Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)

1988-03-04 / 64. szám

r A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat lírai rovatában kiemelkednek Berták László és Tolnai Ot­tó közleményei. Rajtuk kivül Ágh István, Szervbe Jószef és az először publikáló Mé­hes Károly szerepelnek ver­seikkel a számban. A prózarovat élén Ester­házy Péter Egy lilmlorgató- fcönyv életéből cimü írása áll, amely a Tinta Amerika című Gothár-film sajátos, szerzői reflexiókkal megtűz­delt „irodalmi alapanyaga". Folytatódik Poszler György esszéjének, és Király István Lukács-tdnulmányának köz­lése. Kabdebó Lóránt Csor­ba Győzővel műfordításairól beszélget; a számban olvas­ható a Kossuth-díjas költő, Hélinand-fordításának régi és új változata, Lator László elemző tanulmánya kísére­tében. Béládi Miklósra emlékezik a Jelenkor a szerzőről foly­tatott kerekasztal-beszélge- tés közlésével. A képzőmű­vészeti rovatban Keserű Ka­talin könyvkritikója, Bóna Adél és Bóna László A műtárgy, mint lelet cimü írása és Bán András le Lúgon y Lászlót bemutató esszéje olvasható. A kritikai rovatban Kocz- kás Sándor és Keresztúry Ti­bor ír Ágh István, illetve Szervac József versesköteté­ről. A számot fe Lugossy László grafikái illusztrálják. BERTOK LÁSZLÓ VERSEI A jövő oldalán a szárny Sűrűsödik a végtelen a pillanatot hozza rám perceken múlik centiken átüt az anyag a ruhán méregetem mennyi a hány hogyan adjam föl hogyha nem de amit nyerek logikán elvesztem a képzeleten egy halálom egy életem a jövő oldalán a szárny ha mozdulok az a jelen ha elvétem az az irány s távolodok magam után mintha tudnám hogy mi legyen. Ragyog a hold mint fogas Jaj úgy hiányzik az öröm hogy már a kis bánat is az tudom hogy fele sem igaz de csodálatos ami jön jaj úgy szorongok a jövőn mint az üvegben a dugasz ha megfordul bennem a vas én magamtól is kilököm jaj akkora a küszöböm hogy leülsz ha meglátogatsz ragyog a hold mint a fogas és előre is köszönöm jaj kifúrja a könyököm szólaljon már meg a kakas. Beteljesül a pillanat Mert választani kénytelen tudja hogy sose lesz szabad áll a tétova mérlegen próbálgatja a másikat s mint nyakkendőben a vadak torkára forr a szerelem nézi a fehér urakat akik ide sem oda sem hát akkor el kell döntenem és minden fillért odaad csörög az idő a helyen beteljesül a pillanat s hogy megint magára marad már nem olyan reménytelen. Nem volt még ennyire közel Úgy éli meg hogy vége van holott csak most kezdődik el halottakkal a kocsiban és mozog valamennyi hely nem volt még ennyire közel befejezhetné boldogan ha tetszik ha nem viszi fel ami az ölébe zuhan állnak a falnál hogy hogyan? ki lőtt? mi van? miért? kivel? de minden színben annyian hogy csak az Úristen felel s inkább élve temeti el mint vállalja hogy megfogan. ESTERHÁZY PÉTER Egy filmforgatókönyv életéből részlet a) Tapasztalni más, mint tudni, mert a világ érdes. b) Dos Mannesalter liegt in den Konkreten. Füst Milán _l Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? Én — most nem definiálom ezt a két betűt —. negyven éves vagyok. Egyik pillanatban azt gondolom, most mór semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt o rendet és kíméletlenséget hí­vom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, far kasszemet néz velem, kicsit fé­lek, mi lesz ebből és remegőn gondolok arra, mi minden tör­ténik meg velem. Ha volna tehát egy férfi efféle korbon, aki elhatározza, ahogy mondani szoktuk, hogy élete főszereplője lesz, aki azt mondja hirtelen: „én vagyok a gyönyörűséges ellentmondás, oz egész világ az én színpa­dom, az új nyomokat lángba borítom, keresem az elérhetet­lent, és kipróbálom a ki nem próbáltat. . . gyere velem dő­zsölő utazásaimra, nézd a szí­nek milliárdját, a lángok lob- banásátl", vagy nem is ezt mondja, illetve ezt, de nem icy, hanem csak annyit, ameny r.yi a világon mindenütt eszé­be jut egy 40 éves férfinak, este, elalvás előtt, mindnek- neked is! ne hazudj! -, hogy talán nem rossz ország ez, nem rossz asszony, nem lossz gyerek ... de mi volna, ha nem volna, mi volna, ha mától kezdve ezek nélkül él­nénk, ha elszakadnánk mind­ettől, szóval, ha voJna egy ilyen féfi, akkor ő volna a főhősünk. így lesz. Az Úr csodálatosan műkö­dik, de tervét homály födi. E pillanatban mást sem birtok­lók, mint ezt a homályt. Az ember itt magáben ir, írdo- gál ... — mintha meg volna ijedve a szavaktól. Mintha a szavakhoz sem lehetne for­dulni. Nyafogás? Dehát teg­napelőtt voltam Szederkényi Ervin temetésén, ma meg elol­vastam megint valami „nyílt szellemű irodalmi csatározást", és hónyhatnékom támadt, hát tényleg mindent, minden ar­cátlanságot le lehet írni, a szavak nem szólnak meguktól, ha nemtelen célokra használ­ják őket, van eszükben! Mond­jam, hogy nem érdekel ez a csatározás? Szederkényi? A kisebbik baj, hogy ez nem igaz. Megint: a kelet-európé- er halacska az ünnepi feredő- kádban, ahol ezt-azt, tátogva, kijelent. Vegyünk egy szobát akkor, ahol nem mi vagyunk. Hiá­nyunkkal telített szoba. Brutá­lisan, az ajtót lábbal szinte ótszekítva betör... ki is? Ne­héz efféle irodalmi alakoknak nevet adni. Az ember elszé- oyelli magát, mert mintha avval hencegne e névadással, hogy az a szavakból szőtt va­laki hús-vér valaki. Pedig ez csak lassan és ritkán, bizony sok szó nyomán derül ki; ha. Ekkor szoktuk azt mondani: mi, én. Rád gondolunk, és maga­mat értem rajta, például. Én, tehát ő, azaz te, szóval mi. Lelkiismeretfurdalásunkat így csitítjuk. Gondoljunk színészekre, Cserhalmi arcára, Szirtes Ádám arcára, Bodnár Erika arcára. És Lukáts Andoréra. Lukáts Andor neve Tölgyesi Frigyes. Hús-vér. „Mint minden igaz történet, ez is New Yorkban játszódik". — Akkor viszont az első jelenet a következő: Frigyes úszik ful- doklásszerűen, Lukáts Andor meggyötört, rémült, ferde há­ta. Meg a gyerek, ha lehet még reménytelenebbül úszik — be a képbe. El-elsüllyed, apja. mint egy kismacskát emeli ki újra meg újra a vízből. F_ap . . .(víz aló, föl) . . .ppp (kiköpi a vizet) ... pa! Messze van . . . (víz alá, föl) . . . még Amerika? Ne beszélj, ússz. Ossz to­vább. Vagy itt akarsz meg­fulladni?! Főcím: TISZTA AMERIKA Ha volna kéznél egy nagy. krán, az most emelkednék, föl, föl az uszodából, Duna, Par­lament, béke, föliratozós. Mintha a képekhez „me­nekülnék". Dehát egyrészt sza vakkal írom le őket, másrészt meg azok, akinek az a kép, ami nekem a szó, hamar meg­mondanák, mit érne ez az új iszkolás. Mint ilyen: semmit. „A Parlament a falra ment." Mondjuk a „vágóasszisztens: Fundéliusz Katalin,, föliratnál Cserhalmi brutálisan lábbal, szinte átszakitva az ojtót betör Frigyesék lakásába. A jelenet mottója: őrjöngő anya meg­kapja fia véres, golyóval át­ütött lélekmelegitőjét. Cserhalmi módszeresen szedi szét a lakást. Szirtes Adóm ki­kukucskál a fürdőből, odavág egy vázát. Bújj el! A kisszobá bon Bodnár Erika kucorog meg a gyerek. Süvítenek a tárgyak, Cserhalmi zihál, nagy munka ez. Vén szar, nem mersz a szemembe nézni, mi?! Ádám a tükörbe néz, a sa­ját szemébe. Cserhalmi is ész­revesz kint egy tükörlapot, s benne magát. Beletapos, szét­tapossa a képét. Széttapos­lak! - de csak magamagát A beállt csöndben Ádám morog: Mit akarsz tőlem, én nem tehetek róla, én nem vagyok érte felelős. Érted se . . . Azt hiszed, én vagyok az Isten? Azt. De azért okkor is vol­na magához egy-két kérdé­sem. Cserhalmi tör-zúz tovább. Laposra tapos, mint egy bé­kát, egy órát. Tehát idő ugyan van, de nagyon megállt. (Aján dékmondat Gothárnak. Neve­zett ajándékmondotait külön nem jelöljük. Van bőven. Sőt, én vagyok a társszerző. Egy film munkálatai során fölme­rülő irodalmi problémákat G. halálos biztonsággal oldja meg. Engem jószerével azért tartanak, hogy ennek örüljek, amit én szakszerűen, rendre meg is teszek, és a továbbiak­ban úgy tekintem, mintha én oldottam volna meg őket. Vél­hetően ezt nevezem én „be­vezetés ci szépirodalomba”- nak.) Hogy Cserhalmi ki, nem tudjuk. De majd megtudjuk, a végén, mint rendesen. A kisfiú bámulja az őrjöngő féfit, aki mikor ezt észreveszi abbahagyja és szinte a gye­rektől kérdezi: EZ MIT JELENT. Kihasználva mindent, amiről egy gyerekarc beszélhet, ártat­lanságról, mindentudásról, meg- F.oíránkozásról, szüzességről, tisz­taságról, humorról és bölcses­ségről, reményről és fájdalom­ról, a gyerek arcát látjuk el­viselhetetlenül hosszan. Ez tör­ténetünk utolsó pillanata. Ez az első pillanata is, a vacogó gyerekorc, öltöztetjük fiúnkat ügyetlenül és lelkesen. Kabinosunkkal fecsegünk, hogv hoznánk-e onnét tűzkőt, mert volna nekik ez a híres tűzkő­jük, és hogy majd becsapná­nak ott minket, de nem fog­nánk érte haragudni, hogy az olyan hely volna, ahol meg változnék az ember, olyan lesz, amilyennek képzeli ma­gát. Hogy is megy direkt? A New Yorkba. Az a vi­lág szive. Nincsen is a világnak szi­ve, fordul vissza rosszindula­túan a kabinos, aztán hirtelen új fenyegetéssel azt mondja még: Egyébként ne gyere be más­kor sorszám nélkül1!! De úgy tessék elképzelni, hogy a kabinos'Gregor Jószef! Reggeli táj. Egy dermedt lágytojás és egy feleség bom- bosztikus tolálkozása a konyha- asztalon. Kéz markol asztal­szélt, tág szemek meg nem történt dolgokról adnak hírt. Most azt hiszed, ez a jó. Asszed, most jó volt? De nem mered megkérdezni. Te nem mersz kérdezni . . . Tessék. Kér­dezd meg, hogy jó volt-e. Vagy sírd el magod. Tudom, hogy szeretsz sírni. Most mi kell? Nem akarsz jönni, vagy mi? Jó, hogy nem azt kérdezed, lesz-e karácsony az idén . . . Oda azért még elmegyek . . . Ezzel fűzöl gyerekkorod óta . . . Ott lesz kedved? Különben én nem is voltam gyerek. üss meg, csak ez hiányzik. Meg is ütlek. Már előbb kellett volna. Csak attól még jobban szenvedek. Azt akarsz, nem?, mondja Erika. Mentem volna tavaly ősszel New Yorkba nézni, mit forgat­tak addig, az mennyiben kü­lönbözik a leírtakhoz képest, és ez mit jelent a meg meg nem csináltakra nézve. Az uta­zás napján behivatott a kon- zul(nő) vízumügyben, hogy vol­nának kérdései. Vajon. Hogy én milyen író volnék. Regény, válaszoltam sértetten. És hogy pénzt kapok-e a forgatókönyv­írásért. Bizony, én ezt remé­lem. A lelkiismeretes tisztvise- lő(nő) osztott-szorzott, és az jött ki: nem. nem adhat így ví­zumot. De én csak aznap utaz­hatok. Utazzék később. Nem utazom később. De miért? Mit mért, nőügy!, és vettem a ka­bátom, A konzulnő nem na­gyon sajnált, hazája polgári érdekét védte láthatóan, csak egy kicsit agqódott, hátha té­vedett esetleg. Értse meg, megállapítást nyert, hogy ön dolgozni megy! No figyeljen ide, szóltam már kabátban, félig kidobva, mint egy re- oényhős, eqy író az mindig ÖLVÉZ DOLGOZ! Ne legye­nek reményei: most is! És még rákiálltottam, rutin ripacs, a Mándy-anekdota mentén. Megírlak téqed is! Jú tu! - És csodák csodája, ez hatott: pe­csét azonnal, csak igériem meg, hogy nem írok odaát egy szót se le. Asszonyom, ütöttem össze a bokáim, mint egy szabadnapos őrgróf, ho kívánja, itthaqyom őt! — azzal az asztalra hajítottam hű PAX-omat. Volt ebben béke­harcos célzás . . . Nem sze­retem a nagyhatalmakon, mondtam a tilosban várakozó autómat kedvesen vigyázó rendőrnek, aki megértőén feka- szált 300 forintokra. f988. március 5., szombat HÉTVÉGE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents