Dunántúli Napló, 1987. december (44. évfolyam, 331-360. szám)
1987-12-31 / 360. szám
Gyakorlati vizsga* Apáti lUlíklos Vavrinecz Antal negyvenhét éves kereskedő úgy döntött, hogy felesége, dr. Hamvas Eleonóra nem tud oly átszel- lemülten gépkocsit vezetni, mint háztartást, s nem is fogja megtanulni soha. Döntését egyféle primitív szakzsargonban indokolni is tudta, innen- onnan fölszedett szakkifejezésekkel kárpótolva idevágó szókincsét, ám a legkacifánto- sabb káromkodások zúgtak ki a száján, ha Nóra asszony országúti kalandjait sikerült szóba hoznia, alkalmi, de barátinak mondott, vagy vélt társaságban. Vavrinecz Antal addig ócsárolta feleségét, míg végre elhatározta, hogy maga is megszerzi saját jogosítványát. Sokat és szenvedélyesen taxizott, telt is rá, meg szüksége is volt a szapora és kedélytelen helyváltoztatások aritmiás dinamikájú sorozatára; mint kereskedő, úgy kalkulált, hogy a taxizások - és az itt-ott bekapott felesek - összege belátható időn belül behozza a kivén- hedt Lada árát, sőt e rendszeres megtakarítások révén -, s ha egy jobbacska üzlet is beüt — még egy menő- sebb nyugati márkát is megcélozhat. Az elméleti vizsgával nem volt gondja, a tesztet eredményesen oldotta meg, memóriája mindig is kiváló volt, ha egy csapszeget látott a Belváros valamely eldugott boltjában, fél év múlva is azonnal beugrott agyába az utca képe, a piros arcú kislány szavai, ahogy elfogulatlansáqot mímelve mondja: ..eltehetjük, persze . . Vavrinecz azt is tudta, mennyi „előleget” adott a kislánynak, tudta, hol vannak még beetetett helyei, mikor, minek mennyi az ára, csak azt nem tudhatta, hoqy e ménkű sok tudományára mikor lesz szüksége. A tesztben épp csak annyi hibát ejtett, amennyit ildomosnak tartott, o kérdéseket jó előre bevágta, totózáshoz szokott agya jól rögzítette a helyes válaszokat. „Nem az életnek, hanem a vizsgáztatóknak tanulunk...” szokta tanfolyamtársait okítani, s ebben sok igazság volt. Vavrinecz amúgy is gyanako* A Központi Sajtószolgálat 1987. évi pályázatának II. díjas alkotása tárca kategóriában. dott a könyvekre, tudta, az élet, az ő élete nem a könyvekben van, de sokkal inkább a vizsgáztatók idegrendszerében, jól leplezett, ám ugrásra kész agresszivitásukban, jovialitásuk mögé rejtett, de igazán ki nem élhető hatalomvágyukban. Vavrinecz tudta, mi az élet. De vezetni, azt nem tudott. A gyakorlati foglalkozásokon önmaga számára is váratlan pillanatokban eszeveszett kapkodásba kezdett, a fék helyett a gázra lépett, és megfordítva, s mikor ez kiderült róla, megbróbálta oktatója magas kegyét kiérdemelni, a ragyás arcú fiatalember fáradt zárkózottsága mögött föllelni törekedett az eltitkolt vágyak határvidékét. Vavrinecz előbb márkás italok, majd kartonált cigaretták ajándékozásával próbálkozott, de már az átadás pillanatában érzékelte, a ragyás nem erre vágyik. Feszült volt mindvégig a viszony köztük, mígnem eqv hétvéqén Vavrinecz eqy zöldlobbanású, ezres címletű bankót helvezett el a kesztyűtartóba. Az ifjú érezhetően kezelhetőbb, szolgálatkészebb lett, a következő alkalommal bevitte a hétfői városi forgalomba, a sűrű járműsorok közt annyiféle esemény kötötte le Vavrinecz figyelmét, hogy észre se vette, néhány kilométer megtétele után véaet ért az óra. „Szívesen adnék pótórát, de mennem kell. vár rám a következő növendék" - mondta az ifjú oktatóművész, és szerény mosollyal pattintotta föl a kesztyűtartót. , Elsőre megbukott, s ezt nem is vette zokon. Az ő korában ez természetes, így gondolkozott: „A vizsgáztató helyében én is ezt tettem volna." Az előírásos tíz pótóra helyett húszat igényelt az oktatótól, aki továbbra is rutinosan nyi-' fogatta a kesztyűtartót, Vavrinecz egykedvűen szórta bele a zöldfényű bankókat, de c második elrontott vizsga utón, mikoris a vizsgabiztos indokolatlannak nevezte a Nagykörút sebes ritmusú forgatagában végrehajtott sávváltását, ahogy besorolt egy komótosan pöfögő 12/A jelű autóbusz rnögé, már korántsem fogadta higgadtön a fenyegető élű szavakat: „álljon meg, szálljon ki, cseréljünk helyet". Vavrinecz a poklok kínjait élte át, strébernek ostorozva önmagát, a „jobbra tarts” szabályának mechanikus betartása miatt, de hiába szidta magában a földkerekség valamennyi vizsgáztatóját, le- és fölmenőit, gyomrában a csöndes remegés csak nem akart elcsitulni. Baráti tanácsát mégsem fogadta meg, nem választott új oktatót, ha őszinte akart lenni önmagához, beláthatta: már nem is csak levizsgázni akart, de egyben kiismerni ezt az egész korrupt, lerohadt, elszegényedett világot, melyben magának is működnie adatott, s esze ágában sem volt felfigyelni arra a cinkosnak szánt pillantásra, amelynek kíséretében a fiatal oktató átadta őt a harmadik vizsaáztatónak. Az előző két vizsgán meg se nézte igzán a fejeket, de ez mór mégis a harmadik . . . „Lépni kell, lépéselőnyt kel! kicsikarni." Tisztán, egyértelmű viláqoságqal gondolta át a következő stratéaiót. Magas, nyúlánk, őszes-szőke, kékszemű, villoaóan elegáns úr állt előtte, bifokális. fémkeretes szemüvegét törölgette megfontolt mozdulatokkal egy patyolattiszta, négyrét hajtogatott, világoskék zsebkendővel. — Indulhatunk? - kérdezte jófiúsra kerekített mosollyal Vavrinecz. — ígérem, nem lesz szükség a szemüvegére. Nem fogok hibázni. — Mindenki hibázik. — Úgy hangzott e két szó, hogy se biztatást, se fenyegetést ne lehessen kihallani belőle. Már benn ültek a kocsiban, amikor Vavrinecz egy nagyalakú fehér borítékot dobott a hátsó ülésre. A vizsgáztató rádobta a kézitáskáját. „Jól megy minden ..." — gondolta Vavrinecz, és végre megnyugodott. A gyakorlópályán érintette ugyan a járdaszegélyt, mikor parkoló-tudományát mu tatta be, de bóját nem döntött, néhány pont levonása még nem a világ, a dolgok különben is kinn, a terepen dőlnek el. Kihajtottak a Ligetből, Vav- rinecznek szerencséje volt, a forgalom ritmusa egy kezdő vezető számára a lehető legkedvezőbb volt, se túl gyors nem volt, se akadályokkal, torpanásokkal, sebességváltásokkal zsúfoltan lassú. Szinte háborítatlan ritmusban jutottak el a Hungária körúton át, az Árpád-hídon keresztül a Vörösvári út és a Bécsi út tágas szalagján, Csillaghegyre. Vavrinecz felszabadultan vezetett, autózott, sodródott, indexelt, ha kellett, udvarias volt a többiekkel szemben, de nem hivalkodó mértéktelen- séggel. Nem érezte a szokásos vizsgadrukkot, sőt, beépítette rutinjába, mosolygott, érezte: nemcsak vezetni tanult meg végre, de jó napja van, s jó napjuk van úrvezető társainak is. E későnyári nap dél - előttje valóságos örömünneppé lett számára, a csillaghegyi strand utón aránylag jo minőségű aszfaltos útra értek, kétoldalt, szabálytalan ritmusban jelentéktelen sóderos utacskák, közöcskék sorakoztak. Vavrinecz ■ épp arra gondolt, milyen rendes ez a pápaszemes vizsgáztató, kivezényelte őt ide, á kertvárosba, ahol nem történhet semmi baj, hacsak nem a hegyet akarja megmászatni vele, az bajos lesz, a hegymeneti sebváltást, a kézifékes indulást még nem gyakorolta eleget, ebben az egyben volt kicsit bizonytalan, de nem, a hegyre nem kellett fölkaplatni, mert az elegáns szemüveg rávillant. — Álljon meg! Másodszor nem ad előnyt a jobbkezes utcáknak. Igaz. Ezek a sunyi mellékutcácskák alárendelt útvonalaknak tűntek föl szemében, de e körülményt sajnos semmilyen tábla nem jelezte. Lassított, szabályosan indexelve leparkolt, kiszállt. „Csapda." Nemcsak elgondolta ezt, de tudta is. Átautózták a fél várost, a Ligettől Csillaghegyig eljutni a kocsinak se kis teljesítmény, nem egy sokadszor bukott vizsgázónak. Vavrinecz egyszerre vágyott anyaölbe és a könnyebbséget hozó sírás fájdalmára, vén trottynak érezte magát, aki számára közel az idő, mikor már a nőkkel se tud mit kezdeni, hiába lesz csípőjük dombja hegymagas, míg hátat fordítanak neki, úgy lesznek a legfontosabbak, hogy a legkevesebbre tőlük számíthat. De azért megkérdezte : — Sok ilyen utcát ismer ebben a rohadt városban? — Én igen. — Akkor maga jól él, jól keres. — Nem panaszkodom. Adja ide a lapját. Na persze. A szokásos ceremónia. A nyomtatvány elkészül, az ismert záradékkal. — Mondja, maga még reménykedik? - kérdezte a vizsgabiztos. — Nem is tudom. — Holott Vavrinecz jól tudta, a remény sosem hagyja el az embert. Akit pedig a remény hagy el, annak vége. Ráadásul a boríték is ott lapult még, a hátsó ülésen. Ott, ahová kislányát álmodta, masnijával, ártatlanságot sugárzó, kajlácska térdeivel. „Érte meg is alázko- dom akár.” Beleélte magát a családjáért cselekvő ember szerepébe, áhitatosan szerény képet vágott, bár az egyik eszével tudott az öncsalásról: a remélt jogosítvány miatt elhanyagolta vevőkörét, üzlettársát, aggasztóan apadt a betétszámlája. Azt is tudta, Nóra asszony önérzetét, önbizalmát, öntudatát ő verte tönkre az örökös üvöltözéssel, a hibák hiánytalan és ismételt felsorolásával, sértegetésszámba menő, gúnyoros dicséreteivel. „Ha szeretném, azt se bánv nám, ha együtt végeznénk egy útmenti eperfán.” De más elgondolkozni valamin, és megint más meg is tenni valamit, ami nehezünkre esik. Csupasz, szemérmetlenül nyitott árokparton álltak, az oktató könyvelt, Vavrinecz lassan ébredt rá valóságos helyzetére: ítélet alatt áll. — Nézze, tudom, hogy szabálytalan, amit csinálok, de úgyse attól a ragyás oktatójától fog maga megtanulni vezetni, én átengedem. Biztos, magát is jól lefejte. A borítékot meg rakja el onnan, legyen szíves. — Hová tegyem? — Vissza. A kabátjába, a táskájába, ahová akarja. Engem tényleg nem érdekel a pénz. — De hát... hogyan? Mióta? — Mondhatnám, hogy ez nem tartozik magára. De ha tényleg ... A feleségem . . . azóta. — Mi történt? — Vavrinecz őszintén érdeklődött, ez ritkán esett meg vele. — Mentünk a régi balatoni úton, ő vezetett. Én már akkor is oktató voltam, naponta meséltem neki az elképzelt és a megtörtént példákat, okulásul. Mert utólag mindig van megoldás. Előző este épp arról meséltem neki, hogy ha dönteni kell, lovakba, vagy gépkocsiba kell belerohanni, akkor a lovakat kell választani, mert a ló nemcsak puhább, de lassúbb is. Féltóvig gyönyörűen haladtunk, mikor egy őrült furgon, egy lovaskocsit előzve, átkerült a mi sávúnkba szemből, frontálisan. Büszkén gondoltam arra, milyen szerencsénk van, ez itt a tipikus példahelyzet. Most kell a lovakba gurulni. Ugyanezt gondolhatta ő is, láttam a gondolatait, ha ugyan elhiszi ezt nekem . . . — Elhiszem. — De láttam azt a gondolatát is, hogy ő a lovakat jobban szereti, most, ebben a pillanatban, mint önmagát vagy engem. A furqon be- lénkrohant, ő azonnal meghalt, én kirepültem a szélvédőn, látja, élek. A pénz . . . ugyan. Nincs senkim. — Talán . . . tarthatna lovakat — mondta óvatosan Vavrinecz. A szemüveg megvillant, most már hidegen, ésszerűen. — Maga megőrült! A jogosítványát postán kapja meg. Álltak az árokparton, egymással szemben, két megőszült ember. Küldetésük, találkozásuk eddig tartott, ami ezután következhet még, érvénytelen. Az ember elmond egy történetet, s nem tudja, mivégre. Kórustól a főszerepekig Szerepvázlat kisportréval Egry Sándor operaénekesről Farkas Ferenc elbűvölő vígoperájában, A bűvös szekrényben Zulejka, a nagyon csinos, vonzó fiatalasszony, hogy börtönben sínylődő férjét, Hasszánt kiszabadítsa, fölkeresi a város nagyembereit: a Kádit, a Vezirt, a Muftit, arra kérve őket, hogy hatalmuknál, erejüknél, okosságuknál ‘oqva segítsenek. Női varázsával célját el is éri — dehát „fizetség" ellenében . . . Sorrendben a második hatalmasság a marcona hadfi, a Vezir. Ezt a szerepet a pécsi operatársulat fiatal, de már nem új baritonistája énekli, igen jó színészi adottságokkal ás megformálásban. Hanganyaga is nagyon szép, kulturált, remekül bánik vele. S ami még feltűnt: mindig a pillanatnyi szituációnak megfelelő hangszínnel, hangerővel énekel. A gesztusok, a mozgási, testtartása és mimikája kiegészítő eszközök a színpadi alak jellemének, vágyainak, helyzet adta érzelmeinek ‘ megrajzolásához. Mindehhez társul, szinte külön élmény ragyogó sminkje: keletiesen „tökkopasz”, tömöttbajszú, tényleg marcona feje és jelmeze: jókora mellkasán erőművészre emlékeztető pántos felsőrész, amely a vaskosan izmos karokat szabadon hagyja. Mindene játszik, összhatásában mégsem lehetne ennyire jó, ha alakítását nem szőné át meghatározóan egyfajta „zeneiségben pácolt" mély, intellektuális humor. Az, amikor el se mosolyodik jószerével, egyéniségéhez híven csaknem állandóan komor tekintetű, maga a színpadi személy pozitúráiból és színpadi nexusaiból azonban (kettősök, tercettek, négyesek) ellenállhatatlan derű sugárzik. Tegyük hozzá: a darab többi, hasonlóképp intellektuális humorú alakításával együtt, ami azért a színészvezetés, a rendező (Éry-Kovács András) érdeme is. Nehéz lenne abszolút értelemben bárkit is kiemelni ebből a kis csapatból. Ha mégis, egyedül az az oka, hogy most őrá lettem kíváncsi: ki ez az Egry Sándor, honnan jött, hogyan jutott el Pécsig? Budapesti értelmiségi családjában visszamenően sincs zenész, énekes. Ö maga se muzsigált, bár az iskolai kórusokban — nem jellemző módon - mindig szívesen énekelt. Diákkorában járt néhányszor az Operában, de különösebben nem legyintette meg a műfaj .. . Mindaddig, amíg a Kispesti Művelődési Központ, a „Csili" fiatal kórusába be nem került gimnazistaként. A ka- marakórus-éneklés szinte hobbijává lett. Olyannyira, hogy amikor érettségi után pályát kellett választania, rábeszélték: próbálkozzék az Operaház kórusába bejutni. Itt első meghallgatásra fölvették. S akkor elkezdődött valami, amit ő csak a szerelem érzéséhez tud hasonlítani. Csodaszép négy évet töltött az Operánál. Próbákon, előadásokon és minden szabad percében az opera-műfaj közegében. Polgár László basszistánál kezdett el magánéneket tanulni, aki bátorította: fölvételizzen a főiskolára. így is történt. Az ének főtanszakon Polgár és Bende Zsolt a tanárai, s 1984-ben énekművészként sikeresen diplomázik. Pécsett baritonistát kerestek, leszerződött. Először kisebb Meliorisz Béla Ha megjön a hó ismét az elégiák évada a hiába-lázongásoké esők szálkái képtárak szaga s egy másik időben vékony fiútest remegése mintha csak egyetlen fiamé ahogy állok a képzelt hóesésben szavak után kapkodva régi versből akár valahonnan mert dadogva is szebb a szó mint a némaság azt hiszem ez már nem az a város melyre gondoltam egykor semmi sem ugyanaz csak a költözések ismétlődő mozzanataival az utazás emléke s ha megjön a hó a szemközti ablakban nem áll majd senki szerepekben énekelt, majd sorra beköszöntek hozzá a főszerepek: Papageno, azután Ma- latesta a Don Pasquale-ban; szerepelt több „kisoperában”, s Figarót énekelte a Figaro házasságában, első nemkettőzött főszerepében, amit maga is jelentős állomásnak érez eddigi évadaiban. Jelenleg is Bende Zsolthoz jár énekórákra. És készül - gondolatban, lélekben - az operairodalom további jelentős baritonszerepeire. Mindig a muzsikából kiindulva törekszik a színpadi alakot átgondolni, fölépíteni, önmagában, hiszen a zenében mindig pontosan benne van a színpadi karakter. Ezt kell észrevennie a rendezőnek, a karmesternek; s ehhez kell az énekesnek hozzáadnia a személyiségét —, mondotta egyebek közt beszélgetésünkön. Ha erre gondolok, meggyőződésem, hogy hallunk még róla. W. E. ÜNNEPI MELLÉKLET 1987. december 31., csütörtök
