Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)

1988-02-13 / 43. szám

A Jelenkor februári száma Kaszás Máté HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT CS08BÁ GYŐZŐ vmd 97 PALY! ANDRÁS; Bthsu a kövekig 101 PETRI GYÖRGY ver*e 110 KASZÁS MÁTÉ; V*»I«0«ftek Üts«6 távolié* (eihtsz*lés) 112 LÁSZLOFFY ALADÁR verséi 115 ÍOSZLER GYÖRGY CMvB**# vagy Kárhozat - ,5eh*f Sziget Ve&s&yxáftát (essaá, L) Ili KIRÁLY ISTVÁN LaPáéS György útja a Magyarságba (X) 124 VÉGEI IASZLO- A halold*!! n'.onolöy cllentnxs&dása* (Sínké EttnoröJ} 132 BOZOKI ANDRÁS-SÜKÖSD MIKLÓS*. Az anarchizmust! a bberiü« szoci*Ii*mu»g 140 * GARACZI LÁSZLÓ wt 151 BÁLINT V, ÁGNES vmd 153 SOMLYÓ GYÖRGY- Petri«! kdtSs {rcgáfty, VII!) 154 TItLMÁNN J A. - Ssdttterek vándoraként (Keléoyi Béla útjai) 168 MARNO JÁNOS V» 170 * KÁNTOK LAJOS; SssínBelysL, szctulmds (Jéksl? Zolién éatzagytittóii másiké) 112 BUDAI KATALIN A miws Láo, « BöaíN jöS (Afonso Jétm i’zatirM) 17$ FRIED ISTVÁN: A drámair$ drem«t*néMte 1ÍB BÉCSV TAMÁS; MSélméiet - törtéöföségkea (Két kritika Sptró Cyorgy kfafwétot) löt 1900 FÍBRtJÁR A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat feb­ruári számának élén Csorba Győző versei olvashatók. A lírai rovatot Petri György, Lászlólly Aladár, Garaczi László, Bálint V. Ágnes és Marno lános versei egészítik ki. Pályi András és Kaszás Máté elbeszéléssel, Somlyó György készülő regényének újabb részletével szerepel. Fi­gyelmet érdemel Poszter György esszéje az utópiákról, amelynek első részlete olvasható ebben a számban. Király István Lukács Györgyről, Végei László Sinkó Ervinről ír, Bozóki András és Sükösd Miklós az anarchizmus magyar- országi hatástörténetét elemzi. A kritikai-rovatban kiemelkedő Kántor Lajosnak Jékely Zoltán elbeszéléseiről, Budai Katalinnak Marno János ver­seiről, illetve Balassa Péternek Török Endre Tolsztoj-köny- véről írott elemzése. A számot Kelényi Béla rajzai illusztrálják, akinek festé­szetéről Tillmann I. A., verseskönyvéről pedig Farkas Zsolt ír. Csorba Győző Szemmel sem Kihűl lenyugszik a háborgás a szívben aztán lassan a szív is Az elválások — „Távol a szemtől távol a szívtől” — valami súlyos hosszú tapasztalás igaz összegezése S mert igaz: fáj is ámbár nincs joga Messziről is lehet egyszerre lépni a mezítlábak nesze is összefűzhető még félvilágnyi űrön át is mint ahogy két egybefonódó test között is lehet Kínai Nagy Fal A vastag drótkötél egyszer csak férccé vékonyul és gyönge érintésre is kettészakad Ó minek lett így? Forog forog a föld apró elmozdulások ismeretlenné teszik a volt ismerőst s a közbe-fújdogáló hűs szelektől minden zörögni kezd És én/mi tüskések leszünk magunkat szurkáljuk ha moccanunk hát holtra-fáradtan megállunk nem merjük szemmel sem keresni egymást Didereg Előre hideg mindenképp hideg hátra melegedő meleg percenkint változó de mindig egyirányú Hátra melegedő meleg hátra nincs már hatalmam előre mindenképp hideg előre sincs hatalmam Átfut itt mellettem (itt rajtam): az elöréből melyik pillanatban támad a hátra? Hinnék pazar gyerekmesékben lenne gyönyörű élmény hinnék vasszürke porban lenne rideg keménység Állok kint és bent itt is ott is mindenütt és sehol Melegedő melegbe kívánkozom hátra nincs már hatalmam előre még kedvem se — félek: számon ha mozdul didereg a szó reszket az ének Véglegesnek látszó távoliét udja, énbennem ma is azok a bánatok, együtt- zokogások és világgá indulások izzanak, melyekből annak idején részesülhettem maga által otthon. Itt minden fényűző, minden pompázik, akárcsak én. A moga nagy szépségét örököltem, a maga tündökölni vágyásával vert meg az Isten. Tehát nem mondha­tom, hogy láthatóan rosszul megy sorom; láthatóan jól megy sorom. Majd arról is sze­retnék értesüléseket, hogy mi­lyen a haja színe mostanában, vagy hogy hogyan ül le a fo­telba, merre fordítja a térdét, ha vendége van . . . Képzelje, szakasztott olyan vidéken jártam nemrég, ami­lyenben még az első, eltéko- zolt, kertes házunk állt hajda­nán. Mondhatni, tényleg min­den egyezett, bár az sincs ki­zárva, hogy a hosszú, s immár véglegesnek látszó távoliét haj­lítja el eszem és emlékezetem, s új hazám (főleg a „haza" szó mámora!) teszi gondolko­dásomat irracionálissá. És hát félek is kimondani: haza, még magamban is, sokszor úgy ér­zem, mintha az imádott ked­ves elvesztése után máris köny- nyelműen kijelenteném az első nőnek: szeretlek. Na és kép­zelje, még a kútgém is külön volt o kútágastól, mint otthon. A tornácra ugyanúgy felfutott a vadrózsa, és az udvaron szintolyan homokozó volt, mint amilyen volt legénykeként ne­kem, amikor is — tudja! - tég­lára búbot nyomtam homok­ból, a homokba botot, s me­hetett a tank. Hát csak be­megyek a házba is, ha mór itt vagyok!, gondoltam. Azt már nem is merem mondani, hogy a borítósajtón, jobbra fönn, a második vagy harmadik baráz­dában (a másodikban, ugye?) ott volt a lyuk, melyet még az első késemmel vájtam a hete­dik húsvétomkor. . . Ó, az én gyermekkorom! Emlékszem, amint maguk, apámmal, épp felindultan be­szélnek, miközben engem, kis tömött-gumis biciklimen elbo­csátanak azzal a szóval, hogy: „vigyázz!", és én föl-föltekint- getek a nyitott ablakra, ahon­nan is hol maga, hol pedig fáradt, beteges apám néz le rám; tehát beszélgetnek, talán arról, hogy szabad volt-e ak­kor (én nem tudhatom, hogy mikor!), szabad volt-e élniük az alkalommal, különösen magának, ugye, még ha mégoly elromlott házasság­ban sínylődött is, bár én azt hiszem, így ez sem igaz, in­kább maga volt, aki abban az első elromlott/rontott há­zasságában mindenható volt; tehát, hogy szabad volt-e él­niük az alkalommal, erről fag­gatják egymást, miközben apám kiszól: „menj szépen körbe-körbe I”, én panaszosan vissza: „mikor jöttök már le?"; és, mert a szemöldököm és az orrom az erős napfény miatt kissé össze-, illetőleg felhúzom, maga keményen rámszól: „ne rondítsd el magadat foly­ton ! . . ." Talán nem is gondolja, ked­vesem, mennyire vágytam né­ha, hogy ellökhessem magam­tól. Ellökni azt, akihez lám, nem érhet már a kezem, akit nem csókolhat többé a szám, s aki nem az enyém, mert nem is volt soha. Igen, ellökni vágytam, amikor a nyomom­ban járt vagy előttem lépdelt vagy mellém szegődve balla­gott, de maga elhajlott tekin­tetemtől, és hosszú lett, és egy­síkú, mint az árnyék . . . Oly mélyre süllyedni — ez volt a terv —, hogy ne legyen remélhető már többé remény! Magas hegyeken, vadak sza­gától súlyos erdőkben bolyong­tam heteken át. Lerogytam a nedves avarba gyökérért, gu­móért, harmatos fűszálért. Nem leltem nyugalmam, nem leltem békét. Míg aztán - rongyosan, fázva — elérkeztem ahhoz a házhoz, amely, mint említettem, szakasztott olyan vidéken volt, ■mint egykor a miénk. Nem ta­láltam kaput, pedig kétszer is körbe mentem. Végül úgy másztam át a léckerítésen. Az udvaron kopottas játékaival el­volt magában egy gyermek, rá­köszöntem, de a fiú felém se tekintett. Gondoltam, ez nem jó jel; forduljak talán vissza? Mégis kitártam az ajtót, amely különben is nyitva volt kicsit, és beléptem a házba. Egy szo­bában találtam magam, mely nem volt kimondottan rendben. A székek lába szanaszéjjel állt. Az ágy hepehupáson bevetve. A lapjával felém néző deszka tele szújárattal, még a dom­borulatokban is száz meg száz pici lik. Vaktükör a falon, zsi­nórján szálazó csomó. Valakit látnom kellett, hát belekukkan­tottam lopva. Ekkor egy hang szólalt meg: erőtlen, de nem bús: TÉRDEPELJ KÖZÉPRE ÉS MONDD EL IMÁD! Az ablak­ban Plastubol plasztikus seb­fedő spré volt, mellette elektromos kenyérpirító, a ki­húzható keskeny morzsafogó­ban szénné égett tüskés rö­gök, mint bányásztüdő, oly fe­keték. Ujjammal csisziteltem egy vonalzónyi csíkot a koszos üvegen: derekukat láttam oda- kinn a fáknak, mint óriási kül­lők, meredeztek. Ittam egy po­hárra való vizet a mázas kan­osából, melyet mintha érkezé­semre helyeztek volna oda. A BÁLINT V. ÁGNES víz gyöngyözött, és nem olyan hig volt, mint a megszokott. Az ablakszárnyak rámázata egy vastag keresztet irt a mocskos üvegen át derengő opálos fény elé, az üveg piszkán karcolt vonalzónyi csík pedig a távla­tot engedte érzékelni a szem­nek: fák derekát és a közöttük kiterjedő teret, s az így kife- szíttetett levegő sem volt egé­szen holt, inkább rugalmas, mint sok egymásra fektetett, sűrű lapu, eleven hártya. S ott messze, az egésznek, mintegy hátteréül, de éppen ezért hite­lesítve is mindazt, a szivárvány- ívű horizont. TE, AKI MAR NEM VAGY- könyörögtem apám leikéhez—, ÉS NEM FÁJ TÖBBÉ CSALÁS, BECSAPÁS, ÜLDÖZZ FEL EN­GEM BÁNTÓID BÜNTETÉSE ALÓL, ÜLDÖZZ FEL! Ittam, s amíg nyeltem, szá­moltam a víz színén úszó gyön­gyöket. Egy lavór volt a sarok­ban, a lavórban hólyagos-ha­bos szappanos víz, s a víz szintje fölött jó másfél centi­vel, legalább másfél centi szé­les zsíros, barna kör. A lavór zománca okkersárga, szegélye gyászfekete. A falon papírcsík futott körbe, néhol berepesz- tették, nyilván valamilyen éles szerszámmal, a papírcsíkon fe­hér alapon piros és halvány­zöld mértani idomok, egy-egy csoportban négy. A falvédő önfejéből kimetszett hegyű rajzszöggel volt feltűzve. Az ágy alatt is volt egy szék. Lá­bai kifelé meredtek, mint a puskacső. A másik szobába nyíló ajtó zárva. Mellette ala­csony stelózsli. A stelázsli két alsó polcát buggyos függöny takarta. A fölső rogyásig meg­tömve ezer apró kacattal: szappantartók, ruhakefék, ci­pőkefék, borotvapenge, külön­böző méretű tégelyek, kapszu­lák, gyógyszeresdobozok, alu­macska minium evőkanál, cipőkrémtu­bus, kézifurdancs, zöld nyelű, függönykarikák csipesszel. Tudja, akkor ott hirtelen ar­ra gondoltam, ha belépnék oda, abba a szobába, talán ugyanolyan intim eseményt za­varnék meg, amilyet, még mint gyermek, apám távollétében olyan bután megzavartam. Hi­szen tudja! Elképzeltem a bel­ső elrendezést- ettől a szobá­tól nem sokban különbözik, nyilván félhomály van benn vagy teljesen sötét, ha lenyom­nám a kilincset és óvatosan résnyire nyitnám az ajtót, a mozgás odabenn hirtelen ab­bamaradna. Benyitottam hát az ajtón. Ugyanolyan félszegen, mint régen. Csak most már nem szaladtam az ágyhoz sírva, a dunnák között magát keres­ve .. . Dermedten álltam. Ko­pottas ruhák szanaszéjjel a földön, ajtó innen nem vitt to­vább, csak a szemközt szélesre tárt ablak „mutatta" a pers­pektívát. Kinn pitypangok fe­hér ejtőernyői; békésen szál­lingózó száz és száz mértani idom. És sárga levelek rönt­genképe a napban, mint ízek­ből felfűzött élő-halott füg­göny . . . Kifutottam a házból azon­nal. Szinte menekültem. A gyermeket kerestem, hogy meg­tudjam végre, hol vagyok. De a gyermek nem volt már sehol. És a játéka sem. A homokban a játékainak a nyoma sem . . . Azóta félek. Éjjel nyers hússal álmodtam, összetördelt és szétszaggatott halottak húsával. És csontok­kal. Vértelen testrészeket hoz- tak-vittek; egy teremben ren­geteg asztal megtérítve . . . És tudja, a legmeghatóbb az — végül is ez döntötte le sze­gény apámat —, hogy maga, igen, maga, kedvesem, még önmagának sem ismerte be soha, hogy csalt és hazudott. Becsapta apámat, és bármily hihetetlen, apómon keresztül becsapott engem is. És akkor is úgy terítette meg az asztalt, mint máskor. Akkor is jámbor arccal, nyájas hangon szólított bennünket mindenkori helyünk elfoglalására, s szintúgy be­szélt. mosolygott, hízelkedett mindenre kiterjedő tapintatá­val, m:nt ahogy előtte is szo­kott. Nem mintha ezzel azt akarnám je'ezni, hogy magá­nak nem lett- volna szabad akár a régi házasságába visz- szalépnie, akár eay teliesen új útra rátérnie. Erről szó sincs. S tudtommal apám említette is macának nem egyszer, hogy menjen, menjen csak tőlünk nyugodtan el. De maga nem akart. Vagy nem mert. Azt mondta apámnak: halálomiq veled akarok élni, csak veled! Mindig ezt sírta, tudja. Akkor is, mikor az én gyermeki "el- kém szándékos sanyargatásá­ra (raitam keresztül hatni apámra!) hóban, fagyban, eső­ben, sárban viláqgá indult a vaksötét éiszakákba. én meg a rémülettől, hogy tényleg el­hagy, húgyosán cap'attam ma­ga után . . . edvesem, felszökik a vé­rem és megborzongok, ha eszembe jutnak azok a didergő hajnalok — ú*on va­lahonnan; végié ha’a Én nem tanultam meg gyengéden sze­retni, nem tanítottak meg, a szeretet hőfokát csak a bánat­ban ismerem, a fájdalomban — miért? Nekem hurcolnom ke11 egész életemen át ezt a bánatot. A rövid A rövid macska, akiért annyit nyújtózunk és akit elérni mégsem lehet, a gesztenyefán lakik, uram. Innen az ereje. Innen, hogy sérthetetlen. Engem kétlábúnak rendeltek, esetlennek és félig yaknak. Mégis, azt hiszem, nem fönn hibáztak, ön téved, uram. Kelényi Béla: a „Chaos” sorozatból □ 1988. február 13., szombat HÉTVÉGE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents