Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)
1987-11-14 / 314. szám
Kutyaszorító. Négy éve némi berzenkedéssel fogadtam a Komlói Játékszín elindulását — ezzel az elnevezéssel. Képzeteimben e patinával csengő név valamilyen színházi koncepciót, műhelypróbálkozást, önálló törekvéseket valószínűsít. Itt pedig a Pécsi Nemzeti Színház művészeinek magánvállalkozásáról van szó a komlói Színház- és Hangversenyterem, illetve a Május 1. Művelődési Ház támogatásával. Azután megbékéltem a gondolattal. Végtére is a kezdeményezés jó ügyet szolgál. Nívós szórakoztatásra törekszik, ezzel társadalmi haszna van; másfelől a tájolásra alkalmas darabokkal a környék — egyébként sanyarúan kiszolgáltatott helyzetű művelődési házaiban garantáltan tisztességes előadásokkal segít valamelyest a műsorellátottság gondjain. ötödik bemutatójukon nemrég Tóth Miklós Kutyaszorító c. vígjátékát láthattuk, alapjában véve kellemes, derűs légkörű előadásban. A darab a szórakoztatáson kívül nem akar semmit. Ho mégis, az dramaturgiai gyöngéivel függ össze. Szerencsére ezen úgysem gondolkodik senki, felejtsük is el . . . Alaphelyzete nem új. Egyetlen helyszínen, egy kórházi szobában játszódik; félreértés-vígjáték, bohózati elemekkel. Két betegtárs közül az egyiket három hölgylátogatója keresi föl, nagyjából egy időben. Egymásról nem tudnak, ebből számos kacagtató helyzet alakul ki, mígnem a másik betegtárs közreműködésével minden megoldódik. Első része sikerültebb. A vígjátéki feszültség jól fokozódik, eljut egy csúcspontra, s csattanósabb „slusszpoénnal" akár egy hosz- szabbra nyúlt egyfelvonásosnak is elmenne, rábízva a többit a fantáziánkra. A második részben ez játszódik le, ahogyan a szerző gondolta. Vas-Zoltán Iván rendező nem bővelkedik egyéni ötletekben; általában a helyzet adta vagy a verbális humoron kacagunk. Ezeket viszont kulturáltan, mértéktartóan, gondos színészvezetéssel emeli ki. Meglepően inkább a női szereplők tudtak egy-egy jól kitalált, jól egyénített színpadi alakot teremteni (Unger Pálma, Csizmadia Gabriella, Oláh Zsuzsa, Krasznói Klári). A két beteg szerepében Bánky Gábor alakítása mélyebb, árnyaltabb humorú; Rudas Istváné kicsit egysíkú, de színeket se nélkülöző színpadi figura. W. E. Kié marad a ló? Gy évi Károlytól 1950-ber —— megjelent Teremtsünk ren det című vékony versesíüzete óta nem láttunk önálló kötetet. Jelen van ugyan oz irodalmi életben, szerkeszti mások műveit, verseit a rádióban halljuk, antológiákban, irodalmi folyóiratokban, heti- és napilapokban olvassuk, önálló könyve azonban 1950 óta nem volt. Most a Kié marad a ló? című verseskötetével jelentkezett. Kedves meglepetés ez a könyv minden versszerető ember számára. Sőt talán az lesz azok számára is, akik inkább regényt olvasnak szívesen, és verset nem vagy csak ritkán. Gyevi Károly verseit ugyanis nem nehéz megérteni. Közérthető nyelven szólnak mindennapi életünkről, a hazáról és a szerelemről, a szószátyárokról, a bürokratákról — és önmagáról is az első fejezetben. Példája ez a kötet annak, hogy miképpen lehet a magyar nyelv tiszta, egyértelmű, szép szavaiból úgy építkezni, hogy a legbonyolultabb érzéseket és tetteket is világosan ábrázoljuk velük. A költészet mesterségbeli fogásait is jól ismeri Gyevi. Ez segíti hozzá ahhoz, hogy elkerülje a manapság korszerűnek tartott képzavarokat. Nem „alkot" erőszakosan összekapcsolt álmodern szóösszetételeket sem. Ritkán alkalmaz új szókapcsolatokat, új szavakat. A tiszta és szép magyar nyelv valódi értelmet kifejező eredeti szavait és hasonlatait használja. Akkor is, ha töpreng, elmélkedik, meditál, akkor is, ha múltjára pillant vissza, vagy álmaiban, vágyaiban előre néz, Kincsestára ez a könyv az alapvető emberi érzéseknek, az igaz és szép gondolatoknak. Érzéki (a szerelmet és a szeretkezések gyönyörét), éneklő dallamos verseiben éppen úgy jelen vannak a mai kor emberének konfliktusai és örömei, mint kissé nyers, de igaz közéleti verseiben. T. A. L. Színház a boncteremben. Nagy si. kerrel vendégszerepeit az NSZK-beli Göttingenben a Pécsi Egyetemi Színpad október utolsó napjaiban. Majakovszkij szatirikus drámáját, a Gőzfürdőt adták elő két alkalommal a Georg August nevét viselő egyetem színháztermében. Ez utóbbi érdekessége: eredetileg boncteremnek készült, s csak pár évvel ezelőtt alakították át színházzá. Az előadásokat több mint ötszázan látták, zömmel egyetemisták, köztük magyarul beszélők is. Mindkét alkalommal kitörő tapssal és bravó felkiáltással üdvözölték a színészeket és a rendezőt. Bagossy László, az egyetemi színpad vezető-rendezője az érthetőség kedvéért indulás előtt kisebb átalakításokat végzett a darabon. A hosszabb szövegeket — pl.: a fosz- foreszkáló nőét lerövidítette, a kulcsponti részek szövegébe pedig német mondatokat iktatott. A színészek az itthon megszokottnál még erőteljesebb mimikus játékkal tették a darabot nyelvismeret nélkül is érthetővé. A helyi lapban róluk megjelent kritikában az egységes csoportteljesítményt, a magas színvonalú színészi játékot elsősorban Stenczer Bélát Diadalszkij szerepében —, az összefogott, akciódús rendezést és a szellemes színpadképet emelték ki. Az egész előadást „élő, lelkesítő színházi él- mény”-nek nevezték. Egyedül a darab befejezését kifogásolták. A rendező magyarázatát azonban, hogy a Majakovszkij által írt optimista befejezést a történelmi tapasztalatok íratták át kissé szkeptikussá, még dr. Horst Turk, az egyetem világirodalmi tanszéke drámai fakultásának vezetője is elfogadta. Úgy tűnik, folytatása is lesz a mostani vendégszerep- lénsek. Egyelőre Bagossy Lászlót hívták meg vendégrendezőnek. Bagcssy januárban utazik Göttingenbe, ahol a Machbet kamaraváltozatát állítja színpadra öt szereplővel. A produkciót benevezték egy márciusban Párizsban rendezendő amatőr színházi fesztiválra. H. A. Di. Szász János: Egyedül Csonka Károly: Nosztalgia Pécsi Galéria Százhúsz év fotói sonlítgatást. Megint mások hallani sem akarnak róla, hogy bármilyen szempontból művészetnek ismernék el, úgymond, egy félautomata szerkezet elkattintását. Aztán újabb alkérdés a már eddig vitatottakon belül: mikor készül a fotó? Az exponálás pillanatában vagy a laboratóriumban? Mindkét elméletnek népes gyakorló tábora van. A Pécsi Galériában látható kiállítás korszakos jelentőségű. Nem a jubileum teszi azzá. Az itt kiállított anyag sokkal fontosabb és gondolatébresztőbb az egyszerű visszatekintő tárlatokénál. Szinte nincs olyan vonulata a világ fotóművészetiinek, amelynek ne volna magas színvonalú képviselője a képek között.. A Mecseki Fotóklub három nagy generációjának munkái a fotóművészet fejlődési (változási) irányainak útjelzői egyben. Oppe Sándor és a turizmus iránt elkötelezettek tájfotói, A Nő '82 óta talán nem is volt olyan nagyszabású fotós seregszemle Pécsett, mint az a kiállítás, amely október 30- án nyílt meg a Széchenyi téri Galériában. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a pécsi fotósok évtizedes álma valósult meg vele, hiszen a Mecseki Fotóklub tagjainak a számos hazai és nemzetközi siker ellenére hosszú ideje nem volt módjuk kollektív kiállításon bemutatni munkáikat a város valamelyik reprezentatív kiállítótermében. Most a klub alapításának 30. évfordulója végre alkalmat adott nemcsak a jeles társaság retrospektív anyagának kiállítására, hanem a pécsi fotózás hőskorába való visszcpillantásra is. Izgalmas, felkavaró találkozás a várossal együtt fejlődő fotó- rpűvészettel. Az utolsó szónál nyomban meg is kell állnunk. Mert vajon művészetnek tekinthetjük-e a fényképészet korabeli mesterembereinek tevékenységét? (S ha igen, a maiakét miért nem?) Művészi alkotások-e azok a felvételek, amelyeken beállított műtermi családjelenetek és portrék láthatók, „natúr" városképek, a témával való játszadozás minden — ma már elvárt — igénye nélkül. A fotóművészet megítélésének, alapproblémájának sarokkövéhez érkeztünk. Mitől lesz művészet a fényképészet? Mára egész könyvtárakat szült a kérdés. Az egyik tábor alapvető feltételnek tartja, hogy a fotó a képzőművészet felé közelítsen, szakadjon el a való világ puszta le- tükrözésétől. Elvárná, hogy a fotós legalább olyan mértékben avatkozzon bele tárgyába, mint a festő, a grafikus teszi. Mások autonóm művészetről beszélnek, amely nem igényli, sőt el sem tűri a más művészetekkel való összehaKörtvélyesi László: Ikon (színes) sí * m mSKKBsSKKm Halász Rezső, Szász János és mások remek zsánerei, riport- jci, Tillai Ernő és Lantos Miklós lényegre törő fény-árnyék képei, a fiatalok (Focus) sajátos kísérletei, s az utóbbi évek útkereső sokszínűsége - mind egy-egy csepp a fotóművészet óceánjából. Jellemző, analizálható cseppek. De mit kezdjünk a régi képekkel, a JP Múzeum Helytörténeti Osztályának zavarbaej- tően gazdag anyagával? Művészet-e, például a Széchenyi téri takarékpénztárt ábrázoló korabeli felvétel? Azt mondom: igen. A századelő technikai lehetőségei között ilyen minőségű, ennyire éles és tónusos felvételt készíteni művészet volt. De jóval több, mint mestermunka a pécsi oranyif- jakat ábrázoló kép is 1880- ból (Zelesnay Károly), vagy például Vadász József Pécsi majális című képe 1910 tájáról. Most veszem észre, mintha védőbeszédet írnék. De hát kell-e annak létjogosultságát, értékeit, művészi voltát bizonygatni, amit a műélvező közönség már hosszú ideje a magáénak érez, s időnként tüntetésszerűen kiáll mellette? A Pécsi Galériában a város fotótörténetének művészi dokumentumai láthatók. Jelen van persze a város is, házaival, tereivel, kék egével, koszos vagy szép utcáival, ösz- szeroncsolt vagy zöldellő fáival, összegyűrt, lebegő, nosztalgiázó, a Halász-nadrágra lesújtó pillantást vető lakóival. Reméljük, a város, a fotóművészet és a közönség — de mondhatnánk: a Pécsi Galéria, a Janus Pannonius Múzeum és a Mecseki Fotóklub - kapcsolata most már töretlenül erős marad az elkövetkező évtizedekben, s nem kell újabb harminc esztendőt várni a következő reprezentatív kiállításig. Havasi János / Ban Zsuzsa A másik ősz Egészen más a helyszín, ahol annyi év után összetalálkoztunk, csak az ősz olyan, mint az a régi volt. Ez egy másik erdő, de lombjai ugyanolyan gazdagon ragyognak az októberi délután tiszta-kék ege alatt. A zöld megfakult, fáradt színe, a nap sárga aranya, a lángoló piros, és a nyugodt barna színek ugyanúgy tükröződnek a szememben, mint régen, amikor szerettük egymást. De mi, mi ketten mennyire megváltoztunk! Gondoltál-e rám a sok év alatt, amíg nem láttuk egymást? Emlékszel-e akkori szavainkra, mozdulatainkra? Emlékszel-e akkori hitünkre? Azt gondoltuk, minden csak rajtunk múlik. S megtettünk-e mindent, amit lehetett? Úgy ülsz, messze nézve, mint aki az elmúlt éveket ízlelgeti, és nem akarsz beszélni arról, miért is nem fejezted be a műszaki egyetemet. Valamikor olyan magabiztosan mondtad, hogy elvégzed, és abban is biztos voltál, hogyha egyszer megint találkozunk, már nem állhat semmi közénk. Most eljött a nap, ez a délután. Te is látod, ugyanúgy, mint én, hogy az ősz színei pontosan olyan gazdagok, mint régen. Ha besétálunk az erdei ösvényre, a lila árnyékokat is látod messze a fák között, de valami tebenned változott, kedvesem. Már nincsenek olyan hittel teli szavaid, melyek magukkal ragadtak engem is akkor, nézlek, és nem tudom, hová tűnt az a tűz, mely a hangodban vibrált, hol az erő, melybe olyan jó volt belefogódzni? Nem tudom, milyennek látsz engem most? Talán azért hallgatunk, mert egyikünk sem akarja megbántani a másikat. Lehet, hogy nem azt jelentem már neked, amit régen? Kivel találkoztál, aki elhomályosította az én emlékemet, kinek a szeme villanása feledtette az én tekintetemet? S ha volt ilyen, miért nincs most veled? Miért kerestél, ahogyan én is téged, sok-sok év után? Mennyire változhat meg az ember1 la hol mégiscsak itt van bennem az nő, benned a férfi, akit szerettem. £ szünk mindketten a régi szerelemre, < válás fájdalmára, és ígéretünkre, egyszer még találkozunk, és akkor minden jó lesz. Most itt vagyunk. Arra gondoltam, r jó lenne, ha átkarolnád a vállamat, abban a pillanatban magadhoz c Érzem arcomon a tiéd melegét, hallo légzésedet, és ahogyan akkor, most i kívánom, bárcsak állna meg az idő, b lennénk mi ketten is olyan bonyol semmi más ne maradna, csak te meg < a pillanat, a szoros testközelség, m« feloldódik minden más, ami elváló bennünket egymástól. Talán, ha nem beszélnénk többet, nem akarnánk mindent megmagya sokkal egyszerűbb és egyértelműbb minden. Az is baj, hogy azt hisszük, b ni kell. Mert a szavak néha gyilkos m gél vannak átitatva, magukkal hordoz; lehetőséget, hogy egyre jobban elkülöni egymástól, hogy csak önmagunk köri rogjunk. Mint a selyemhernyó bábjai, jük gubózzunk külön-külön. Néha c tünktől függetlenül egészen más irái peregnek a szavak, elkalandoznak amit igazán ki szeretnénk fejezni. Most jó. Most együtt vagyunk megint, E ucTiicrc lit 1 VtuE 1987. novemb
