Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)
1988-06-11 / 161 szám
A Pécsett megjelenő irodalmi és művészeti folyóirat júniusi száma egy-egy összeállítással ünnepli Weöres Sándor hetvenötödik, illetve Szentkuthy Miklós nyolcvanadik születésnapját. Weöres Sándornak az ötvenes-hatvanas évekből származó, eleddig ismeretlen verseit három írás követi: két baráti köszöntő Csorba Győző, illetve az egyik legjelentősebb szlovén költő, Kajetan Kovic tollából, továbbá Lengyel Balázsnak a költő legújabb kötetét elemző kritikája. Szentkuthy Miklóssal Kabdebó Lóránt folytat beszélgetést az Elveszett otthonok sorozatban, első, nagyhatású regényét, a Prae-t Túrái Tamás elemzi. A prózai rovat élén részlet olvasható Nádas Péter készülő regényéből. Folytatódik Határ Győző Eumol- posz című regényének közlése. A lírai rovatot Utassy József, Péntek Imre és Pe- tőcz András versei egészítik ki. A tanulmányok közül figyelemre méltó Kántor Lajos írása Mészöly Miklósról, továbbá Fogarassy Miklós, Király Edit és Gárdonyi Tamás kritikái Pálinkás György és Tóth Judit verseskötetéről, illetve Aczél György könyveiről. Nádas Péter- részlet Amióta Gombosszegre költöztünk, ismerősök, barátok és ismeretlenek, sokan kérdezik, miért tettem ezt. Mintha bizony valami különlegeset tettem volna. A sokféle kérdésre persze sokféle válaszom van. Kétségtelen, hogy valamiféle meghatározhatatlan vágy és elképzelés után mentem, s ez a dolog lényege. De miért ilyen messzire, kérdezik bizalmatlanul. Ha ezt kérdezik, akkor Claudio Magris könyvének szellemes címe jut az eszembe: „Weit von wo?” És így is válaszolok: mitől messzire? Mintha bizony valamitől mesz- szire lehetne az ember, ha nem az ország fővárosában él. És hogy miért utáltam meg ezt a várost? Semmi ne álljon tőlem távolabb, mint az utálat érzése. Különben se hasznos érzés, mert aki valamitől utál- kozik, az elsősorban önmagát alázza meg szűkkeblűségével. Budapest a szülővárosom. A szüleim, a nagyszüleiéi, a déd- szüleim szülővárosa, ükapám, Neumeyer Freystadt Lázár pesti . polgár ezernyolcszáznegyvenhétben kávémérési engedélyért folyamodik a Nádorhoz, aki kérelmét elutasítja, ám úgy intézkedik, hogy az elkobzott edényeket térítésmentesen szolgáltassák vissza a hatóságok. Amiből az is kiderül, hogy engedély nélkül mérte a kávét az ükapám. Ezt a gyönyörű betűkkel írott, szépen besárgult, 'hajtásainál se fosz- ló merített papírost úgy őrizem mégis, mint valami nemesi oklevelet. Ügy hozza az élet, hogy az ember felmenői között akadnak nem egészen makulátlan erkölcsiségű ősatyák, és mégis általuk vagy velük együtt őshonos. Dédatyám negyvennyolcas képviselőként ült a régi Országháza puritán üléstermének padjában, ahová én alkalom adtán koncertet hallgatni járok, s akaratlanul is megnézem a helyét, amit egy régi képről ismerek. Aztán negyven- nyolcas eszméit odahagyva, Ti- sza-párti képviselőként költözött át az új épületbe, a pompázatosba. A Múzeum utcai Kossuth Klub földszinti fogadóterme az ötvenes évek elején az anyám dolgozószobája volt, s a berendezésen kívül semmi nem változott azóta se; maradt a faburkolat, a márvány kandalló, tán nem ugyanazok az államosított antik csillárok világítanak. Ha megyek a Vígszínházba és belépek a dramaturgi szobába, akkor az első pillantásom a szemközti bérház első emeleti ablakaira esik, furcsálkodva és nem kis elégtétellel futok végig ennyi változatlanság láttán ezen a hosszú ablaksoron, mely mindmind a nagyatyám lakása; itt nevelték föl nyolc testvérével az apámat. Olyan birtok ez, ami nem az enyém, de nem veszíthettem el, örökségem, omit senkitől nem kell visszakövetelnem. Mondhatnám tovább, szaporíthatnám a példát, nem mondom, nem szaporítom. Az új városlakók, ez a sok gyött-ment ember különben se ért semmit a szavamból. Míg ők azt tanulják, miként kell eigy városban úgy élni, hogy attól a város ne pusztuljon el, én megtanulom, miként kell egy elpusztított faluban élni. Gombosszegnek ma negyvennégy lakója van. A harmincas évek végén még kétszázhetvenegy lakója volt. S a mainál kevesebb csak a török hódoltság után, akkor huszonhét ember maradt ezen a középkor óta okmányokban is számon tartott településen. Lakói, évekkel a mi beköltözésünk előtt, elhagyták ezt a házat. Kivitték őket a kis temetőbe, ahol ezen az utolsó télen még a gesztenyéből ácsolt nagy fakereszt is kifordult a helyéről, meg beköltöztek a közeli városba. A szelektől és viharoktól elmozdított tetőcserepeket senki nem lökte a helyére, a melléképületbe évek óta becsorgott a víz, föláztatta a tapasztott födémet, nagy repedések keletkeztek rajta, és megtették a magukét a téli szállást kereső egerek is. A falu másik végén, egy elhagyott pajtában találtam pelyvát, összekevertem vízzel és agyaggal, tettem bele egy kevéske téhén- trágyót is ragasztóanyagnak. Néhány cserepet fölhúzta m| lássam, mit csinálok. Lehány- tom az évtizedes szénát, alatta üres. borospalackokat találtam, a gazda titokban iddo- gált. Aztán nekiláttam a ta- pasztásnak. Láttam már ta- pasztást régen, de soha nem csináltam. Amint megtettem az első mozdulatokat, s kenni kezdtem a tenyeremmel a finom, de idegen illatú sarat, a tenyerem csúszása alatt éreztem meg azt az ismeretlen kezet, amely ezt a széncipadlást évekkel, évtizedekkel ezelőtt, rendesen és szakszerűen föl - sorozta. Miként egy őskori lelet. Csúszott a tenyerem a tenyerének negatívján. Tenyerem .párnája tenyerének helyére illeszkedett. Libabőrös lettem e régvolt tenyérpárna érzékelésétől. Mentem utána. Előtte még a szomszédaimat faggattam, miként kell csinálni, de tőle tanultam meg, aki előttem csinálta. A tanulásnak ilyen mélységesen mély élményével még soha n^m ajándékozott meg a sors. Boldog lettem tőle és elővigyázatos. Azon voltam, hogy úgy tegyem a dolgom, amiként ő tenné. A tenyeremmel tettem eleget annak az útmutatásnak, emit a tenyerével adott, és ez lett a műveletről, s ezáltal az életről való tudásom. így van fordítva is. Mert ha mégis lenne valami abban a városlakásban, amit a saját életformámmal vagy élet- fölfogásommal nem nagyon tudhattam összeegyeztetni, akkor éppen az, hogy tökéletesen megszűntnek látszanak azok a hagyományok, amelyeket jobb híján városi tradíciónak szöktünk nevezni. A hatvanas évek elején még működött a városlakos szabály- rendszere. Addig ugyanis azok igazodtak a régi városlakók szokásaihoz, akik újonnan jöttek. így, úgy, fogcsikorgatva, törvényt bontva, lázadozva, vagy éppen túlzott buzgalommal, de mégis. És úgy számítom, hogy a házmestsrség intézményének felelőtlen megszüntetése volt a kegyelemdöfés. A beköltözések második hullámával szemben, hatalmi képviselet nélkül maradtak a kisebbségbe került városlakók. Ha kialakult volna az emberi együttélés újfajta szabály- rendszere, mely értelmesen föl tudja váltani a régit, ha a város polgárai most másféle szokásrend szerint tekintenék magukénak a várost, vagy bármelyik negyedét, akkor én se kúrálhatnék. De az a benyomásom, hogy nagyon kevesen érzik magúkat otthon benne. Erre utal a légúti megbetegedések, az alkoholisták, az öngyilkosok, a neurotikusok, a balesetet szenvedettek, a fiatalkorú kábítószerélvezők igen magas száma. Ebben a városban anarchikussá vált az élet. Évtizedek óta nincsen a városnak egyetlen szeglete sem, ahol nyugvópontra, vagy legalább átmeneti biztonságra tudna lelni. 'Kilukad, átsza. kad, eltörik, lebontják, átépítik, kifúrják, aládúcolják, ráépítik, s a rossz minőségű foltozgatásoknak és toldozga- lásoknak ezt a mennyiségét a város már nem csupán technikailag, hanem lelkileg sem bírja el. A hiánygazdaság, a korrupció, az öntudatos városi önkormányzat hiánya itt is megtette a magáét: minden tekintetben a pillanatnyi érdek, az égető szükség kormányoz, s ezáltal a minimálisra csökken az értelmes előrelátás szintje. Nincsenek városatyák. Amikor néhány évvel ezelőtt, szülővárosomat jól ismerő svéd barátom, a Városliget példátlanul szörnyű pusztulásának láttán, megállt egy igen kellemetlen küllemű betonerődítmény előtt, és kijelentette, hogy a magyaroknak nem az a baja, hogy rossz az ízlésük, hanem az, hogy egyáltalán' nincsen ízlésük, föl voltam háborodva. A kijelentés iszonyú és igazságtalan, mégse lehet elsiklani fölötte. Az ízlés: mérték és arány. És hová tűnt Magyarországon a tájakkal változó, az életfeltételekhez arányosán igazodó, a körülményekkel józanul számító népi és nemesi, és polgári építészet ízlésének hagyománya? Menthető-e, ami a csupasz funkcionalitás jegyében a városokban és falvakban történt? Ki olvasott utoljára építészeti kritikát a lapokban? A skanzenek gettója, vagy a műemlékvédelem szorgalma pótolhatja-e azokat a veszteségeket, amelyet a magyar építészet hagyományainak megtagadása okozott? A városi lét rettenetes toleranciát, a viselkedés és az ízlés magasszintű simaságát és kimunkáltságát kívánja meg minden polgárától. Ami nem ólruhás közönyt, nem felszínességet és léha képmutatóit, hanem éppen ellenkezőleg, figyelmességet és kartótzkodó éleslátást jelent: ne terheljek másokat önönmagammal, de elzárkózó se legyék, az életvitelemmel ne korlátozzak másokat, ám engem is csak írott szabályok szerint korlátozzanak. A közös lakás közös gondjait arányosan és főleg barátságosan osszuk meg egymás között. És ilyen értelemben, ez az óriásira duzzadt, saját történelmi magját is szétziláló város, éppen a történelmi érzék híján nem kommuna többé, következésképpen nincsenek polgárai, hanem csak lakói. Nem véletlen az sem, hogy azokon a pontokon vált a leg- sérthetőbbé, chol a kammuna- litás elvének hibátlanul kéne működnie: a kórházakban, a temetőkben, a csatornákban, az iskolákban, a vízvezetékben, a közös levegőben, a telefonhálózatban, a levélkézbesítésben, a hóeltakarításban, vagy a járdákon, a kapualjakban és a lépcsőházakban, ahgl tíz éve senki nem takarított tisztességesen és még a szegletköveket is megeszi a mocsok. Budapestnek egyre több olyan lakója lesz, aki soha nem válik .már járatossá a városlakás szabályrendszerében, mert a senki tette rá nagy lapát tenyerét erre a városra. A senki pedig nem én vagyok és nem is mi vagyunk. A senki tenyerének párnája nem érzékeli a régvolt tenyérpárnák borzongató és nagyszerű nyomát, holott mástól tanulni nem lehet. Weöres Sándor Ős kő Az éjfél, aki vár a fáklyára, egy ős kő alá menekül, a beteg utcák danáira félfüllel odahallgat s feleszmél iszonyú szagukra. Haloványkék a lombárnyban egy harang fém-széle és a nagyéjfél odavárja a vak világ közepéből halkan a sötét éhezést. Várakozik ez a fekete nagyúr három füllel, laza kö-zuhatagon üdül az éjszaka, sirnak keleten a fakérgek, az Ínség fogata jön már. Négysoros Nehéz az ég a nagy hegyeknek,- kínjukban kormot, tüzet nyögnek. Ha feldühödnek, földhöz vágják s kezdheti Isten új világát. 1988. június 11., szombat Utassy József Rezseg a levegő Zúg a cséplőgép. Okádja a szalmát és falja a kévét. Kazal tetején hancúrozgatunk hárman. Nagy, szőke nyár van. Combja kivillan, hajlong a kévevágó asszony bugyitlan. És mi hasalunk, lesünk, micskézünk hosszan a forró porban. Majd elindulunk. Lopott dinnyénkről hallgat zölden a Parlag. Gubacs-pipából szívjuk a bablevelet: vad gyerekek. S ahogy alkonyul: ki-ki libáival a mezőre vonul. Pacsirták zengve dicsérik, hogy olyan szép a naplemente. Egy egérlyuknál pamutpuha macska ül: le, fülel, úgy vár. S messzire hangzó, érces hangjával hazahív a harangszó. HÉTVÉCE A Jelenkor júniusi száma
