Dunántúli Napló, 1988. február (45. évfolyam, 31-59. szám)
1988-02-13 / 43. szám
HÉTVÉGE Játékszerek... Az idei ..tél” olyan gyenge volt, — az ma is —, hogy a lakótelepi — ráccsal körülvett — grundokon szinte szünet nélkül rúgták a labdát a srácok, ősztől idáig. De láttam felnőtteket is, akik kispályás mérkőzéseket rendeztek a panelházak játszóterein. Hallottam azt is, hogy némely vidéki vendéglő udvara - amely tekepályával rendelkezik - szintén benépesült többnyire hétvégéken, lelkesen hangoskodó-vitatkozó tekézőkkel. A játék - különösen a szabadtéri játék — egészséges mivoltát nem kell bizoríygatni. Talán inkább az a baj, hogy a játék fogalma túlzottan leszűkült, magára a játékszerekre, szoba- játékokra, amelyek különösen karácsonykor, de részben húsvétkor is a szülők - anyagi erőfeszítést nem kiméivé — megvásárolnak a gyermekeknek. Minden év karácsonyát megelőzően visszatérő örökzöld téma: a játék. Mi várható karácsonyra? Legó, aztán elektromos herkentyűk, aztán sétáló, síró, beszélő, cincogó babák, állatok, berregő autócsodák, robotok és a jóég tudja még mi nem? Megszólalnak pszichológusok, játéktervezők, gyártók, kereskedők és értékelik a pillanatnyilag forgalomban levő játékszerek kedvező, vagy kedvezőtlen hatását. Jó és feltétlenül hasznos jelenségek ezek, jómagam azon sem akadok fönn, ha valaki — ha van hozzá pénze - igyekszik jobb, értékesebb, szórakoztatóbb játékkal meglepni gyermekét, mint amivel saját gyermekkorában még csak nem is találkozhatott. Bár az is igaz, hogy az elkényeztetett gyerek talán már nem is lelkendezik éppen a legdrágább játékszernek. Ismerősöm mesélte: gyermeke a több száz forintos távirányítási autóját óvodás társával elcserélte egy múlt világháborús magyar katonagombért. Neki ez tetszett. A régi - utcai - játékok meg közben, évek múltán kihaltak. A tizen aluliak, de talán még szüleik sem ismerik a Iából esztergált, kónuszos facsigát, amelyet ostorral hajtottunk a simára döngölt - nem beton- és aszfaltozott! — járdákon, tavaszi napsütésben. A külvárosi srácok játéka volt még a pi- linckázás, amely nem volt más, mint egy arasznyi hosszú — mindkét végén kihegyezett - fadarab, amelyet egy vastag bottal pördi- tettek a magasba és ütötték el, lehetőleg minél messzebbre. A márványgolyónak nevezett — különböző színekre festett és égetett — agyaggolyók izgalmas játékot Ígértek a gyerekeknek, szintén kint a szabadban, simára taposott terepen. A golyókat rossz harisnyaszárban tartották, a főnyeremény többnyire színes üveggolyók, vagy krómozott csapágygolyók voltak. Egyszerű játék volt a fakarika, vagy például az ugrókötél, különösen a kislányok körében: a tavaszi grundok elmaradhatatlan látványa volt az egyszerű, olcsó — sok esetben saját- kezűleg elkészíthető - játékokkal szórakozó gyerekek hada. A régi bozótos grundok, foghi- jas telkek beépültek, ám meg kell hagyni: a tervezők és költségvetők azért nagyrészt mindenütt hagytak játszóteret a gyerekeknek, jobbakat, mint a régiek, aszfaltozva, beépítve és bekerítve. Csak a régi játékszerek tűntek el, nélkülük várjuk minden esztendő tavaszát. Kiemelkedő évet zárt a Bikali Állami Gazdaság. (írásunk a 7. oldalon) A nemeskei tanító Az asztalon üdezöld búza szálak nyújtózkodnak. Az üvegtálka mellett napló, óravázlat, jegyzetek. Az osztályterem kicsi, de a tizennégy gyerek kényelmesen elfér a három padsorban. A falakon ónnál kevesebb az üres hely — táblázatok, rajzok telitik. Régi magnó és televízió, ala csony könyvespolc, néhány játék — okos célszerűség, praktikusság mindenütt. Póré János harminchét éve tcnit a kisiskolában. Rengeteg gyereket oktatott, de most sem ritka, hogy újra meg újra változtat a vázlatain, mert „lehetőleg mindig mindent a tanulókhoz kell igazítani". A gyerekek visítozva kapják a kabátjukat, örülnek a nem várt kis szünetnek. Nemeskén rugalmasak az órák. Amikor húsz perc szükséges az anyaghoz, akkor annyi ideig tart, ha meg egy teljes óra kell, akkor annyi. — 1-3. osztályosok a tanulók. A negyediket már Dobszán járják. Szeretek ilyen osztott csoportokkal dolgozni, sokkal több önállóságot tanulnak, mintha egyfolytában csak közvetlen órában foglalkoztatnám őket. Kevés nemeskei gyerek van, aki nem szerzett középfokú végzettséget, többen főiskolára, egyetemre is jelentkeznek, de az odajáró kistamásiak közül is sokan továbbtanulnak. Póré János pettendi születésű, nemeskei lányt vett el feleségül és. a csurgói, majd a pécsi középiskolás diákévek és a képesítő vizsga után, kis kitérővel Nemeskére ment tanítani Hívták közben Szigetvárra népművelőnek, de nem tudott megválni a falutól, az iskolától. A legszívesebben Pettenden laknak, ott van a kedves erdő, amely gyerekkorában a változó-változatlan szépséget, a megunhatatlan kirándulást, játékot jelentette a számára. — Nem tudnám megszokni a várost. Igaz, Nemeskének nincs telefonja, az orvos hetente csak egyszer rendel a faluban, nagyobb bevásárlásokért be kell menni Szigetvárra, Pécsre és Barcsra. Ezekért tehát el kell járni. Ott van viszont a szép táj, az egymásra jobban figyelő közösség és az iskola. Póré János hivatása a tanítás, de volt sportkörös, ellenőrizte a falvakban a pártok- tatást, a pedagógus szakszervezet titkára, majd elnöke lett, vezetett MHSZ-klubot, húsz évig kultúrcsoportot. 1959-ben építették az iskolához a kultúrtermet. Bemutatóikon az egész falu megjelent. A Borjú című darabban egyszer egy igazi borjút cipeltek be „főszereplőnek". A Színész nevű borjúról eztán sokáig beszéltek az emberek. Tartott iskolai előkészítőket, a cigány- családokat már a gyerekek hároméves korától felkereste. Szombat délelőttönként most is tart klubot cigánygyerekeknek. Néha bevonatoznak Pécsre, körülnéznek, elmennek a bábszínházba. Az udvaron elcsendesednek a gyerekek, hangosan egyszerre köszönnek a postás néninek, majd bekéretöznek. Megéheztek. A szalvétába csomagolt kenyerek között hurka, kolbász, rántott hús és ott pirul a pádon az alma. — Nem unatkoztok itt az iskolában? — Nem — harsogják. Érdekes a tanulás, hát még a kirándulás! A pettendi forráshoz, ahol a kristálytiszta vízből a békákkal együtt lehet kortyolni. Megtanulják, hogyan kell fényképezni és mely gombák ehetők. Póré János kezdeményezésére, és nagyban két kezének munkájával játszóteret építettek a faluban. A régi kövesút lezárása után pedig szép fákkal, virágokkal ültették be az út két oldalát. — Még egy szabadtéri, de fedett asztalitenisz- és kosárlabda-pálya jó lenne. Mostanában kevesebb a „mozgás" □ faluban, jobban bezárkóznak az emberek . . . Mire fogjam rá? Az ingázás, a televízió, az iskolai elfoglaltság, a háztáji, a házi munka — mind igaz . . . — Itt sokat szerepelnek a gyerekek. Karácsonykor előadtunk egy betlehemes játékot, készülünk a farsangra, rengeteg játékot tanulunk. Amikor eljárnak már Dobszára; nehezebben lehet visszaédesgetni őket a „kultúrházba”, igaz a meglévő termünk is hideg, füstös. Mielőtt nyugdíjba megyek, azért szeretném az ifjúsági klubot újra meghonosító ni a faluban. Ügy gondolom sikerülni fog. — Azt mesélte, mérnöknek akart tanulni. Miért a tanítóságot választotta? — Édesanyám beszélt rá, mondván, szép dolog, hogy parasztgyerek is eljuthat a tanítóságig. Talán látható is, hegy jól választottam. Két lányom közül az egyik óvónő lett, ennyiben folytatja az utamat. Sajnos mindketten Szigetváron laknak már. De- hát erőltetni senkit sem szabad, aki nem akar faluban lakni, az éljen városban, mert különben nyűgnek érzi. Mi a feleségemmel nyaralni is ritkán megyünk, annyira szeretünk itt lenni. Barlahidai A.
