Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)

1988-05-28 / 147. szám

Q7iilnf(ilHpm A Ma9Tar Televízió népszerű - és egyik OlUIUIUIUCIII« legszínvonalasabb sorozata a Szülőföl­dem ..amelyben írók, művészek, köz­életi emberek kalauzolják el a nézőt az országnak arra a tá­jékára, ahol meglátták a napvilágot. A látogatás persze, csak ürügy, hogy bemutassák a város, a falu történetét, a környék táji szépségeit, és felidézzék a gyermekkor, ifjúkor egész életet meghatározó eseményeit. Ebben a sorozatban Tüskés Tibor író is bemutatja Szántódot. Egyelőre egy előze­tes, zártkörű vetítésen volt látható a film néhány nappal ez­előtt - mégpedig Szántódon. Pontosabban Szántódpusztán, amely ma idegenforgalmi látványosság, és .a puszta múltját tudományos bizottság kutatja és Örökíti meg kiadványsoro­zatban. E bizottság és a SIÓTOUR rendezte a bemutatót - összekötve a Szántódi füzetek nívódíjainak kiadásával, kiál­lításlátogatással és lovasbemutatóval. Jólsikerült, kerek rendezvény volt, amelyből persze, a pé­csi olvasót a tv-film érdekelheti legjobban, lévén Tüskés Ti­bor immár évtizedek óta pécsi író és jelenleg kiadói szer­kesztő - de volt folyóiratszerkesztő és gimnáziumi tanár is. Élményekben, könyvekben, utazásokban, ismeretségekben gazdag élet áll mögötte. Erről és a szántódpusztai vasutas családban kapott szellemi indításról, a szülőföldhöz való kö­tődésről szólt emelkedett szavakkal ebben a filmben, ame­lyet Major Sándor szerkesztett és Wiedermann Károly ren­dezett. A Szülőföldem, a Dunántúl várhatóan szeptemberben kerül a képernyőre. zongoraművész ■ Aysegül Sarica török zongo­raművésznő május 17-i hang­versenye a pécsi Művészetek Háza nagytermében. A zongo­rairodalmat átívelő, imponálóan nagyvonalú műsorát Bach B-dúr partitájának puritánul fegyelmezett tolmácsolásával kezdte, mely máris meggyőzhette hallgatóságát arról, hogy a nálunk szinte teljesen ismeretlen művésznő joggal arat si­kereket a földkerekség legkülönbözőbb pontjain. A Bach- mű utón kissé váratlan stílusváltással szólalt meg Brahms 118-as opusz számú 6 zongoradarabja, melynek első taktu­sában már ízelítőt kaphattunk a művésznő rendkívül ener­gikus és bravúros billentéstechnikájából. Debussy Impges (Képek) I. sorozatának sejtelmesen pasztelles megszólaltatá­sa arról tanúskodott, hogy a művésznő francia földön vé­gezte zenei tanulmányait. U. C. Erkin Impressions c. művé­nek interpretálása jelentette az est legnagyobb meglepeté­sét, mivel a század elején élt török zeneszerző ugyanazzal a hangzás- és ritmusképlettel alkotta meg népzenei ihletésű művét, mint Bartók. Sajnáltuk, hogy csupán ez az egy mű képviselte a számunkra kevéssé ismeretes török zenét. Ayse­gül Sarica koncertjét Kodály Marosszéki táncok c. alkotásá­val koronázta meg, majd a közönség szívbőljövő tapsait egy Schubert-zongoradarabbal köszönte meg. dr. N. T. Úgy érezte, szabadon ßl" kumentumfilmjében szinte mindenki zavart egy ki­csit. A narkósok, akikről szól a film, azért, mert nyilatkoz­niuk kell, a rendőrség illetékese, mert érzi, hogy igazán nem tudja megcáfolni a több évig tartó közlési tilalmat, a pszichológusok, pszichiáterek, tanácsi emberek azért, mert - jórészt érthető okok miatt —, semmi megoldást nem tud­nak javallani a magyar kábítószerezés csők' ' sére, a ki­út megtalálására. Egyetlen kiutat említett valamelyik szak­ember. Elmondta, hogy szerinte a legjobb a holland példa, amelyet a helyszínen tanulmányozhatott, de nem rossz még. néhány más országbeli sem. Ezeket szintén láthatta szak­mai tanulmányútján. Mondatai hallatán a nézőtéren (lehe^ tett vagy negyedház) harsány nevetés tört ki. Egyébként is úgy láttam, hogy Vitézy filmjének — különösen a végét - eluraló szakértői nyilatkozatok a zömében tizenéves közön­ség korántsem túl nagy figyelmét kötötték le. Ök inkább a narkósok vallomásaira, az igazibb dokumentum-részletekre voltak kíváncsiak. És egy idő után már valamennyien untuk azt is, hogy a Beatrice koncertek részleteinek bevágásával operált a film. Okként? Okozatként? Tényként narkósaink ellen vagy mellett? Ez nem derült ki. Vitézy filmjében egyetlen ember volt, aki úgy érezte, sza­badon él. Bajszos volt, nem mutatkozott be -és nem szólt egy szót sem. Történt, hogy nyilatkozott, nyilatkozgatott 0 helyzetről az egyik kábítás menhely gondnoka. Mögötte állt ez a bajszos ember, és a gondnok valamennyi szavát spontán mimikával, arckifejezésének másodpercnyi változá­sával „kommentálta". Korántsem értett mindennel egyet. Ügy érezte, szabadon él, mert őt nem kérdezte senki . . . Bozsik L. Sólymos Pál, Lencsés Károly, és Zarnoczai Gizella jelenete Balettest vendégkoreográfusokkal A figyelemfelkeltő „Amerikai íbalettest” címmel hirdette meg a Pécsi Balett az idei évad második premierjét, amely a vendégalkotók 'sorozat hagyo­mányait folytatva, ezúttal két jugoszláviai származású ko­reográfusnak nyújtott lehetősé­get a bemutatkozásra. Arra a kérdésre azonban, hogy mitől „amerikai" a színpadra került összeállítás, nem a látottak adták meg a választ. A cím­adás oka csak a műsorfüzetet pótló szórólap elolvasásakor derült ki, ebből tudhattuk meg ugyanis, hogy a darabok több­ségét koreografáló, világhírű együtteseknél megfordult Sfe- van Grebel Amerikában él. A balettest nyitó darabja Szkrjabin 24. zongoraprelűdjé- re készült. Grebel cselekmény nélküli, a zenei hangulatot táncban megjelenítő szimfoni­kus balettjében hat nő és hat férfi találkozásainak, kapcso­lódásainak, elválásainak lehe­tőségeit Jűzte neoklasszikus matériójú táncfolyamattá. A sáfgás-zöldes-rózsaszínes fé­nyektől árnyalati megerősítést kapott táncfűzérben szólók, kettősök, hármasok változók­nak fáradt monotóniával, han­gulati kontraszthatások nélkül. A hamar kimerülő koreográfiái ötlettárból nem futotta az egész műre, amely így hamar neoklasszikus „ujjgyakorlattá" ülepedett. Nem szolgált a ba­lett javára az sem, hogy a pécsi táncosok, különösen a férfiak teljesen idegenül mo­zogtak a tőlük távol álló stí­lusvilágban. Nem is annyira a technikai felkészültségük nem bizonyult elegendőnek, inkább alkati megjelenésükkel és stí­lusbeli tétovaságukkal tűnt kényszerűnek színpadi megje­lenésük. Stevan Grebel másik művét a francia Francis Pou­lenc különleges hang- zásvilágú fuvolakoncertjére készítette ugyancsak neo­klasszikus stílusban. (Ügy tűnt, a koreográfus küszködik a címadással, mert minden eset­ben az adott zene szerzőjétől kölcsönzött megjelölést.) A vir­tuóz fuvoladallam finoman fes­tette alá egy napsütötte sár­ga trikós pár (Paronai Mag­dolna és Körmend y Lászlói idilli, játékosan évődő szerel­mi kettősét. A duettforma jobban megihlette a koreográ­fust, mint a több táncosra ké­szült kompozíció, így az elő­zőnél ötletesebb, „folyéko­nyabb" koreográfiái megoldás született. A táncos szerelmi vallomást dramaturgiai funk­cióval bíró fényjáték színesítet­te. A kicsit „karakteresebb" feladat találkozott az ' előadó táncosok tudósával és kifeje­zőkészségével, akik egyénisé­gükkel „fűszerezve", hangula­toson tolmácsolták a kettőst. Sztravinszkij A tűzmadár ci mű balettjének nem eredeti zenéjére, hanem a műből ké­szült második átdolgozott szvitre koreografálta a maga változatát Novkov Zivojin ju­goszláv koreográfus, aki 1986 óta a Pécsi Balettnél balett­mesteri minőségben működ ’<■ A zenemű és látott kora ' verziók miatt is izgalmasnak ígérkező balett sajnos, csaló­dást okozott. Igaz, hogy az alkotó szándékait közlő műsor­lap hangsúlyozza az elszaka­dást az eredeti szövegkönyv­től, az egyszerűsítésre törek­vést, és a szimfonikus jelleget, mindez azonban nem 'szolgál elég mentségül a balett gon­dolatszegénységéért, drama­turgiai és koreográfiái igény­telenségéért. Olvassuk, hogy a műben a tánc uralkodik a történések és a karakterek fe­lett, de amit látunk, az tánc­nak is igencsak sovány, a né­hány tetszetős, mozgásba ho­zott tablókép kivételével a színpadon alig történik valami érdemben táncnak minősíthető Zivojin valamiféle „Hattyúk ta- va"-másolatot készített, amely­ben a kissé vérszegény Tűz­madár—Hattyú—Hercegnő és a melankóliára kárhoztatott Her­ceg szerelme győzedelmeskedik az engedelmesen visszavonuló, inkább csak ijesztgető, mint ijesztő varázsló hatalma felett. Mindennek kevés köze van az iqazi „Tűzmadárhoz”. Pedig Éliás Zsuzsa illúziókeltő (bár egyéniségéből adódóan Odet­te valóban jobban illene hoz­zá), a Szeged óta talán leg- iobb formájában lévő Lovas Pál elegáns megjelenésű és kidolgozott mozgású, Sólymos Pál pedig már Megjelenése pillanatában képes magával ragadni. Csak éppen a tán­cos feladat hiányzott nekik . . . A befejező darabhoz (a má­jus 13-i premieren a meghir­detett öt mű közül csak négy került színre), amely az est egyetlen gondolati ihletésű al­kotása, Stevan Grebel Bartók két zongorára és zenekarra írt concertójának használta fel (ezúttal sem adott önálló cí­met művének). Az egziszten­cialista hangulatú, furcsa ér­zelmi háromszög-történet hő­se érzékeny, nárcisztikus haj­lamú férfi, aki sem önmagá­val nem tud összhangba ke­rülni, sem az őt szeretni vá­gyó nővel, sem az általa fi­gyelemmel kitüntetett, irányí­tott fiatalemberrel nem képes bensőséges kapcsolatot kiala­kítani. Irántuk tanúsított ér­deklődésében képtelen az önátadásra, inkább csak vizs­gálja őket. De a szerelmes nő többet, mindent ökar, az ön­állóságra eszmélő^ fiatalember számára pedig nyűggé válik - a másik közeledése. Az ajtó­keretekkel határolt „küzdőtér­ről" mindketten önként