Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)

1988-05-14 / 133. szám

JELENKOR ’88 Átmenteni az irodalmat Beszélgetés Csordás Gábor főszerkesztővel Nem lehetett észrevenni tavaly, milyen nehéz esz­tendő zárult le a Pécsett szerkesztett irodalmi és mű­vészeti folyóirat, a Jelenkor történetében. Ellenkezőleg: igen sok volt a lapot dicsé­rő megnyilvánulás. Tavaly februárban meghalt Szeder­kényi Ervin főszerkesztő, aki több mint negyedszázadon át jegyezte a pécsi folyóira­tot. Halálával lezárult egy korszak, a lap körül működő közösség azonban tovább akarta vinni azt a tradíciót, amit Szederkényi megterem­tett. Ezzel a céllal átmeneti időre Hallama Erzsébet vál­lalta a főszerkesztői tisztet, majd mikor ez év március 1- jével leköszönt, Csordás Gá­bor lett a Jelenkor főszer­kesztője. Ma ketten dolgoz­nak a szerkesztőségben Csu­hái Istvánnal, majd idővel betöltődik a harmadik státus is. A Jelenkor szerkesztőbi­zottságának főmunkatársa Csorba Győző, munkatársai Balassa Péter, Berták László, Hallama Erzsébet, Kalász Márton, Parti Nagy Lajos és Pákolitz István. Csordás Gábor költő, mű­fordító 1966-ban publikált először a Jelenkorban. A ku­tatóorvosi pályát, a POTE Élettani Intézetét hagyta ott 1981-ben, amikor Szederké­nyi Ervin elhívta szerkesztő nek. Mindig jelentős iroda­lomszervezői munkát végzett, akár a Fiatal írók József At­tila Körében, akár Pécsett vagy műfordítóként. A Jelen­kor szerencsés időszaka volt, amikor Parti Nagy Lajos mű­ködött ott harmadik piunka- tá rsként. Csuhái István 1986-ban végzett a szegedi egyete­men, ahol a Harmadkor, az ország legjobb egyetemi fo­lyóiratának szerkesztésében vett részt, 1987-től munka­társa a Jelenkornak. Az új törekvések folyóirata — Mi az, amit folytatni akartak s akarnak? — kér­deztük Csordás Gábor fő­szerkesztőtől. — Az átmeneti időszakban mindig azt kérdeztük ma­gunktól, Szederkényi Ervin ezt hogyan csinálná. Azt akartuk, hogy kézben legyen a lap, hogy ne menjen el másfelé. A Jelenkor számára maga az irodalom a legfon­tosabb. Mint folyamat, amely a jövő felé tart. Ezért állt például a lap Mészöly Mik­lós prózai újításai mellé, majd miután Nádas Péter, Esterházy Péter és Kraszna- horkai László fellépésével ez a fajta próza irányzattá vált és belsőleg tagolódott, an­nak lett legfőbb hazai fó­rumává. Másodsorban az iro­dalomról való ilyenfajta gon­dolkodás folytán a Jelenkor mindig fontosnak tartotta az esszét, azt a műfajt, amely­ben az irodalom önmagáról gondolkodik, vagy amely mű­vészi alapállásból gondolko­dik a világ dolgairól. A har­madik fontos cél volt mind­ennek a megértetése a ta­nulmányrovat által. Szeder­kényi kezdetben irodalomtör­ténészeket kért fel a tanul­mányok megírására, arra, hogy az új törekvéseket mu­tassák be a hagyományhoz való viszonyukban. A helyzet annyiban válto­zott, hogy ez a fajta próza kivívta egyenrangúságát, és most már nem védelemre van szüksége, hanem elem­zésre. Közben az irodalomel­mélet is megszabadult el­avult ideológiai béklyóitól, polgárjogot nyertek azok a módszerek (hermeneutika, recepcióelmélet, strukturaliz­mus, fenomenológia), ame­lyek lehetővé teszik, hogy kellő szakszerűséggel gon­dolkodjunk az irodalomról. — Nem hagyhatjuk emli- tetlenül a Urai rovatot. . . — A költészetben ilyenfaj­ta áttörés nem tudott iga­zán megvalósulni. Annyira erős a hagyományos költő­szerep tradíciója, hogy az ettől homlokegyenest eltérő törekvések Kassáktól Juhász Ferencen át Tandori Dezső­ig, nem tudták befutni ki­tűzött pályájukat. A Jelenkor körébe viszont beletartoznak azok a kiemelkedő magyar költők, akik egy másik költői hagyományhoz nyúltak visz- sza, mint Weöres Sándor, Csorba Győző, Berták László vagy a következő nemzedék­ből Parti Nagy Lajos, Mar- no János, Kukorelly Endre. A Jelenkor olvasói számára ezért érzékelhető ez a ma­gyar lírában lezajló válto­zás. — Mindig rá szokás kér­dezni a Jelenkor pécsiségé- re, a pécsi irodalomra. Er­ről mint vélekedik? — Nem pécsi irodalomról beszélnék, hanem arról, hogy van a magyar irodalomban egy olyan sűrűsödési pont, amit pécsi szellemnek szokás nevezni. Akiket ez jellemez, azoknak van valami közös karaktervonásuk, és ez nem földrajzi kötődés, hanem kulturális előzményekből fa­kad. — Csordás Gábor mindig foglalkozott irodalomszerve­zéssel. Miért? — Legjobban mindig az izgatott, hogy nagy ember­közösségek élnek úgy, hogy valami mást szeretnének, mégis mindig a tulajdon rosszkedvűk feltételeit repro­dukálják. Az irodalom azért fontos számomra a felelet megtalálásához, mivel azo­kat az emberi képességeket, készségeket tartja karban, mint a szabadságigény, az önirónia, a másság elisme­rése, az önmérséklet, az ura­lomtól való tartózkodás, a felülemelkedés — amelyek szükségesek egy emberibb világhoz. Az irodalom nem kínál kész megoldásokat, de tudása feltétlenül szükséges az élethez. Talán ezért fog­lalkoztam mindig irodalom- szervezéssel. — Úgy tudom, versírásra mostanában nem jut ener­giája ... — A vers nagyon törékeny dolog. Vagy tud az ember verset írni, vagy nem. Nem marad energiám a szerkesz­tés miatt, mivel egyelőre ketten csináljuk Csuháival. És annyi jó verset látok — ez kissé elbátortalanít. Nem szükséges, hogy én írjak ver­set, hanem az, hogy vers írassék - mondanám József Attila után szabadon. — Miért van szükség vers­re, irodalomra, Jelenkorra?- Ez is egy mélyebb szük­séglet, mert ma a társada­lom nem tartja fontosnak az irodalmat. Illetve sokan azt várják tőle, hogy gyakorlati célokat szolgáljon ki, oda­mondogasson, „megmondja az igazat” - de ez a publi­cisztika dolga. És ha az iro­dalom elmegy errefelé, ak­kor felszámolja önmagát. Á fiatal értelmiség olvassa- Van, aki erre a közért­hetőséget kéri számon — a Jelenkortól is.- Nekünk nincs pana­szunk az olvasói érdeklődés­re. Az egyetemisták, a fiatal értelmiségiek olvassák a la­pot. A Jelenkor 2800 pél­dányban jelenik meg, és van ennyi olvasó, aki kézbe akar­ja venni. Ha valaki, akkor ezek a fiatal értelmiségiek fogják kivezetni az országot a mostani helyzetből. Meg fog növekedni az intellektu- alitós szerepe. Persze, évti­zedek problémái halmozód­tak fel azzal, hogy az értel­miség, a szaktudás szerepét alábecsülték. De ettől még a közérthetőség jelszavával nem. igazodhatunk a hajme­resztő képzetlenséghez, a szellemi munka leértékelt státusához.- Főként a Jelenkor-ha­gyományok folytatásáról hal­lottunk az imént. Újításokra gondoltak-e?- Pécs abszolút képzőmű­vészeti város. Kézenfekvő, hogy jobban szeretnénk nyit­ni a képzőművészet felé. Szeretnénk feltérképezni, ki­fejezni Pécs szellemiségét ebben az értelemben is. An­nál is inkább, mivel, a posztmodern ma hosszú idő, a századforduló óta olyan korszak, amelyben együtt lé­teznek a művészeti ágak: a képzőművészettel együtt lé­legzik a modern irodalom és a modern zene, amivel szin­tén szeretnénk foglalkozni.- Jobban akarunk figyelni a környező országokra, a közép-kelet-európai térségre. Sok nagy problémánkról ki­derül, hogy ez közép-kelet- európai sajátosság, amit más-más módon, de sorra megéltek csehek, lengyelek, déli szlávok is. Hajlamosak vagyunk azt hinni magunk­ról, be vagyunk zárva vala­mi bús magyar sorsba — és ha átnézünk a szomszédhoz, kiderül, hogy ugyanezt gon­dolja ő is önmagáról. Nem fordításokat akarunk közölni, mivel az más folyóiratok dol­ga, hanem látásmódot, gon­dolkodásmódot szeretnénk bemutatni esszék, tanulmá­nyok közreadásával.- Pár hete zajlott le első matinénk Csorba Győző és Esterházy Péter szereplésé­vel. Májusban Mészöly Mik­lós és Berták László a Jelen­kor-matiné vendége. A sor ősszel folytatódik. Botorság volna azt gondolni, hogy e matinék után az olvasó kap­kodni fogja az irodalmi te'- mékeket, de abban remény­kedünk, hogy akiket mégis érdekel az irodalom, azok felzárkóznak a Jelenkor kö­ré, és kialakul az olvasók tábora. Hiszen ez a legtöbb, ami történhet. Gállos Orsolya A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenye A fönnállásának 25 éves év­fordulóját nemrég ünneplő Liszt Ferenc Kamarazenekor május 2-án este, a POTE aulá­jában koncertezett. Világhírű kamaraegyüttesünk ezúttal Bach műveket, nevezetesen a Brandenburgi versenyből négyet (VI., V., III., IV.), mutatott be a pécsi közönségnek. Szavakkal alig megfogalmaz­ható az a varázslatos légkör, amelyet a kamarazenekar az első pillanattól kezdve meg­teremtett. Az önfeledt együtt- muzsikálás szép, telt vonós­hangzással, s olyan együttlélea- ző összjátékkal párosult, amely átforrósította a hallgatóságot. Ebben nem kevés része volt az együttest irányító Rolla Iá nos hegedűművésznek. Szug­gesztív egyéniségével, fokmé­rőt jelentő zenei-technikai tu­dásával, s az ezzel párosuló mélységes művészi tisztelettel, szinte észrevétlenül irányította az együttest, a zenésztársakat. Pertis Zsuzsa csembalómű­vész briliáns continuoja, szó­lója, különösen az V. (D-dúr), Brandenburgi koncertben volt kiemelkedő, ahol Drahos Béla fuvolaművésszel, s az ugyan­csak szólót játszó Rolla János­sal együtt, nyújtottak fölemelő perceket a nézőknek. A IV. (G-dúr), Brandenburgi versenynél a szólócsoportot ere­detileg hegedűre és két block­flőtére írta Bach. Most Rolla János mellett, Drahos Béla és Hegyes/ Gabriella fuvolajáté­kával hallottuk ezt a művet. A remekmű megszólaltató- emit sónál a szólóhangszerek impo- akik zánsan virtuóz megszólalásuk- nag; kai, az együttes pedig színvo- sikei nalas összjátékával sokáig Kamaraest, kórusé: Az elmúlt másfél hét zenei Kire eseményeire visszatekintve, a Zoli recenzensnek már-már az a (fag benyomása támad, mintha játé egyenesen a közelgő holtsze- járu zonra akartak volna maradón- Jane dóan kellemes emlékekkel ked- Az veskedni közönségüknek a pé- gain esi muzsikusok. Nem tartható pezi szokványosnak már az sem, zusc hegy egy héten belül, két fii- idej< harmóniai hangversenyt hall- labt hat Pécsett az érdeklődő, de érté hogy két felvillanyozó ható- sike sút, az már különleges szeren- kére cséje a zenekedvelőnek. jelei A május 4-i Liszt Terem beli már kamaraest forró hangulatához pari persze, — a kiváló helybeliek: a r Nagy Anna Akaratos tavasz Ez most más tavasz lesz... Ez nem báránykák barka-pihe, égkék körmenete lesz — érzem! * Lassan moccanó fényeken látom a csöndfészkű homályt pislog éled a zöld terjed a mézszin bíbor falon kárpiton foltosodva a múlás nyoma formáz tüzes zománcot virágos ággá az alkony ködkérgü fátyolfáján kibomlani elnyilt szirmokként pergetve a perceket az alvadt rozsdájú sötétben erőt gyűjt készülődik a Lesz színek belsejében fénycsiszolta formák rejtett dajkahajlatában rügyek lándzsásodnak átváltozásra edződnek begörcsölt gyökerek végei gyémántkéssé sziklát követ szétvágni a föld anyatestét magjáig hasítani az önmélyüktöl öröktermő csirákért egybegyűjtve a kiirthatatlan létezés fényt levegőt vizet megvető erejét... * Mert erős, nagyon erős és diadalmas lesz ez a parancsoló, férfi-erejű tavaszi (Készülnöm kell, hogy befogadjam.) képeinken: Afganisztán és Rozsdamentes ci B^OllllKai p Minszki képzőmül Egy mázsás kődarab, rajta mint hátizsákon két heveder, a kép címe: Afganisztán. Fia­tal minszki grafikusok kiállítá­sán látni ezt a képet a Pécsi Kisgalérióban. A múlt héten nyílt meg a tárlat, ABC-csoport- nak nevezi magát a háromta­gú együttes: Szergej Volcsen- ko, Vlagyimir Ceszler, Andrej Seljutto. Együtt dolgoznak - közös az ötlet, a kivitelezés, de ha csak egyikük készíti a képet, a szignó akkor is közös munkát jelez. A csoport 1984-ben alakult, többnyire plakátot csinálnak, igen változatos grafikai eszkö­zökkel. Sikerlistájuk tekintélyes, s az alábbi felsorolás csak a fontosabb állomásokat említi. 1982-ben és '84-ben Moszkvá­ban, '84-ben Tallinnban, Minszk­ben, '85-t váben, Vi ban ki< Moszkva bi plakátjai, ke vágyó szereplés bon, Szól 1986-ban nemzetkor 1951-ben, ban szül déktársaki egymást, beszél ki ról, és c elszakadó — An sokkal in művészeti, plakát sol népi plak zárólag < Oláh János Az erdő Az erdő nem volt túlságosan messze a falutól. A kék dombok közé fulladt dűlőút hamarosan el­érte az első, ritkásan sorjázó fákat, amelyeket alig lehetett megkülönböztetni a rét szédülten szana­szét tévelygő kecskefűzeitől, hiszen maguk is fűzek voltak, csak a közülük fölérző illat volt egészen más, nem a vizenyős lapály édeskés folyóillatát ka­varta itt a szél, a kezdődő dombság föld- és mo­haízű hűvöse csapott az arcodba, s a lombokból nem az alkonyi gébics fájdalmas-keserű, magányos nyekergése szólt, hanem a tülekvő, bábeli madár- sereglet vásári perlekedése. Észre se vetted, és már a kígyószürke gyertyá­nosban gázoltál, tapostad a sárga, mély horhos porát. A szódásüveg-szürke fényben elsatnyult az aljnövényzet, megdermedtek a bogarak, röptűk el­akadt, a táncoló por lüktetését nem hívták elő a bevetülő fénypásztmák. A domb derekáig tartott ez a víz alatti, nyomasztó várakozás. Az utat addig szinte lélegzet nélkül tetted meg. Mígnem végre fölszakadt a nedves alogútmély, s befogadott a lázasan szétindázó, mohás árnyak­tól suttogó tölgyes. Akármeddig elbarongolhattól itt, hegyre föl, völgybe le, és nem értél a vé mégse e csöndes mormolásnak. Akárha a te zúgott volna a füledbe. A tenger, amit széps vei sohase hallottál, hacsak kagylómélyi morn formájában nem. A pusztai csordakút visszha csobbanása adhatott volna még képzeletednek mi fogódzót, ha a rosszízű büszkeség nem ak lyozott volna meg végképp benne, hogy elfoc A fiú egy álmodó mozdulattal az égnek forr ta az arcát. Úgy érezte, a permet a bőrére pódik, s pattogzó mázként az ajkára szárad < Hanyatt feküdt a gyíkok járta fűben, szembr semleges kék égbolttal, amely a sustorgó le mögül feszült figyelemmel lesett le rá. Átenc érzékein a napsütötte júliusi délután minden kéjét. Itt hevert le a déli verőn, a tisztás kezdeti ahova elhallatszott az öreg — magában, ai senki se hallotta, bizalmas vakmerőséggel így vezte a vénséges vén tölgyet - sustorgó zsörtö se. Az árnyékba nem merészkedett. A fa láts semmiben nem különbözött egy közönséges t tői, még csak nagyobb se volt a társainál. 1 a fák is úgy vannak vele, gondolta, mint az berek, egy idő után nem növekednek, csak a gük lesz vastagabb, az ágaik göcsörtösebbe törzsük bütykösebb. így múlnak el az évek, a tizedek, az évszázadok, de talán még az év dek is . .. Ezer év, elképzelni se tudta, mennyi lehet, általán, van-e kezdete, és van-e vége? Ha gc latban kitűzzük is mindkét pontot, attól még HÉTVÉGE 19a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents