Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)

1988-03-12 / 71. szám

Munkatársunk helyszíni riportja: Magyarok Tengizben Tengiz. Néhány évtizede még a Kaszpi-tenger vizét borzolta itt az örökké süvítő szél. Maga a szó is ten­gert jelent a kozákok nyelvén. Ma már csak a kagylók tömege, s sós homok és a ritkán épült falvak kögátjai emlékeztetnek a víz uralmára. Furcsa érzés magyar közúti táblát megpillantani négy és félezer kilométerre a hazától, a kopár félsivatag közepén. Furcsa, még ha tudjuk is, hogy két esztendeje magyar munká­sok dolgoznak Gurjev megye Kulszári járásában egy kőolaj­feldolgozó üzem szerelésén. Kormányközi szerződés alapján 260 millió rubel értékben húsz éven keresztül szállítandó több­let-gázmennyiség ellenében. A technológiai terveket egy ka­nadai—nyugatnémet-francia konzorcium szállítja, de az összeszerelendő berendezések többsége szovjet gyártmány. Magyar részről a VEGYÉPSZER a fővállalkozó, amely félszáz hazai vállalattal kötött szerző­dést a kivitelezésre. Az első irányvonat 1986 ko­ra tavaszán érkezett Tengizbe. Külön történet volna, hogyan sikerült európai környezetet te­remteni a kietlen, elmaradott vidéken. De ezúttal arra vol­tunk kíváncsiak, hogyan élnek a mai „tengizesek" a kazahsz­táni Magyarújvárosban. * Ferihegy, csütörtök délelőtt. A csarnok közepén száznegy­ven ertiber, bőröndhegyek, do­bozhalmok. És órákon ót bú- csúzkodó fiatalasszonyok, lá­nyok. Az indulást déli 1 órára tervezték, de az otthoni té­vékben már a maci mossa a fogát, mire fölszáll velünk az Aeroflot Tu-154-ese. Éjfélkor vámvizsgálat Moszkvában, * át­világítás élőiről és hátulról, a szokásos ceremónia. Végre is­mét repülünk. Alattunk a ha­talmas orosz síkság, mellet­tünk — tízezer méteren szinte karnyújtásnyi fényességben - a telihold. Helyi idő szerint - az idő- eltolódás négy óra — fél 8-kor érünk földet Gurjevben. A lá­tóhatár még éppen csak de­reng, orkánerővel süvölt a szél. Bár a hőmérő csak mí­nusz 8-at mutat, mintha kés­sel hasogatnák az arcunkat. A munkásokra autóbuszok várnak, a vezetőkért és a ven­dégnek számító „ideiglenese­kért" — köztük Sleigner János, a mohácsi ÉPGÉP technikusa — személykocsik és mikrobu­szok érkeztek. Áthajtunk Gur- jeven. Már fenn a Nap, az Urál folyó hídjáról nemcsak az ázsiai partot látni, hanem n lékhalászokat is, akik mint a hangyák lepik el a jeget. Ke­letnek, majd délnek haladunk. Ez a 330 kilométer Tengizig maga a pokol. Homokvihar tombol, időnként eltűnik az út­test, a zárt ablakok mögött is por lepi el a szemüveget. A hideg ellen takarókkal véde­kezünk. — Az Ikaruszokban még cifrább a helyzet — jegyzi meg a gépkocsivezető. Három óra felé jár, mire Karaten községet elhagyva a síkság közepén feltűnik a tá­bor. A kapunál hajladozó ár­bocokon magyar, kazah és szovjet zászlót tépdes a szél. Magyarújváros nevében nem túlzás a „város" szó. A telep egy kis magyar csoda. Negy­ven darab összkomfortos lakó­háza, egészségügyi és kulturá­lis központja, étterme, szolgál­tató hálózata itthon is a föl­sőbb kategóriákba kerülne. A tábornak még saját víztisztí­tója és meteorológiai állomá­sa is van. Az ellátásért a Bükkvidéki Vendéglátó, a ren­dért és fegyelemért a vagyon- őrség felel — természetesen fegyver nélkül. A stúdióban mindjárt isme­rőssel futok össze: Görgényi Zoltánnal, a Pécsről elszárma­zott rádióssal. Amióta ő a stúdióvezető — mondják egybe­hangzóan az emberek - na­gyot javult a rádió- és tévé­műsor. Furcsa, hogy nemcsak vele tegeződöm: Tengizben majd mindenki pertuban van. Az összezártság, az egymásra jtaltság, a szolidaritás igényé­nek megnyilvánulása lehet, kortól és nemtől függetlenül. Háromezerkétszáz ember éli most mindennapjait Magyar- újvárosban, tél és tavasz for­dulóján. * Reggel fél hét. Természete sen koromsötét. Lágy zene szó­lal meg a fali hangszóróból. Madórcsicsergés, kakukkolás. Mint egy Zefirelli-film rene­szánsz kertjében. Női hang búgja gerincbizsergető hang­súllyal: „Jó reggelt!" Az em­ber jólesően nyújtózkodik, el­húzza a függönyt, aztán belé- hosit a kegyetlen valóság: el­tűnt a csodás kert, nincsenek madarak, csak a derengő, ha­vas homoksivatag. Tollászkodni, meditálni nincs idő. Ki-ki előszedi a legmele­gebb ruháját — olyat persze, amelyben dolgozni lehet — mert a rádió éppen most közli az időjárásjelentést: a hőmér­séklet mínusz 12 fok, homok­vihar várható. A reggeli bőséges és válto­zatos. Bár hosszú a sor, ha­mar a pulthoz lehet jutni. Fél 8 körül sorra gördülnek ki a buszok a parkolóból. Az ipari bázis, a készülő vegyiüzem ki­szolgáló létesítménye 16 kilo­méterre dél felé van. Itt kap­tak helyet az irodák is. A szakszervezeti szervezők Nivá­jába ülök be. Első utunk a gózvédelmi szolgálathoz „vezet. Gázálarcot és kétnyelvű „pró- puszkot" kapok, amely igazol­ja, hogy kioktattak a tenniva­lókról, így mindhárom ellenőr­zött zónában tartózkodhatok. Tengizben ugyanis gázve­szély von. Állítják, a kiutazók legtöbbje erről csak odakint értesült. Aki félt, már hazajött. Körülöttünk 130 fúrótorony, ha valamelyik kitör, az olajban rejlő kénhidrogén percek alatt ideér. A szovjet partner ugyan azt állítja, nincs effektiv ve­szély, s ezért a magyar mun­kások — bár tárgyalások foly­nak róla — veszélyességi pótlé­kot még nem kapnak. Az eva­kuálást minden eshetőségre készen meg kellett szervezni. E célból száz vadonatúj, túlnyo­másos Ikaruszt adtunk ót a szovjeteknek, ám még nem tudtak elegendő sofőrt keríteni rójuk, így a nrji szállítójármű­veink állnak készenlétben. A gázálarc oxigénpalackja, mint­egy másfél órára nyújt védel­met, de van tartalékpatron. Az esetleges mentés irányítóit most vetik alá terheléses EKG- vizsgálctnak. - Az eddig eltelt idő alatt — mondta a gázvé­delmi felelős — nem fordult elő konkrét veszélyhelyzet. Az orosz rövidítéssel CPSZ- nek nevezett kőolaj-feldolgozó építési és szerelési munkáiról dr. Bakk Imre, illetve Kiss Ist­ván főmérnökkel beszéltem. Szó, ami szó, nehéz év vár a mogyorókra. A szovjet fél azt szeretné, ha az üzem első technológiai sorát december 31-éig átadnánk. Ennek azon­ban nincs reális esélye. A ter­vek több mint félévet késtek, s jelenleg is szinte állandó az anyaghiány. A VEGYÉPSZER napra lebontott hálótervvel dolgozik, s ha valahol elsza­kad a háló — elúszik a határ­idő. Márpedig a háló, amely­nek szemeit a szovjet alkotó­elemek adják, gyakran elsza­kad. Az érkezésemet megelőző napokban járt Tengizben az il­letékes szovjet miniszterelnök­helyettes. Szigorúan utasította az irányítása alá tartozókat a szállítások meggyorsítására. Ugyanakkor kifejezte óhaját, hogy a magyarok — akár fo­lyamatos műszakkal - tartsák a határidőt. Csakhogy a magyarok már így is szó szerint látástól va- kulásig dolgoznak. (Az utolsó munkacsoportok este 8 óra körül hagyják el a