Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)
1988-05-28 / 147. szám
„Csörög a csont a virágban Galambosi László új verseskönyve n rvÁN zsa nsse-n ögyelegve, egy virágoskertbe; komisz sorsom adósa) áll a labdarózsa. szólva szép mesére, >lt májusomba lépek; eng az esti lombon, syúi, ha neved mondom. m felejthető óra, nk a labdarózsa; — sóhajnyi-lágy lehellet — ült labdarózsa-melled. d, hogyha szárnyam volna", >en útrakelek holnap; tavasz utóján, adj addig, Labdarózsám! LÓ rtul ha megtalál ö is magát ti-be jár unál atonák fogja rád ött megáll ítanál fér rajtad át a a világ cérnaszál >va száll sírod tovább tjí csak a vágy a megtalál. LÓ szerző vérből atott odüsszeusz reszkedve a rekettyésben ott képződményen yás bőrösödő bevonat íz, a hentes szólna a száj vérből itott gura, pfúj — eszkedve rekettyésben „A világvégi fagy előtt / munkáló lánggal írj a kőre", olvasom Galambosánál. Ilyen munkáló lánggal írt kötet a könyve. Nem lőhet félrenézni; világvégi fagy előtt írta (véste), kőbe. Ha az ember kimondja - ki tudja mondani —, örül a halálnak is. Jövő ugyan nincs, de markában ott a teremtése! A legjobbak öröme a Galambosié, akik minden terekből, időkből kiűzettek, kilakoltattak a teremtésbe. „Merengek az égre, / földbe Iátok, földbe. / Anyám csigolyái / világolnak körbe.“ Ez a kép! Az ember azt hinné, ez a csi- golya-világolás már nem fokozható. Dehogynem. Fehér b€- takarásóval: „Hó poroz palásttal / letakart dobokra.” Ide ért el a költő. Fel a mélybe. „Jártam már eleget / holtat simogatni, / kiterített gyolcsba, / ezüstbe csavarni." A Természetet immár röntgenszemmel nézi, áfnéz rajta, miközben lényegét mutatja. „Csörög a csont a virágban” - ki írt le ehhez csupán hasonlót is?! „Mintha késeit homlokomba / kiáltozó varjú bújna." Galambosi szinte előre mentegeti magát látomásaiért. Egyszer el kellene jutnia Tor- cello szigetére, vagy a firenzei Dóm battisterójába; ugyanis azok a mozaik-alakok — ha hangjuk volna — így, ilyen hanglejtéssel beszélnének az Istennel. Taglejtésük, kicsavarodó kézfejük jelzése szól a költő hangján. De még milyen „tornyos a képzelet", ha meghallja a csont csörgését a virágban! És milyen mozaik- örök a hang (a Hang), amelyik így szól: „Mikor szemem fölnyitottam, / hóban hált a föld." Hóban hált a föld . . . egyetlen költő írt ilyesmit magyarul: Vörösmarty az Előszóban. Nem ezf, hanem ebben a regiszterben. „Betért hozzám Nincstelenség, / pusztában járt agg istenség." Aztán: „Tűre döfött lepke / se árvább, mint én.” Az első az a hang és tartás, az a porló göröngyű biblikusság, ami után az öregedő Babits nyála . csurrant (Jónás), a másik az idegesebb, énszeretőbb Kosztolányié, akinek rímmé tett nevére (milyen kifejező vázlatban), ezt a csendülés-párcst fundálta ki Galambosi: „muzsikálni-kiaból- ri”. Portré egy vonalból — de hajszálpontos. Az elsőre mond- hctiuk: a magyar ezredév méhkasából ’tört fel; a másodikra: nálunk a harmincas évek intermezzója volt ilyen, mely maga is „tovaillan(t), / mint rabló, / ha csillan / a villany”, mi mégis úgy szaladunk utána, mint a ménünkből kiszabadult pacsirta után: „Fiúk, fussunk a folyóra, / hol a habokban himbálózik a Nap, / a reggel mellényéből kicsúszott zsebóra.” Tárház tehát ez a kötet, dugig rakott aranyló csűr, kincstár — vagy legalábbis a fontiekből alighanem egyértelműen kibontakozó komor meredély szerpentinjén!, még 'itt-ött nyitva tartanak a vendégfogadók, a vándor pihenőt tarthat: „Estére a lombon, / megpen- dülő bokron / vacsoráznak az angyalok; / bársonyos az otthon." És: „Fejünk fölött / szárnyat bont a lámpa." És: „Háztetőn galambok / totyognak, a lantot / hónuk alá szorították. / Hold csalja a baglyot.” Itt azért az idill barátságosan fenéken billentődik1, mi által • megteremtődik a meghitt groteszk. Hogy mi az a meghitt groteszk? Bizony olyasmi, ami igen szépen elláthatná munkával a kritikusokat. Aztán ott van az Arany Já- nos-i Testvérszínü béke / „Mintha baktatna bölcsen Simon Péter / a hold üstjében főzött halászlével" /, de még rengeteget lehetne idézni a meredély még „üzemelő" vendégfogadóiból. Ahol még „Tárul a szerelem, ha kedvesem szoknyája szikrázva lekon- dul”. A szoknyaharangozást ilyen érzékeny, vadonatúj látvánnyá avatta Galambosi. De nem leltárra törekszem; éppen a szerelembe kapaszkodva sort ejtenék néhány, talán szerény hasznot hajtó észrevételemre. A meredélyen kell is, lőhet is továbbhaladni. A könyv nem zárókő; nem Utolsó ítélet. Noha környékezi erősen. De mennél ritkásabb az oxigén (fönt), annál nagyobb a becse, annál drágább életadó tulajdonsága. Minél magasabb a kaptató (és ez a magasabb itt a besötétülést és kifehérüiést, a Sírni, sírni, simít, és A Sión hegy alatt verset egyszerre jelenti), annál fénylőbb, újszülött-tisztaságú' források törnek fel előttünk. Nem arról van szó, hogy ezek a források eddig nem voltak. Csak ennyi fény nem esett rájuk. „Cipőd piros pántjaira / virág hajol szimatolva. / cirókálja lábaidat. / mint bóklászó kutya orra." Erre az idézetre gondoltam a szerelembe kapaszkodva. Az egyszerűségre. „Mosom haiam az udvaron", „Árnyékom / zsugorodik / a napon. / Hajamról / mellém települt / kivénhedt kalapom.” Az egyszerűség számomra a birtokba vett dolgok rendjét jelenti. Kézbentartásukat. Az uralmat fölöttük. Az Oltalmazz kéklő szárnyaiddal óriási magasban kezdése és a Halottak fölött szikla közé fogott mélymedrű áramlása, a Kazalba tornyosult nyár, amelyben „liliom-meztelen a hús" és kimeríthetetlen a gazdagság, akárcsak az örökjét simogat képsoraiban —. „Mossa a hajnal / tövig meztelen / combját a tóban, / hónaljpihéi / szikráznak pirosán" —, rrvind zu'hatagban zúdítja ránk ezt az egyszerűséget. A költészet mint forma, itt olyan finommá válik, hogy a reália, amit fölmutat, azt az illúziót kelti, mintha maga volna; mintha nem a vers, hanem a kép volna közvetlenül érzékelhető. De szólnom kell a Megfoghatatlan egyszerű kifejezéséről is, mert az Isten-versekben ez ugyanekkora bravúr: „Hideg a fény. Magasságból, / már- ványfőhér udvarából / siessen az Isten. Várom, / játsszon elnyűtt fuvolámon.” Itt már a hangba költözik a kép, a vonal lesz a dallam. Van, lőhet ennél több? A kötet finn „naplója" több, mint aminek látszik, és nagy tanulsága van: a költőnek utaznia kell. Kimoccani magából, Pécsről. „Megyek ivekkel / szobrozott fényben, / lobogó esőben." Itthon ma nem lobog az eső. Meg kell keresni, hol lobog. Ami a Szeliditeném a Világot politikai tisztaságát, s keménységét illeti, a Szétszabdalt hazánkért olvasása közben írtam céduláimra: a végén még induló lesz! A Nem lehetsz már valóban szorongatja az ember torkát, az Úgy, mint még soha — a kötet egyik legnagyobb verse -, pedig olyan középkori tabló, amelynek máglyájába „lángolva hajított madár" a XX. század. „Égeti húsomat, leégeti, / mint rongyot a szegényről.” Pokoli jelenés. Galambosi könyvének roppant terebélyéről végül is azt kell megfogalmaznom, hogy a halálközelség, nem élettó- volság; a költészet nem düle dező istálló, gyémántos fejékű lovai elbitangolva a semmibe. A halálközelség: koncentrált élet. „Élni, / szeretni jöttem / erre a Földre.”, írja a költő is. A kétségbeesés pedig iobban lobog, messzebbre világít, mint az ifjúság napja. (Szépirodalmi Kiadó, 1988.) Kárpáti Kamii . Isz, ha piros, nem moccansz se!... Tüsszögést, köhögést ojtod. Ha mégis észrevesz- és lőnek is, akkor úgy ma- amíg nem szólok!. . . s, ha eltalálnak?... * em találnak el. Holttérben <, véd a töltésoldal. Ha a zögön túljutunk, ott már a pikétből se érnek el . . . ínyán a középkorú házaspár lelkendezett jöttünkön. Az magyarul is tudott. Főleg todni. Szidta a rohadt „nyá- et, a napok óta tiszta csil- égboltot, ahol olyan erős a ny, hogy rakéta nélkül is le- thatnak, mint a nyulat. . . kell. Esetleg napokig is. Ad. sg etethetnek bennünket is... os lassúsággal telt el két éj- és nappal, mikor harmad- ora hajnalban beront a ta- hegve. „Azonnal szaladjunk, aI, most ment el a váltás! rcig biztosan nem jönnek..." nem pirkadt. Jótékony, tej- rödülte meg a tájat... Va- svényféle végében máris ott adott a Fekete-Körös tölté- tta a ladik. Anyám leszá- a tízezer lejt az embercsemk. aki még gyorsan eligazí- Túlpart, gyorsan, lebújva . . . vedóra, ott a kanvar, mel- avább - onnan már nincs a qótőrház. Na. Dumnye- dja_ magukat! . . ." gkeleti módra keresztet lecsónak egyet fordult a sebes folyású vízben, s mi már másztunk is a töltésen túlra. A következő percek — fél órák? — mintegy lázálomban múltak. Három pikét a kanyaron innen és'túl, a túlparton. A legmagasabb szemben .. . Ezeket kellett mögöttünk tudni mielőbb. Soha nem voltam jó futó, és itt elég hamar kifulladtam. Zihálva loholtam, megfeledkezve az óvatosságról is. Utolérhettük közben a töltés túlsó oldalán haladó járőrt, mert, mintha csak a fülem mellett szólna, amolyan „hahó”-zás féle kiáltást hallattak. „Semmi - súgta oda cnyám — csak a premilitárok, ötpercenként jeleznek egymásnak...” Véget nem érőnek tűnt az út a derékszögű kanyarig s utána még inkább. A hajnali derengésben, mikor a ködgomolyagot, mint egybefüggő hálóingét, kezdte levetni a táj, s már úgy térdig húzódott, megpillantottam a töltés alján a fehér követ innen R — túloldalán M — jelzéssel. Ott, akkor rogytam össze. Anyám visszafutott értem ebbe a másik világba. A kerítésen túl kutya ugatott, s a nyitott konyhaajtón kiszűrődött a pontos idő sípjele. „Rádió Budapest I. Hét óra van. Híreket mondunk ..." — Jöjjenek csak - mosolygott ránk a gátőr felesége. — Itt már biztonságban vannak . . . Hársfateát adott mézzel, pirítást sütött olajban. Közben kinézett. — Fölszólít a köd, ma már nem jönnek többen ... — mondta. — Van, hogy öten-hgtan szöknek át, főleg fiatalok. Némelyik egyenruhában . . . Még van jó két órájuk, pihenjenek. Kilenc tájt ér ide a határvadász-járőr. Mindig benéznek, ők viszik el magukat lőrén Gyulaváriba. Onnan már telefonálhatnak a rokonaiknak... A járőr késett valamiért. A Nap már amonnan felől jócskán fölkúszott a tiszta tengerkék boltozaton, amikor fölkapaszkodtam a Körös-part meredek töltésén. Emitt szinte kőhajításné a sarkadi-gyárkémény, arra messze meg a folyó élesen kiszögelő kanyarulata a három pikéttel. Messze néztem, amíg a szem ellát a csöndes, békés vidéken. És még messzebb is. Túl a horizonton . . . Érdekes: nem az otthon, elhagyott mindenünk, a játékaim, könyveim lombozták bennem a szomorúságot. Az emberek jutottak eszembe, akiket mind a 11 évemmel befogadtam, szerettem. Kri- zsán néni, a sarki fűszeres, akitől medvecukrot és Mitru, a hosszú süvegű tüszős-bocskoros havasi móc az Óboron, akitől széna illatú echós szekere mélyéről bőralmát, bőrkörtét kaptam, iskolából hazajövet . .. Vagy a sarkon dr. Vesa, az ügyvéd, aki órákat adott a nyelvből, s közben arról mesélt, hogy, ha vége lesz a háborúnak, akkor már senki nem bántja majd a magyarokat — és viszont... És Hanzi, Szepi, Lucca, Ghicu, Ionéi és a többiek, a pajtásaim . . . 1942. december 24. Ma van szenteste. Holnap reggel mind becső- dülnének, mint tavaly is, ünnepet kívánni, karácsonyfa-nézni. Igaz is, a szüléimét meg az ő szüleik köszöntötték január 6-án, görögkeleti szentestén, éjfélkor. Szóltak a harangok és a kis gömbölyű temp- •lom kis kórusa sorra járta a családokat. Az övéiket... Gyönyörű négyszólamú pravoszláv kórussal köszöntötték a karácsonyt. Mi római katolikusok voltunk, s egy szál magyar család a hosszú utcában, de apámat jól ismerték, így hozzánk is eljöttek. Anyám gyertyát gyújtott, és kitámasztotta az eszlingeni-rolós ablakot; odakészítette az apróra vágott kalácsot, apám szilvóriumot töltött. A kórus végeztével ezt mondták: „Chrisztusz a nöszkut!.. Amire illett válaszolni: „Da. Chrisztusz a nöszkut." Hát. . .- Hát, te gyerek mit bámulsz arra.1?... Nem volt eleged?... —, szelte ketté mélázásomat egy éles hang. A kiskakastollas járőr megérkezett. A határvadász alakulat két tagja. Hazaérkeztünk . .. Wallinger Endre Picasso grafikáiból nyílott kiállítás az elmúlt hét végén Pécsett, a Nemes Endre Múzeumban. A bemutatón 347 grafikát mutatnak be a művész munkáiból. A tárlat augusztus végéig tekinthető meg. HÉTVÉGE Q zombat
