Dunántúli Napló, 1988. augusztus (45. évfolyam, 212-242. szám)
1988-08-20 / 231. szám
IO Dunántúli napló 19S8. augusztus 20., szombat Muzsikáló kenyér- Hojnalonta hallani, ahogy legalább egy órán keresztül pattog, vagy ahogy én szoktam mondani, „muzsikál" a kenyér, a frissen kisült, ropogós héjú, laza bélzetű, kellemes illatú kenyér — mondta szinte átszellemülten Horváth Tibor, a Pécsett is jól ismert boaádi pék, akihez a vásár- csarnok mögé a kenyéren, brióson, kiflin, lepényen kívül elsősorban a színes kuglófért járnak a vevők, a régi törzsvendégek és az újabb, talán leendő visszatérő vásárlók. Rengeteg szólás, közmondás, kifejezés, amolyan mindennapi szófordulat tapad a kenyérhez, ami számunkra mór természetes. De most először hallottam életemben azt, hogy a frissen sült kenyér mzsilkál. Ahogy ezt mondta, arcán, 'hangján látni és hallani lehetett azt a végtelen szakmaszeretetei, a 'kenyér iránti megbecsülést, amit valójában az ember egy péktől el is vár, legalábbis elméletileg. De látni és hallani és munka közben nézni — ez az igazán meggyőző. Késő este indul a munka a bogádi sütőüzemben; ott állunk a tömény 'kovászillatban, s figyeljük, hogyan készül az élet mindennapi csodája, a kenyér, ami nélkül nemigen tudunk meglenni. Alapvető élelmiszerünk, talán sokkal jobban, mint más népeknél, legalábbis abból a szempontból, hogy jóval több kenyérfélét fogyasztunk sok más európai országhoz képest. Ezért is tartanak bennünket kenyérpusztitáknak. S bár igaz, hogy a kenyér hizlal, de mégis, van annál szebb és megnyugtatóbb, mint amikor az asztalnál megszegjük a friss, barnára sült kenyeret? S ha más nincs is otthon, csak kenyér, már ez önmagában biztonságot ad az embernek, sjí Emlékszem, amikor nyaranta nagyszüleimnél voltunk, s estefelé, amikor megfejték a teheneket, s leszűrték a friss tejet, s az asztalra került a kanosában, mellette a ropogós barna kenyér, ennek a szertartásnak mindig volt valami varázsa. Mi, gyerékék, persze a tej és a kenyér mellé mindig össze-vissza ettünk mindenfélét, nagyanyámat kérdezve azonban, hogy ő mit kér, a válasz napról napra ugyanaz volt minden este: csak egy pohár tej és egy szelet kenyér. Bármilyen gourmand is valaki, mégiscsak ezek az élet legtisztább izei. Miközben figyelem, hogy a bogádi pók és családja hogyan állítja össze a már-már legendás hírű színes kuglófot, ezek a régi nyáresti jelenetek jutnak az eszembe, s közben persze az is, hogy régen a gabonát megtermelő parasztok örültek az asztalukra jutó mindennapi kenyérnek, s nemigen jutott eszükbe, hogy tíz- húsz-harmincféle kenyér- vagy péksütemény-fajtából is lehetne válogatni. Ma mór lehet — és egyik jóbb, mint a másik. De milyenek vogynk mi? Ki- nek-kinek megvan a kedvence, s ha véletlenül 'éppen az nincs az üzletben, az ember mindjárt ideges lesz. A kenyeret, am.it már a bibliai korban is az élet jelképeként tartottak számon, ma is tiszteli mindenki; ki tudatosan, ki ösztönösen, valahogy a lelke mélyén ezt mindenki szent dolognak tartja. Mégis, sokszor, lelketlenül dobáljuk ki a szemétbe. Mint mindenki, én is tettem mór ilyet, nem is egyszer - és percekig szörnyű lelkifurdalásom volt, tudtam, ki kell dobnom, mégis kezem másodpercekig tétovázott a szemeteszsák fölött, azután kidobtam, de nem szégyellem bevallani, ilyenkor sokszor előfordult, hogy kiszaladt a számon: ne haragudj, de most mit csináljak?! — Tőlünk kenyér még soha nem került a szemétbe - mondta Horváth Tibor —, méltatlan lenne a több évtizedes családi hagyományhoz, amibe én már úgy születtem bele, s ami nélkül el sem tudom képzelni az életemet. Nem sajnáljuk a fáradtságot, ilyenkor morzsát készítünk belőle. Tudom, ezt nem tudja megtenni mindenki, már csak időhiány miatt sem, de egy pék kenyeret nem dob ki. Hogy évszázadokon át menynyire mindennapjaink elengedhetetlen részévé vált a kenyér, azt bizonyítja az is, hogy közel százötven közmondás tapad hozzá, ezek között sok olyan kifejezés, amit még ma is használunk a köznapi beszédben, észrevétlenül, csak éppen nem gondolunk arra, honnan eredhet, miért pont a kenyérrel fejezünk ki alapvető dolgokat. A katolikusok imájában is az áll: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”; de nem is kell az imáig menni, gondoljunk csak arra, hogy ki mivel „keresi a kenyerét", vagy hogy „egy kenyéren élnek”, vagy arra, a reménység ít kifejező mondásra, hogy „lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér", vagy az igaz barátságot idéző kifejezésre: „kenyerespajtás", vagy a munkaadóra, mint ,,'kenyéradó"-ra, vagy arra, hogy „Ki dolgozni nem szeret, nem érdemel kenyeret." Ezeknek a mondásoknak a többsége még a tizenhatodik század előtt keletkezett, s mindez azt látszik bizonyítani, hogy nem véletlenül tapadtak e szólások éppen a kenyérhez: hiszen még a legszegényebbet sem fenyegette éhhalál, ha lisztje, kovásza, vagyis kenyere volt. * „Föld, kenyér, ember... milyen szűk kör és milyen végtelen ...” — írja Szabó Dezső „Életeim" című önéletrajzi regényében, s ezzel a három rövid, egyszerű szóval, amikre oda sem figyelünk már, valóban sikerült megfogalmaznia azt ( a hétköznapi csodát, azt az elszakíthatotlan láncot, ami nélkül elképzelhetetlen az élet. Dücsö Csilla A nyári konyhában szól a rádió; a bejárati függöny meg-meglebben. Mayer Lászlóné már kész a mai estebéddel; Zoltán fiát várja a munkából.- Nyúlpörkölt - ezt kérte a fiú. Bent a házban a hőséget enyhítő hűvösség; villanyt gyújtunk inkább, minthogy a rolót föleresszük. A férj házinodrág- ban, lengén, ilyenkor 3—4 óra tájt ezt az utcafrontot találják telibe a napsugarak, itt a villányi dombtetőn.- Hogy vállal az ember egy ilyen életet? ... Mayerné, Lencsi néni egy történetbe kezd. Még lánykorában az egyik barátnőjével sétáltak; tolták a babakocsit. - ögye szép? — kérdezte a barátnő. Ugye szép tud lenni egy kisfiú? Hát persze, hogy szép. Akkor elhatározta, hogy neki 10 gyereke lesz. Hát lett is nyolc. Hét fiú és egy lány, s ha hozzávesszük, hogy Feri fia 3 évesen, 1959- 'ben meghalt egy súlyos betegségben, akkor éppen kilencet szült, s alig-olig maradt el az akkor kissé hirtelen megfogalmazott céltól. Soroljuk csak. László az első, 1954-ben érkezett, ma nős, a szakmájára nézve asztalos. István 1956-ban született, pincér; Tibor 58-as, kőműves; Katalin — az egyetlen leány - 60-ban született, bolti eladó; Miklós (1962) a szakács mesterséget tanulta ki, Gábor (1963) épületburkoló, Zoltán (1965) ács, János (1966) pedig villanyszerelő lett. A férj vendéglőben dolgozott - ma rokkantnyugdíjas -, az édesanya pedig naponta 16—18 órát; egy kisebb részt rrjjnt bolti eladó, a többit meg a gyerekekért. Nemegyszer éjjel mosott-vasalt, hogy másnapra ott legyen az ágyak lábánál a tiszta váltás, úgy mehessenek iskolába.- Kezdetben, mig élt édesanyám, soka-t segített — mondja. - Aztán ahogy nőttek a fiúk, egyre több munkát vállaltak. Lehet, hogy nem hiszi, de fegyelmezni alig kellett őket; ki-ki tudta mi a teendője.- Mi volt a legnehezebb?.. . — Tetten érni a sok apró holmit; meglegyen a tornafelszerelés, a tanszerek rajzórára vagy gyakorlati órákra, hogy ne érje szó a ház elejét.. . Mayerék háza régi típusú; kevés ilyen van már Villányban. Alacsony mennyezetű szobák, az ajtófélfa előtt illik fejet hajtani. Mayerné restellkedik: nem futotta, hogy újat építsenek, ugye érthető. A fiúk segítségével 1975-ben tatarozták, kicserélték a régi ablakokat, behozták a vizet. A konyhából is szoba lett — a kiságyakat és a korábbi három szobát kinőtte a család —, s kikerült az öreg Singer-varró- gép a fedett verandára. — Sokat kattogott? ... — Kattog az ma is. Hiheti, még utóbb is mennyi munkás- nadrágot varrtam, toldoztam. . . 'Mára három fiam maradt, a többiek - a lány is — elköltöztek, családot alapitottok. Lassan kiürül a ház, legföljebb ünnepeken kell a nagy asztal köré teríteni. Karácsony, húsvét. No és akkor, ha egy- egy fiú leszerel a katonaságtól, mert azt közösen ünnepük. A 'hazatérést. Most a legkisebbet, Jánost várják, a többi talán már végleg levetette az angyalbőrt. — Tudna egy lényképet mutatni . . . — Sajnos olyan nincs, ahol együtt a család. Valahogy mindig úgy alakult. . . szóval, amíg kicsik voltak, nem tudtunk elmenni a fényképészhez. Aztán mindig valaki, valamiért távol volt. Mayerné a napokban tölti felmondási idejét, nyugdíjba megy. Hogy milyen lesz eztán?- Még sose voltam nyugdíjas. Nevet. A gyerekek majdnem mind itt laknak Villányban, föl-föl - járnak a Hunyadi utca 47-be. Mit kell tenni, mit kell segíteni. Van a ház mögött vagy 500 négyszögöl szőlő, tartanak állatot, akad tennivaló. Ahogy Zoli megérkezett a munkából, már üzenet fogadja: egyik hordót ki 'kell mosni és újra kénezni .. . — Aztán akad némi hazai is. — Szinte mindi van valami déli maradék. Sose tanulok meg igazán majd kettőnkre főzni; nincs is kis lábosom, edényem. A fiúk mindig jó étvággyal ettek, s nem voltak válogatósak. Tudja, ma sem értem, ha jönnek az unokák, ez is, az is húzza az orrát, mami én ezt nem szeretem, van-e valami más? Meg hogy ne erőltessem, ha piszkálja a tányéron az ételt, hát piszkálja. Nálunk ez sose volt. Meséli, hogy azok voltak a legszebb napok, amikor mind együtt volt. A két nagy szobában ágy hátán ágy, s a villanyoltás után, a halk szuszo- gást, hallotta, s ha ez egyik föl-fölsírt, megsimogatta a fejét, betakarta, mellé ült, s nézegette őket. Hét fiú, egy lány. Mint a mesében.- Az anyagiak? ...- Azért mindenre futotta. Azt nem mondom, hogy nagy lábon éltünk, s bizony lehet, hogy nem tudtam annyi ruhát venni mindegyiknek, mint mások, de hiányt sohasem szenvedtek iskoláskorukban majdnem mindegyik elment dolgozni a gazdasághoz, így tudtak venni biciklit, tudtak gyűjteni maguknak erre-arra. Ma is szorgalmas gyerekek, s ami boldoggá tehet egy anyát, látom segítik egymást is, összetartanak. Ma délután Lencsi néni meggyel tett el, holnap általános lekvárfőzés lesz. Odafordul Zoltánhoz:- Azt üzente a bátyád . . .- Melyik?- Hát az egyik! Gábor, ki más?. . . Szóval, a hordóról meg ne feledkezz!- Jó, jó . .. Majd talán holnap. Ma rendkívül meleg volt. s igen elfáradt. Tiborral kettesben járnak e1 Pécsre dolgozni, egy építő gmk-ba, reggel negyed 6-kor indulnak, s este ífeét is van, mire hazaérnek. A szemén látom, legszívesebben hanyatt vetné magát az ágyon... Lencsi néni legszomorúbb napja talán az volt, amikor Ferit elvesztette. És volt még néhány nehéz hét, éppen Zoli volt nagybeteg. Az orvosok lemondtak róla, kérték a pécsi kórháztól, ne látogassák... Bekékült a vére. Aztán jött a jó hír; túl van az életveszélyen, egyre elevenebb, má^ farkaséhes . . .- Kisfiam ..., édes gyermekeim . . . Kezét a szeméhez emeli, s elfordul, hogy ne lássam. Lassan esteledik. A nyári konyhában még mindig szól a rádió, éppen azt mondja, hogy a monacói herceg lánya .. . Lencsi néni varráshoz kezd; a szomszéd- asszony küldött át egy díszpárnát, azt kell összeölteni . . . Rokonnak lesz, ajándékba. Kozma Ferenc Lencsi néni hét fia és egy lánya Egy ritka pillanat, amikor együtt az egész család. A hátsó sorban balról: János, László, Gábor, István, Tibor, elöl Zoltán, Katalin, az Anya és az Apa, valamint Miklós. 400 évvel ezelőtt, 1588 augusztus végén, a pécsi Mindenszentek templomában 5 napon át tartott az a híres disputa, amelyet az irodalomtörténet „Pécsi Disputa” néven tart számon. A tiírök hódoltság ezt a templomot meghagyta a lakosság használatára, mert a városfal építésekor a falon kívül maradt. A reformáció idején a Mindenszentek templomát több fe- lekezet is használta: a katolikusokon kívül a lutheránusok, a reformátusok és az unitáriusok. A szakirodalomban Pécsi Disputa címmel, tárgyalt mű Válaszúti György pécsi antitrinitá- rius (unitárius) lelkész alkotása. Ez a munka egyrészt történeti forrásunk ebből a korból, másrészt elméleti teológiai fejtegetés és unitárius hitvallás. A benne leírt események szorosan kapcsolódnak az 1588. augusztus 27-31-e között a ráckevei református Skaricza Máté, az antitrinitárius Válaszúti György és a pécsi polgárok között lezajlott beszélgetésekhez. A mindmáig emlékezetes disputa során Válaszúti szívélyesen fogadta nagyhírű ellenfelét, akiről ezt írja: „Az országot és egyéb tartományokat általfolyta az kegyelmed híre-neve." A nép nagy figyelemmel hallgatta „az pétsi körösztény röndnek, méltatlan prédikátorának, Válaszúti Györgynek Skaricza Mátéval, a keveiekkel tüsztöletős és becsületes prédikátorával Pécsen való beszélgetések" igaz okát és rendjét. Híres ellenfelét a vendéglátó Válaszúti ebédre is meghívta. Az ebéd elkészültéig „az híres neves Tettyének kútfejeihez és bőséges forrásához (omely 32 malmot éjjel-nappal forgathat, kinek aláfolyásából van Pécsnek hostátja, mely Buda felöl vagyon, s neveztetik Malmos Sid-nak) jutánk ..." Az öt napon át tartó, kemény vitózás során egyik fél sem engedett meggyőződéséből. Mégsem került sor az emlékezetes nagyharsányi véres eseményre, amikor is az 1575 elején a legyőzött antitrinitárius Alvinczy György hitvitázót helyben felakasztották. Most a felek barátsággal váltak el egymástól. A katolikus István deák ekként búcsúztatta Skaricza Mátét: „Tisztelendő Máté Uram! Egész városunk nevében köszöntjük kegyelmeteknek fáradságát és kívánságunkhoz való engedelmét. . . Míg élünk emlékezetül tartjuk meg közöttünk a kegyelmed cselekedetét és emberséggel való beszélgeté- sét.” A nemrég elhunyt Dán Róbert által 1981-ben megjelentetett Pécsi Disputa nyelve XVI. századi tömör 'kifejezésekkel átszőtt irodalmi magyar nyelv, amely még a mai olvasó számára is élvezhető írás. dr. Tóth István A Pécsi Disputa
