Dunántúli Napló, 1988. augusztus (45. évfolyam, 212-242. szám)
1988-08-27 / 238. szám
1988. augusztus 27., szombat Dunántúlt napló 7 Egy szó-------------------------------------------------------------------------------1 Romantika &w ■zmPécsi női kar első díja a kölni rádióban Beszélgetés Várdai István karnaggyal Itáliában találni mását Reneszánsz Madonna a domonkos kolostorban Helyi puha mészkőből készült a pécsi szobor A majdani Lenau-házban mutatják be Mindössze 32 éves, de neve mór évek óta ismert a pécsi 'karnagyok között. Szómos nemzetközi elismerés után legutóbb a kölni rádió első díját nyerte el a 1PTE Női Kara, a fiatal karnagy, Várdai István vezetésével. E kimagasló eredmény apropójából beszélgetünk művészi pólyájáról, céljairól, terveiről.- Nem körvezetőnek készültem — emlékszik vissza a kezdetekre -, sőt inkább a természettudományok érdekeltek. Ezért is jártam Kaposváron, kémia—biológia tagozatos gimnáziumba. Az utolsó tanévben párhuzamosan beiratkoztam a Győri Szakiskolába, Szabó Miklóshoz, és zenei tárgyakból is érettségiztem. Ezután Budapesten, a Zene- akadémián karvezetést, a Bartók Szakiskolában pedig zeneszerzést tanultam. S ekkor már tudatoson jazz-zongoristának készültem. Nagyszerű muzsikusokkal játszottak együtt. A napi 6—8 órás megfeszített gyakorlás azonban annyira tönkretette a kezemet, hogy egymás után háromszor megoperálták. Abba kellett hagynom a zongorázást.- Mennyiben segítette későbbi pályáját a jazz és zeneszerzés terén szerzett ismeret?- Igen nagymértékben. E két mesterségből ma is sokat meritek. A jazz mindenekelőtt a nagy technikai követelményre tanított, a zeneszerzés pedig mindenekelőtt a forma- érzéket teszi próbára.- Kik voltak a mesterei a Zeneakadémián?- Erdei Péter és Párkai István. Hadd említsem meg, hogy zeneakadémista koromban ismét nagy energiával fordultam a természettudományok felé. Tervem az volt, hogy jelentkezem az Orvostudományi Egyetemre, tekintettel arra, hogy a Zeneakadémiát nappali tagozaton végeztem és abban az időben nem lehetett felvételizni még egy felsőoktatási intézmény nappali tagozatára . . . — Mégis miért akart ilyen nagy lordulattal váltani? — A budapesti tanulóévek alatt láttam, hol áll a magyar kórusművészet. Akkoriban a legtöbb hazai kórust ún. tö- meghangzós jellemezte. Ez nekem nem tetszett. Ma már sokat változott a helyzet, s végül az én életemben is az egyetlen biztos pont a zene maradt. — A sors úgy hozta, hogy Pécsett kezdte a pályát. — Tíz éve élek Pécsett. Először a Művészeti Szakközép- iskolában tanítottam és vezettem kórust, 1981-től pedig a Janus Pannonius Tudomány- egyetem Ének tanszékén tanítok. 1983-tól vezetem az intézmény női karát. — A kórusra ma már nemcsak a hazai, de a nemzetközi szakma is felfigyelt. Gondolok itt az 1986-ban nyert debreceni 2. dijra, a passaui ifjúsági kórusok tavalyi fesztiváljára, idén májusi pohlhei- mi nemzetközi kórusverseny második helyezésére s a kölni rádió egynemükari első dijára. Mi a siker titka? — Nem tudom pontosan. Az idők folyamán kialakult bennem egy elképzelés, mely kezdetben ösztönös volt, ma már tudatosabb. Azok nélkül az eszközök nélkül, amelyeket a magánénekben használnak Hanczik János: Fényraji (tónus, vibrato) biztos, hogy szegényebb lenne a kifejezés. Ezeket az eszközöket azonban a korosztály jellegénél, arculatánál fogva csak mértékkel lehet alkalmazni. A 18— 20 évesek hittel, illúzióval vannak tele, és elsősorban érzelmi oldalról közelítik meg a műveket. Minden mesterséges eszköz rájuk erőltetése káros. Az emberi hang olyan különleges dolog, melynek alapján meg lehet érezni, hallani saját egyéniségük kisugárzását.- Milyen müveket tanit, vezényel elsősorban?- A mór klasszikussá vált magyar és egyetemes kórusművek adják repertoárunk alapját. Emellett két nagyobb terület érdekel: a romantika utáni századforduló zenéje és napjaink kortárs zeneirodalma.- Milyen nehézségekkel találkozik a munka közben?- Elsőként a kottabeszerzést említem. Alapvető műveket nehéz beszerezni. Sokszor azért topogunk egy helyben, mert a külföldi kiadványokhoz valuta hiányában és egyéb adminisztrációs okok miatt nem tudunk hozzáférni.- Mik a benyomásai az Európa Cantaton hallott kórusokról?- Rendkívül sokszínű volt a mezőny, eltérő színvonolúak a kórusok, rengeteg tanulsággal. Az amatőr kórusmozgalomban óriási eredmény, hogy éppen Pécsett rendezték meg az EC-t. Ebben - úgy vélem — nagy érdeme van az itt működött és jelenleg működő kórusvezetőknek is. Törtely Zsuzsa Észrevétlen lépek a szövetkezeti daráló helyiségébe. Megállók a feltornyozott zsákok mögött, s lopva a darálóst figyelem. Szikkadt, köhögős ember. Jóval túl van már a nyugdíj-korhatáron. Homloka magas, csak tarkója felett árválkodik néhány hajszál. Bajusza dús, villásra pödört. Apró, világoskék szeme derűsen csillog. Állok és nem mozdulok. Szeme bepórósul és marja valami a torkomat. Biztosan a por. amely kegyetlenül felhőzik a teremben. Belep mindent: a gépet, a zsákot, az embert. Eltűnteti a darálós arcának árkát, ruhája színét, köténye fűzőjét. Ki tudja, meddig várok, bámészkodom szótlanul. Tanakodom. Hogyan, miként kezdjem a beszélgetést? Talán ő az első darálós, akiről írok? Dehogy! Mégis furcsán érzem magam. Ez az ember más, mint a többi. Csak a beszélgetés fonalát kell megtalálnom, azt az egy szót, ami kapcsolatot teremt kettőnk között. Elindulok az öreg felé. Lassan, kényelmesen. A darálós úgy elmerül a munkában, hogy közelről sem vesz észre. Most, néhány méterről látom csak, hogy mozog a szója. Fütyörész. Inas kezében félig telt zsák feszül: árpát zúdít a daráló garatjába. A villanymotor felbúg, rázkódik. Porfelhőt szitál maga köré. Hull, lebeg a langyos, finomszemcséjű dara az odakészített üres zsákba. Még néhány apró lépés az öregig. Szívem újra bolondosán ver. Aztán végre, találkozik a tekintetünk. A darálós szája széles mosolyra húzódik, amint üdvözlésre lép felém. összeborulunk. Érzem borostás arcát, és munkában megcsontosodott kezének erős szorjtását. És kimondom azt az egy, kapcsolatteremtő szent szót: — Édesapám! Nemesbüki András Reneszánsz női fej került elő legutóbb a dominikánus kolostor ásatásánál, a majdani Lenau-ház helyén — adta hírül lapunk is. A régész, Kárpáti Gábor elmondja, hogy nemrég tett itáliai útja során számtalan hasonló szobrot, reneszánsz Madonnát látott Velence környékén. Azonos stílusban és azonos minőségben készült a pécsi szobor a helyi puha mészkőből. A szinte gyermeki arcon üde mosoly, körötte csigás fürtök. Fiatal lány feje — ilyennek ábrázolták a reneszánsz művészek az anyát, a Madonnát.- Szobortöredék ez — mondja a régész -, amit az idén tovább folytatott kriptafeltárások alkalmával találtunk meg. A teljes szobor bezuhant az egyik sírboltba, összetört, és mi a fejére találtunk rá. Ismeretes, hogy a reneszánsz időkből igen gazdagon forogott ikriptafedlap töredékei is előfkerültek, és sikerült belőlük összeállítani az egészet, egy Katalin nevű hajdanvolt pécsi hölgy családi címerrel, s faragványokkal díszített sírkövét. Leleteink azt mutatják, hogy Pécs török megszállása után, évtizedekkel is temetkeztek ebbe a kolostorba, vagyis zavartalan volt a kolostor élete. Pusztulása mégis a török időkre esik: valószínűleg le- íégett, s Így enyészett el. Ásatása 1975—76 óta folyik, idén a mintegy kéttucatnyi sírkamrából álló kriptarendszer kutatását folytatják. Pár hete teljesen eltakarították az itt állt épületet, s ezáltal a kolostor temetőjének további részlete vált megkutathatóvá. Nemcsak szerzetesek, hanem pécsi polgárok is temetkeztek ide. igen hosszú időn keresztül, emit a bolygatott sirok sokasága jelez. Koporsós temetkezés nyomait bontották a múlt héten, szabályosan Keletre néző sírok sokaságát, őrjártunkkor olyan S-végű hajkarikát mutatott a régész, ami a legrégibb időkre, az alapítás idejére, vagyis a tatárjárás előtti korba mutat. A bécsi, prágai, krakkói, budai, pozsonyi, zágrábi, domonkos szerzetesházakhoz hasonló, az oktatással is foglalkozó kolostor a város szélén, a városfal mellett állott, bizonyára odáig terjedt ki. Templomának 1/4-ét ismerjük - a régész becslése szerint okkora lehetett, mint a Székesegyház. Maradványai becses kultúrtörténeti értékek a hajdanvolt gazdag magyar középkorról, éppen ezért a majdani Lenau-házban is bemutatják ezeket. A most előkerült csodálatos szépségű reneszánsz női fejjel, a Madonnával egyetemben. G. O. T udok egy mókustörténetet. Színigaz. Meghallgatása példázatnak, tanulságnak igen hasznos lehet. A mókus, akiről szó van, kint él kertvárosban — tizenkét perc HÉV-vel —. immáron egy esztendeje, barátom kertes házábon. Hogy a mókus hány éves, nem lehet tudni. Tavaly tavasszal egy álmos hétfői délelőtt váratlanul, s észrevétlenül érkezett. Egyszeresek az utcáról az egyik gyerek kiabálni kezdte: „Mókus van a fán!" A házban kőművesek, festők dolgoztak, s erre mind kiszaladtak a kertbe, oly friss volt ez a kiáltás, letették a molteroska- nalat, az ecsetet: meleg tavasz volt, virágtól habzó fák, nyitva az ablakok, s így szállt az a kisfiúkiáltás: „Mókus von a fán!” Csakugyan ott ült a mókus a lombok között. Honnét jött? Talán valamelyik szomszédos házból szökött meg, de hót későbben sem kereste senki, soha. Már egész kis csapat vette körül a fát. Az egyik kőműves a sapkáját dobta érte a magasba. A gyerekek hujjogták, riogatták, de a mókus meg se moccant, ült a virágzó ágak közt. Ugyanis téves azt hinni, hogy a mókus amolyan nyuszi-gyáva állat -, későbbiekben látjuk majd - szabadlelkű, karmos kis erdőlakó, igaz. hogy szeretnivalóan félénk is, de hogy mikor félénk, ijedős, ezt is egyedül csak ő mondja meg. Kijött a házból az asszony is -, kisbaba volt odahaza, ezen a tavaszon nem járt be dolgozni, —, a fa alá állt, és tiszta örömmel, üdvözléssel felszólalt „Mókus!” A mókus erre felcsapta szép prémes farkát —, légtornász, bohóc virágzó ágon —, és hintát csinált, felhintázta magát egy másik ágra. Kótlábra ült és várt. Lett erre zaj, taps, dobálózás. De már az asszony kiparancsolt minden gyereket, idegent a kertből, s a kőműveseket is küldte: „Mit hajkurásszák azt a szegény állatot. .." Szóval ismét csend lett, a kőművesek visszamentek a házba, az asszony is lassan elindult befelé. A mókus erre —, pedig most igazán nem zavarta senki -, nagy ijedten le az ágról, fel a falon, be a nyitott ablakon. így került a mókus a házba. Nem kellett hajkurászni a lakásban sem -, hiába is lett volna minden hajsza -, megbarátkozott, berendezkedett a családnál, a maga módja, esze szerint. Például azon az első napon is bezártak a háziak minden ablakot, jaj, ki ne szökjön. addig maradjon csak meg nekik a szobában, mig valamiféle kali tot, mókusházat nem hoznak. Felesleges volt minden ablakzórás — édes, langy- meleg volt kint —, a mókus nem az ablakot kereste; megtalálta a fürdőszobát, s ott belebújt az egyik frottírköpe- nyegbe. Nem félelemből: ha közelítették, meg akartákfog- rvi, nem menekült, karmolt, tűfogaival harapott. Csak épp ott vett ki szállást magának. Néhány napig a köpenyeg- ben lakott, aztán amikor megérkezett a mőkusbáz, odúval, és motollával, kiköltözött az ebédlőbe, ott állították fel o virágállványok közt. A kálit ajtaja természetesen nyitva volt, a mókus akkor járhatott haza, amikor akart. Kint élt a lakásban a családdal. Szeles, viharzó, fruskaéletet élt. Fel a függönyre — nem tépte, szinte lebegett és szállt karnisról, karnisra, mint egy légtornász —, le az asztalra, fiákba be, fiókból ki, ölbe, vállra, a hátra, nyakba prémnek, mókusnak, cirógató kedveskének. Főbérlőnek, családtagnak érezte magát. Egy hónap: mór ismert minden fiókot. Legnagyobb szenvedélye a kutatás, kibontás, felbontás. A stollverkot papírjából kihámozta, de csak immel-ámmol ette. A csoki! Az volt az egy élete, egy halála. Ha csokis sztaniol valahol villant, egy ugrással ott termett, és repült is már vele a magasba. Bizalmas volt mindenkivel. De bizalmaskodni magával nem engedett. Felszaladt a válladra. nyakadra, de ha meg akartad simogatni, megkarmolt, elillant. Egyedül csak az asszonytól hagyta magát dédelgetni. A vállán hordotta magát. A nyakán prém volt. Simult, dorombolt. A férj — irigykedte is ezt a kis szeretőt -, az asszony mellé állt, s kérdezte: „Hogy hívod?" - „Mókus” - mondta az asszony. „Mókus” — ismételte a férfi, de oly olvadó hangon, hogy tudni • lehetett, nem a mókus nevét tanulja, hanem az asz- szonynak vall: mókusom. A mókus, vagyis hát Mókus, családtag lett. Történetei — igen sok kedves és mulatságos esetet mesél a barátom róla — ’családi ügy, nem adom tovább. De a mostani! Kora tavasszal, ablaknyitáskor megszökött a mókus. Ki a kertbe. Utána a ház. Egyik fáról másikra a mókus. Hivják, nem jön le. Ismeri az asszony —, az ő mókusa — szalad be a házba, hoz neki egy tábla csokit. Mire visszajön, üres a kert, már az utcán hajszolják a gyerekek. A főtéren, a templommal szemben van egy óriási jegenyefa, arra szaladt fel. Kis csődület, dél volt, az asszony csak úgy kiskabótban. Kiált fel, mutatja a csokit. A mókus, mint a villám le, kikapja a csokit, s vissza a fára. Jó móka — nevetnek az emberek —, de hát az ismétlődő ugyanazt —, a motollát — csak a mókus nem únja. Elszivárog a nép, egyedül a fán a mókus, a fa alatt egyedül csak az asszony. Már délután. Sir, könyörög, új csokit bont, de a mókus csak nem jön le. Hűvösöd'k. Az asszonyon csak kiskabát. De nem mozdulhat: jaj, ha elveszne a mókus! A férj is hazajött már, az asszonyért is ment, dühös is, ott is hagyja. Aztán mikor már egészen sötétedik, a szél is feltámad, az eső is szemerkélni kezd: a mókus szépen leszalad a fáról, fel az asszonyhoz, oda a vállához, bele a kiskabát melegébe. Viszi is az asszony szeretőn, boldogan, magához szorítva, ölelve, de vigyázva, mert már aluszik Is a kis mókus a karjaiban. Odahaza aztán . . . I gaza is van a férfinek: a mókusnak kár sírni, könyörögni. A mókus ha fázik, ha fáradt, ha sötét lesz és fél, úgyis hazajön magától. Kőbányái György Mókus