lép­nek ki, végleg magára hagy­va a férfit, akit Sólymos Pál külsőségektől mentes, hiteles drámai erővel és fölényes tánc- tudással formált meg. Zar­noczai Gizella éj Lencsés Ká­roly jó partnerekként szerepel­tek mellette. Major Rita Milyen közel és milyen messze!... PÁ Lf BEf AR K Helytörténet - újságíró szemmel. az elmúlt hó­napokban többször is találkozhattak Nemesbüki András ne­vével lapunk szombati irodalmi oldalán. A Veszprémben élő újságírónak, akinek nálunk tárcái, elbeszélései láttak nap­világot, nemrégiben helytörténeti könyve jelent meg Vesz­prémben, „Városok a Bakonyban és a Balaton-felvidéken" címmel. Ez a kötet közvetlen folytatása a szerző tavaly ki­adott „Községeink története A-tól Z-ig (Veszprém megye)” című, ugyancsak helytörténeti munkájának. Az újabb könyv a címben megjelölt tájegység és egyben közigazgatási egy­ség (Veszprém megye) nyolc városával foglalkozik. A kötet borítóján a nyolc cikkre osztott képmezőben ott láthatók e nyolc város jellegzetes épületei. Ajka, Balatonfüred, Pápa, Sümeg, Tapolca, Várpalota, Veszprém és Zirc mellett, rövi­den szó esik a közigazgatásilag ezekhez a városokhoz kap­csolt kisebb településekről is, így a tizennyolc kisközséggel együtt összesen huszonhat helységről kapunk hasznos tudni­valókat. A fényképekkel gazdagon illusztrált, 190 oldalas kö­tet á szerző előszava szerint „nem a hivatásos kutató, ha­nem a változásokra érzékenyen reagáló újságíró szemével nézi és látja a városokat, azok múltját és jelenét.” Ez az új­ságírói látásmód az egyes fejezeteket változatossá, olvas­mányossá és színessé teszi. A városportrék felépítése ugyan­ezt a mintát követi: szó esik a település eredetéről, nevének etimológiájáról, földrajzi adottságairól, történetének főbb eseményeiről, intézményeiről, híres szülötteiről és diákjairól, népességéről. Ez a táj hazánk egyik legszebb vidéke — mind­ez abból a szeretetből is érződik, amivel Nemesbüki András erről a környékről ír. Könyve a regionális kiadói lehetősé­geknek is jó példája: a kötetet a Balaton Volán adta ki. (Veszprém, 1988.). M. P. Soha olyan meleg, nyárias de­cembert nem értem meg azóta se. Hét ágra sütött a Nap, a higany­szál 20 fok fölé kúszott.- Ezt kifogtuk! - mondta anyám, kilépve az opálos korareggeli fénybe, miközben, utolsó sóhaj­jal, lezárta a kiüresedett lakást. Akkor szívverésnyire megálltunk. Én a hintánál, ő a kútnál. Búcsú- pillantással mérve föl még egy­szer a tágas kertet, a gondosan földbe bújtatott rózsaágakat, a fáskamrát. Eszmélő gyerekkorom színhelyeit. A házat, ahol egy éve meghalt az apám, s ahol lassan­ként elfogyott a jó borátok, isme­rősök varrnivalója, s el a végkielé­gítésül kapott összeg. A gyártól, ahonnan nyugdíj nem járt. A nagy válság idején, épp akkor tíz éve, apámat elbocsátották, azután visszavették. De így haláláig nem lett meg c tíz éve . . . Anyám meg jószerével csak köszönni tudott a nvelven. amely mór akkor élt s uralkodott mindenek: a kenyér, az élet — a lét felett is. Lépni kel­lett . . . Akkor anyám kézen fogott. El­indultunk amiről talán két közeli család tudott. De alighanem n fél utca sejtette. Külvárosi családi há­zak között mindenki ismer minden­kit. Ha más nem, az együtt játszó gyerekek révén. Legalábbis mi mindent tudtunk egymásról. Egyszer — anyámnak említeni se mertem - rám is kérdezett a szomszéd srác: „Ti —, bökött fe­lém — méréc Iá Magyarország?..." . — Hülye vagy te, Lucca, hová mennénk ott?!... —, próbáltam meggyőző pofát vágni, amit ő vállrándítással nyugtázott. Szegény Lucca I... Hányszor megdobált bennünket üldözve dühében ap- jástul, anyjástul, amikor kereszt­nevét a magyar birtokraggal meg­toldva skandáltuk ahányon vol­tunk, elég illetlenül mutogatva a tomporunk irányába, ha esetleg nem értené: „Lukam! Lukaml..." Óra múltán azért békésen gyártot­tuk együtt a „kukumójkát”, ami sáros ogyaqból gyúrt kisebb diny- nyehéiformában a flaszterre csap­va óriási csattanást hallatott. Máig is talány, hogyan nem ad­tak föl bennünket a szigurancán! Abban a följelentgetős világban... Hovatovább a háború utolsó évét írtuk. Az élet nehezült, de a jegy­re azért akkor mindent megkap­tunk . . . Sorbanállásra nem em­lékszem. A kirakatokban „Mihály­ka-királyka" kölyökképe mosolygott a járókelőkre, s mióta még apuká­ja, II. Károly — „Hochenzollern­Siegmaringen, Regele Carol al Doilea" - elegánsan likvidálta a Vasgárda vezérkarát, valahogy a magyar szót se üldözték annyira, mint Észak-Erdély visszacsatolása után. Mi, gyerekek legalábbis jól megvoltunk a magunk svábbal ki­egészült hármas utcanyelvén. Es­ténként, olyk'or mind a három ná­ció együtt lopózott a gömbölyű kis görögkeleti templom közelébe, egy tornácos ház elé, hogy adott jel­re torkunk szakadtából fújjuk el a bökölődő rigmust: „Popa pringye pestye, / Pestye a fuzsestye, / Po­pa . . .” Hogy mit csinált a pópa a hal­fogási kísérlet kudarca után, arról csak annyit tudtam, hogy nagyon csúnyát jelent. Ellenben kitűnően rímelt. . . Ilyesmik jutottak eszembe, ahogy sietősen haladtunk a még szinte néotelen utcákon. Anyámnál köny- nyű kiskoffer, nálam kis hátizsák­ban a leaszükséqesebbek. Iratok, váltás fehérnemű, némi élelem. Több nem is tanácsos, lehet, hogy szaladni kell, ki tudia mennvit? . . . — Istenem, csak ismerőssel ne találkozzunk!... - fohászkodott anyám, még egyszer kikérdezve: mit mondok, ha mégis. Vagy ne­talán igazoltatnak. „Azt mondom: Tamásdára megyünk Wá\ élelemért." A peronon tömeg hu: Frontra induló katonák, tek, lábadozók hazatérőbe deg pillantású tábori cse Szerencsénkre a civilekkel törődtek. így baj nélkül élj a faluig. Onnan meg még kilométernyi gyaloglással gatnak, a tanyához, mely méterre szerénykedett a f tövében. A Nap már magasan járt közeledtünk. Messze, a aranyesőt nyíló táj peremén kirajzolódott egy gyár Anyám megállt. Kezével formálva nézte-nézte a tér karcsú sziluettjét. — Az már a sarkadi cu Istenem, milyen közel van! lyen messze...” Nem egészen értettem, messzi az, ami közel van amikor tovább-bandukolva tan. nyugodtan elmondta valóimat, ha történne vala kor kezdtem fölfogni. — A tanyán: rokonok v Érted? ... Az udvaron nem kozhatsz. Nyilván megvárjá besötétedik ... Ha túlju mintha tojásokon járnál, d szeded a lábad. Sárga ra E HÉTVÉGE 1988

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents