Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)

1988-05-14 / 133. szám

arad azoknak, »zt a méltán il kísért, nagyirtely Zsuzsa

>boa), Arnóth Zseni Nándor Csaba (kürt) ócskán hozzá- zongoristánk, dégszereplése.

méltóan ru- kezelése, vér- us és impul- kultúrája jó egyik legstabi- ramon jegyzett egy kamaraest csapatmunka ilyen, elvileg Jítást igényei, Jandó fúvóssá/ is inkább együttjáték,

semmint a rendszeres kamarazenélés révén csiszolódhattak össze. Akinek pedig akárcsak halvány fogalma is van hazai muzsikusaink tevékenységi feltételeiről. a szervezés, előkészítés terén — a Tavaszi Fesztivál „kirakat-produkcióit" is beleértve —, mindent átható hakni-jellegről, alkotóerőink intézményesített herdálásáról, az a koncertet megelőzőleg okkal aggódhatott: vajon megszüle- tik-e az összhang ezen az estén Jandó és a pécsi művészek között?

A nyitó műsorszám, Beethoven Esz-dúr kvintettje (Op. 16), még nem oszlatta el az aggályokat - egyébiránt a 26 éves Beethoven kiegyensúlyozatlan letétje, amúgy is inkább a zongorista számára teremt „nagy helyzeteket", melyeket Jendó rendre ki is használt. Az igazi gyönyörűséget, az egymásra találást Mozart Eszdúr kvintettje (K. 452.), hozta magával. Az interpretáció igen rokonszenvesen világította meg a Mozart-zene tökéletes anyagszerűségét, az egyes hangszerek „leikéből” sarjadzó matéria és a szerkezet teljes harmóniáját, a lassú tételben felsejlő döbbenetes távlatokat. A második műsorrész Poulenc két műve révén, egyfajta „motorikus őrülettől" az idézőjeles szentimentalizmusig terjedő hangulati skálával, de mindenekelőtt a groteszk és a sziporkázó humor jegyében telt el. A Trio, a hangszépség és formálási hajlékonyság tekintetében, egész este kiemelkedőt nyújtott két fúvósművész: Kir- csi László és Zseni Nándor közreműködésével szólalt

meg, míg a Szextett előadásához Barth István is hozzátette a maga zenei értékeit és nemes fuvola-hangját.

Merőben más jellegű élményekben volt részük azoknak, akik május 9-én a Székesegyházban meghallgatták a Pécsi Egyetemi Kórus, a Nevelők Háza Kamarakórus, a Pécsi Szimfonikus Zenekar és az énekes szólisták — Pászthy Júlia, Szonda Éva, Bándi János és Marczis Demeter —, Tillai Aurél vezényelte hangversenyét, melynek műsorán Haydn: Nelson-miséje és Kodály: Budavári Te Deuma szerepéit. Lehet, hogy a Székesegyház légköre kedvezőtlenül hat a közreműködők — és a közönség—, fizikai, egészségi állapotára, az azonban biztos, hogy lelki egészségünkre valóságos

gyógyhatást fejtett ki, márcsak a hosszú lecsengési időből fakadó telített, erőteljes, egységes hangzás révén is, melyre az előadók kiváló érzékkel építettek, mintegy belekomponálva azt a produkcióba. A hangverseny értékeinek létrejöttében nem sztár-teljesítmé- r.yek, hanem a permanens muzikalitás, gondos egymásra figyelés és odaadó ügybuzgalom játszott jelentős szerepet, ezért válhattak a hallottak összességükben felemelővé, katolikussá.

Vonatkozik ez a szólisták példás összmunkájára - csak Marczis Demeternek «kellett önnön bizonytalanságával küzdenie. A zenekar dicséretesen fegyelmezett munkája nagymértékben megkönnyítette a dirigens helyzetét: lehetővé tette számára, hogy minden fontos ponton a kórusra összpontosítson, amit az érezhető- leg igényelt is. (Másfelől nyilvánvaló, Tillai ez irányú belső motiváltsága is: hiszen melyik az az apa, aki nem törődik többet édes gyermekével, mint a mások által átmenetileg rá- bízottakkal?!) Az egyesített kórus általában „hozta", azt az

alapvetően finom, meleg tónust, azt az érzékenységet, ami az itteniek jellegzetességének mondható; csak a magas fortehangzás jelezte a hangok néminemű, átmeneti túlterheltségét.

