Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)
1988-12-19 / 352. szám
\ r ' * * Európa színvonalára! Részvénytőzsde IO ____________________________ J anuár elsejétől magánszemélyek is vásárolhatnak részvényt. De hol? Mert arra a kérdésre, hogy van-e Magyar- országon részvénytőzsde, szerény feltételezésem szerint, száz megkérdezett közül, legalább kilencvenkilencen nemmel felelnének. Bizonyára azért, mert a tőzsdét jobbára egy teremnek képzelik el, ahol a részvények eladói és vevői találkoznak, alkudoznak. Ilyen terem valóban nincs, vannak viszont a hét minden keddjén tőzsdenapok, ahol — a budapesti Trade Centerben -, bankok közvetítésével folyik • az adásvétel. Az igazi piac azonban valóban nem alakult még ki. A keddi tőzsdenapokon szinte kizárólag az újonnan kibocsátott részvényeket forgalmazzák, hiszen egyelőre ritka esetnek számít, ha valamelyik részvény- tulajdonos meg akar válni papírjától. Amíg bőséges a kínálat új papírokból, addig az úgynevezett másodlagos forgalom nemigen alakul ki; érdemesebb új papírt névértéken venni, mint „használtat” a névérték alatti vagy feletti árfolyamon. Márpedig az új papírok kínálata egyelőre bőséges, hiszen a részvénytársasági formában működő bankok rendre bővítik - méghozzá , súlyos milliárdokkal —, alaptőkéjüket, és az állami, a szövetkezeti vállalatokból alakult új részvénytársaságok szintén vevőt keresnek értékpapírjaiknak. A hazai pénztulajdonosok egyelőre rövid távlatokban gondolkodnak: a gyorsan megszerezhető osztalékra, és nem a később nyerhető hoza- dékra figyelnek. Ezzel szemben a fejlett piacgazdaságokban nem elsősorban azért vesznek részvényt, hogy egy év múltán, vagy egy éven belül biztosan felvehessenek némi osztalékot, hanem inkább azért fektetnek be egy-egy vállalkozásba, mert úgy vélik, hogy az sikeres lesz, és annak részvényeit később a névérték tízszereséért vagy akár százszorosáért is eladhatják. Mivel a hosszú távú gondolkodás - a hosszú távú vagyonérde- keltség hiányában —, a magyar gazdálkodókra nem jellemző, most, a részvénytársaságok szinte kirabolják önmagukat. Hogy vonzóak legyenek, jövedelmük nagy részét osztalékként kifizetik, ahelyett, hogy befektetnék a vállalkozásba. Aligha módosít sokat az értékpapírpiac mai állapotán a magánszemélyek megjelenése. Nemigen lehet arra számítani, hogy megjelenésükkel fellendül a kereslet, felélénkül a forgalom. Bár vannak részvény- társaságok, melyek a magán- személyek pénzére számítva kis címletű - tiz-tizenötezer- forintos —, részvényeket is kibocsátanak, a részvény mégsem a kis befektetőknek kedvez. Ök ugyanis akkor járnak el ésszerűen, ha befektetéseiket megosztják a lehetséges formák - takarékbetét, ingatlan, kötvény —, között, mert így kisebb a kockázatuk. Emellett ha néhány tízezer forintra van szükségük, nem kell eladniuk ingatlanukat. Ne lenne tehát gyakorlati jelentősége annak, hogy januártól megánszemélyek is vásárolhatnak részvényt? Ha azonnal nem is, a későbbiek folyamán minden bizonnyal lesz. Nagy ugyanis a valószínűsége annak, hogy előbb- utóbb létrejönnek az úgynevezett befektetési alapok, amelyek sok-sok kis befektető pénzét összegyűjtik, és úgy helyezik különféle értékpapírokba — részvénybe, kötvénybe, kincstárjegybe, letéti jegybe-, hogy az átlagos hozam jó legyen. Ha mindennek még csupán a csírái vannak is jelen, Létrejött és működik az Értékpapír-kereskedelmi Titkárság, amely igyekszik gondozni, ösz- szefogni az alakuló piacot. Ez a szervezet információkat gyűjt az értékpapír-kibocsátásokról, magukról a kibocsátókról, a bankok értékpapír-forgalmáról, — arról, hogy milyen papírt, milyen mennyiségben és milyen árfolyamon adtak-vettek —, és az adatokat nyilvánosságra hozza. Az Értékpapír-kereskedelmi Titkárság a jövő év első felében szervezetileg is létre kívánja hozni az értéktőzsdét. Hogy az milyen is legyen a magyar viszonyok között, annak kidolgozására elméletipénzügyi szakértők egy csoportját kérte fel. A piacról pedig az a véleményük, hogy annak, némi segítséggel bár, de lényegében önmagától kell kialakulnia. Amikor majd sokan akarnak eladni értékpapírokat, amikor a papírok már forogni kényszerülnek, akkor - ha potenciális vevők is vannak -, gyakorlatilag piac is van. A mai állapotokról pedig az mondható el, hogy van is piac, meg nincs is, van is tőzsde, meg nincs is. Gál Zsuzsa Dunántúli napló 1988. december 19., hétfő A z egyetem fiatal tanárai focicsapatot alakítottak, és beneveztek a város kispályás bajnokságára. A meccsek után a tanárok mindig együttmaradtak egy sörre. A sörözőben általában ott iszik az ellenfél is. Az ellenfelek tornacipője, egyéb szerelése, autója, mindig „menőbb", mint a tanároké. Az ellenfelek általában sokkal fiatalabbak, iskolai végzettségük 5-8 osztállyal kevesebb. Az egyetemi tanárok viszonylag szerényebb fizetése, a város kispályás bajnokságában nem zavaró. Az élelmiszeráruházban annál inkább. •Se Amikor Sándor megérzi, hogy a focibajnokságból mire szeretnék következtetni, gyorsan leint.- Nem biztos, hogy ez a mi legnagyobb bajunk — mondja —, bár az is igaz, az egytemi tanárok anyagi megbecsülésének hiányát jómagam kevésbé szenvedem meg - teszi hozzá, szinte mentegetőzve -, nekem ugyanis szerencsém volt. 1976-ban szerezte meg a közgazdász diplomát, s bentmaradt az egyetemen. Idén lett docens, nettó fizetése eléri a rtyolcezer forintot. Persze, ez nem sok egy docensnek, egy két nyelven olvasó elméleti közgazdásznak. Az asszony a helyi bank dolgozójaként kétezer forinttal többet keres mint a férje. A lényeg azonban, hogy a családi pótlékkel együtt, négyüknek havonta 20-22 ezer forint jut, attól függően hogy Sándor publikációi hoznak-e még a konyhára. Lakásproblémájuk nem volt. Egy eltartási szerződésnek köszönhetően, alig két évi rendkívüli humánus és könnyű együtt- lét után, jutottak a belváros szélén egy elsőemeleti, háromszobás lakóshőz. A bérlakást 135 000 forintért meg is vették néhány évvel ezelőtt, s ez a 82 négyzet- méter ma már „testvérek között is" vagy kétmilliót ét. ölök a bőrgarnitúrán, a kétmilliós lakás nappalijában, s a szomszédos szobában Sándor 6—7 éves gyerekei hancúroznak. Előttünk sör, az üveg párás falán a hideg vizcsep- pek leszánkáznak az üvegasztalig. Sándor hosszú karjai pihennek a fotel hosszú karfáján. Kívül halkan zúg a város, csalogatón, befogadni vágyón. Am, az eddig festett kép rögvest elkomo- rodik, ha a megbecsültségről kezdünk beszélni. S nem az anyagiak miatt, bár az is bőven elég volna az elkomorodásra, hiszen tarthatatlan, hogy a közgazda- sági egyetem tanárainak fizetése átlagosan 20—24 százalékkal elmarad a velük együtt végzett közgazdászokétól. Van azonban a meg nem becsülésnek egy olyan megjelenési formája, amit a politika évek óta az elméleti közgazdászoknak címez. De ezzel elsősorban nem a közgazdászokat sújtja, hanem az egész társadalmat. — Ha arról faggatod a közgazdászokat, hogy kutatásaikra, tanulmányaikra, mennyire tart igényt a politika, akkor rezignált, sőt, nem félek kimondani, cinikus válaszokat kapsz — Sándor hangjából ijesztően hiányzik minden indulat. — Senki sem hallgat rám. A cikkeinket egymásnak írjuk. Az elméleti közgazdászt az élteti, mint bármelyik tudóst, hogy a modern tudományból minél többet elfogadtasson. A politika azonban az elmúlt évtizedekben szinte semmit sem okult munkáinkból. Számtalanszor elmondtuk, hogy a kelet-európai közgazdasági elképzelések egyszerűen szakszerűtlenek, gyermetegek, és ezekhez ragaszkodva reménytelen sorsra kárhoztatjuk önmagunkat. Számtalanszor elmondtuk, leírtuk, hogy miért működésképtelen a KGST, mégsem történt érdemi változás. A nézeteinket soha senki nem cáfolta meg, általában választ sem kaptunk. István nagy vargabetűkkel talált vissza az egyetemhez. Történelem-francia tanári diplomájával először középiskolában tanított, aztán nevelőtanár lett, majd belekóstolt az újságírásba. De szíve visszahúzta az egyetemre. Vagy ki tudja, lehet, hogy sosem tett le erről, hiszen az újságírás mellett szerezte meg a doktori címet, pedig akkoriban nem sok szüksége volt erre a titulusra. Azok kemény évek voltak: újságírás, házépítés. doktorátus. A szemüveges, átlagos testalkatú férfi határozottan állítja, hogy bírta. Birta napi négyóra alvással, kisgyerekekkel, no, és azzal a teherrel, hogy felesége cseppet sem örült férje újabb tanulmányainak. Hiszen mi értelme annak a „dr.”-nek, semmit sem hoz a családi kasszába, csak viszi a pénzt, az időt, a fáradtságot. Végül is mire összejött a háromszobás, garázsos lakás és a doktorátus, István házassága rombadőlt. Nyolc év kihagyás után, 1982-ben bekerült az egyetemre tanársegédnek. — Szakmailag retttentően elmaradtam, de valamit nagyon megtanultam; tisztelni a határidőket. A rádiónál ez szent volt. Aminek az esti műsorban el kellett hang- zania, az el is hangzott. Ott nem volt mese. Itt viszont? Ha egy anyagot szeptember 2-ára ígér egy kutató, abból lehet, hogy október végére lesz valami . . . Mintha senkinek sem volna fontos, hogy egy szellemi munka idejében beérkezzen és napvilágot lásson. Ez már önmagában is jelez valamit. Az előmenetel és szakmai önbecsülés szempontjából oly fontos publikációk díjazása egyébként több, mint megmosolyogtató. Mert a központi napilapok mégcsak fizetnek valahogy - gépelt oldalanként 2-300 forintot—, ám a több százezer napilapolvasóval találkozó írások, a „népszerűsitő" kategóriába soroltatnak, ami szakmai körökben tekintélyt nem ad. A szakmai lapok, kiadványok, viszont gyakorta valószínűtlenül alacsony honoráriumot szabnak. - Volt, hogy 25 gépelt oldalt nyolcszáz forintra taksáltak. Ennél már lassan a gépelés is többe van. István fizetéskor 7200 forintot visz haza. Egyetemi adjunktus, 39 éves. A „miért csinálod" kérdésre, határozottan válaszol.- Tudom, hogy az országnak szüksége van rám. Az ország még nem mindig tudja, de mi tudjuk. Sok jelenlegi bajunk is abból ered, hogy nem vettünk tudomást a történelemről. Látszólag haszontalanok vagyunk. Kutatásaink, következtetéseink, úgy tűnhet, nem hasznosíthatók a gazdaságban. Valójában ha eredményeinket, véleményeinket komolyan veszik, az évente százmilliárdokat jelenthetett volna az országnak. Kicsit rémülten nézhetek rá, mert mindjárt folytatja is: — Történészeink már a '70-es években felhívták a figyelmet arra, mekkora veszéllyel jár falvaink elhanyagolása, tudatlan visszafejlesztése. Hogy hosszú távon, mennyire olcsóbban lehet a falvakban munkahelyet biztosítani a falusiak életmódjának megbolyga- tása nélkül, s hogy a városok lakásproblémája, micsoda terhet ró majd az államra. S, ki hallgatott ránk? Senki. Városaink megoldhatatlan gondokkal küszködnek, falvaink pusztulnak. Ez is egyfajta buldózer-politika, legfeljebb nem szándékos, hanem gondatlanságból, felkészületlenségből elkövetett. De beszélhetek olyan tanulmányról, ami arról szól, hogy mindig azok az országok törtek az élre, amelyek sok energiát fordítottak az oktatásra. Mi viszont az oktatás fontosságát eddig csak hirdettük, költeni egy „ilyen nem termelő szférára" már képtelenek voltunk. Mindig, mindent fontosabbnak ítéltünk ennél. Félelemmel gondolok a következményekre. Tibor apja egytemi tanár. Tibor is az akar lenni, báj sosem kergették az asztal körül, hogy* erre rávegyék. A fiú, amikor megkapta az értesítést, hogy felvették az egyetemre, örömében tótágast állt és kézen állva ment végig az utcán. Számára a világ megfordult néhány másodpercre. Aztán elfáradt és visszaállt a lábára. Szeptemberben elkezdődött az egyetem. Vajon öt év alatt megfordulnak-e a jelenleg még fejeletején álló dolgaink? , Ungár Tamás Meghallgatatlanul Rengeteg a szorgalmas ember ebben az országban Biztos jövőt szeretnék- A munkában nem ismerek tréfát, abban nem lehet becsapni senkit - mondja Édelmann Ferenc kőműves brigádvezető. - Rövid beszélgetésre betelepülünk a felvonulási épületbe, miután körbejártuk munkaterületét: a Bólyi Kossuth Tsz, töttösi sertéstelep rekonstrukcióját. Tavaly novemberben kezdte itt a munkát a Bólyi Költségvetési üzem brigádja. S az eredmény? - A négy hatalmas épület már áll, az ötödik, a hizlalda majd a régi épületek helyére kerül, amint azokat lebontja a tsz. Édelmann Ferenc épp nagyon mérges, a központi betontelepen elfogyott a sóder, így kénytelenek abbahagyni az épületek belső betontálcáinak készítését.- Át kell szerveznem az embereket más munkára. Mondhatták volna előre, hogy a cukorrépa vagonok miatt nincs vasúti jármű, amiben sódert hozathatott volna az üzem. A 45 éves kőműves brigádvezető a munkában nem ismer pardont. Ez a keménység hogyan vált életelemévé? — A munkaszeretetet, a tisztességet és a becsületet édesanyámtól örököltem. Máig hálával tartozom neki. A szakmaszeretet jött magától. Hogy valójában mi szeretett volna lenni? — Ma már lényegtelen. Tény: a nyolcadik után Bolyból a pécsi Nagy Lajosba került, de a bentlakás, a kollégium kedvét szegte, képtelen volt megbarátkozni a bezártsággal. Kőművestanuló lett, s amikor 1960-ban végzett, hazajött Bolyba és a mai KV üzem elődénél, a tanácsi házirezsis brigádnál állt munkába. — Huszonnyolc éve egyetlen munkahelyen és jól dolgozni — már önmagában is figyelemreméltó teljesítmény . . . — Pláne, ha annyi szép munkát adhattam ki a kezem alól /- veszi át a szót. — Az elmúlt időszakban óriásit fejlődtünk létszámban, technikában, szervezettségben, termelékenységben . . . Viszont egy valamiben, a bérekben nem. Ez nagyon nyomaszt brigádvezetőként és párttitkárként is. Nincs semmi olyan érdekeltségi rendszer, ami a még többre motiválja az embereket. Indulatosan beszél a bértömeg-szabályozásról, melyben csak akkor jut több, ha elküldenek embereket. — Én nem tudok senkit elküldeni. A mi csapatunk jó- ban-rosszban kitart és becsülettel dolgozik. Lehet rájuk számítani és lehet őket irányítani. Jelenleg tizen vagyunk. Nálunk nincs elvándorlás, hozzánk csak jönnének az emberek. Bár egy emberünktől most kellett megválnunk, hogy ne rombolja a munkamorált... Megkönnyebbült, hogy ezt is elmondta, mert így teljes az igazság. Öt úgy tartják számon, hogy megmondja a véleményét. Igényes önmagával, a munkájával szemben, így úgy érzi, kötelessége is beszélni mások, a kollektíva, az üzem érdekében. — Ebből nem származott kellemetlensége? - szegezem neki a kérdést. — Szigorú, következetes és teljesitménycentrikus vagyok. Sajnos, hirtelen haragú is, ha nem megy jól a munka. Véleményem kimondásakor mindig ügyelek arra, hogy önérzetében ne sértsek meg senkit. Pedig néha nagyon nehéz... Ahogy mondja a magáét, alig győzöm jegyzetelni: az alkalmazott normák, feladattervek és bérek nincsenek összhangban ... Csak a jó vezetőt és a jó munkást kell érdekeltté tenni ... Az emberek értelmes cél érdekében és valóban ösztönző bérezéssel a hegyeket is képesek megmozgatni, de a mostani adózással, és más korlátokkor nem lehet a teljesítményt növelni . . . — Nem vagyok elkeseredve, rengeteg a szorgalmas ember ebben az országban. A rosz- szat mielőbb el kell felejteni, és el kellene azt is érni, hogy a munkának legyen meg már végre a becsülete . . . Szerencsére az üzemünk, a törzsgárda révén még Így is jól veszi az akadályokat. Bár az adózás, az elvonások mértéke nálunk is fékje a többletnek. Mi is géemkáztunk, de idén már az elvonások miatt nem csináljuk. A szakmájában és az üzemnél eltöltött huszonnyolc éve meghatározza az életét. Egyaránt jártas a szobafestés és mázolás, a vasbetonszerelés, a hidegburkolás, a műkövezés, a szigetelő munkák, a kisebb ács-, állványozó és zsaluzó munkák fortélyaiban. Elvégezte a kétéves művezetői szaktanfolyamot, sok új épület, vagy felújítás dicséri a környéken keze munkáját, egy sor kitüntetése van. Az üzem segítségével költözhetett öt éve saját házába. Felesége bölcsődevezető, nagylánya érettségivel a bólyi tanácson szerződéses pénzügyi dolgozó, fia elsőéves bádogostanuló. Elégedett a munkájá- ban~ és a magánéletében. Amikor terveiről kérdezem, akkor is a munkára és a családra gondol: — Biztonságban tudjunk dolgozni és legyen munkánk. A jelenlegi nehéz helyzet is mielőbb forduljon jóra . . . Átlagos, biztos jövőt szeretnék a gyerekeimnek is. Murányi László