területet, és szerveznek éjszakai műsza­kot is.) A kint lévő állomány létszámát növelni fogják, de egy emberből többet kivenni már nem lehet. Mérnökeink szerint legkorábban jövő nyá­lon indulhat meg az üzem. * A CPSZ-t mintegy három­kilométeres, rázós út köti össze az ipari bázissal. A legtöbb dél-dunántúli munkás a 26-os ÁÉV-nél dolgozik, amely a ka­zánházat és a vízműveket épí­ti. (S mellette éttermeket.) Itt találkozom Haraszti Pál pécsi üzemmérnökkel, aki az ott töl­tött napok során homokfúvás­ban, esőben, fagyban a mun­ka minden „szépségét" megis­mertette velem. A hatalmas kazánok már áll­nak, a védőépületnek tavaly nyárra el kellett volna készül­nie, ám a tartópillérek csak nemrég érkeztek meg, ráadá­sul két darabban, most kell' összehegeszteni őket. Néhá­nyon a mi régiónk „tengizesei" közül: Nagy Jenő Sásdról, Pav- lekovics András és Schmidt József Görcsönybőt; Petényi La­jos Nagykanizsáról. És a pé­csiek: Darabos Nándor, Eve- fovícs József, Kertész-Farkas László, Ladányi István és Ko­vács Sándor (utóbbiak az ÉL­GÉP, illetve a VEGYÉPSZER színeiben). Később a szállítási üzem vezetőhelyetteséről is ki­derül, hogy mecsek-nyugati szőlősgazda, vagyis tüke — Ko­vács József -, az egészségügyi központban pedig két pécsi A pécs—baranyai brigád mentőssel találkozhatunk, Wötzl Ferenccel és Görgényi Lászlóval. Nem meglepetés, nem is ti­tok, hogy valamennyiüket a nagyobb kereset reménye haj­totta ide. Legtöbben lakásra, építkezésre, törlesztésre gyűj­tenek, ha nem a maguk, hót a gyerekeik számára. Vannak köztük megrögzött külföldjá­rók, akiket egyszer megcsa­pott s azóta is fogva tart a pénz szaga. Mert — úgymond — sok zsetont tisztességes mun­kával csak külföldön kereshet az ember. Nagy pénz? Ha pusztán a számokat nézzük, valóban az. Egy takarítónő huszonötezer forintja, egy minősített hegesz­tő vagy egy mérnök ötvenezre. És csak egy töredék, az ún. eszmei bér után kell jövede­lemadót fizetni. Furcsa szorongás él a kin­tiekben: szinte egyikük sem mulasztja el megkérdezni, mi­ket gondolnak rólunk, mennyi irigyünk lehet . . . Ám, aki lát­ná, milyen körülményeket vál­lal mo egy munkás, hogy ezt a fizetést megkeresse, aligha irigykednének. Tengizben híre- hamva sincs a negyvenórás munkahétnek, a szabad szom­batnak. De még az ötven fo­kos nyári melegben, a húsz- harmincfokos fagyban végzett kemény munka sem viseli meg annyira őket, mint a külső kör­nyezet monotóniája, a bezárt- sáq érzése. Tengiz jó néhány évtizeddel ezelőtt száműzetési terület volt. Soha alkalmasabbat . . . Mond­ják, amikor 1986-ban a ma­gyarok első csoportja megér­kezett, megkérdezték tőlük a derék helybeliek: maguk miért kerültek büntetőtáborba? Ma már szerencsére mindent el lehet mondani Magyarúj­városról, csak azt nem, hogy lágerkörülmények uralkodná­nak. Mégis ... A kerítésen túl kezdődő végeláthatatlan siva­tagot nem lehet kitörölni az emberek tudatából. Befészkeli magát az ideggócokba, s bi­zony, néha robbannak az in­dulatok. A bezártságérzet enyhítésére a KISZ és a szakszervezet újabban kirándulásokat szer­vez. Elsősorban a köztársasá­gon belül, mert így egyszerűbb megszerezni a bumázskát. De f át sok az eszkimó és kevés a fóka. Akadnak, akik még a szomszédos faluig sem jutnak el a kintlétük alatt. A legnagyobb gond a haza­utazás. A tengizi munkavállaló olyan szerződést ír alá, amely naptári évenként kétszeri in­gyenes hazautazást engedélyez, így hosszú időn át a levél az egyetlen kapcsolat a hazával. Útja lehet 6 nap, de hat hét is. Újabban telefonálni is le­het, de háromezer emberre egyetlen vonal jut. A hívást hetekkel előre kell jegyeztetni. Természetesen akit fontos csa­ládi ügyek szólítanak haza, az sűrűbben is utazhat vagy tele­fonálhat: S egy módon lehet még gyorsan hazajutni: fegyel­mivel. Még indoklás sem kell hozzá, benne van a szerződés­ben. A hazai közvéleményt - s ezen nem lehet csodálkozni - erősen foglalkoztatják a Tengiz- től érkező hírek. Vipera- és skorpióveszélyről, pestisjárvány­ról, infarktusos és baleseti ha­lálokról szól a fáma. Dr. Bük- erdő Pált, az egészségügyi központ vezetőjét ezért keres­tem meg. — Valóban voltak halálese­tek, négy infarktus és négy baleset. Némelyik megelőzhető lett volna. Egyik betegünk él­ne még mc is, ha infarktus utón nem kezd sétafikálni és cigarettázni a gurjevi kórház­ban. A másik is fordulhatott volna mór jóval előbb orvos­hoz anginás panaszaival. A balesetek? Voltak kivédhetet­lenek. De volt butaság is: ki­mentek terepjáróval horgászni valamelyik tóhoz. Befékezték a kocsit, de úgy látszik nem elég jól. Belecsúszott a vízbe Négygyerekes családapa ma­radt ott. A társa ki tudott me­nekülni. A főorvos elmondja, hogy a pestist a sivatagi ugróegér és egy szuszlik nevű prémes ál­lat bolhái terjesztik. A járás­ban tíz éve volt utoljára fer­tőzés. Tavasszal mindenki vé­dőoltást kap. Ami pedig a skorpiókat illeti, az itteniek ki­sebbek, mint az afrikaiak, csí­pésük is legfeljebb a méhecs­kéével ér föl. A vipera való­ban őshonos, de az embert csak akkor támadja meg, ha sarokba szorítják. Van a ma­rása ellen szérum, csakúgy, mint a levontei tizenhárom­pettyes pók csípése ellen. Ez már nem akármi, de ilyen pók eddig csak egyszer került elő. Egy szekrényből, műgyantába öntve, nyakláncra fűzve . . . * — Hát Tengizben nők is van­nak? - kérdik idehaza a fele­ségek csodálkozva, gyanakod­va, ki-ki a vérmérséklete sze­rint. Vannak. Számszerint 364- en, zömmel vendéglátósok. Ahány kérdés, annyi élet. Har­mincötéves fiatalasszony, né­hány éve a férjét és kislányát zúzta halálra egy részeg autós. Asszony, aki hathónapos cse­csemőjét bízta otthon a nagy­szülőkre. Elváltak, hajadonok, főnökfeleségek, szakmai babé­rokra pályázó tisztviselőnők, tolmácsok. Röntgenasszisztens, aki takarítónak szegődött, hogy házadósságait kifizethesse. Nők, kedvesek, mogorvák, csinosak és csúnyák, hazavágyók és ka­landot keresők. Nem rosszab­bak, s nem jobbak, mint a széllel a CPSZ-en vagy a kul­szári járműjavító építkezésén birkózó férfiak. * Nyolc nap múlt el, repülünk újra a felhők felett a le nem tűnő alkönyatnak. Kavarognak fejemben vélemények és gon­dolatok, arcok, tekintetek. S állandóan visszatér egy kínzó kérdés: megéri ez nekünk? A kegyetlen körülmények közt le­darált munka, a három szám­jeggyel írható forintért megter­melt rubel? Nem az érzelmek, sokkal prózaibb dolgok döntik majd el. Az olajárak és az idő. Kell a földgáz, egyelőre úgy tűnik, bármilyen áron. Tisztelet azok­nak, akik e — reméljük: át­gondolt — vállalkozás kivitele­zői. Tengizben, a világtenger szintje alatt huszonnyolc mé­terrel. Havasi János A köolajfeidolgozó csőhídjának szerelése Skrek Mátyás mérnök-hegesztő az olajtartály tetején [w HÉTVÉGE 1988. március 12., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents