Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)

1988-06-11 / 161 szám

Évadzáró. Ritkcyi hallható remekművek bemutatásá­val ért .véget június 6-án este a Székes- egyházban az Országos Filharmónia idei bérletsorozata. A Károly Róbert vezette Pécsi Szimfonikus Zenekar tagjaiból alakult kamarazenekar mellett a hangverseny másik főszereplője az orgonán ‘közreműködő Sirák Péter volt. Händel: A-dúr (Op. 7. No. 2.) orgonaversenyét meggyőző erővel, belső formai arányér­zékkel játszotta, s a kamarazenekar nem csupán támasza, hanem partnere is volt a szólistának. A műsorban elhangzott Bach kantáta rész letek közül Kuncz László előadásában a „Hier ist das Rechte" kezdetű áriát érez­tük átütőbbnek, teltebbnek, ih'letettebbnek. ­Igazi zenei csemege volt Vivaldi: C-dúr piccolóverse megszó­laltatása. A szólót játszó Barth István fuvolaművész könnyed, haj­lékony frazeálósú, rendkívül intenzív, -dinamikus játékkal mutatta . be a szélső tételeket. A középső, Largo részben az emelkedett hangulat tett a hallgatóságra mély benyomást. Salieri két tételes C-dúr orgonaversenyét Hajdók Judit szólójá­val hallottuk. A karmester a két partnere közül a zenekarral tu­dott harmonikuscbban együttműködni. Az Allegro ma non molto jelzésű első tétel lendületét az orgona kissé visszafogta. A má­sodik rész összefogottabb, összecsiszoltabb volt. A kamarazenekar kiegyenlített, szép hangszínt mutatott Ddni- zetti: Tibi Soli peccavi című, szopránhangra és zenekarra írt áriá­jában is. Sajdy Júlia átütő, ugyanakkor árnyalt hangja - melyet a nem mindennapi akusztika szintén inspirált - Károly Róbert szakavatott irányításával, Paláncz Tamás'klarinétszólójával emlé­kezetesen zárta az 1987—88-as hangversenyévadot. T. Zs. Á hírek között. Nehezen lehetne fölkutatni, ki is, fogalmazott először úgy, hogy a televízió és a rádió műsora voltaképpen nem más, mint a hírek közti időszak kitöltése . . . Nem lényegtelen kérdés persze, hogy ezt az időt, ezt a helyet hogyan is használják fel a tömegkommunikációs eszközök. Agár­di Péter, a Magyar Rádió elnökhelyettese a pécsi Művészetek Háza által szervezett eszmecserében a művészet és a tömegkom­munikáció viszonyait boncolgatta egy jó kétórás előadás és be­szélgetés keretében. Az, hogy a közvetítés, az új értékek létreho­zása, a kritika és a reklám is feladata a rádiónak, nem is vita­kérdés. A megoldás hogyanja több figyelmet érdemel. Olykor feloldhatatlan az ellentét a tömegigény és a rádió mű­vészetpolitikája között, a felmérések szerint a hallgatóknak csak néhány százaléka igényli a komolyzenét, az érdeklődés ezen túl megoszlik a könnyűzene és a cigányzene közt. Minden igényt ki­elégíteni nem lehet, talán nem is szabad, vagy legalábbis nem czonos arányban ... A megoldás hogyanjára vonatkozik a közlők hitele, megbízha­tósága. Mert a hallgatók azért tudják, hogy egy műsor — témá­jával, sugárzási idejével, rövidségével vagy hosszúságával, szó- hcsználatával és aktualitásával — befolyásol is. Innentől kezdve viszont már nem csak a művészet és a tömegkommunikáció viszo­nyáról van szó, hanem a politika és a tömegkommunikáció kap­csolatáról is. A felelősségről, a nyilvánosságról, és mindorról, amit ma a tájékoztatásról gyakran hallunk. Érdemes odafigyelni, ha nincs is meg mindig az az „öröm", hogy a sorok közt olvas­hatunk, vagy a ki nem mondottak fölött morfondírozhatunk. Ér­demes odafigyelni, mert „szól a rádió", de nemcsak szól, beszél is . . . Hodnik I. Csirkefej. Fülledt, meleg, nyárias este volt ezen a va­sárnapon, amolyan szabadtérre csábító. Még­is már fél órával az előadás kezdése előtt a sétálókat akadályo zó tömeg verődött össze a budapesti Petőfi Sándor utca elején. A kőszínházak közül az egyik leglevegőtlenebb, a Katona József Színház ezúttal vendégjátékkal csalogatta közönségét. A pécsi Harmadik Színház társulata igazi csemegével érkezett, hát nem csoda, ha tolongott a nép, és fittyet hányt a fullasztó melegnek. Spiró György Csirkéiéi című darabja e falak között szép siker­szériát ért meg, és méltán vált a Katona József Színház társula­tának egyik legjobb teljesítményeként említhető produkciójává. Gobbi Hilda betegsége sajnálatosan törte derékba az előadás- sorozatot. És most új színfoltként nagy várakozásokat gerjesztve jöttek e falak -közé a pécsiek, hogy saját előadásukat bemutatva újra megidézzék Spiró remek darabját, és azt a kegyetlenül szív- bemarkoló világot, amellyel nem könnyű szembesülnünk. A zsúfolt ház — a széksorok mellett sűrű sorokban álltak czok, akiknek ülőhely sem jutott — mégis szívesen választotta e nem könnyű kikapcsolódást ígérő esti programot. Vélhetően sokan voltak a zömében fiatalokból verbuválódott közönség körében, akik az eredeti bemutatót is látták, most pedig kíváncsian fo­gadták és be is fogadták ezt a másik produkciót. A nézőtér együtt lélegzett az előadással, és bár óhatatlan az összehasonlí­tás, a várakozásokhoz méltó estéber. lehetett részünk. Ez a rendezőt, színészt próbáló vállalkozás — különösen az ere­deti bemutató még élénken ható emlékének tükrében - valódi sikert aratott a fővárosban is. Hosszan tartó, őszinte vastaps ju­talmazta az előadást, amelyből kiemelkedően tetszett - ahogyan ezt nagy szeretettel kifejezésre is juttatta a közönség - az apát alakító Sípos László, aki hiteles, nogy erejű szerepformálásával méltán ragadta magával nézőit. A rendező Vincze János volt. N. A. NAGY ANNA Bizonyosság (D-MOLL TOCCATA ÉS FOGA) Amit még nem tudhattunk szerelmünkről, kettőnkről, az az orgona hangján felzúdult hömpölyögve és mennydörgőn, mint mikor a Khaosz átalakul és a Kozmosz új világot szül. S míg a gigászi végtelenség hangjai égig zengték lelkünk döbbent alázatát, oltalomért melledre borultam. Gyermekin megbújva karjaidban, elcsitultam s megnyitott lélekkel fogadtam az édeni száműzetés emberré avató gyötrelmét, ahogy szorosan összekapaszkodva álltunk, mint Adám és Éva, örök szövetségben, egymásrautalva a teremtés tomboló diadalában. A Művészetek Házában rendezett hétfői iró-olvasó találkozó vendégei: Tüskés Tibor, Galambosi László, Cseres Tibor, Csorba Győ­ző és Nádas Péter. író, irodalom, olvasás S zocíográfusok, írók jelezték már néhány évvel ezelőtt, hogy csökken az írott szó, a szépirodalom s egyáltalá­ban az olvasás iránti érdeklődés. Az aggodalmaskodók értékválságot emlegetnek, az irodalom térvesztését a kultúra rangjának csökkenésével hozzák összefüggésbe. Másfelöl vi­szont a statisztikák a könyvvásárlás emelkedését bizonyitják, s jól tudjuk __ ilyenkor, a könyvhét idején különösen —, hogy a j ó irodalomnak megvan a közönsége, a jó könyv pedig gyak­ran hiánycikk. Hogyan látják, hogyan élik meg az írók az iro­dalom szerepének változását, mi a dolga ma az Írónak? Erről kérdeztünk meg néhány könyvheti vendégünket. Cseres Tibor- Amit napjainkban a re­form, az átalakulás híve/ han­goztatnak, nagy erővel szólalt meg az Írószövetség sokat vi­tatott, 1986-os kongresszu­sán . . .- Mindez másfél év múltán, a pártkonferencián, ha lehetsé­ges, még nagyobb hangsúlyt kapott — mondja Cseres Tibor író, a Magyar írók Szövetsé­gének elnöke. - Az írókong­resszus néhol talán átgondo­latlan, nyers, de mindenképp jó indulatú ' megnyilatkozásai hangot kaptak újra, és ez nagyszerű.- Vízaknai csaták című könyve, az utóbbi*hónapok me­nekült problémáival, fájdalmas aktualitást kaptak. Mit sze­retne elérni ezzel a könyv­vel?- Nem az író érdeme, egy rossz politika fájdalmas té­vedései tették időszerűvé ezt a könyvet, amit nyolc éve kezdtem írni, amikor még eny­hébb szelek fújtak Erdély fe­lől. Most az a halvány re­mény él bennem, hogy a múlt felidézésével, valamely hatást gyakorolhatunk a jelen politi­kai küzdelmeire. Azaz, ha a könyvemet románul gondolkodó becsületes román ember elol­vassa, hiszem és remélem, hogy másképp formálja meg' jelen­kori gesztusait.- De bizonyára nemcsak ez a célja, a történelmi regénye­ket iró Cseres Tibornak . . .- A nemzet józan tovább­lépéséhez szükséges annak az elmúlt 150 évnek a pontos is­merete, melynek következmé­nyeit most szenvedjük. A tör­ténetírók ennek érdekében so­kat tettek, de életmelegen csak az irodalom adhatja meg azt a történelemvizsgálatot, amire szükség van ahhoz, hogy a múltat beépíthessük a jövő­be. Én erre törekszem utóbbi 4-5 történelmi regényemben. E törekvések, jóllehet irodal­mon kívüliek, én vállalkozom arra, hogy íróként foglalkozni kell a jelen és a múlt olyan szféráival, amelyek nem az egyén, hanem a nemzet kol­lektív lelkületét alkotják. Hallatna Erzsébet legyezgetésére sem a legal­kalmasabb forma. Sokáig én is úgy véltem, hogy egy mű be­fogadásakor az író személye lényegtelen, még zavarólag is hat az olvasóra. Ma már nem így látom ezt a hatást, és ez­által az iró-olvasó találkozók feladatát. Megfigyeltem, meny­nyire másként' szólal meg egy vers, vagy novella a szerzőjük előadásában. Egyéni ízt, színt áraszt így a műalkotás és utánozhatatlan, vonzó élmény- nyé változhat, a kevésbé érdek­lődő hallgatóság számára is. Úgy gondolom, hogy ezek az élmények gazdagabbá teszik a műalkotásokat, az iroda­lom kézzelfoghatóbbá válik, személyesebb kapcsolatot te­remt az író és olvasó között. Az irodalom feladata, hogy él­ni segítsen, és ezeken a sze­mélyes hatásokon keresztül hi­telesebbé válik ez a segítség is, amit az irodalom nyújt, ha egyáltalán tud ilyet nyújtani. Az író-olvasó találkozók az iro­dalom propagálói: és ma, amikor az irodalom-művészet- kultúra hadállásai amúgy is megroppantak, segítenek a megerősítésükben. A könyv­heteken, amikor könyves sát­rak települnek ki az utcára, kiderül, hogy a jó irodalomra azért mindig van vevő, és a találkozók újabb irodalomba­rátokat verbuválhatnak. dolkodnak —, mégis közel áll­nak hozzájuk. A költészetnek tehát vannak esélyei, hogy megtalálják az utat az olvasó­hoz. .Sajátos ellentmondás, ihogy ugyanakkor a kis, és na­gyobb közösségek kevéssé be­csülik meg az irodalmat. En­nek nem kis mértékben az az oka, hogy egyes - vélemény­alkotói, hatalmi pozícióban lé­vő —, emberek lebecsülik az irodalmat. De az ilyenek min­den teremtő, alkotó munkát lebecsülnek: nemcsak az író­ét, hanem az esztergályosét is. Bér kési András Meliorisz Béla Az író-olvasó találkozók gyakran keltenek vitát az írók, költők körében. Vannak ellen­zői és pártfogói. Hallama Er­zsébet író, rendszeresen jár ezekre a találkozókra. Miként vélekedik az irodalommal való ismerkedésben betöltött sze­repükről? — Bizonyos írók szeretnek járni író-olvasó találkozókra, mások nem. Én is úgy gondol­tam régebben, hogy az utób­biaknak van igazuk, mert mű­veikről ritkán kapnak vissza­jelzést, sokan nem is olvastak tőle semmit, tehát még g mindenkiben meglévő hiúság Költőként és magyartanár­ként mondja Meliorisz Béla, az irodalom térvesztése csak látszólagos, talán a korábbi túlzott várakozásunkhoz képest szorult háttérbe. — Nem hiszem, hogy nem kell az irodalom az olvasó­nak. Gimnazista tanítványai­mon és barátaimon látom, mi­lyen nagy az igény az igazság- keresésre, hiszen a XX. szá­zad végére oly sokszor elbi­zonytalanodtunk, annyiszor éreztük becsapottnak magun­kat. Az irodalom megfogal­mazza ezt a közérzetünket, és segít az igazság megtalálásá­ban. Igaz, hogy a mai fiatalok könnyebben találnak utat —a képhez, mint az olvasandó .szöveghez — tehát az iroda­lomhoz —, de az igényt fel le­het bennük kelteni az igazi ér­tékek iránt. Egyrészt a tan­anyagban sok jó lehetőség van erre, másrészt a tanórán kí­vüli lehetőségeket kell ki­használnia a magyartanárnak. Én magam, nem elemzem agyon a műveket, inkább ol­vasok nekik, olvasnivalót aján­lok és színházba viszem őket, olyan előadásokra, amelyök irodalmi értéket jelentenek. — Érdekes, hogy érettségiző tanítványaim közül sokan vá­lasztották Kosztolányit: na­gyon kedvelik őt is, Babitsot is, József Attilát is. Mégpe­dig azért, mert az individuum, az egyén felől közelítik meg verseikben a világot. így — bár a mai fiatalok másként gon­Berkesi Andrásnak több, mint harminc kötete jelent meg eddig, túlnyomórészt nem. is egy kiadásban. Műveit 13 nyelvre fordították le. Most fejezte be Fekete mappa című új regényét, amely korunk ter­rorizmusáról szól, és december­ben kerül a boltokba. Berkesi a héten a Könyvértékesítő Vál­lalat pécsi boltjában dedi­kált és szívesen vállalkozott egy rövid beszélgetésre. — Nem régen jártam Egyip­tomban, lenyűgözött négyezer- éves kultúrájuk, akkor is eszembe jutott: mi a biztosí­ték arra, hogy ilyen hosszú idő elteltével minket, mai ma­gyar írókat olvasni fognak majd? Tudom, hogy népszerű író vagyok, de a népszerűsé­get sohasem hajhásztam. — Nem feltétlenül irodalmi korokban, esztétikai alapfogal­makban gondolkozom, arra tö­rekszem, hogy igazat írjak, megírjam, amit meg kell ír­nom. Nem vitatkozom senki­vel írásművészetről. Számomra az jelenti a legnagyobb örö­möt, ha úgy tetszik elégtételt, ha olvassák a műveimet, ha levelet kapok 16 ezer kilomé­ter távolságból, a Szovietunió légtávolabbi részéből, ha ér­telmiségiek köszönik meg a munkámat vagy, ha például annyian dedikáltatok könyvei­met, mint itt ma Pécsett. Nem vagyok büszke magamra, de két infarktus után sem mondtam le arról, hogy újabb könyveket írjak, mert ki kell szolgálnom a magyar emberek azon 17 százalékát, akik még egyáltalán rendszeresen olvas­nak. gét, és kellő komolysággal fog hozzá. A jó gyermekirodalom minden esetben nyújt valami fontos tudnivalót, emberfor­máló érzelmet olvasóinál/ Se­gít a világgal való viszony ki­alakításában Ma sokféle gyer­mekirodalom lát napvilágot. Azokat, amelyek a környezet­hez fűzifdő kapcsolat megte­remtésében nem előrevivők, csak színesek és kalandosak, nem tartom igazán értékes ol­vasnivalónak. Bár tény, hogy az irodalom színvonala önma­gában nem alakítja ki a gyer­mek későbbi ízlésvilágát, ér­deklődését. A környezettel együtt hat. A szülők, a taná­rok egyéniségén át, akikkel közösen lehet olvasni, megbe­szélni a történeteket. Ezért nem bánom a könyvek, füze­tek formájában a gyermekeket érő „információ áradatot", de kívánatos lenne, hogy a gye­rekekkel való közös olvasgatá­sok, a családok miindennapi programjaiban kapjanak helyet. Marék Veronika Áll a táblánál, rajzol, mesél, a gyerekek tátott szájjal fi­gyelik, a szemük-fülük előtt formálódó történetet. Marék Veronika pedig játszik, több­féle hangon szólal meg és nevet a gyerekekkel együtt. A mesélés egyik legnemesebb „műfaját" tárja eléjük, termé­szetes egyszerűséggel vezeti közönségét a kalandok labi­rintusán, a kalandokén, ame­lyek fordulatosak, de nem ri­asztóak, és mindig közvetíte­nek egy roppant fontos mon­danivalót; az emberség tiszte­letét, szépségét. Marék Vero­nika írót, grafikust, gyermek- irodalmunk egyik jeles képvi­selőjét, találkozásunkkor töb­bek között arról faggattom, miként látja a mai magyar gyermekirodalom helyzetét, mi­lyennek találja színvonalát? — Gyerekeknek írni, nagyon komoly dolog és csak akkor érdemes csinálni, ha a szerző ótérzi munkájának jelentősé­Nádas Péter Az írói feladatról' kérdeztük Nádas Pétert is, aki így fogal­mazott: — Egyetlen feladat van: tisztességes mondatokat írni a szó etikai, esztétikai ér­telmében. Persze, én nem be­szélnék feladatról egy íróval kapcsolatban, mert ezzel gyak­ran visszaéltek, és olyan fel­adatokat bíztak az íróra, ami nem a dolga. De ha már e szónál • tartunk, én inkább fel­adványt emlegetnék, és a leg­főbb feladványnak azt .tartom tisztázni, hogy ki ő, és ki va­gyunk mi, és milyen kapcsolat van az én és a mi között. En­gem ennek az arányos viszo­nya érdekel, ami persze, poli­tikai gondolat is rögtön. Ha én és mi arányos viszonyait keresi az ember, akkor azt mondja, demokrácia, és de­mokratának vallja magát.- Mindezt a júniusi Jelenkor­ban is olvashatjuk, ahol most kezdték közölni Évkönyv című új munkáját, amely igen ér­dekesnek Ígérkezik. — Az Évkönyv, a személyes énem könyve, s így napló, van­nak nagyon publicisztikus for­mai elemei, ami nem áll tőlem távol, hisz magam is dolgoz­tam újságíróként, és van, amit esszéformában közelítek meg. E bevezető után, egy történe­tet fog megismerni az olvasó a hatvanas évek eleiéről. Ezt az időszakot, esetünkben egy polgári hagyományrend utolsó nyomait, szinte teljesen kimosta emlékezetünkből az idő. Azt hiszem, nekünk adatott meg az utolsó lehetőség, hogy visz- szakeressük ezeket a hagyo­mányokat.- Születik-e vajon építő erő e sokféle hagyományból ötvö­ződött magyar társadalomban? — Erre törekszünk. Egy ren­dezett társadalom megtalálja a különböző hagyományok kö­zötti együttélés 'ehetőségét. Aki mindenkit, aki másmilyen, eleve rossznak tekint, olyan hagyomány jegyében cselek­szik, amely csak eltávolít ben­nünket Európától. Írták: Barlahidai László, Gárdonyi Andrea, Bozsik Gállos Orsolya, Tamás HÉTVÉGE 1988. június 11., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents