Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)
1988-03-04 / 64. szám
Művész és politikus egymásra utaltak Dr. Dányi Pál beszélgetése írókkal, festőkkel, építészekkel „A Technika Házában otthonos vagyok, a Művészetek Házában most járok először és vendégként" — így kezdte az eszmecserét, bevézető szavait dr. Dányi Pál. a megyei pártbizottság első titkára a múlt héten, amikor Baranya megyei művészekkel találkozott. Ezzel azt is jelezte, hogy nemcsak tájékoztatni akar a megyei politika időszerű kérdéseiről, hanem a tájékozódás lehetőségére is igényt tart a megyében élő művészek életéről. Dányi Pál elmondta' ,,a megyei politika”, a megyei vezetők gyakorlatában azt is jelenti, hogy mindent megtesznek a helyi közélet tapasztalatainak a nagypolitikában való felhasználásáért. A demokratikus közélet, a nyilvánosság erősítése, a szakmai és a politikai kultúra gazdagítása, az általános műveltség emelése, (mert „az anyagi gyarapodás mögött háttérbe szorult a szellemi gyarapodás és újratermelődött a műveletlenség”) helyi feladat ugyan, de nem ragadható ki az országos ösz- szefüggésekből sem. Mint ahogyan a Baranya megyei művészek gondjai is összefüggésben vannak az országos helyzettel. Csizmadia László grafikus szenvedélyes és ironikus hozzászólása jól jellemzi nyj sok művész közérzetét (Csorba Győző költő megjegyezte: nemcsak a művészekről, hanem a többi értelmiségiről is beszélünk). Csizmadia László elmondta, hogy „óvodától a főiskoláig" mindig jól tanult, mindig jól dolgozott, a nehéz időkben számos „személyes kibontakozási programot” készített, sokat vállalt és sok mindenről mondott le, s most mégis gyengébb pozícióban van, mint korábban. Megfelelő feltételeket — teret, időt, anyagot — kér ahhoz, hogy művészként dolgozhasson: a saját hasznára és a közösség javára. A munkát többen is említették — a feltételeket is. Bencsik István szobrász például dolgozna, ha volna megbízása; egyébként felajánlotta, hogy csatlakozik a Tudásunkkal Baranyáért mozgalomhoz, ha a szervezők erről tájékoztatják. R. Füzesi Zsuzsa keramikus szerint a művész egyre inkább a pénz termelésére és önmaga mecénálására kényszerül: tömegáruval teremti meg a művészi alkotómunka feltételeit. Csakhogy a kétléle minőségben való gondolkodás ártalmára van a művésznek. Mit tehet itt a politika? Hiszen ezek legalábbis látszólag — gazdasági kérdések. Csordás Gábor költő szerint a mecenatúra helyzete politikai döntéseket igényel. A kulturális értéket ugyanis — fejtette ki — nem lehet csak a piaci viszonyok közt lemérni, viszont a kultúra egyre inkább a piacon kénytelen megmutatni magát a csökkenő dotáció miatt. Nálunk nem támogatják a kultúrát, hanem dotálják, emiatt a bénító eszközhiány és az esztelen pazarlás egyszerre lép fel. A kultúra támogatása a hozzáértők nyílt vitáját követeli meg, s ennek az áttekinthető, nyilvános rendszerét megteremteni a politika dolga. Mint ahogyan a minőség védelmében minden lehetséges póluson beavatkozni is politikai feladat, hangoztatta Tóth Zoltán építész. Jelenleg ugyanis a társadalom nincs abban a helyzetben, hogy megfizesse a minőséget. (És ez mór az üzemben, hivatalban megkezdődik az egyen- lősdivel, tette hozzá Csorba Győző.) A minőséget más- mós vonatkozásban említette Bizse lánosné iparművész és Kelle Sándor festő (pesti kiállításokra nagyobb figyelem irányul, mint a vidékiekre); Antal György szerint a hétköznapi kulturálatlanság a művészetekre is károsan hat vissza. Kiss György, a megyei pártbizottság osztályvezetője szerint nem működik megbízhatóan az értékeket kiválasztó rendszer, Hallama Erzsébet író a megyei politika érvényesítésének lehetőségeit, határait firtatta. Azt tapasztaljuk, hogy számos válságba jutott ország az értelmiséget, a művészeket „helyzetbe hozta", így került ki a hullámvölgyből, mondta Bachmann Zoltán építész. (Soltra Elemér festőművész nem ért egyet az értelmiség „humán" és „reál" részre osztásával.) De ha a politika nálunk is jól látja a tudós, a kultúra szerepének fontosságát, okkor a tudomány, az oktatás, a művészetek miért nem kapnak kiemelt támogatást — sőt? Ezt kérdezte Pállai Péter színművész; van-e stratégia a tudós, a tehetség ázsiójának helyreállítására —, ezt pedig Kricsi László oboaművész. Kérdések, amelyeket tudós, művész napjainkban gyakorta feltesz önmagának is — akár tudja rá a választ, akár nem. A politikus válasza valószínűleg nemcsak azért általános, mert más a szóhasználata, hanem azért is, mert szélesebb társadalmi összefüggésben látja az egyes ember, az egyes társadalmi rétegek által megfogalmazott konfliktusokat, jóllehet, ugyanazokat a tényeket, jelenségeket tapasztalja. „A politikus és az alkotó művészek gyakran ugyanazokkal az akadályokkal találják magukat szemben: a butasággal, a tehetetlenséggel, az irigységgel", mondta dr. Dányi Pál. Ezek leküzdésében egymásra vagyunk utalva, és a nyilvánosság, az őszinte szó növelheti szövetségeseink számát. Ma kevesebb a lehetőségünk, mint amennyit a megoldandó feladatok megkívánnak, éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy a meglévő lehetőségeket ne használjuk ki." G. T. Gogol A Háztűznézőről, Nálunk a húszas évek elején Hevesi Sándor állította színpadra a Háztűznézöt - aligha sikerrel ... (A bemutató adatain kívül semmi nyoma.) Csaknem 60 évig teljes csönd övezte. Majd évtizedünk elején a moszkvai Malaja Bronnaja Színház budapesti vendégszereplésekor a hírneves Efrosz zseniális rendezése irányította rá ismét a figyelmet. Néhány éven belül három vidéki színházunk, majd az idei évadban a Pécsi Nemzeti Színház is műsorára tűzte. A darabban a múlt század eleji orosz társadalom jellegzetes alakjai bukkanok elő. Ugyanazok, akikkel az író számos elbeszélésében és más prózai művében is találkozhattunk. Főhőse, Podkoljoszin cári hivatalnok, akár Goncsárov későbbi, típust alkotó szatirikus hősének, Oblomovnak az előképe is lehet. Fölfelé kapaszkodó karrierista csinovnyik ő is, mint sokan mások Gogol hősei közül, akiket ugyanúgy a továbbgondolkodásra ösztönző, szatirikus ábrázolás eszközei révén ismerhettünk meg. Története szerint Podkoljoszin „udvari tanácsos", voltaképpen nősülni szeretne, mert benne van a korban, mert így szokás. Illetve nem szeretne ... Illetve maga se tudja mit akar, vagy akar-e valamit. Egy házasságszerző vénasszony révén „tájékozódik" a lányos kereskedőházinál, majd barátja dühödt rábeszélésére nagy nehezen beáll, azaz belökik a kérők sorába. Jó barátja, Kocs- karjov, különböző machinációkkal elriasztja a többieket: a kapzsi, hozományvadász gondnokot; a naív tengerészt, a műveletlen, buta, ám az aroje- lölttől francia nyelvtudását szó- monkérö gyalogostisztet; s a bazársori gazdag kereskedőt. S mikor végre összeboronálja Podkoljoszint a lánnyal, s egyenesbe jutna ez a frigy, a történet megpelő fordulattal zárul Mindeközben a gogoli áb- rózolásmüvészet szatirikus nagyító üvege alatt, feltárul a főhős és a mellékfigurák számos, kacagtató jellemvonása. Jóízű komédia - eddig. A pécsi előadás vendégrendezője Csiszár Imre azonban, korábbi rendezései nyomán nem meglepő, ennél többet kívánt elmondani Gogol színdarabjával. Számos rekvizitum jelzi szándékát az előadás külsőségeiben is. A darab elején Podkoljoszin egy megvilágított kanapészerűségen tétlenkedik, s a nősülésnek még a gondolatára is, rendkívül feszült állapotban szívja egyik cigarettát a másik után. Fél az elhatároE HÉTVÉGE kevert stílusban a Pécsi Nemzeti Színházban Oláh Zsuzsa (Ceqatja) és Újlaky László (Podkoljoszin) □ darab Kólmándy Ferenc egyik jelenetében zás kényszerétől, retteg változtatni semmittevő életén. Jóllehet a házasság előnyös, tekintélynövelő vonásai derűs színekkel kecsegtetik. Hasonlóképp „gondolkodik”, vagyis ódzkodik a házasságtól az eladó leány is. Henye és os- tobácska, ám annyit azért tud a világról, hogy ez az egész lánykérés mustra; a házasság pedig kereskedelmi ügylet az ő esetében is. Amikor pedig el kéne végre dönteni, mi történjék; vagy egyáltalán a tett közelébe jut a házasság, mint lehetőség, vagy akár csak a gondolata is, fölvillan a fény színpad szélein álló két csontvázszerű panoptikumfigurán, és didergő, szorongásos dallamra fakod a házasulandó lélekben egy ismert nószinduló. Mártha István egyébként kitűnő, az előadás hangulatához remekül illeszkedő feldolgozásában. (Kár, hogy, úgy tűnik, mindig az az egy-két motívum.) És minthogy a lánykérés a kereskedőház csipketapétás, kanárikalit- kás fogadószobájában zajlik, közben valamennyi drámai személy belső világáról megtudunk valami fontosat. S ők is — egymásról. Tükörben, illetve „tükörben" .. . Tükör a meny- nyezet, és szemközt háromrészes tükörben nézhetnek szembe önmagukkal a háztűznézők. Mindez együttvéve jól szolgálhatná a rendezői elgondolás eszmei tartalmát, a helyenként abszurditásig felfokozott emberi tulajdonságok fölismertetését. Ez a törekvés, úgy érzem, két ponton kap erőteljesebb hangsúlyt: a kulcsfigurák döntésképtelenségében, a tett iránti vonzás-taszítás érzékeltetésében; illetve, ahol a szöveg, vogy a szituáció lehetővé teszi, az alakok esendő emberi vonásaiban. Ami •vetítőképp, a szcenikai elemekkel együtt, magának az előadásnak a stílusában kellene kifejezésre jusson. Csiszár Imre rendezése itt szenved csorbát. Elkezdődik a játék egy abszurdba hajlóan fölnagyitott játékstílusban, amire — a férfi főhős (Újlaky László), hangvételére — a szolgát játszó Szivler József is kitűnően reagál. Hasonlóan groteszk vonásokból építi föl Agafja alakját Oláh Zsuzsa, s következetesen végig is játssza ezt a stílust. Efelé hajlik nagynénikéje szerepében Lang Györgyi is. A darab expozícióját követően viszont belép a cselekménybe a házasságszerzőnő (Vári Éva), és a barát Kocskarjov (Móra- vecz Levente). Mindketten sok derűt fakasztó, hamisíthatatlan realista játékstílusban. S innen Üjloky László alakítása is többféle stílus között hullámzik. Ennek ellenére, nagyjelenetében (Oláh Zsuzsával), majd zárómonológjóban a tükör előtt, sikerül neki is néhány emlékezetes percet nyújtania. A mellékfiguráknál, szinte kivétel nélkül a legapróbb részletekig finoman kimunkált, élvezetes színészi teljesítmények részesei lehetünk. Az erőszakos, buta, anyagias, pöffeszke- aő kishivatalnok (Tojasov), szerepében Újvári Zoltán ismét, újabb kitűnő színpadi alakot formál meg. Nem kevésbé Pállai Péter is: akaratos, de nyusziforma kérőként. Sípos László gyermeteg, vajszívű tengeri medvéje mimikájával, kérdőjellé görbedő pozitúrái- val együtt, külön tanulmány lehetne. Mindhárman jól és mértékkel élnek a groteszk ábrázolás eszközeivel. A kereskedőt Németh János, a cselédlányt Dévényi Ildikó alakította. Gogol szavait Makai Imre fordításában hallhattuk; a díszleteket vendégként Vayer Tamás, a jelmezeket Szakács Györgyi tervezte Wallinger Endre Pécsi Galéria Változatok lauferra Míg a hatvanas—hetvenes évek idején Pécs a kortárs magyar művészet fellegváraként, olyan alkotók bemutatására vállalkozott, akiket a főváros hivatalos körei kizártak, manapság mintha megfordult volna a helyzet. Amióta a Budapesti Műcsarnok az új vezetésnek, és az új szeleknek köszönhetően nagyszerűen funkcionál, a Pécsi Galéria kezdi egy leányvállalat szerepét betölteni, amennyiben a műcsarnokbeli kiállításokat többkevesebb változással átveszi. A minőség szempontjából ez a gyakorlat feltétlenül üdvözlendő, de rávilágít arra az anomáliára, hogy kis hazánkban milyen aránytalanul nagyok a távolságok, nem földrajzi értelemben, természetesen. A „lauferekből" mi egy válogatott kiállítást kaptunk, amelyből kimaradtak az öltözékek és általában a plasztikusan megformált textíliák. A „laufer", a műszaki leírás szerint, „a nyomandó szövetpályánál legalább 20 cm-rel szélesebb, jó nedvszívó szövet", amelynek az a feladata, hogy felvegye o „szövettől nem takart felületeken a hengerekről a nyemófestéket". Ez a festő számára meghatározott léptékű anyagot jelent, amelyet kevert és egymásra nyomott festékrétegek színeznek. Ez épp annyi kötöttséggel jár. mint amennyire inspirálhatja o művészt. Attalai Gábor „változatok ellipszisre" című, több darabból álló munkája ezeket az adottságokat használja fel, amikor az eredeti, keskeny és hosszú textildarabot, melyet a zöld még nem kevert változatai borítanak, mintegy kiegészíti az ellipszis motívum festői változataival. Számomra ez a legrokonszenvesebb alapállás Sárvár y Kataliné mellett, akinek „Szakrális öltözete” egyszerre a rítushoz kötött ruhadarab jelszerű megfogalmazása és textilfestmény. Az eredeti minőségből kiindulva egy másik minőséget hoz létre, amely azonban nem tagadja meg közvetlen előzményeit. Úgy tűnik, minél inkább igyekszik egy textiles „új szenzibilis" lenni, annál inkább elveszti régi érzékenységét az anyagok és színek iránt. Simonfly Márta „Osz- lop"-sorozata és „Figurája", jó példája annak, hogyan lesznek a divatos festészeti motívumokból folvédö-minták. F. Farkas Tamás „Grafitti"- je sem tud megbirkózni a magára vállalt feladattal, és így engem egy textilre mázolt idézetgyűjteményre emlékeztet inkább. Az invencióban és ambiciózus textilképen, a mégoly fantáziadús címek sem segítenek, mint a „Te bolond kisegér, tel", vagy a „Kiránduljunk, de hová?" (Nánay Szilamértól). A gyermekded tréfálkozás sajnos, nem pótolja a képzelőerőt. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy tolón, ha a textilipar jobban hasznosítaná a textiltervezők képességeit, kevesebben kényszerülnének olyan kényszerpályákra, amelyek nem hoznak megoldást, és talán több lenne a szép textilnemű — mindnyájunk örömére. Kovács Orsolya Polgár Csaba textilje Farkas Tamás Orion című alkotása 1988. március 5., szombat