Az egész estére Tillai személyisége gyakorolt döntő hatást: az összefogott és koncepciózus irányítás, a művek hatóerejébe vetett mélységes hit volt meghatározója ennek a muzsikálásnak. Haydn miséje kétségkívül kiegyensúlyozottadban, egyenletesebb minőségben csendült fel; a Kodály-mű- beo akadtak veszélyesebb mozzanatok is. Számomra mégis az utóbbi marad emlékezetesebb, szuverén »hangvételével, szubjektív megnyilatkozásaival, felkavaró erejű drámaisógával.

Gönczy László

MIHALIK ZSOLT

Akkor

1.

Az űr is majd folyton csöndesebb lesz. Utolsó udvara nő a Holdnak.

A súlyos virágok a Föld burkán lassan

áthatolnak.

2.

És

a hideg hegyek mind magukba omlanak.

A csúcsok

rekedt csöndje csak, ami megmarad.

3.

Az összeroppant kertben — hallani is akár — dalba kezd az egyetlen, tűre tűzött madár.

a Pécsi Kisgaléiiában

Moszk- milyen módon. Ez bizonyos be- ngrád- határoltságot jelentett. Az időin díj sebbekben kialakult a belső egjobb cenzúra, amitől nehezen tudtak lágbé- megszabadulni. Ma már együtt lítással tudnak gondolkodni velünk a Párizs- nyMtság szellemében, de hiába dóban, friss a szellemük, ha a kezük varsói nem az: a gyors reagálású, mólén, nem direkt felfogású, asszociá- 1960- ciós plakátnak más a nyelve- íemze- zete, mint a hagyományos pla- nthetik kátoknak: nem áll rá a kezük fér Így erre. Nem tanulták, ennek dósuk- nincs meg az iskolája. A I való konstruktivizmus — Majakovszkij, Kandinszkij, Malevics yökere I-, után, ugyanis szakadás mjnt következett be, és eluralko- ilitikai dott oz akadémizmus. sn ün- — Hozzánk közelebb áll pél - imi ki- dóul a mai lengyel plakát. Az vala- ötletnek igen nagy jelentősége van. A mondanivaló nincs előre „kiadva”, jobban számít a gondolkodásra, a gondolat- társításra. Nem a könnyen olvasható plakátot tartjuk eszménynek, hanem amin el kell gondolkodni, ami csak később robban, mint az időzített akna. Természetesen ezek a plakátok nem az utcán láthatók, ezek megmaradnak képzőművészeti alkotásnak. De politikai plakátok a szó legszorosabb értelmében. A glasznoszty, mint üde harangszó, a vállainkat kőként lehúzó Afganisztán, a bcrotválkozó Marx, akiből Lenin lesz, s az acélbárd (acsl= sztál), amelyet nem fog a rozsda - ezek ma a mi napi politikai, ideológiai gondjaink.

G. T.

Fejezetek a pécsi állami zeneoktatás 200 éves történetéből (1788-1988)

A kétszáz éves évforduló májusi ünnepségére könyv is megjelent, amelyben áttekintést kapunk a pécsi állami zeneoktatás 200 éves történetéről. A kötetet Pécs város művelődési osztálya jelentette meg Dobos László szerkesztésében, dr. Bárdos Kornél lektorálása mellett. A kép- és egyéb dokumentumanyaggal gazdagon illusztrált könyv a következő korszakok szerint tagolódik: Az olapitástól az 1908-as átszervezésig terjedő időszakot Szkla- dányi Péter dolgozta föl, míg az 1908-tól az 1952-es átszervezésig terjedő évtizedek történetét dr. Nádor Tamás. Ettől kezdődően a zeneoktatás három intézményben folyt. Az elsőfokú képzés a Liszt Ferenc Zeneiskolában, a középfokú a Művészeti Szakközépiskolában — mindkettő történetét dr. Vargha Dezső írta meg —, mig a felsőfokú a Zeneművészeti Szakiskolában, majd a főiskolai tagozat keretében, amelynek az intézmény nyugdíjas főigazgatója, Antal György a krónikása. Idézzük föl a könyv alapján a pécsi zeneoktatás történetének főbb állomásait.

A megalakulásról a következő sorok tanúskodnak: „...a helytartótanács 1788. május 23- ón döntött a zenetanári státusz létrehozásáról. Az első zenetanárt, a cseh származású Svo- bóda Gáspárt június 12-én nevezték ki, az alapító okirat szerint pedig szeptember 20 ón érkezett”. Az alapitót 1808- tól 1847-ig Jüssl Ferenc követte, aki alatt ,,a zeneiskola növendékei között normál iskolai tanulókat, gimnazistákat, tanítóképzősöket, és alkalmanként különböző foglalkozású

magántanulókat találunk”. Wimmer Eduárd idején (1847— 1859) egy 1850-es jelentés így szól: „Harmadik esztendeje

már... a' szépművészetnek ezen egyik nevezetes ágában magokat kiművelni kívánók tetemes kárával, alkalmas terem hiánya miatt parlagon hever" a zeneoktatás. Sziegriszt János és Schaurek József működésére (1859—1861) a következő, 1860-as beszámoló sorai a jellemzőek: „Azon tanoncok, kik szorgalmasan látogatják a Tanodát, igen szépen és szabatosan énekelnek, de . . . a zon- gorálásban mi sem történt.. . a zongora . .. haszonvehetet- lenné vált.” Gungl János idején (1861—1883) vált szükségessé az ún. normáliskola keretében működő zeneiskola reformja, bár Gungl „ . . . élete végéig teljesen magára maradt, elszegényedett..." Az őt követő Hoffer Károly működésének idejére (1883—1908) esik, hogy „1888-ban megindul a fúvós és a gordonka tanszak .. . Két fontos alapítvány segíti ... a tehetséges növendékeket ... a XX. századba érve .. . kinőtte az 1788. óta érintetlen szervezeti keretet. A fejlődés útja az önállóság...”

„A városi zeneiskola történetében . . . 1908 őszén új fejezet kezdődött. Októberben újjászervezve indult meg az oktatás . .." olvashatjuk a következő tanulmány elején. A városi zeneiskola élén 1942-ig Kürschner Emánuel állt. Az intézmény . . . „nemcsak mintaszerű zeneoktatással vitte előbbre Pécs zenei életét. . . egyre növekvő művésztanárai . . . bekapcsolódtak a város zenei életébe, minden zenei megmozduláson tevékenyen

részt vettek". A változó idők nehézségeit jelzi, hogy „A harmincas évek elején jelentkező gazdasági válság kihatásai sem kerülték el... Kürschner Emánuel a válság megoldását a zenei decentralizálásban látta ... "

1942-ben „új rendelet szabályozta a zenei tanintézmények szervezetét, igazgatását, felügyeletét... Kürschner... nyugalomba vonult." Utódja Takács Jenő lett, akinek „kinevezése kezdetét jelentette annak a nagyszabású kultúr- programnak, amellyel dr. Esz- tergár Lajos polgármester a város zenei életének fejlesztését a nagy költséggel fenntartott zeneiskola teljes átszervezésével, új tanszakok létesítésével, új tanárok alkalmazásával kívánta megvalósítani." A fölszabadulást követően „1945 elején újból megindult a zenei élet... a zenekonzervatórium művésztanárai jártak az élen . . . 1945 őszén Pécsre érkezett Kodály... a kodályi példamutatás jelentős ösztönzést adott... 1950. január 1- jén a ... Zenekonzervatóriumot államosították . . . Állami Zeneiskola néven folytatta tevékenységét ..."

„1952 mérföldkő a magyar zeneoktatás történetében" — olvashatjuk a következő rész elején. Az alsófokú oktatást a zeneiskola biztosította. „Igazgatásával Horváth Mihályt bízták meg . . . 1955-ben a városi tanács rendelkezésére bocsátotta a Rákóczi út 68-as épületet.. . gyors fejlődésnek indult az iskola." A legújabb történetét a következők jellemzik: „A hatvanas évektől bővül az iskola profilja ... rangot szerzett ... a város zenei életében." Igazgatását 1967-ben Dobos László vette át. a létszám elérte a 800-at, mára pedig az ezret

.............bővült a

t

anulható hangszerek választéka ... Az iskola növendékei jelen vannak az országos fesztiválokon, szakmai bemutatókon, és egyre több elismerést szereznek iskolájuknak". 1935- ben adják át a Sörház utcai új épületet, így új lendületet vesz a zeneoktatás ...

A középfokú képzést előbb az Erkel Ferenc Zeneművészeti Szakiskola, majd a Művészeti Szakközépiskola szolgálja. „Az önállósult intézményben az 1960-as évek elején ... megkezdődött előbb a képzőművészeti, majd ... az iparművészeti képzés ... az 1967-es rendelettel művészeti szakközépiskolává szerveződött át ... megindult a tánctagozat is." Előbb a Szent István tér 8., majd a Radnics u. 9. sz. alatt működő iskola a kikerülő művészek és tanárok nagy szórná val bizonyítja fejlődőképességét.

A zenetanárképzés 1952-től 1967-ig a Zeneművészeti Szakiskolában, 1967-től a főiskolai tagozaton folyik, melyet a tanulmány így összegez: „Szegényen, szerényen indultunk, de jó alapra építve, és a nehéz körülmények ellenére is rászolgáltunk arra, hogy... jó szív , vei vonjuk meg az elmúlt 20 év mérlegét." A szakmai munka hatékonyságát mutatja az a tény, hogy „Az épületen belül működő és főként a hallgatókra épülő Liszt Kórus indította útjára a pécsi oratóriuméneklést ... A tanárok és hallgatók .. . kivették részüket a fejlődő szimfonikus zenekar munkájából."

rogy azok a valóságban is léteznek. Ál- :önnyebb, a lehullásra kész, egymásba mo- llanatok olyankor úgy reszketnek egymás egyik a másikhoz érve, akár a szélben szé- izi levélrengeteg.

an át-áttünedezik közöttük egy, apró ala- oenépesített, látkép. A röptűkben megder- hegynyi, apró madarak feketén rajzolódnak önös, valószínűtlenül kék ég előtt. A pusz- szálú, álmatagsárga fű lepi be. A hangya- ú alakok lovaik nyakára görbédnek, lobog sörénye. Utááánam! Az érthetetlen régisé- ak mélyéből ez villámlik föl. Ha nem is zért tudod, mit jelent. A hangzók, bár nem lód ki őket, megroppannak a fogad alatt, szélfútta porszemek, az ízük is olyan, mint- álmodban forogna ez a szél, hanem itt jrülötted valóban, ledöntene a lábadról, s getne a lejtős domboldalon, akár a ka- i elszáradt bozontját. A nyelved hegyére I édessége fut, az orrodat, a szikkadt ló- lenészillata facsarja. A fölcsapó fűcsomók, iccsenő göröngyök a lovak csánkjóra csa- Aztán a rohanás és a megállás rázkódá- sszemosódik a fű a fűvel, s feltárul előtted szkopikus részletek csapdája. Csak előre akár egy varsa egyre szűkülő szája, vonz :er, míg egészen azonos nem leszel a lát- nvtelen hólólüktetésével. zta egy óriási szigeten terül el sziklás, kés- i partvidék védelmében. E parttól partig Idrésznyi birodalom terjedelme te magad

vagy. Az ország szívéből, e hullámzó dombság rejtette ezer éves tölgyfa árnyékából figyeled alattvalóidat, akiket mind, bármilyen sokan vannak, név- szerint ismersz, de akik téged egyáltalán nem ismernek.

Először öreg Gyula vezette el ide. Ugyanilyen forró nap delelője végén. Az öreg ment elöl. Nehezen járt, de ő nem merte megelőzni. A bordó, ráncosra száradt kérgű somfabot fölverte az útról a port, amelynek opálos felhői szinte életre keltek a forróságtól kábultan vibráló levegőben.

A fa alatt az öreg leverte a bottal a száraz, összekuszált füvet, és csak utána tapogatta el a tenyerével. így csinált helyet magának. Csak magának. A fiú tisztes távolságból figyelt. Az öreg nehézkesen térdre ereszkedett, majd lezökkent a földre. Nem támaszkodott félkönyékre, mint a mezei emberek általában, hanem úgy elhevert, ahogyan csak otthon, az ágyban szokott az ember, és ott is csak akkor, ha beteg. Az arcára ráhullott egy ösz- szepöndörödött levél, de nem söpörte le. A fiú ekkor fordított hátat, óvatosan kereste a visszautat, megpróbált észrevétlenül tűnni el.

Az öreg sohase került elő többé. A fiú többször is kijött a fához, de az elfeküdött füvön kívül semmiféle nyomot nem talált. Még a bot se került elő. Lassacskán a fű is lábra állt. Érintetlen és titokzatos lett újra minden.

A lombsuhogósra figyelt, hátha kihallik belőle vaiami, de a személytelen, távoli hangzavarból egy gúnyos nevetés foszlányain kívül semmi nem rémlett elő. Közelebb ment. Fölemelte a fejét. A lomb

izombat

árnyéka az arcába vetült. Leereszkedett a fűbe. Nem félt, mégis szorongva hunyta le a szemét.

A csönd s a mozdulatlanság mikroszkópja alatt a legkisebb zaj, a legelvétettebb mozdulat is óriásira növekedett. A fű percegése, a hangyák vándorlása a homokszemek között, a fűszálak tövében úgy robajlott, olyan nyomasztóan és tapintatlanul, mint valami fegyvercsörtető díszszemle. Aztán ezek a jelentéktelenségükből hirtelen óriássá növekedett jelzések is elenyésztek, a gondolatok visszahúzódtak csigaházukba, megdermedt a képzelet kaleidoszkópja. A parányi lovak megálltak szökellés közben a levegőben, sörényük elakadt a széltépte lo- bogás bogán, a nyílvesszők fölfüggesztették röptűket, a csatakiáltások elhaltak a fekete torokmélyben, csupán a sötétség terebélyesedett akadálytalanul. Sikamlós leplei mohón rebbentek szerteszét.

A robbanás váratlan zaja a homloka tájékán hatolt be egyenesen az agyvelejébe, és a tarkója irányába sugárzott, mintha egy rozsdás varrótű szúrta volna át a koponyáját, fölöslegessé téve a hallás hosszadalmas, nehézkes műveletét. Talpra ugrott. Nem kezdett azonnal menekülni. Megadón tűrte az ijedtség okozta bénaságot, nem próbált szabadulni tőle. Érezte, hogy odafönt hirtelen zajos lendülettel, akár egy körhinta, ingadozni, forogni kezd a lomb.

Nem ért rá megkeresni az utat, egyenesen belevetette magát a lejtőn terpeszkedő bozótosba. Úgy futott, mintha nem is futna, nem érzékelte a mozdulatokat, az arcába csapódó ágak okozta karmo.

lások fájdalmát, semmit. A homokszín szél az inge alatt verdesett, s olyan magosra röpítette, hogy egyetlen pillantással képes volt belátni a dombtetőt. Kicsavarodva végig a tisztáson ott feküdt hanyatt az ezer éves tölgy. így holtában most már valóban igazi óriásnak látszott. Tengerszürke, harsány szélzúgást fakasztó lombja beborította a tisztást. Az egykori öles törzs helyén néhány lándzsaszerű szilánk meredt az ég felé, olyan fenyegetően, mintha át akarná döfni az eleven hártyaként reszkető égboltozatot.

A veranda léghajójában, amit a lámpafény szeszélye nagyvonalúan szakajtott ki a hirtelen lezuhant este tömbjéből, már együtt ült a család a vacsoránál. Olyan hirtelen sötétedett be, hogy a fiú észre se vette. A tücskök kegyetlen-éles trillázása is csak most szúrt bele a dobhártyájába, amikor becsattant mögötte a léckapu üvegsimára fogdosott kallantyújc.

A család komor, szemrehányó várakozással fogadta. Az aggódó tekintetek fölébresztették benne a bűntudatot. Nézte a nagyapa ősz, időtlen kaktuszarcát, a barnás, szikkadt földtüremléseket utánzó bőrt, a moccanatlanul mélyre húzódó szemet, amelynek tekintete semmit el nem árult. Amit első pillanatban olyan nyomasztónak érzett, olyan mértéktelen büntetésnek, a hallgatás kényszere most természetesnek tetszett. Az volt az érzése, úgy is mindenki mindent tud már, fölösleges volna hát bármit elmondania.

HÉTVÉGEQ