalmi igen. Elsősorban nyitni kívánunk a határainkon túl élő magyar írók műhelyei felé. Igaz, időnként ezidáig is közöltünk Sütő Andrástól, Határ Győzőtől és mosóktól. Most szeretnénk a kört bővíteni. — Van kapcsolata egykori dunántúli pályatársaival? Hatnak-e ,még Thiery (Árpádra, 'az íróra, az ifjúkori évek életterei, emberi arculatai? — Természetesen. Nagyon jó baráti kapcsolatban vágyók ma is Lázár Ervinnél, Bertha Bulcsúval, akikkel Pécsen ismerkedtem meg. És sorolhatnék még neveket, így Szederkényi Ervinét, akivel haláláig kapcsolatban álltam. Legutóbb éppen az ő temetésekor jártam a városban. Csorba Győzőt pedig mindmáig mesteremnek tartom. Sajnos, egyre ritkábban járók az egykor otthont adó városban, annál többet képzeletben, hisz családregényem, melynék harmadik kötetét írom, több szállal kötődik e pannon tájhoz és embereihez. Büki Attila Kis emberhatározó Függe a magyar fürtben egy kisgyerék, Szabó Bálint. Megszólítom. — Jól megkapaszkodtál-e? — Én igen, de bír-e majd az ág? * — S majd ha nősz, vajon bírod-e tartani növekvő súlyodat? — Ha muszáj, s akarom! — Muszáj, s akarnod kell. — Marad elég fiú a fürtön, ha lepottyanók .. . — Csúnya, s értéktelenebb s hiányos fürt. Igaz? — Igaz. * — Szépíthetnéd is a fürtöt, ha jól illeszkedsz a többiek közé. — Nem olyan könnyű... — Hiszen tudom én azt! — Milyen lehet más fürtben lenni? — Erdély nem tudja, mi a lapály, mondta Kazinczy. Mégis teljes a szépsége, mondom én. * — Mi gyermekek annyik lennénk csak, mint egy gyümölcs? — Annyik, de nem: csak. — Én többnek érzem magam. — Istennek, tudom. — Nem, nem annak! Egyszer ennek, másszor annak! Én tudok változni, Isten nem. Van, amikor kinevetem, máskor sajnálom magom, mint bohóc a cirkuszban. Cirkusz ez itt, szerintem, amit mi csinálunk. Csak a mi cirkuszunkban kicsi madarak, verebek, seregélyek, cinkék és oroszlánok ... — Ez egy ilyen cirkusz, fiam. Igazad van. * — Nekem tetsrik ez a beszélgetés veled, de nem értem! — Megöregszel, s még mindig nem érted majd. — Talán, mert mindig itt csüngök csupán ezen a fürtön ... — Nemzeteden! Úgy hívják ...! — Nemzet? Nemzet... Ez nemzet? — Az. — Ilyen kis fürt is — nemzet? — Az. Minél kisebb, annál drágább. Nekünk! — Másnak olcsóbb? — Csak reményiem: mása válogatja! * — Kíváncsi vagyak, mi lehet azon túl, amit innen láthatok?! — Hisz’ fürtöd sem ismered ... — Nem ismerem, de érzem. Amazokat meg nem érzem. — Soha nem is fogod. — Az ember annyira zárt világba születik? Minden gyerek Dióbél királyfi? — Úgy érted, „dióként dió- türn zárva lenni"? Egy Babits nevű költő szerint: igen. — És szerinted? — Száz bölcsőben nem ringhatunk. Száz anyád, száz apád sem lehet. Száz fürtben sem növekedhetsz. — Azért mégis kíváncsi vagyok, milyen lehet másik bölcsőiben, másik fürtben! — Kitalálhatod! — Hogy? — Ahogy tudod. — Nem segítenél? — Nem nagyon lehet. Any- nyit léhet (most tesszük éppen), amennyit ezzel a beszélgetésünkkel. * — Milyen fajta ez a fürt? — A fürt fajtaneve: magyar. — Jóféle fajta ez? — Azt hiszem, jó fajta. — Nem biztos? — Azon mérik, a fürtből hány szem marad ép, hány szem érik be. Vágyik-e egyenként mindegyik arra, hogy minél tökéletesebb legyen. Együtt ítélhető meg a fürt. Egy-egy szemre hiába hivatkoznánk. Külön-külön hason- líthatatlanok. Együtt mégis értékelhető képet mutatnak. — Igy én nem vagyok én I — Igazad van. Semmiképp! Büszke vagyok rád, mert erre mind kevesebben jönnek rá. * — Népek életében is vannak évszakok? — Furcsákat kérdezel. — Tavasz, nyár, ősz, tél, esős és száraz évszak, jég - kórsak, eocén, miocén ... — Miket tudsz! — Tehát? — Talán vannak, de felismerni néni tudjuk az évszakokat. Ahhoz rövid ideig élünk. — A hegyek megmondhatnák. — A hegyek? — Millió évekig élnek, nem? Ha fiayeltek bennünket, derekukon, nyakukon, élősködőket, s beszélni tudnának, elmondhatnák, vannak-e évszakok az embernépek életében! — Mi úgy mondjuk: történelmében. Vannak. De a hegyek szerencsére nem beszélnék, mi tehát abban a reményben élünk, óbban vagyunk kénytelenek élni, hogy tavasz van, avagy éppen tavaszod ik. — Óvatosan fogalmazol! — Értékelhetetlen, megfo- galmazhatatlan gondolatokat fogalmazz minél óvatosabban! — De azért szabad ezéket is megfogalmazni? — Mindent szabad. Gulay István X ] • T - i j , -.v#^ .'-•; ,, „: -.“ “'• ítj"*, —■- •'* ■f"." ~jjg. “ §. f ' I így telt el nyolcvannyolc nyara. Az idő töltése fiatal szívekbe. Pitvarok és kamrák, kismutatók és nagymutatók. Minden, ahogy pontosan elő van írva, a legkisebb zökkenő, bakugrás nélkül. S mindez tán azért, mert így van jól. Ami pedig jól van, (nem feledve, persze, a kellemetlen, ám szükséges kivételeket), az az idő múlásával nagyon jól lesz. így is történt. Nagyon jó volt, hogy megjött a nyár. Június 21-én a Nap pályáján elérte csúcspontját, megérkezett a leghosszabb nappal, de ezzel rögtön valami véget is ért, azaz elkezdődött egy másik időszak, a kíméletlen őszbe hanyatlás, vagy talán egyenesen telet is említhetünk; most mindenesetre elérkezett az, amire annyiar vártunk. Ehelyt botorság lenne fölsorolni a nyár készen kapott és kezünk alatt formálódó kellékeit. Nem is az a fajta riadalom tart vissza tőle, hogy e gyorsleltór szinte törvényszerűen hiányos és szürke lenne, inkább félek attól, hogy a megvalósulás misztériumának teljes hiánya csők kongó űrt, legfeljebb maszatos képet tárna elénk. Ezt nem lehet egy villany- kapcsolóval elintézni: föl — itt a nyár, le — hová tűnt? Ó, akik az idő körforgását, ezt az enfarkába harapó, fuldokló kígyót ismerik, tudják, hogy másutt az igazság. A nyár érkezik. Megérkezik. Mint egy távoli sarok sötétjéből kiszakadó kéz. Amiről tudod, hogy megérint. Érted- nyúl. Elkap. Utazok. Nyár, mennem kell. El kell mennem, senkire sem. hallgatva, menekülve. Távolsógosdit játszok, ülök az ablak mellett, követem a tájék ugrálását. Figyelem a színeket, egyes növények itt még nem olyan érettek, mint otthon. Tisztelgő vasutasok suhannak el visszafelé, ők hazamennek, azaz otthon vannak. Csak én utazok. Az előre-világért hagyom ott a hátra-világot, hogy majd — mikor véaetér az utazás — visszafordulhassak, és az elő- re-világból legyen hátra-világ, és a hátra-világból előre. Egy ablaknyi nyári táj. A koszos üveg mögött, elérhetetlenül. Idegen városok. Idegenek, mondom azokra, kik az állomások restijeiben ücsörögnek sörözve, várva, hogy végre ők is elindulhassanak. Idegenek közlekednek az utcáikon, idegenek javítják a tetőt a faluszéli házakon. Még azok is idegenek, kiket velem együtt vonszol mind e díszlet előtt a mozdony, kik a szűk folyosókon igyekeznek a büfékocsiba, oldaltfordulva elengedve egymást. Itt egyedül én nem vagyok idegen, nyugtatom magamat, lopva nézek körbe a zsúfolt fülke arcain. Megérkezek a nyárba. A nyár kellős közepe egy nagyváros. Amely, (bár én zarándokoltam őhozzá), olyan, mintha a lábam elé esett volna. Izgalmasan félkész. Arra vár, hogy megérintsem. Hogy hozzányúljak, hogy belé- harapjak. Akarja, hogy akarjam. Fogom a nagyvárost, a nyár piros szalagjával átkötve. Csinoska. Gusztusos. Nem lehet csak úgy nekiesni. Vigyázni kell .nehogy behorpasszam az oldalát. Úgy kell magomévá tennem, hogy az akció kimó- doltságának kínja lehetőleg ne jelentkezzen, inkább a természetes jókedv és felhőtlen nyugalom lengje körbe az itt töltendő napokat. Kár, hogy mégis habzsolnom kell. Az idő nem engedi meg a báva nézelődést. Hisz nekem majd azután ebből a városból, az utazásból kell megélnem kerek egy esztendeig, míg a természet ősi körforgása megint vissza (vissza?) nem ér a nyárhoz, ahhoz az időponthoz, mikor utazik az ember. Habzsolni kell. Nehéz nyárnak lenni. Megfelelni kimondott és kimondatlan elvárásoknak. Van egy bizonyos szint, amit teljesen nevetségesen minimumként emlegetnek, ez alá süllyedni nem tanácsos. Nem is azért, mert akkor „történik valami", nem, nem történik semmi különös, csak egyszerűen ne akarjunk kibújni a bőrünkből. Mégha kutyálkodni is akarunk, akkor is ki kell villantani valamit igazi arcunkból, lássák, hogy itt vagyunk, csak éppen bu- jócskázunk egy kicsit, lustálkodunk. Egy nyár persze könnyen viccel. Hogy vannak elvárások, és nyárnak lenni voltaképpen nehéz? Könnyen viccelni is nehéz, s ha számba vesz- szük az évenkénti kényszerű visszatérést, az átlagokban szereplő napsütéses órák nyomasztó összegét, talán megbocsátunk mindenért. Azért, mert esik a nagyvárosban. Makacsul esik a nagyvárosban. Békényszerít a kávéházba, a levelezőlapok fölé. A lapok másik oldalán kis kimerevített kép mutatja a nagyvárost, hol a fölvételkor nem esett az eső, a zavartalan, ideális nyár terpeszkedett a fényképezésre méltó épületek tatain, s bizonyára a kép szélein túl eső többi városrészben is. Nézem a nagyvárost piciben, ahol ott vagyok, azaz itt, messze az ott- tól. Ilyen a nagyváros, ilyen a nyár, ilyen volt, s bár nem vagyok látható sehol, mégis minden enyémmé minősül, akik majd megkapják, úgy tekintenek rá, mint az én városomra. A lapokra ráírom annak a helynek a címét, ahonnan hosszan zötykölődve, pénzt, fáradságot nem kímélve, ideutaztam, önszántamból, (szántam volna magam?), tiszta elmével. Lassan futnak ki toliam alól a cím betűi, s mint egy másik városban vósórolha. tó képeslapon, látom magam előtt a házat, hová a postás beviszi majd irományomat, hogy remekül érzem magam, minden a legnagyobb rendben, bár az idő nem kényeztet el. Pont. Ezt írom, a sablonszöveget, a minimumot, amit —, akármilyen nevetséges -, elvárnak tőlem, s én is úgy érzem, ennyi igazán nem sok, lám, máris eleget teszek neki. A lekicsinyített nagyváros üzenetemmel szinte bűnbánóan indul hazafelé, ugyanazon az úton, melyen én eljöttem otthonról. A képeslapok színes kis téglalapjai a valóságban mind ott állanak a helyükön. Csak széleiket vesztették el. Körben további házok sorakoznék, az utcákon villamosok, autók. Valóságuk megsemmisíti az útikönyveket, a másolatokat. Hiszen majd’ mindeayik házba be lehet menni, sőt ablakaikon ezúttal egyáltalán nem idegen emberék hajolnak ki. Minden magáért beszél, könyökérintésemre kis darab vakolat hull a földre. Itt többé semmi sem olyan, mint a képeslapon. Becsaptam az otthoniakat küldeményemmel, s keserűen veszem tudomásul, hogy magamat is be fogom csapni, ha majd minderre visszaemlékezek. Mégis fényképezek. Lefényképezem a vOkolattör. meléket a járdán, amit valószínűleg még ma széthordanak az errejárók lábai. Ezt a házat hiába festik újra, ha valaha is sor kerül rá. Igy telik el nyolcvannyolc nyara. Mint egy pillanat. Felesleges szót pocsékolni a távozásra, mert félő, hogy ebben a tekintetben sose fogom megtudni az igazságot. Ez alól a kétes értékű megérkezés örömei s gyötrelmei sem kivételek. A nyár fedőneve valaminek. Valaminek, ami elmúlik s talán újra eljön. De az is lehet, hogy csak egy kísérteties játék botcsinálta figurái vagyunk valamennyien.
