Dunántúli Napló, 1988. március (45. évfolyam, 60-90. szám)
1988-03-12 / 71. szám
Siratta if éves lesett színek, figurák :s Fejér folyóiratának ambíciójával mű- ödött. Harmadik korszaka 1977-től lapjainkig tart. Az Életünk jelen lévő szerzői közül először Csengey Dénes „Találkozások íz angyallal" című regényének részle- ét olvasta fel az idei második számlál: egy utazás leírását vissza, haza a funántúli vidékre, a kisvárosba, majd mnan fel a dédapa szőlejébe, azon ishöz, aki látszotra képtelen ötlettel a szőlőhegy tetején kezdett kútásásba, és likerrel, mert hisz „víz mindenhol van, :sak el kell termelni felőle a földet..." Ágh István tavaly megjelent Napló ;s tulipán című köteléből olvasott fel Ohridban, Burgaszban, Szigligeten és i/ésén fogant verseket, mindben egy agabb, szellemibb haza után kutatva, s végül az Árpád-házi királyok sorát, sorsunkat számba véve. Gyurácz Ferenc, Jőszerkesztő-helyet- les prózarészlete színién ismerős du- tántúli ízeket, színeket s figurákat mutatott fel. Végül Pete György főszerkesztő beszélt az Életünkről. Arról a folyóiratról, melynek híressé váltak bizonyos számai, akciói, bizonyos ott kötőit írások. Olyan folyóiratról, amit hónapról hónapra érdemes kézbe venni. Például a múlt szeptemberi számot, amit Hamvas Bélának szenteltek, s amit a nagy érdeklődésre való tekintettel ismét kiadnak. A múlt nyár fontos irodalmi eseménye volt Csengey Dénes és Balassa Péter levélváltása az Életünkben, mely levélváltás a hovatovább út- szélivé parlagiasodott viták közepette egy szellemi és európai nívón cserélt véleményt a népies-urbánus ellentétnek szépített magyar mizériáról. Ágh Istvánt új prózájáról kérdeztük, melyből aznap közölt a Magyar Nemzet is. Ágh István költő most szülőfaluja történetét írja, az első száz oldal már ott is van az Életünknél. A könyv első része a Tanácsköztársaság bukásáig tart, és már a tizennyolcadik század elején felsejlenek benne azok a jobbágyősök, akik a tíz éve halott Nagy László költő és a történetüket megíró kései unoka, Ágh István elődei voltak Iszkózon. Gállos Orsolya ácsorogtam át ivi a tájat a Nap mon a hajnal ezdülök m tolom om márciust egyeink között márciust igy át m tudom Barakonyi Klára Kiállítássorozata (Komló. Sásd, Pécsvárad, 1987 őszén), majd e legutóbbi pécsi (Kis- galéria, január 18—február 7.), utón a tárlotnéző a beleérzés, az átélés intellektuális élményével, a „valamivel több, gazdagabb vagyok" érzésével mehetett tovább, mai hétköznap- jóink megannyi gondját cipelve. Miként egy szép „art kinő" filmelőadás nyomában is a katartikus érzés még sokáig bennünk marad, együtt rezeg az élménnyel. A művészettel találkozunk ilyenkor. Ez az élmény él bennem is e szép, artisztikus grafikai tárlat nyomában. Jóllehet, fő motívumai — tér, idő, emlékek; kötődések és szakadások; szorongások és fanyarkás derű —, inkább szürrealisztikus képi világokban tárulnak elénk, mint „egy-az egyben" befogadható, könnyeden földolgozható szimbolikában. Ámde — akár ösztönösen, akár képzőművészeti ismeretek birtokában nézzük ezeket a képeket —, valami megfog bennük. S, ha egyedül, magamban állva e képek előtt, engedem hatni is őket, a saját élményemmé válhat a kiállítás. Ilyetén impressziókkal fogalmazódott meg bennem — a művésznő eddigi 16 egyéni és számos csoportos kiállítása közül némelyiket közelebbről ismerve —, a kérdés: ki is Ba- rokonyi Klára? * Szép,'fiatal nő ma is, arcán apró gödröcskékkel, amikor mosolyog. Pedagógus, ez idén épp negyedszázada. És alkotó. Egy híján épp 20 éve kíállítóművész. A pécsi MÁV-bérház egyik földszinti lakásóbon beszélgetünk. A mintegy 4X4-es „nagy”- szobában, amely nappaliszo- ba-funkcióia révén kissé zsúfolt hatást kelt, mégis vonzó, kellemes, otthonos. Müvészlakás. Relikviákkal és a pálya, az eddigi alkotó időszakok egy- egy sajátos emlékével a falakon. A mennyezetig érő könyvespolc közepén óvónő lánya érettségi tablófényképe. Kívül a hatalmas körépület megszokott esti életét éli.- Itt, ebben a világban nőttem föl — meséli. - Apám mozdonyvezető volt. Ide kötődik a gyerekkorom, az ifjúságom. Ide, a tágas udvar, a Hullám és a Közgazdasági Technikum szögéhez, ahol érettségiztem. Ahol a számvitel, a statisztika, a könyvelés világa soha nem vonzott, de ahol a rajz-ének-testneve- lés tárgyakból mindig jeles osztályzatom is jelezte érdeklődési köreimet. Szerettem rajzolni. De életpályaként soha nem jutott volna eszembe . . . Sportolni is szerettem, s érettségi utón csak a véletlenen múlt, hogy nem a testnevelést választottam a „pedfőn". Vagyis véletlenül lettem rajztanár. Amikor végeztem, Plathy György biztatott: próbáljam meg a főiskolát. . . Elsőként Kaposvárott tanítottam, a Munkácsy Gimnáziumban. Megpróbáltam, fölvettek, s levelezőn cl is végeztem a Képzőművészeti Főiskolát. Sarkantyú Simon, Barcsay Jenő és dr. Vég- vóry Lajos voltak mestereim. Azután férjhez mentem. Csurgóra kerültünk. Itt rendezték meg első kiállításomat. Majd jött a többi is. Közben mindig rajzoltam. Kirándulásokon, a természetben, környezetemben. Martyn Ferenc mondását nagyon igaznak érzem: „Minden nap dolgozni kell, hiszen egy rossz rajz is több a semminél . .." —, vallotta. Ugyanakkor tanítcní is nagyon szerettem, máig is . . . * Jelenleg a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola magasépítő tanszékének adjunktusaként tanít Barakonyi Klára, szobadkézi rajzot, és ábrázoló geometriát, immár 16. éve. Pályája alakulásában kimagasló szerepet kap - a 70-es évek elején -, amikor Pécsre kerülve Bizse János fölajánlotta neki a Grafikai Műhely lehetőségét. Ez a közösség, az itteni alkotó folyamatok, hazai és külföldi kapcsolatok igen sokat jelentettek számára művészi fejlődésében. — Bizse halála után, a közösen végzett alkotómunka megszűnt. Mostanság csak vendég- művészek dolgoznak itt. Megkaptam viszont Bizse János műtermét. Ez első műtermem, ahová elvonulva, zavartalanul visszapillanthatok eddigi életélményeimre. Itt teljes biztonságérzetem van, hóboríthatat- lanul meditálhatok bármin, ami eszembe jut. . . Ha ez nincs, nem tudom, hogyan alakult volna a pályám . . . A műteremmel — szerencsésen alakult. Eleinte bátortalanul vetültek rajzai a papíria. Néhányat beküldött — ki is zsűrizték a megyei tárlaton. Egykori tanára, Véqváry Lajos, azonban elkérte őket - Miskolcra. Itt önálló kamaratárlatán sikert arattak. Ez kicsit visz- szaadta az önbizalmát. Tovább dolgozott. Megszületett a Háború ellen l-V. sorozata, s utóbb, néhány éve elindult a színes grafikák választotta úton Kovács Orsolya művészettörténész, aki előszót irt előző kiállításaihoz, biztatta. Benne a szorongás mégis, nyilván ezután is: hogyan fogadja majd a közönség? . . . Úgy gondolom, nem panaszkodhat. Legutóbbi tárlatát sokan megnézték. A vélemények elismerőek. Az érett művész sajátos egyéni hangvételének adóznak az elismerések; a művésznek, akiben nagyon sok konkrét élmény, emlékkép nagyon is tudatos formára talált kiállított lapjain: átszűrődve egyéniségén, az emlékkép-al- kotás lelki és művészi folyamatain. Többen leírták: nőies lírával szólal meg képeiben. Hozzátenném: nagyon szép, kellemes alt hangon. Sokat tudva a világról, és még többre ösztönözve azt, aki hagyja magában rezegni, sőt: tovább dúdolja képei előtt a megpendü- tő hórfaakkordot. W. E. a világpiacra, éven- értékelődnek le — fektetett tudás is. — mindig extenzív mó- át (többet dolgozik), :tés (tanulás, műve- te. — A világ 156 z utolsó tízben va- jövedelemnek az okszázalékában. Szer- — A szerkezetváltásig a kulturális félté árának 9 százaléka ára. A többi nyomra, de ezt kulturális imolja el a költség - e a normális, ha az gemelhetné munkája it, de a társadalom ára apellál: ez a köz- lyszerűségnek is el- aki a kolostori szer- ilulfogyasztó és inno- t" említette példa- a magyar értelmiség i ma is vállalja ezt et. — A piac is, a izdólkodás is önma- mindegyik csak ok- sznosan, ha megvan tosság demokratikus kulturális értékek egy részét a piac választja ki, más részét az egyén, ismét mást az állam. Ez utóbbi helyes protekcionizmus: költségvetésből, közös pénzalapokból nyilvános ellenőrzés mellett. Legyen nyílt a szakmai közélet,* a kritika, a zsűri — mert szavahihető nyilvánosság nélkül a szabadpiac is, a protekcionizmus is csak manipuláció. Nyilvánosság. A nyilvánosság a sajtónál kezdődik, bár nagyobb anná|. Ma a nyilvánosság még mindig hivatalos jellegű: az ellenzéki sajtó azonban nem jó alternatíva. — Legyen joguk az egyesületeknek is lapot kiadni. Legyenek kisnyomdák a kulturális élet számára. — A társadalmi nyilvánosságot nagyban segíthetné a köz- művelődés, ha meg tudna újulni módszereiben. —: A nyilvánosságot felülről engedni kell, alulról pedig szélesíteni. Közösségek. A kultúra nem luxus és nem ráadás. — A kultúra nem egyenlő a szórokoztatással. Sokkal inkább a nemzeti kultúra, a hétköznapi kultúra, az emberi-erkölcsi értékek ápolásával, a hagyományok őrzésével. — A kultúrának közösségteremtő ereje van. Nézzük meg, milyen értékek alakíthatók ki az emberi-társadalmi kapcsolatokban, a csalód, a szomszédság, az iskola, az ifjúsági szervezetek, az egyház, a faluközösség segítségével. Iskola. A közösségi életre, a kultúra iránti érdeklődésre az iskolában kellene elkezdeni tanítani a gyerekeket. Csakhogy az elszemélytelenedett iskolában nehéz személyiségeket nevelni. Az érzelmi szegényesség lehetősége tantervileg is intézményesítve van: kevés az irodalomóra, az ének-zene, a rajz. — A gazdasági építésben nincs prioritás: minden egyformán fontos. Egynek mégis a legfontosabbnak kellene lennie: az oktatásnak. — Egy nagy beruházás az oktatásügybe stratégiailag is, taktikailag is Ttasznos lenne: felkészülés a válság utánra, és megnyerhetné a társadalom nagyobbik részének rokonszenvét is. Több lenne a haszna, mint amennyibe kerülne. Közművelődés. Egy pénzügyi szakember idézett'véleménye 1977-ből: „köz- művelődési igénynek nevezzük azt, aminek kielégítésére anyagi fedezet van”. A kijelentést ma már kevésbé érezzük cinikusnak. — A népművelők identitás- zavarának egyik fő forrása, hogy korábban a művelődési ház (mint a munka fő színtere) „az államosított kultúra szétszerelő üzeme volt csupán", s bár ez a kötöttség bizonyos mértékben lazult, az intézmény függő helyzete maradt. — A jövő kérdése: a művelődési házak meg tudnak-e változni. Ha nem, csökken a kultúra hozzáférhetősége. A nagy lehetőség: az egyesületek. Brainstorming ||.; A kultúra nem ajándék és nem luxus: mondja ki törvény, hogy a kultúra termelő szféra. — A kultúra segíthetné a felgyorsult élethez való adaptációt — Több támogatást a hétköznapok kultúrájának. — A kultúra kössön érdekszövetséget a szociális és egészségüqyi tárcával (öregek, kis falvak, szegények). — A közösség is van olyan fontos, mint a kultúra, a személyiség is van olyan fontos, mint a közösség. — Az elit felfelé húzza a közepest: létesítsünk Eötvös kollégiumokat az tegyetemi városokban. — A közoktatásban ne a közepesekkel, hanem a szélsőségekkel foglalkozzunk. Ne a szélsőségekkel foalalkozzunk, hanem mindenkivel. — Újra rajzolják meg az eszményi emberképet, benne a kultúra szerepét. — A magyar műveltségkép kiigazításában a népművelők is vegyenek részt, ne csak az akadémikusok. — A nemzett identitást értékként fogjuk . fel. — Érezzük, éreztessük az értelmiség felelősségéi az átalakulás folyamatában. A harkányi találkozás erről a felelősségről szólt. G. T. Idus, *44 Van ennek valami ünne- pies csengése: „Idus"... Hosszú í-vel. Ahogyan belém rögzült valamikor diákkorom hajnalán jó öreg latin tanárom intése: „Kél nagy 'idus' volt az emberiség Írott történetében: az egyik a római, Julius Caesar meggyilkolása, Krisztus előtt 44-ben, a másik a mienk. A negyvennyolcas ..." S csillag alatt a néhány szó sokszor elátkozott, s máig is sokszor hiányolt latin nyelvtankönyvünkben: idus az ókori római naptárban a hónaD közepe, 13. v. 15. napja, márciusban. Még versikét is tanultunk róla, skandálni is lehetett, mint az „Ante, apud, ad, adversus. . ."-t. Csattog alattam a HÉV kereke, ahogy felködlik az emlékezés idusa bennem. „ . . .Idus, tribus, porticus /Acus, manus, domus ...” Pedig nem is ezen töprengtem akkor, elszánva magam arra, hogy mégis fölkeresem őt, hogy megkérdezzem: hogyan volt, miért tette, honnan volt bátorsága hozzá? * A számok véletlenül rímelnek eqymásba. Négy évtizede sokszor eszembe jut az az idus, az a ’44. március 15. Az az iskolai ünnepség, amit oly sokszor fölidéztem, amikor „utolsó csatlós" volt a nevünk, s hitték is, nem is az esetet; „ez nem jellemző, elvtársi — ha meg is történhetett éppen . . ,r Lehet... Nekem azért emlékem, élményem. Álltunk, szépen glédában, osztályonként a szép nagy iskolaépület előtt, a lezárt utcarészen, a bronz-Kossuth előtt. Zászlók, urak, hölgyek, ünneplő tömeg közepette mi is: kisdiákok, búzakék diáksapkánk címerpajzsán Csanád vezér nevével. Himnusz, Talpra magyar!, Kossuth-nóto, ahoqyan szokás. Azután a szobor talpazatára egy naqvdiák lép, eqy nyolcadikos. (Ma: IV-es). Elkezd beszélni. Megbocsáthatatlan, amiért épp akkor nem hallgattam oda — konvencionálison csipkedve eqy- mást „vigyázz!"-ban is, kiskamaszok módjára . . . Ám, ahogy az iskolai emlékezet megőrizte, gyújtó hatású, forradalmi és burkoltan-nyíltan németellenes hangvételű, így hát mindenképp szokatlan ünnepi beszéd volt ez. Csak a végén fiqyeltünk fel, amikor egy vórosibundás úr — mint kiderült, Csanád vármegye főispánja -, felugrott a posztamensre. „Azonnal abbahagyni!" - kiáltotta, kitépve kezéből a papírokat . . . Botrány. Szétoszlattak, hazaküldtek bennünket. Az egykori nagydiákot sokáig, sokfelé keresgélve, végül is Gödöllőn találtam meg. Keresztúri Ferencnek hívják. Nyugdíjas, mérnök, építész, ma is dolgozik. • * Sétálunk a kastélyparkban, idézgetve '44 emlékezetes idusát. Hajdani iskolatársam erősen ódzkodik. Nézd, próbál meggyőzni, mai szemmel már nem lehet olyan túl progresszivnek tartani azt a beszédet. Volt abban az elején némi sovinizmus, „hős honvédeink a Kárpátoknál", meg „bolsevista veszély" is .. . De, ahogy visz- szaemlékezem, a lényege a 48-as események nemzeti felszabadító jellege volt: kitörésünk a 400 éves Habsburg elnyomás alól: négy évszázad, amikor s ahol idegen célokért, idegen hatalom szolgálatában kellett harcolnia a magyar bakának. Szóval ilyesmik . . . Azt pedig talán a véletlen hozta, hogy épp engem kérted föl erre a beszédre — mondta. Amikor igazgatónk átnézte, kifogásolta, hogy sok benne a „forradalom" .. . De én akkor már betanultam. Igy nem annyira „öntudat”, inkább a lámpaláz okán, mór nemigen tudtam módosítani rajta. Az bizonyos, hogy - igen kiváló tanárainknak köszönhetően -, az osztályunk haladó, németellenes szelleme rám is hatással volt. Mór évekkel korábban kialakult egy olyan 500 kötetes osztálykönyvtárunk: József Attila, Ady, Féja, Kodolányi, Erdei Ferenc, Veres Péter, Illyés stb., szóval a népiesek — őket bújtuk. De értek engem hatások a város egyik polgári radikális családjában is, ahová hetente egyszer ebédelni jártam. Vagy a szülőfalumban, Magyarcsa- nádon, a szerb nemzetiségiek révén. Akik nem titkolták előttünk: várják az oroszokat ... S nem utolsósorban: a Maros parti város, Makó 48-as függetlenségi öröksége, haladó szellemisége, amely azért úqy a levegőben volt. .. Erről kéne írnod, nem énrólam! Különben is megúsztam, nem lett bajom, az ügyet elsimították . . . Másnap sokan megszorongatták a kezem, tanáraim derűsen rámhunyorítottak a folyosón... A Csanádi szerbek meg mind utánam kiabáltak az utcán: gratulálunk! . . . Csak néztem: ekkora ügy lenne ez?... Azért gondolj csak bele, érveltem, ha a történelem négy nappal előbbre hozza magát, s a németek nem vasárnap, március 19-én, hanem már szerdán, vagy csütörtökön megszállják az országot? Akkor is ilyen simán megúszod? . .. A közénk ereszkedett csöndet az éppen becsattogó HÉV-szerelvény vágta ketté. Sokáig integettünk egymásnak . . . Wallinger Endre KERÉK IMRE Három epigramma Védettség Akit befogadott a brancs, arról már csak hozsanna zenghet; íratlan szabály, ős parancs: hódolat a Szent Teheneknek! Elvhűség • Becskereki csizmasarkkal tipor különböző eszméken, elveken. Csak egyhez állhatatos bármikor: bukszája mindig jó degesz legyen. Karrier Addig szidta a befutottakat, hogy a dijakat maguk közt elosztják, mig azok (talán igy csöndben marad) végül öt is nagydijra javasolták. s 12., szombat HÉTVÉGEH
