Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)
1988-03-19 / 78. szám
11. hét Törvény született Roppant alapos előkészítés, széles körű megvitatás után a hét közepén az Országgyűlés elfogadta a közúti közlekedés törvénytervezetét, így most már törvény szabályozza az ezzel összefüggő állami, állampolgári jogokat, kötelességeket, feladatokat. Nem voltak könnyű Helyzetben a javaslat készítői, hisz nálunk a focin kívül talán a közlekedéshez értenek a legtöbben, ezért nem volt meglepő, hogv a társadalmi vitákban nagyon sokan kifejtették véleményüket. A legnehezebb dolog az ezernyi érdek egyeztetése volt. Nem véletlenül mondta a közlekedési miniszter az Országgyűlés építési és közlekedési bizottságának ülésén: ,,Az biztos, ez a törvény csak úgy életképes, ha ésszerű, lehetőség szerint minden érdekét figyelembe vevő kompromisszummal jön létre , . Hogy ez sikerült-e? Ma még nehéz lenne jósolni, az viszont tény, a keretek adottak ahhoz, hogy a részletes szabályozás - például a KRESZ kiigazítása — megtörténhessen. örvendetes dolog, hogy most már törvény mondja ki több, eddig csak tessék-lássék módon kezelt kérdés megvalósítását. Gondolok arra, hogy alapkövetelmény- nyé vált, hogy az úthálózat fejlesztése a tényleges és várható szükségletek alapján történjen, hogy a közúti forgalomba részt vevő gyerekeket, időseket, testi fogyatékosokat fokozottabban kell védeni, hogy a közútak lezárása csak a feltétlenül szükséges mértékben és időtartamig válik lehetővé, hogy a járművek alkatrészellátása a gyártó, illetve az importáló kötelességévé vált . . . De az is kétségtelen, hogy kevésbé lesznek népszerűek azok a paragrafusok, melyek az útmenti ingatlanok tulajdonosai körében tűrési kötelezettséget állapítanak meg az ingatlan ideiglenes igény- bevételére, műtárgy, közúti jelzés elhelyezésére, hogy ezután szakirányú továbbképzésre kötelezhetők, akik munkakörükből eredően gépkocsit vezetnek, s utánképzésre azokat, akik sorozatosan megszegik a közúti közlekedésre vonatkozó szabályokat. A közúti közlekedési törvény dicsérhető és bírálható, felemlíthető, hogy maradéktalan végrehajtásának egyelőre nem mindenben adottak a feltételei, egyet azonban nem lehet vitatni: egy olyan átfogó jogszabály született, mely eddig hiányzott jogrendszerünkből, s lehetőséget ad arra, hogy a közúti közlekedésre vonatkozó valamennyi jogi szabályozást felülvizsgáljanak, módosítsanak, s nem utolsósorban egyszerűsítsenek, világossá és köny- nyen érthetővé tegyenek. Ha ez meatörténik — reméljük minél előbb —. akkor a Tisztelt Ház életképes törvényt alkotott. A sasréti vadászház. (Riportunk all. oldalon.) Proksza László felvétele Levelek az iskoláról Történelemóra o Komarov Gimnázium postaforgalmi IV. a. osztályában. A Komarov Huszonöt évvel ezelőtt új középiskola nyílt Pécsett. Hu • szonöt évvel ezelőtt ezért volt még ünnepélyesebb a tanévnyitó, a matrózblúzos, sötétöltönyös lányoknak, fiúknak. Ök voltak az elsők, akik diákként beléptek az épületbe és őket búcsúztatták legelőször a Komarov Gimnázium ás Szakközépiskolából. Azóta sokan mondják magukról: a Koma- rovban érettségiztem. Ezekben a napokban ünnepel az iskola. Kiállításokkal, versenyekkel, bálokkal, műsorokkal és egy évkönyvvel emlékeznek az eltelt 25 évre. Az évkönyvben a volt diákok emlékei, gondolatai is helyt koptak. Ezekből állítottunk össze részleteket. Dr. Tóth Sándor: — A Komarov Gimnázium elődje, az újmecsekaljai gimnázium volt. Velünk „kezdődött”, mi voltunk az elsők: ez volt az új városrész. Uránváros első gimnáziuma. Mi, jórészt bányászcsaládok gyermekei, akkor így köszöntünk „Jószerencsét". Ma is hiszem, hogy egy ember életében igen jelentős a családi példa, és a középiskolai szárnybontogatása a szellemnek, a formálódó jellemnek. Most, amikor már 25 éve, hogy elkezdtük az első osztályt, külön örömöm, hogy „éretté” nyilvánításom színhelyén „érlelik" a legnagyobb fiamat. Rege lené Solti Katalin: — Egyet mindig biztosan tudtam: gimnazista nagyon szívesen lennék, akárhányszor, ckármeddig! Miért? Talán a legfőbb ok, hogy olyan légkörű közösségben sem azelőtt, sem azóta nem éltem. Igaz, sok mindent meghatározott az, hogy mi voltunk az alapitók, hogy tanárainkkal együtt teremtettük meg ezt az iskolát. Mindig mi voltunk a legnagyobbak, s nagyon komolyan hittük, hogy tőlünk függ, milyen lesz az iskola légköre, és ami még fontosabb: milyen lesz a hire a városban. Bányai László: — Annak ellenére, hogy akkor valóban egy minden szempontból fiatalnak tekinthető intézmény tanulói voltunk, állíthatom, hogy tanáraink között jó néhányon igazi egyéniséggel találkoztunk. Ök voltak azok, akiknek a nevére még most, sok év távlatából is pontosan emlékezünk, akiknek az óráin együtt volt humor és dráma, szigor és szeretet. Heilmann lános: Négy nagyon szép évet töltöttem itt diákként és amikor 9 év múlva visszatértem tanítani, igazán nem volt nehéz beilleszkedni. Hálás vagyok azoknak a kollegáknak, akiket diákként ismertem meg, és tanárként olyan gyorsan befogadtak. Büszke vagyok arra, hogy abban a középiskolában taníthatok, ahol diák voltam. A „komarovos diákéletnek" most már vannak hagyományai, az iskola nem festéksza- gú már, mégis minden szeptember elsején ugyanazzal a jóleső szorongással jövök visz- sza, mint amit 1967. szeptem- ben 1-sején éreztem. Dr. Mesköné Békeli Dianna: Kiváló matematikatanáraimnak köszönhetem, hogy a műszaki pályán elindulhattam. Érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára mentem. Nagyon büszke voltam az iskolámra, mert Pécsről hatan voltunk az évfolyamon, és abból négyen a Komarov Gimnáziumból. Vargáné dr. Kiss Erika: A 20 éves érettségi találkozón jó volt látni a baráti arcokat, felidézni a komoly és humoros történeteket, megidézni a szeretett és tisztelt tanárainkat, sokuknak sajnos már csak az emlékét. A tanulás mellett vidám élet folyt a gimnáziumban, ami a tudást és a tapasztalatot átadni akaró fiatal tanáraink és a tanulni, tenni akaró tanulók igazi partnerviszonyának volt köszönhető. Az évenkénti osztálykirándulások, KlSZ-vezető- képző táborok, klubdélutánok, építőtáborok, társadalmi munkák, sportversenyek az osztályokat igazi közösségekké alakították. Lengvárszky Attila: A tanárnő éppen akkor lépett le a járdáról, amikor o piros Skoda csikorogva fordult be a gimnázium előtti kis utcába. Két harisnyamaszkos, fegyveres alak ugrott ki az autóból: egyikük elemes játékpisztolyát fölfelé tartva a levegőbe lőtt (aminek következtében az furcsa mekegő hangot hallatott) és a kocsiba tuszkolta a megfélemlített asz- szonyt. (Ez volt az első zöld nap.) Az iskolában aznap nem volt tanítás. A „hangos" váltságdíjért könyörgött: egy forint 5 filléresekben, fél órán belül a kerítésnél, tantuszt nem fogadnak el. Ma, 9 év után — milyen a történelem fintora — az egykori rablók egyike, a tanárnővel együtt siet órára, s miközben az azóta sem változott apró, de energikus lépteket figyeli, eszébe jutnak a csínyek: a tapétával befalazott ajtó, a fogakra ragasztott kék papír, a sorbanállás az igazgatói előtt. Szívdobbanás a csengetés, de ma már nem megváltás, csak figyelmeztetés, és a hirdetésben a lelkesedés hangja nem fakult: csak mintha a diákfülekben Odüsszeusz viasza olthatatlan masszává sűrűsödne: pedig a szirének földje messze maradt már. A viaszt pedig ki kell olvasztani, hiszen azért jöttünk Így össze. Prófétaság ez, egykori ma- gisterek között, kiknek tisztelet az indíttatásért és most újra — a befogadásért. Tisztelet a közéjük állótól, a befogadottól. Tisztelet. De még inkább: feladat. T. É.
