Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)

1988-01-30 / 29. szám

öidrengás a lüemlékvédelemben íasz restaurátor a pécsi értékekről 71. február 6., 19.00. óra Olasz­ig, Tuscania városa. A Mercali i szerint 8, a Richter szerint 4,5 i erősségű földrengés döntötte ia a várost. 25 halott, 150 se­it, anyagi károk. Megsérült a gyönyörű rózsa ablakos, bizánci ás középkori katedrális is, a iros 70 százalékban elpusztult, ír másnap megjelentek a resta- >rok. Az addig szinte ismeretlen, ától csak 120 kilométerre lévő >ka egycsapásra ismert lett a ban. 15 éves munkával helyre­itták a városka központját, a árálisokat. Honnan került mindehhez ? — kérdeztük most Pécsen la Olivieritől, aki friss restaurá- diplomávat a zsebében a hety- e sietők között volt. Szülőföld­ment vissza, ahol családja élt, tor édesapja, aki a háborúban, óban megvakult. Sponzoroktól. Egy régi tradíció- lankház adta a vissza nem térí- ő segélyt. úzeumi restaurátorként Líbia, ptom, Szudán, Törökország em- nek mentésével foglalkozott, ki­lt, hogy a restaurátori munka tartozik a veszélytelen foglalko- k közé: bronzkori sírok bontása en vírusfertőzést kapott, lepra- i kór támadta meg a kezét, ar- de kilenc hónapos kezelés után tncsésen meggyógyult. Mindezért ótolta a Törökországban előke- régészeti kincsesbánya, amelyet árt fel: Anatóliában, egy ezeröt- méter magas hegy gyomrából ronzkortól napjaink életét illúszt- leletanyag került elő. Mi vonzza Magyarországhoz, ;n elég sűrűn látogat hazánkba, jól beszél magyarul is? Egy Rómában tanuló, veszpré- vegyésznő barátsága csábított a ;s években Magyarországra. A éves jubileumot Budapesten ün- slték, akkorra már éttermet kel­lett foglalni, hogy a 80 olasz és magyar barát elférjen. Később Fülep Ferenc, a Nemzeti Múzeum főigazgatója révén szak- piai kontaktus is keletkezett. A kö^ zelmúltban elhunyt tudós hozta Lu- cillát először Pécsre is, azóta több­ször járt itt, figyelemmel kísérte a római sirkamrák sorást, elismeréssel nyilatkozott a magyar nép, a pécsi polgár áldozatkészsége láttán, pél­daszerűnek minősítette a gondos, mindenre kiterjedt helyreállítást. Január 21-én este szakemberek­nek, érdeklődőknek tartott nagy si­kerű előadást a színészi képességek­kel is megáldott restaurátornő, nem csoda, hiszen balerinának tanult eredetileg. Egy baleset ketté törte karrierjét. Videofilmek dokumentál­ják sziszifuszi munkáját, diavetítés­sel illusztrálta a 15 éves restaurá­tori tevékenységét, amely alapján visszatértekor már új munkahely vár­ja: Róma restaurátor felügyelőjévé nevezték ki. Áprilisban a székesfehérvári mú­zeum meghívására visszatér, bronz­kori tárgyak restaurálása várja őt. Búcsúzóul további sok szép hely­reállított emlékét kívánt a pécsiek­nek. Az I. számú festett római sír­kamra falfestményeinek szépsége lenyűgözte, Rómában van csak hoz­záfogható mondta. Aggódott a kam­ra siralmas állapota miatt, sürgős beavatkozást tanácsolt. A dicséret mellett kritizált is: na­gyobb propagandát, reklámot, isme­retterjesztést tartott szükségesnek, hogy ne csak a szakma ismerje eredményeinket, hanem minél több turista fedezze fel a varázslatos szépségeket rejtő Pécset. Csodálko­zott, hogy a mauzóleum védelmi el­járását nem helyeztük nemzetközi védettség alá. Azt hisszük, érdemes Lucilla Alivieri tanácsait megfogad­ni. Bachmann Zoltán Fotó: Kóródi Góbor sresztény sirkomra a sétatér alatt Ujlaky László, Bánki Gábor, Martin Márta, Sólyom Katalin, Újvári Zoltán, a Tangó című darabban, Volt egyszer egy magyar amatőr színjátszó mozgalom. A szomjas nézők a hatvanas években ezeken az előadáso­kon ismerkedhettek meg Beckett, Déry vagy Ionesco nálunk kőszínházban nem játszott darabjaival. így lát­hattak akkor az évtized köze­pén először Mrozek-művet Pécsett is a Soproni Erdészeti Egyetem diákszínjátszóinak előadásában, melyet a ven­déglátók, az orvosegyetemis­ták Rozewicz-bemutatóval vi­szonozták Sopronban. Ez az amatőr mozgalom ma már a múlté (ne firtassuk itt, mi­ért), s csak kövületeivel talál­kozhatunk olykor. Azóta két évtized pergett le, s ennyi .idő kellett ahhoz, hogy Mrozek Magyarországon a színházakba is eljusson. Az eltelt idő tulajdonképpen pró­batétel is: az 1963-ban Len­gyelországban írottak elég ál- talánosak-e ahhoz, hogy a 80-as évek végi magyar kö­zönség számára is érvényes (és értékes) mondandót közöl­jenek. Az elmúlt két évszázadban a színháznak a lengyel tár­sadalmi, politikai életben min­dig igen jelentős szerep ju­tott. Az ötvenes évek máso­dik felében, megkezdődött esz­mei, politikai változás színházi, drámairodalmi rezonanciái jól kitapinthatok. A gombamódra elszaporodó amatőr együtte­sek (számuk 1959-ben 5000 körül járt), majd a hivatásos színház is Witkiewic újrafelfe­dezésével, Mrozek „családmin- tájával”, Rozewic „nagyon" lengyel Kartotékjával, Jan Kott esztétikájával és Gro- towvski „leszegényített” színhá­zával a beidegződések, meg­Tango Bemutató a PNSZ Stúdiószínpadán csontosodások, csupasz for­mák értékvesztését készíti elő. Slawomir Mrozek: Tangó c. tragikomédiájának családja a formák és kötöttségek elleni lázadást sikerrel abszolútizál- ta. A tinédzserré sminkelt nagymama, a sohabenemgom- bolt pizsamában színházi kí­sérleteknek élő apa, a vala­honnan odatévedt és aztán már ottmaradt kártyapartnert hálótársként használó, egye­bekben hatéves lelkülettel megáldott anya jelzik: nincs már több kötöttség, forma, ami ellen lázadni lehetne. A fiú, Artur számára azonban a valamiért való lázadás sikeré­ből már csak a beteljesülés tel­jes káoszának jelene maradt. A Tangó konfliktusa e generá­ció továbblépésének, szövetsé­geseinek mikéntje és kiléte. A veszélyek egyértelműen fogal­mazódnak meg a darabban. Két vonulat külön is kiemelés­re méltó: az értékvesztésből — még ha lázadásnak mondjuk is — nem lehet kiút a puszta formákhoz való visszalépés, mint ahogy az ideológiai zűr­zavar is csak az erőszakrend­szernek lesz szólláscsinálója. Vas-Zoltán Iván rendezésé­ben egyértelműen vállalta a darab politikumát. Gondos ér­telmezéssel, az eklektikus stí­lus mellett is határozottan formált csúcspontokkal, a da­rabtól nem idegen rendezői ötletekkel segítette színészeit a profik számára szokatlan játék megvalósítására. Mert — és ezt az előadás befoga­dásakor tudnunk kell — azon 60-as évekbeli amatőrök (mind. egy, hogy magyar vagy len­gyel) testközeli, direkt játék­stílusa, annak pszichikai és fizikai követelményei profi szín. játszásunk fő vonulatától ma is távol állnak. A szobaszín­ház sűrű atmoszférájában ezeknek az elemeknek a be­emelése, megfűszerezve né­mi szürnaturalista jegyek­kel a komikum megtartá­sa mellett is keménnyé, keser­nyéssé tette az előadást. így válik szükségszerűvé a testi, lelki ki- és levetkőzés, a kul­túra polcainak összeomlása. A színészi teljesítmények ér­tékelésekor Faludy László Eu- géniusz bácsija külön kieme­lést érdemel. Mindig tudtuk, hogy „allround” színész, de ahogy több mint hét évtized emberi tapasztalatát a meg- hunyászkodós, kiszolgáltatott­ság, lakájlelkűség és kisstílű hataloméhség fintoraiba be­építette és közvetítette, az a pécsi színjátszás történetének jelentős eseménye. Sólyom Ka­tit sajnálatosan kevésszer lát­juk színpadon. Eugénia nagy­mamája újból telitalálat. A szobaszínházat neki találták ki: az előadás minden percé­ben élt, jelen volt, kisded já­tékai külön lelemények. Hoz­zá hasonlóan szinte lubickolt- a szó valódi jelentésében is — a lehetőségekben Ujlaky László, Storni!, az apa meg­formálójaként. Az elpocakoso- dott forradalmár fizikai és lelki valójának mindennapjait teregette ki előttünk. Felesé­geként Eleonóra Martin Márta (mind vendég) idegenül moz­gott a családban és a szűkre szabott térben egyaránt. Kap­csolatai értéke, vonzalmai, averziói rejtve maradtak. Bán- ky Gáborra (Artur) hárult a családi állóvíz felkavarása. Át- lényegülése, játékának intenzi­tása most is Kaspar-beli si­kerét idézi, azonban olyan hőfokról indul, mely a logikus továbbépítkezést lehetetlenné teszi. Az abszurd fővonulatá­tól eltérően Mrozek hősei fej­lődnek, de — mint Artur ese­tében is — az útvonal zsák­utca, melynek végén a hős, fejjel megy a falnak. Alá fi­gurája (Jónás Judit), a legne­hezebben értelmezhető a da­rabban. Talán azt példázza, hogy a lázadás nem feltétle­nül nemzedéki probléma — a kortárs nem szükségszerű szövetséges — de, számos más értelmezés is született már. A rendezésben, színész­vezetésben ez az egyetlen fel nem gombolyított fonál. Újváry Zoltán Edékként történelem- könyvet tart elénk, a fasizáló- dás természetrajzát tárja ki hihetetlen pontossággal. Szí­nészi építkezése, átlényegülé- se, kézzel-tapinthatóan meg­borzongató. Mint a zárókép tangója. Csik György m. v. jelmezei és díszlete a rendezői koncep­cióval szerves egységet képez. hek, mint ahogy az előadás egészével egységet alkot Papp Zoltán zenéje (válogatása) is. Szilárd István i mindegyik edényben It; a felszínen tört fé- :si Mögött. zsgálatokra hívták. To- ültetni; „no, azt azért indta, föl tud ő még in a legfölső emeletre, ahogy ment előre, azt gig a folyosón az em- t pállott ujjbegyével hátborzongatóan hűvös mintha a fal türelme- ejtékezne. ilső emelet teraszára. 3 hó. A fenyőgallyakra az összeragadt roncs szólt, hogy jöjjön be, e felelőtlen!” Hideg attak a testére; moz- kellett feküdnie. Feje rsinór kettészelte a ter- nézte. Később leszedték „Rendben van, elme- galomra!” Egyáltalán úgy nézett vissza a isasszonyra, mintha há- jy ilyeneket mondott, dosont. Tenyerével ösz- irtelen lelökte a mell- a}olt; kíváncsian utána puha hórög már a le- >tt; nem caffant töm­őidre . . . Délután félig feküdt, félig ült az ágyon, könyv az ölében, de csak azért, hogy ne zaklassák a társak, s fölemelve bármikor mögé rejthesse arcát. Valójában egyre csak az ablakon túli nyüzsgő hóesésbe révedt, húzta, vonzotta szemét a millió fehér pont fény-árny villogása. Fölkelve az ágyról, elsétált párszor a pálma előtt, egy emelettel feljebb, a C- osztály folyosóján. Beérkezése napján, ké­ső este itt látta a kövér lányt, a lányt, aki hihetetlenül szomorúan szólt a körü­lötte legyeskedő fiúhoz: „Menjünk, Jenő, én már nagyon elálmosodtam!” ö a té­vé-szobába igyekezett akkor, s a lépcső­ről fölfelé tekintve, egy pillanatra alulné­zetből láthatta a lány szétfolyó nagy seg­gét a műanyaggal befont vasvázas szé­ken. A lány csúnya volt, pedig még fia­tal. A fiú viszont undorítóan egészséges, mohó kis méhecske, ágaskodó fullánkkal. „Fáradt vagyok, Jenő” — sóhajtotta a lány, és fölállt, alakjára sötéten hullt a pálma leveleinek árnya, az éles vonalak fölszabdalták püffedt, sárga arcát, mint tortát a kés. Amaz meg: „Holnap is itt, pontban nyolckor! . . .” Végigballagott most a hosszú folyosón, belesett a szobákba, társalgóba; de a kövér lányt nem látta sehol. A vacsorára való készülődés ideje a Jegyezőpálma alatt érte. Miután kijárkálta magát, elnehezülve leült a levelek alá és ottmaradt. Amikor észrevette, hogy innen is, onnan is klaffogva gyülekeznek a tár­sak az újabb evéshez, előjött rejtekéről és némán haladt a csapattal. Az étkezde hatalmas volt; rengeteg asz­tal, a rengeteg asztal körül rengeteg szék. Nem felejtette el: amikor először lépte át az étkezde küszöbét, az volt az érzése, ha ő itt egyszer leül, márpedig, tudta, ha­marosan le kell ülnie, akkor akarva, nem akarva abban a pillanatban bekapcsoló­dik ama folyamatba, amely itt nyilvánvaló és természetes, de amelyről soha senki nem beszél. S amikor az egyik úr szí­vélyesen így invitálta: „Ha megfelel ön­nek ez a hely, úgy mindig ide ülhet”, úgy érezte, mintha egyenesen a tányérjuk­ba pottyant volna, és nincs messze az idő, amikor mosolyogva villájuk hegyére tűzik őt is és hamm!... Mindig? Mi az, hogy mindig?!... — Mondani^ mégis azt -mond­ta: „Amennyiben nincs ellene kifogásuk, uraim." Vacsora után a helyén maradt. Már mindenki elment, egyedül ült a nagy te­remben. A ráncosképű felszolgáló-mamika csodálkozva állt elébe, hogy „mi van, ta­lán enne még?" Köszöni, mondta, ameny- nyit evett, az neki untig elég. „Akkor hát mi a gond?" „Semmi” — válaszolta szá­razon, és fölállt, elindult lassan kifelé. Hogyan mondja el ennek, hogy szereti nézni, ahogy lerámolják a zsírfoltos asz­talt, ahogy összekotorják a megrágott maradékot, s az apraját földre söprik a tépett, ronda szivaccsal!... Késő este feküdt le, de még akkor sem aludt el, nem tudott. Izzasztotta a radiá­torokból ciripelve áradó meleg. Bezzeg a többiek kitakarózva, füttyögetve hortyogtak. Mindig is ellenszenvvel figyelte ezeket, de hogy miért, azt pontosan nem tudta. Né­ha annyira elege volt belőlük, hogy az egy-teremben lélegzés is kínszenvedés volt velük. Olyankor önkéntelenül arra a fiatalemberre gondolt, akit mentő hozott be egyik délelőtt. Kétoldalt karonfogták, támogatva vezették; törékeny volt és vé­kony, mint egy sétapálca. S akkor ő se­gítőkészen odaugrott és kitárta neki az ajtót. A fiatalember úgy köszönte meg, hogy undorodva feléje köpött. Hosszú éj­szakákon át törte a fejét, hogy mikor és hol találkoztak ők azelőtt, s mit követhe­tett el ellene; de nem ment semmire. Tu­domásul vette hát, hogy sosem látták egy­mást, őt azonban mégis leköpték, mindet­től függetlenül leköphették . . . Fölkelt és kiment a mosdóba. Törölkö­zőt vitt magával, meg a bordás fedelű, repedt szappantartót, melyet még hazulról hozott. Benne a szappan egy elkoptatott, lapos kavicsra emlékeztetett, és úgy is zör- gött keményen neki-neki ütődve a doboz falának, mint a kavics. A lábát mosta meg előbb, s csak utá­na az arcát. A hideg víz kiütésekkel teli viszkető homlokát kellemesen hűtötte. A fejbőrét is régóta el-el lepi ez a pörkö- södő valami. Otthon külön törölközőt tar­tott magának és magas helyre akasztot­ta, hogy ne érje el a gyerek. „Ugye, csak a bőröd miatt nem akarod, hogy meg­csókoljalak, apa?...” — kérdezte bú­csúzáskor a fia. Nem válaszolt, csak meg­borzolta a gyerek haját, és szorosan ma­gához vonta. Most elzárta a csapot és kilépett a folyosóra. Ahogy tenyerét a hi­deg kőpárkányon csúsztatva elhaladt az ablak előtt, hirtelen megállt. Visszanézett. Valami megváltozott odakinn, érezte, de még nem tudta, hogy mi. Közelebb ment az ablakhoz, törölközőjét, szappantartóját ledobta a párkányra és óvatosan kinyitot­ta az ablakszárnyat. Elállt a havazás; talán amikor a mosdó­ban volt, de lehet, hogy még előbb; el­állt! Mintha azért esett volna zuhogva egész nap — gondolta csodálkozva —, hogy éjjelre, a sötétség leple alatt észre­vétlenül elálljon. És se egy lábnyom, se egy felröppenő madár, csak a dermedt csend, a végtelen magány... Elbűvölten s meghatódva állt a betódu- ló hideg áramlatban, észre sem vette, hogy vacog.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents