Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)

1988-06-18 / 168 szám

H szónak bolyhái Csorba Győző új verseskőMéről * „vetkezvén bárig meztelenre a nagy, utolsó küzdelemre magam talpig fölvértezem." A szavak bolyhái — szép, ki­fejező, érzékletes, tapintható, metaforikus cím. A szó-t Csor­ba Győző egyszer már kötet­eimbe írta, az első valódi Csorba-kötet homlokára, így: A szó ünnepe. Számára ott is, itt is: a költészet, a vers, a szépség, a művészet szinonimá­ja. Az, „ami mi vagyunk", ami belőlünk megmarad, létünk leglényege, „a szó igen a szó ez a legfontosabb / s nemcsak a mi, hanem a hogyan is". Új kötetében egy egész ciklusnyi versben, a kötet záró tételé­ben, a Valakit valamikor vala­hogyan darabjaiban beszél a költészet hivatásáról, a vers ér­telméről, a művészet hasznáról és céljáról. Érzékeli a „más­fajta nótát", hallja a „más dal­lamra kornyikólók" énekét, lát­ja a szavak devalválódását, ol­vassa a „dühös eredetiség in­dulatával összezavart" verse­ket; ő annál következetesebben ragaszkodik kialakított ars poe­ticájához, ahhoz, hogy „pipes- kedés" és „grimaszok" nélkül, tisztán és pontosan, érvénye­sen és egyénien szóljon, úgy, ahogy tette „több, mint ötven éve . . . csők kedvem szerint". - És a bolyh? A szavak bolyhái? Olvasom az értelmező szótár­ban a magyarázatot: „valami­ből kiálló, sűrű, puha, finom tapintású (göndör) szálak tö­mege". Alighanem a meghatá­rozásból itt a jelzők az igazán fontosak: sűrű, puha, finom ta­pintású . .. Vagyis a szavak ma Csorba Győző számára el­sősorban ezt jelentik: a fészek­meleg, a fészek-puha védel­met („Bújnék a szavak bolyhái közé”), a könnyűség, a súlyta­lanság, a boldogság érzését („mintha felhők közé-között re­pülnék”). Védelmet? Mi ellen? Bol­dogságot? Miféle szomorúság és fájdalom ellen? Csorba Győző lírájának a legkezdetektől egyik központi problémája a halál, az elmú­lás, a „többé ne lehessen". Fiatalon lefordítja az ófrancia költő, Hélinant A Halál ver- sei-t, és Új Halál-versek-et ír. Most, túl a hetvenedik élet­éven, a „búcsú-évad" idején, kórházi és klinikai tapasztala­tokkal súlyosan, minden koráb­Most átmegy a parkon, ha­tározta el. Most át. Most csak a fák, a fű, bokrok... Vad­virágok. De hol vannak már vadvirágok? Nyáron kellett volna, belefeküdni a fűbe, be­süllyedni a virágok közé, ha elhaladt a park mellett, lila, fehér és sárga szőnyegeket lá­tott a távolból, ezt a három színt a zöldben, milyenek le­hettek a lila, fehér és sárga virágfejecskék, közelről, egé­szen közelről, a fürtök, a szir­mok, a porzók, a vadvirágok között sok a sátorosvirágú, íz­lelgette a szót, sátorosviróg, talán illatoztak, biztosan illa­toztak, méhek jöttek az illatra, darazsak, hártyás szárnyacs- kájukon átsütött a Nap . . . Mi­kor látott ilyet? Talán gyerek­korában, a réten . . . Gyerekko­ri rét? Volt ilyen? Ma emlékezni fog, ma nem gondol semmire... Mi a kü­lönbség? Emlékezni? Gondol­ni? Az első csupa kellemesség, szépség, belefeledkezés? De hiszen a legfőbb jók közé tar­tozik, hogy felejteni tudunk. Másként nem lehetne élni, emlékekkel . . . Biztosan kiszűri, kiszűri az emlékezet, ami könnyű, dallamos, színes, ele­ven, hagyni kell, hagyni, hogy ő válogasson, és nem gondol­kodni. Igen. Felocsúdott, szétnézett. Parkban van, egy parkban. El­bírtál drámaibb helyzetben néz szembe a gondolattal. A kötet nagyobb részét megtöltő ver­sek: életérzés-versek, létállapo­tot kifejező költemények. „Meg­szürkült a világ", „bonyolódik a mese", „a szomszédban meghalt egy öregasszony” - sorok három egymást követő versből. „A kevésbé fontosak" válnak fontosakká: gyászhírek, halálesetek, veszteségek veszik körül; családtagoktól, barátoktól kell búcsúznia. Mások elvesztése saját múlandóságára figyelmez­teti. Van feloldás a feloldha- tatlanra? Van válasz a meg- válaszolhatatlanra? Van vi­gasztalás a vigasztalhatatlan- ságra? Csorba költészete fe­szültségekkel teli líra. Nem le­zár, hanem kérdez, nem meg­nyugtat, hanem fölkavar, nem megtalál, hanem keres, nem válaszol, hanem kételkedik. Jól tudja: „iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt”. Verseiben néha a közmondások lecsupaszított igazságáig, a közhelyekben megfogalmazott fölismerésekig jut el: „Ki mint vetett, majd úgy arat", „viseld el amit nem tudsz elkerülni", „ahogy lesz úgyis úgy lesz”, „ma nékem, holnap néked", „az ördögöt nem jó a falra festeni" . . . De ami e sorökat körülveszi, amíg a vers eljut idáig, vagy ami ezt követi, az megemeli, átfényesíti, új tar­talmakkal gazdagítja az ezer­szer hallott gondolatot, s a legáltalánosabb közhely (pl. mindenkinek meg kell halni) a legelfogadhatatlanabb, a leg­abszurdabb fölismeréssé válik. Pesszimista költészet? A leg­kevésbé. A leghumanistább, a legemberszabásúbb. A létezés olyan kérdését érinti, amelyet senki emberfia nem kerülhet meg. S azzal, hogy a költő megfogalmazza a maga gyötrő gondolatait, segít minden élő. nek megvívni a maga harcát leggyötrőbb kétségeivel. Ma­gán-költészet? Én-líra? A költő legszemélyesebb panasza itt a legközhasznúbb tapasztalatcse­révé válik. Amint egyik versle­zárásában írja: „tapasztalat- cserével (segíthetnénk is egy­mást) ki hogy készüljön útra". Igen, talán ez Csorba Győző halál-verseinek végső — Se­neca és Marcus Aurelius gon­dolataival egybecsengő „ta­nítása”: emberként kell viselni a halált, alázatosnak kell len­vadult ez a park, rendezetlen, nem telepítettek bele virág­ágyásokat, kerti virágokkal, hagyták békében zöldellni a tágas tisztásokat, nőni a sza­bálytalanul csoportosuló fá­kat, burjánzani a cserjéket, bokrokat. Néhol kitaposott ös­vény vezet, egyetlen utat be­tonoztak le, ez szeli ót a par­kot, meg egy kis patak, ke­resztben. Ideális hely, nem is tudta, mihez, csak megállapította, ideális, mihez is, sétára, pihe­nésre, hogy bámulja az ember ezt a .megmaradt kis természe­tet itt, amott már toronyházak látszanak, a fűtőmű, áruházak, buszpályaudvar, mindezt a parkból lehasított terültbe építették, de még így is efeg megmaradt belőle. Elég, hogy cseppet elveszhessünk benne. Azonban kinek van ideje sé­tálgatni, az ember dolgozik, bevásárol, aztán a lakás, va­csora, a ruháknak, magunk­nak a rendben tartása, s alud­ni is . . . Minek? Hogy megtol mehessünk, kezdődjék minden élőről, hogy elfogadhatóak le­gyünk, hogy megfelelő módon, külsővel tudjunk megjelenni mindennapi harctereinken, könnyebben mosolyogjunk, jó arcot vágjunk, ne látsszék, hogy remeg a gyomrunk, fe­szülnek az idegeink, kapkodva keressük az odaillő szavakat — ni előtte, s készülni kell rá: „hogy nem is lesz már túl ne­héz (ha a parancs megérke­zik) a legfőbb ködbe lépnie”. A legmegrendítőbben és a legfelemelőbben talán az Ál- sóg-ban fogalmazza meg fölis­merését, a költészet feloldó erejét, az idő hatását, amely átalakítja a szavak jelentését: a versek, melyek ma panasz- szal, kesergéssel vannak tele, „tele lesznek harmóniával még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már mikor nem leszokom mikor a panaszok mögött ott áll a nyomorúság fekete serege . . ." Csorba Győző öregkori lírája Arany János, Babits, Koszto­lányi, Illyés halál-verseinek, elmúlás-költészetének magasá. ba emelkedett. Aki sokat beszél a halálról, aki fél az elmúlástól, az na­gyon szereti az életet. „Költő? szelíd megnyugvó? ó dehogy! / Belül még .mint a vulkán há- borog" - írja magáról. Halál­ról és életről, elmúlásról és szerelemről, veszteségekről és továbbélő költészetről van szó ezekben a versekben. E költé­szet feszültségét épp az adja, hogy a kiűzetés fájdalma és a visszavágyódás szépsége egyszerre van meg benne. Most látni, ebben a „búcsú­évadban", hogy mennyre für­késző, kifelé forduló, kíván­csian figyelő, regisztráló és fögzitő ez a líra. Szemmel tartja a természet változásait, a másik embert, a világ jö­vőjét, a költészet sorsát, ér­zékeny az élet szépségére, a iszerelem gyönyörűségére, és szenvedésére. E kötetben leg­kivált ez utóbbi kettőre, a „fér­fi-lét koreográfiájára", a köl­tészet — a saját költészete —, jövőjére. Idézi a múltat, őrzi em­lékeit, a hajdani szerelmek gazdagságát, és ma is meg­érinti fölkavarja a szenvedély. Védené is magát az érzés el­len, de keresi is a kísértést; fél is, de vágyik is az "újrakez­désre; ismeri a „ha egy valaki” élményét s azt is, ha „kerül a zűr szemközt a renddel, de át­éli az érzés reménytelenségét is. önvád és önfelmentés ke­veredik a versekben. Anti-Orp- heuszként éli meg az élményt, „ezt a visszás viszonyt": nem őt vezetik, hanem ő vezeti a maga Eurüdikéjét, vagyis „Orpheusz többször is visz­hogy irgalmat nyerjünk. Irgal­mat? Ez talán túlzás. Irgalmat­lan az élet, a világ, a kis és -nagy megaláztatásokkal, a szúró, sértő szavakkal, a be- csapatásokkal, az örökös fá­radtsággal, csalódásokkal, a mindig újrakelő reménnyel, ir­galmatlan? Kegyetlen . . . Ezek közt mi a különbség? A ke­gyetlenség még ad egy kis ki­búvót, nem 'tapos el egészen. És ha jobb lenne, ha egé­szen . . . Nem, akkor nem lát­hatná ezt a parkot. A levelek milyen sokszínűek, vannak baljóson sötét lomba fák, a fenyők, gyertyaként me­rednek a többi fölé, a kedves vadmeggyek fölé, azok üdék, egyszerűek, barátiak az apró, szívalakú leveleikkel, göcsörtös törzsűek, ágúak a hársak, bölcs öregekhez hasonlóak, az akácok levelén kiszámolható, szeret, nem szeret... s még annyi minden más látható, nem is tudja a nevüket, persze, a tenyéralakú levelű a juhar, az ezüstösek az olajfák, de ezüstösek a nyárfák is, nyá­ron mindent belepnek vattás, pelyhes termésükkel, messzire fújja a szél... De mór nincs nyár. Késő van, ősz van. Ha egészen közel menne a fákhoz, bizonyára felfedezhetné itt-ott, hogy a levelek már megpörkö- lődtek, már készülnek elszárad­ni, leperegni, belesimulni a földbe: Nem megy közel, in­kább nézi, milyen sejtelmes a köd az ágak között, a tisztá­sok távolában összesűrűsödve, milyen szép és milyen szomo­rú. Nyáron kellett volna . . . De nyáron elutazott, a'-Balatonnál szanézhet", s Eurüdikét is „ő, Orpheusz bocsátja el". Anti-Orpheusz, anti halál­élmény (vagyis életre szavazó, életet igenlő költészet), s „an­ti" -az is, ahogy Csorba Győ­ző a költészet hivatásáról és jövőjéről beszél. „Se rím, se rit­mus, se külön nyelv sehang.se tűz, se szárnyalás, csak egy-egy szó, amit különben vagy úgy nem mondott még ki más" — írja. A tótágast álló képek, a fondorlatos nyelvi handaban- dák, a' modernnek mondott műanyag-versek, az öncélú kísérletek idején csaknem . ki­hívóan a tiszta és világos be­szédre, a természetes meg­szólalásra, az érzések válla­lására az értékek megőrzésé­re és továbbadására hivatko­zik: „ha megtartani okarunk és megtartatni — tán vissza kellene lépni valamit / vátesz lenni érzelmes pózos patéti- kus legalább egy kicsit”. És az önmegvalósítók, a kérkedő ki- vagyiak, az egyéniség-habzso- lok ellenében a költészet kö­zösségi érvényét, „társas-ün- nep-igényű" szépségét mutatja föl. Nem a kor, a nép, a név a fontos, hanem maga az egyetemes költészet, „a szép és találó szavak". És: „Most fontosabb a vers, mint bármi­kor.” Fontosabb a költő szó- mórq is, az olvasó számára Ez a költészet igazi színe­változása! A vetkezve öltözés. Hiába próbál meggyőzni a költő, hogy „a szókat megutál­ja csöndesen", — ezt szavak­kal mondja ki. Hiába panasz­kodik: nincs kedve „se be­szélni, se írni". — ezt írásban teszi. És hiába hitetlenkedik a vers elején: „Miről tudnék beszélni még?” A vers végén arra derül fény: „És én mégis megszólalok mint akibe ki Mám csapott, / s az égig visszavág jaja". Csak még sokáig pa­naszkodjon a költő. Csak még sokáig vigasztaljon a kimon­dás szépségével és gyötrel­mével. Tüskés Tibor összejött a társaság, voltak köztük kellemes emberek, igen, egészen, szeretetreméltóak, ahogy évről évre egyre inkább megismerik, talán azok is meg­kedvelik őt; aztán volt Bécsben, társasutazással, az útitársakon visszafelé csak úgy lógott a sok arany, ő nem tudott ara­nyat venni, de azért hozott egy-két dolgot... A patakhoz ért. Keskeny kis víz, betonozott partok között szalad á mélyben. Kettő — vagy három? —, híd vezet ke­resztül rajta a park hosszán. Amelyikhez most jutott, fahíd, illetve csak az alja az, kétol­dalt valamikor kékre festett, kopott vaskorláttal, s az ember közöttük egymáshoz illesztett, keskeny faléceken megy át, me­lyek már meglazultak, itt-ott megtöredeztek, inognak a lép­tek alat. Nem baj. A híd kö­zepe táján odaállt a korlát mellé, belekapaszkodott, lené­zett. A meder mindenféle sze­méttel volt tele, fekete autó­gumi, valamilyen színes kanó­cok; rozsdás edény feküdt az alján. De azért áttetszőén hul­lámzott, frissen csobogott a víz e lomok körül, mohaszerű, hosszúszórú vízinövényeket haj­lítva maga alá. A levegőbe szagolt, finoman kesernyés il­lattal telt meg az orra, fel­egyenesedett, nagyokat léleg­zett: még, még! Most kimegy belőle minden, ami nyugtala­nítja, minden, ami bántja. Csak a fák, a levegő, a csobogás ... Nincs másnap, és rohanás a busz után, és képmutatás, és fájdalom ... Hirtelen hangokat hallott, vagy nem is hallott semmit, 1988. június 18., szombat Pécsi művész plakátja Japánban Pécsi szerző is van a Toyamában megrendezett plakat- biennálé résztvevői között: Gellér B. István festőművésznek Eck Imre Szerélem című balettjéhez készült plakátját is kiállították a japán városban: az ezer pályázó 2400 plakát­ja közül 358 mű került a falra. TAKÁTS GYULA REGGEL EGY SZIGETTEL 1. Hová suhantok lila, nagy cetek, s mögöttetek, milyen halak viszik zöld hátukon a reggelt, hogy gomolygó seregély-csapat fénylő léggömbjére rakva elém tegyétek itt e partra. 2. E nádsziget, akár egy zöld hajó kikötve áll partom előtt... Biztat a hegy s egy roppant messzi táj... — Hol is? — De úgy szivemhez nőtt, mint itt a Ság lecsonkolt orma. Kék tőzegláp fölött törött vitorla. csak megérezte, hogy nincs már egészen egyedül. Megfor­dult. Gyerekcsapat közeledett a város, a központ felől, né­hány apró gyerek, egy banda, tíz—tizenkét éves formák. Ne! Egy pillanat alatt visszatért a remegés a mellkasába, a sírás­vágy a torkába, melyektől már azt hitte, teljesen megszaba­dult. Ezek az undok, rossí köly­kök most belékötnek, szemte- lenkednek, mi mást is tanul­hatnának az ilyenek, semmi jót- Nem tudja megvédeni ma­gát tőlük, nincs ereje, és külön­ben . is, kikapcsolódni akart, elmenekülni a világ elől, a zöldhöz, a magányhoz, a pittyegő, íázós kis madarak­hoz, talán még mókust is lát­hatna, ahogy mulatságos ug- rándozását követné a szemével, biztosan elmosolyodna végré . . . Már mögötte dübörögtek a meglazult léceken, merőn néz­te a vizet, minél kevesebb le­hetőséget nyújtson a támadás­ra. ha csak a hátát mutatja, ar­cát, szemét nem, nem olyan ki- iszölgáltatott, nem vehetik észre, mennyire sebezhető. Levonultak a hídról, jól van, elmennek szó nélkül, ezt megúszta. Azonban az egyik mellette állt. Piszkos kis mancsával a korlátot fogta, szorította. Ke­rek kobakját előrenyújtotta, kis tüskehaj meredezett rajta — nyilván nem is olyan rég ko­paszra nyírták —, a nyaka sö­tétlett: piszkos, vagy csak bar­na? Széllelbélelt, világoskék dzsekit viselt, piros mackónad­rágot, s úgy tűnt, ezek is kétes tisztasógúak. Hallgatott. Mit akar, valami egészen nagy pi­maszságon töri a fejét, ahhoz készülődik? Előbb kikémleli, ve­szélytelenül tehet-e vele bármit, képes-e vagy sem védekezni? Esetleg nem olyan-e, aki ka­matostul megtorolja a rajta esett sérelmet, mert ez eset­ben — a félelem felülkereked­vén benne a vásottságon, dur­vaságvágyon — inkább dolga- végezetlenül elkullogna. — A testvérem itt halt meg — mondta a gyerek. Micsoda? Nem is a mondat tartalmától hökkent meg, ha­nem hogy elhangzott, egy köz­lés, csak egy közlés egysze­rűen. Mi ez? — Leugrott? A gyerek sorolta: — Nem, itt állt, fogta a korlátot, leesett, beverte a fe­jét .. . Nézte kerekre nyílt szemmel. A gyerek visszanézett, cson­tos arca volt, széles, elrajzolt s ritkás szemöldöke, enyhén tömpe orra. Tekintetében kis csodálkozás is, kis bántottság is látszott. — Ne mondd . . . — Nem hiszi el? Ö, a felnőtt, az okos, a már sok mindent Iqtott, nem hiszi el?. — Dehogynem! Csak olyan . . . szörnyű . . . Mit mondjon? De a gyerek már szaladt el, nem várt sem­mit. Szaladt, s még beérte a társait, pedig azok már jól felhaladtak a ködbevesző úton, a szálas fenyők alatt. Hamaro­san eltűnt az egész csapat. Csak az ősz maradt, a fanyar levegő, a vidáman, sietősen fickándozó, fényes kis hullámok odalent, a híd. HÉTVÉGE a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents