Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)
1988-02-13 / 43. szám
Dér András és Hartai László, a Széplányokkal rendezői dijat kapott. Ha egyetlen szóval kell jellemeznünk 1987 magyar filmjeit, akkor talán a fájdalom szó a legalkalmasabb, s ebből következően a szen- vendés. Természetesen nagyon fáj a fasizmus ártatlanokat sújtó kegyetlensége, mégoly fájdalmas a személyi kultusz időszaka, illetve annak utóhatása, le nem csengése; de nem kevésbé fájdalmas a jelen is. Szenvednek a fiatalok, a felnőttek, szenved a munkás és értelmiségi, a paraszt is. Nagyon szenved a művész és a tudós, s akkor még nem szóltunk a népségről, katonaságról, fejedelmekről, férjekről, feleségekről, szeretőkről, alkalmazottakról, hivatalnokokról, rendőrökről és smassze- rokról. S nem szóltunk a nézőről, aki talán legjobban ki van téve a szenvedésnek: talán ki kellene adnunk olykor-olykor valamiféle citromdijat is. Ennyi fájdalom és szenvedés láttán óhatatlanul a focisták jutottak eszembe: egyszer csak, s nem is ritkán, füven a játékos. Nagyon sok oka lehet annak, hogy játékosunk a földre került. Meglehet szabályosan, de erőteljesen választották el a labdától, elesett a becsúszós szerelő lábon; lehet, szabálytalan volt a szerelés, de nem volt szándékos a gáncs. Az is lehet, hogy durván felvágták, szemtől szemben, s az is, hogy orvul, hátulról akasztották. Lehet azért elesni, hogy tizenegyest ítéljenek neki, van aki azért esik, nehogy hozzá kerüljön a láb da - s még messze nem merítettük ki a focista eles- tének összes objektív és szubjektív esetét. A magyar játékos tehát fekszik a füvön, s hogy ottlétét indokolia, látványosan szenved. Hiába no, mindenki hajlamos túlértékelni saját fájdalmát. A iátékosok mindent bedobnak. A fasizmus rossz dolog? Rossz, nagyon rossz. Borzasztó, hogy ártatlan embereket ayilkol? Rettentően borzasztó. Elviselhetetlen, hoay gyermekeket nem kímél? Elviselhetetlen. És így tovább. A dolog hasonlatos a bolondokházabeli viccmesélés- hez: elég számokat mondani, hogy a hallgatóság értse a viccet, azaz a szenvedés okát. Egy szám a fasizmus, egy szám az ötvenes évek, egy szám a hatalom; szám a konfliktus, a jellem, a jellemfejlődést például a nulla fedi; szám a tragikus vétség, a katarzis, a negatív hős előtt mínuszjel; négyzetre emelnek rendezőink, gyököt vonnak, integrálnak és differenciálnak, s matematikaoktatásunk nagyobb dicsőségére halmazokba gyömöszölik számaikat — pontosabban két halmazba csupán; a természetes számok halmazába, meg az irracionális számok halmazába. Ez utóbbiak abban különböznek az előzőktől, hogy nem állíthatók elő a természetes számok függvényeiként — kvázi semmi közük egymáshoz. Tehát ide tartozik a rendőr, a párttitkár, a tanácsi ember, általában a hatalom képviselője, azaz maga a hatalom. A gyerekek meg egy külön szám. Ügy is, hogy a gyerekek figyelnek bennünket - a Csók, Anyu-ban egyenesen egy bonyolult optikai rendszer segítségével — úgy is, hogy kiröhögnek bennünket, mint a Szamárköhögésben, s figyelnek bennünket áldozatként is — Elysium, Hol volt, hol nem volt, Gondviselés, Szépleányok, s figyelnek tagadó cselekvéssel — Napló, Isten veletek. Februá. elsején adták át a MUOSZ-ban a kritikusi díjakat, amelyekről januári vitájuk után döntöttek a filmbírálók. A vitaindítót lapunk munkatársa tartotta : ennek rövidített szövegét adjuk közre. ges, s szinte csak lelkileg. (Az utolsó kézirat.) A Mozi- klipp-bői viszont a-tól zet-ig megtudhatjuk, miért is nem szeretheti egymást két hasonló korú és ellenkező nemű: vagy a jólét szakítja szét Zoránt és Ágit, vagy a munkásszállás óvéhás rendé- sze dobja ki a becsempészett boldogsógforrást. vagy a mozigépész keveri össze Katona Klári és Somló Tamás románcának szalagját. Szó, ami szó, rengeteg a fájdalom és a szenvedés a magyar filmekben - hót még mennyi a rendezőkben! Csak azt nehéz eldönteni, hogy ki fekszik egy szabályos becsúszó szerelés miatt a földön, s ki húzza az időt szimulálással. Nézzük a csapatot! Mészáros Mártát magyar néző és magyar kritikus szimulálással vádolt, alibifocival. Az első Naplóval megmutatta, hogy focizni is tud, győzni is akar, pedig rúgták, vágták, lesre is futtatták, kiállították. A szerelmeimnek cimzett Naplóban mór van egy kis rutinja a jó, küzdő játékban, ennyivel kevesebb a varázsa. Vitathatatlan érdeme, hogy eszünkbe juttatja: azok a bizonyos ötvenes évek nemcsak nekünk fájhatnak, hogy azok az évek máshol is, talán az egész világon is szenvedést, kínt okoztak. Most mór bizakodom, a magyar film egyszer ösz- szefügqéseibe tudja helyezni ezt a korszakot. Jancsó Miklós (Szörnyek évadja) képes egyedül is megnyerni egy mérkőzést, sérülten is a legtechnikáközül való, akik a lelátót és a kispadot is el tudják szórakoztatni. Fejelő- és dekázó- bajnok - ebben leli igazi örömét, mióta durván érvénytelenítették egy remek, ta- núsíthatóan érvényes gólját. Azóta nemigen tör kapura, ha igen, a tizenhatos előtt elesik. Rózsa János (Csók, Anyu!) sem újonc, szép, tét nélküli játéka volt tavaly, amolyan így focizunk mi. Szinte az összes magyar filmpoénszá- mot felsorakoztatta, és legtöbbször sikerült elhitetnie, hogy ő sem gondolja komolyan: így szenvedtek ti — mondja. Dömölky János (Hajnali háztetők) már többet van a földön, mint labdát vezetve, pedig gólképes csatár lehetne. Igaz, művész és hatalom viszonyának ábrázolatakor szinte már kötelező részvétet kelteni a szegény, elesett, lerúgott, fájdalomtól szenvedő művész iránt. Böszörményi Géza (Laura) sajnos túlságosan el von foglalva azzal, hogy az ötvenes években durván leterítették. Látjátok? Még most is látszik a helye — mutatja a fiataloknak, akik aztán hasonló hegek után kutatnak magukon. Maár Gyula (Malom a pokolban) szépen eljátssza, hogy fáj, nagyon fáj. Mitől? Ja, igen, azok oz átkos ötvenes évek. Megbízható középpályás Kovács András (Két választás Magyarországon). Jó labdát is kapott, hogy más csupán az, hogy több gólt rúgtak-e, mint amennyit kaptak, s hogy azok között nem volt-e öngól is egy- kettő. A dokumentumfilmek egyébként nyíltabban vállalják alapvető konfliktusukat, mint a játékfilmek. Ez az alapkonfliktus pedig a társadalmi-gazdasági-politikai reform. Hogyis vagyunk vele? Erdős Pál (Gondviselés) szerint ez az egész reform nem jó. Kevésbé nem jó, mint előző filmjeiben és a doku- mentalizmusban általában - ezt abból tudjuk, hogy most a főhős már churchillesen V betűt mutat a végén. Schiffer Pál szerint (Kovbojok) még akár jó is lehetne ezzel az erővel ez a reform, de hót nem az. Kása Ferenc szerint meg nincs is reform, s nem is lehet, míg meg nem találjuk az abszolút igazságot, aminek pedig néhányon már sejdítői. (Az utolsó szó jogán.) A Gulyás testvérek Isonzónál magas labdát találtak, igaz, hogy ez már nem foci, le is ütötték, s a románokra (is) vonatkozó poén bejött. (En is jártam Isonzónál.) Tolmár Tamás társrendezője volt a Banánhéjnak, így másfélszer volt ott a pályán. Zuhanás közben még szép csukafejesre is mód lehetne, de* egymásra szabadulnák a társadalmi ellentmondások, íme, puff. A füvön moralizálhatunk: ő miért, én miért nem. Bodó László A szex is egy szám, magyarul űzekedés, meghógás, megerőszakolás, pórosodás — mindamellett a magyar film nem egy illatos kert, jószerével csak a misszionárius és a női lovagló pózt ismerik a rendezők hősei. A szerelem viszont a végtelen intervallumába tartozik, elérhetetlen, szinte nincs is, csak negatív lenyomatként, hiányként, egyoldalúan. A szerelem pucéran a bolondok házába vonul, vagy kü- lön-külön börtönbe; jobb sorú káderliliomok és kalauzvadvirágok vonzanak átmenetileg kamélenondarazsa- kat, szerelem csak a mesében van, ott is csak egy ária erejéig, úgyis mint első mozgató, a politika pedig már Erdély óta csak perverziókban ismeri az emberi kapcsolatokat. Az egyetlen, valamirevaló, igazi szerelem egy öreg, beteg, haldokló író és egy ideiglenesen újra itthon tartózkodó gyönyörű szabad lány között lehetsésabb játékos, egészpályás. Látja az egész küzdőteret, arról igazán nem tehet, hogy a pályán most éppen köd van, talán még le is kell fújni a mérkőzést emiatt. Sokan nemhogy a társaikat nem látják, de még az ellenfelet sem. Jancsó sejti, hogy hol vannak. Makk Károly (Az utolsó kézirat) hol labdába sem rúg, hol meg kápráztató akciókra képes, akár hátraes- tében ollózva. Most a szerelemben! játékára emlékeztetett, az akarás megvolt, a labda a kapu mellé ment. Ilyen is van. Gyarmathy Lívia (Vakvilágban) majdnem óriási gólt rúgott, kór, hogy a gólvonalat telesirta, a labda meg elhalt ebben a tócsában, mielőtt teljes terjedelmében túljutott volna a vonalon. Bacsó Péter (Banánhéjke- ringó) ama ritka játékosok is jobban lássa, egyik részét feketére, másikat fehérres festette, majd estében tovább is rúgta. A partvonalon kívül re. Gazdag Gyula (Hol volt, hol nem volt) még mindig arra a centertartalékra hasonlít, aki a szünetben bemelegít - hátha szükség lesz rá a második félidőben. Az edző bizalmát nem élvezi igazán, pedig, haj, de nagy íoéret volt hajdanán. E bemelegítése is jelzi, jól fut, jól lő. De hát a foci csapatjáték, s nem a félidőben játszók. Vitézy László (Érzékeny búcsú a fejedelemtől) lesgólt rúgott. Szép, szabályos lesgólt. Már előre szenved, hogy a bíró mindezek ellenére nem adja meg. A dokumentum- és doku- mentalista művek e salakos edzőpályáján Dér András és Hartai László vívott szép csatát (Szépleányok), a kérdés Kelle Sándor (jobbról) képeiről beszél Kelle Sándor pécsi festőművész Kolozsvár utcai műtermében gyűlt össze a múlt hét végén kollégák, barátok, érdeklődők kis csapató. A találkozót a Művészetek Háza szervezte, elindítva ezzel Min dolgozik? című műteremlótogatási sorozatát. — Min dolgozom? — ismételte a kérdést a művész, és válaszképpen a fák témáira készített két képét mutatta 1970- ből is 1983-ból. Meg oz asztalán fekvő farost képet. Kelle Sándor gyakran fest vízszintes felületre, figyelve, hogyan köt egyik szín a másikba. — Fa, domb, víz — ezek voltak az én meghatározó élményeim. Az Alföldről, Jánoshalmáról került édesapám a Boksa környéki Vaskapu-pusztára — és nekem óriási élményt jelentettek a Dunántúl, Baranya hegyei, dombjai. Egykori otthonom színhelyéhez móiq kötődöm. A baksai Ezüstkalász Mgtsz évek óta minden nyáron visszavár: nekem és kolléqáim kis csoportjának az alkotótábori munka, a kiállítás lehetőségét biztosítja. Pécs az állandó otthonom, a műtermem, az életpályám. Nekem „a képzőművészetek városa". Megkockáztatom, hogy talán nem is lettem volna festő, ha nem ide vet a sors. Állandó ihletet jelentenek nekem a hegyek — hisz ha kinézek, a műterem ablakából, látom a szamórhát alakú Makórt és mögötte a Jokab-he- gyet. — Mohácsi tanárkodásom az indulást, az első festői sikereket hozta. Meg a Duna, a nagy víz élményét — meséli Kelle Sándor, és új meg új képeket mutat meg. Egy-egy variációt a fa, a domb, o víz örök témáira. — Ezen alaptémák variálása izgatott mindig. Ha úgy tetszik, a témákkal, a bennük rejlő lehetőségekkel való játék. Amikor kipróbálom, meddig jut el a kifejezési erőm. Ezután rajzok kerülnek sorra. Gyűrűfűi fák, amelyek arról beszélnek, nemcsak az emberi környezet, nemcsak az ember hal meg, hanem az egykoron gyümölcsöt ádó fák is. Drámaiság, tragédia a pár vonással felvetett rajzokban — egyszeri kilátogatás emlékei. A három fo egy másik kompozíciója így viseli a Gyürüfü emléke címet. Aztán a műteremlátogatáson ielen lévő Berták László Fák felvonulása című kötete került elő; a költő felolvasta címadó versét, amely a fák festőjét ihlette meq annak idején — s ezután már a társművészetek folytattak párbeszédet. Aztán felidéződtek a mohácsi évek, mikor Kelle Sándor, Kolbe Mihály, Martinszky János tanítottak, festettek, a Duna- parti városban, Martyn Ferenc látogatott el hozzájuk. Majd Simon Béla kedves alakjáról következtek anekdoták — övé volt ugyanis a műterem, ahol most Kelle Sándor dolgozik. És már a hatvanas évek nagy képzőművészeti fellendüléséről volt szó, a baranyaiak 1968-as nem kis vihart kavart budapesti kiállításáról. Hogy hol van, hol lesz nyoma ennek a korszaknak, egyáltalán az itt felnőtt képzőművész nemzedékek alkotótevékenységének, arról dr. Romváry Ferenc művészettörténész mondta el, hogy az év végére készül a nagy összegző kiállítás Pécs és Baranya képző- művészetéről — és a talán nem távoli jövőben megszületik a baranyai, a pécsi művészek galériája is. E reményekkel köszöntünk el aztán kedves házigazdánktól. Kelle Sándor festőművésztől. Gállos Orsolya Kelle Sándor: Feszek fele (részlet) Proksza László felvételei HÉTVÉGE 1988. február 13., szombat jb _____ t MmM___ A• r
