Dunántúli Napló, 1987. november (44. évfolyam, 301-330. szám)

1987-11-14 / 314. szám

3ly zerkesztőségi kerekasztal ni kedd estékből őket? mozdíthatók nyelő, homályba itatkozók! lik egymás véleményét, 'a vörösbor-igazságot isznak: szhangját hallani kortyaiknak. cikáznak aranyhalak: c fickándozva, serényen ek, gyors farkcsapással háttér mélyvizében. rak a vitatkozók öt órára hagyott kézirat-mezőről, nokkal merevített kilátó , telt-ház Farkasréti temetőből. tagon mindegyik: szemet csip indulata — tafüstként vágható vitákból a mennek föld alá, föld fölé: haza. László Dsság gyermekei •1ILNAK izság köbe vési rólunk, losság gyermekei voltunk. en jártunk, nem futottunk gyáván, > perzselt legelőn a bárány, rzitott árvát fölemelve: igyünk nem tört cserepekre, ták, köteleket oldva, zenvedöt gyámoló karokba, ízöt pribék elöl bújva, alá forduljon az útja. ében, míg függött a nemzet Ive, fájdalmunk kesergett, zság, páncélját fényezve, i könyvünk rozsdásodó szegre, szóltunk! Csillagokra küldve lógattuk lábunkat az űrbe. kompja kutatott, ha kellett: lárban szálltunk egymás mellett, előre, nem hőkölve hátra! ilágzaj, pendülhetett hárfa, rél-kút tépő morajában, jégen, habzó havazásban, zság, mint szarvas az erdőt, tve értünk a jövendőt, az tud, kit forrás varázsol ttünk melengető jászol, törül simogató szalma, gasló torony, kincses kamra, stálló, szántó-vető lóval, dlás, fa, teli dióval, nak, lánynak babarózsa, halként csónakos folyóba, segtünk sodortatva árral, ukdostunk véresre-lőtt szárnnyal, nnyogtunk nyilazó esőben, stből kilábaltunk bölcsen, ültünk, ha a vándor fázott, csapkodva röptettünk szilánkot, tponya agyába, ha néztünk keselyű: nem szakadt be vértünk. ia bonqtunk országló kezekben, hittünk! Vigyázott sebekben héredtünk, sámán-iqét hallva iibögtünk. Mikor Isten ajka t, hangként fültől fülig zengtünk, ninket, értetek siettünk, ittunk, ujjongtunk zsoltárként, t mondtunk. Korbácsoltak szánkért! óraink meg ne átkozzátok! iságon áttetsző palástok, lobogtunk takarqató ingként, gyilkolt, gyűlöltük a törvényt, zság kőbe vési rólunk, (osság gyermekei voltunk, gosság gyermekei voltunk! ffVoltam lepattant húrú hegedű" Száz éve született Áprily Lajos Áprily Fiamnak című versé­ben így ír: „Voltam pennában sercegö erő Légy kohófény­ben sújtó kalapács, . . . Voltam lepattant húrú hegedű / Légy boltozat rendítő orgona . . Amíg költőnk a zivataros esz­tendők konfliktusait „szelídség^ ben kiteljesedő emberségben" kívánta feloldani, fiának har­cosabb költősorsot ajánl. S a végrendelet érvényességű vers egyúttal önkritikus számvetés is: a rejtőzködő költői maga. tartás eltávolíthat az ország, az irodalom szívverésétől. Áprilyt sorsa ugyanis magá­nos utakra terelte. Pedig élet­kora szerint a Nyugat nagy költőinek, Babitsnak, Kosztolá­nyinak, Tóth Árpádnak nemze­déktársa lehetett volna. Ver­seinek formai tökélye elsősor­ban Babitscsal rokonitja, de íz­lése, kultúráltsága is a Nyugat első nemzedékéhez hasonlít­ja. Mégis kimaradt a nagy út­törők ízlésforradalmából: köl­tészete a nagy újítás távoli, megkésett, erdélyi visszhangja­ként hatott. Brassóban született, de szü­lőfalujának mégis Parajdot tekintette, mert még egyéves sem volt, amikor a család ide­költözött. Itt vésődtek leikébe egyéniségének első vonásai. Az itt töltött tizenkét esztendő a védettség és a boldog esz- mélkedés korszaka lehetett. Itt szövődött panteisztikus szövet­sége a természettel, az „ősva­don" izgalmaival, a pisztrán- gos patakokkal. A kolozsvári egyetemi évek­ben a védettség érzetét már a félelem és a szorongás válí tóttá fel. Meg kellett ismeri kednie a szegénységgel, a szü­lők segítésének gondjaival, a házitanitóskodás sérelmeivel. A rövid párizsi tonulmányúj sem oldotta fel szorongásait, sőt múlandóság- és halálél­ményét méginkább felfokozta: időtől, haláltól való rettegését nem csupán az irodalom táp­lálta, hanem huszonkét éves szivének szabálytalan ritmusa is. A tanári diploma megszer­zése után a nagy hírű nagyi enyedi Bethlen-kollégiumban, tanít. Amikor az anyagi szűk-' ség parancsa, a vállalt szer­kesztői feladatok teljesítése ér­dekében Kolozsvárra költözik, nosztalgiával gondol vissza a, nagyenyedi vidám napokra, az életörömöt fellobbantó már­ciusokra, a Maros-part füze­seire. Ám kolozsvári működése is rövid életű: barátainak, mun­katársainak ámulására Buda­pestre költözik, öt évig a Lá­nyai utcában tanít, majd egy jóhírű leánygimnázium igazga­tója. Közben a Protestáns Szemlét is szerkeszti. A vissza­ralévő mintegy 25 év örömei­nek, fájdalmainak. Áprily 1912-ben már érett költő, kötete azonban csak 1921-ben jelent meg. Jelentős közönségsikert pedig csak a harmincas évek közepétől arat. A meglévő hagyományok összefoglalásával igyekszik újat teremteni, a formai töké­letesség hagyományát korához kötni. A „költőietlennel", a bi­zonytalannal nem is próbálko­zik. Szándékosan marad távol a 20. század formabontó kísér­leteitől. Szeme — többek kö­zött — Csokonai, Berzsenyi formai fegyelmén függ. Képze­letét a természet örökké moz­Áprily Lajos A kor falára Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen. Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze. Egy vak poroszló szárnyam és tüzem e zord idő-cellába börtönözte. De néha túl a rácsozott időn csillagmezőket lobbantott a távol. Szél jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyves-illatával. Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat, kitörtem volna óriás terekre. S ősökre néztem, gazdag és szabad, aranyformáló régi mesterekre. S gondoltam rá, ki jő száz év után, arcába tűz az új világ súgóra. S szent szánalommal néz majd vissza rám, kortól kifosztott, koldus dédapára. Kis ballada A csúnya lányt az anyja nem szerette, szebbik lányától megkülönböztette, mindennap szidta, átokkal verette. A csúnya lányt legények sem szerették, csúfolkodtak szegénnyel és nevették, csókos játékaikból kifeledték. Pedig titokban szomjazott a csókra, becézésekre, lányoknak valókra, melegítő, szerelmes izű szókra. Egyszer, mezőn, vihar zendült felette. Vén bükk alatt egy villám észrevette s a jégvert pázsiton agyonszerette. fordíthatatlan repatriálás kö­vetkezményeitől maga is sokat szenved. Bolyongásai a Viseg- rád környéki erdőkben pótol-, nák az erdélyi emlékeket. Szentgyörgypusztán telket vá­sárol és házat épít. Ám a me­nedék egyelőre mégsem védil reményei szerint. A háború iz­galmaitól felzaklatva Erdélybe vágyik, s egyéves szabadságra Parajára költözik. Visszatérése után nyugdíjazását kéri, s vég-.1 legesen a Visegrád közeli völgyben telepszik le. Ez a szü­lőföldje erdős, sziklás környe­zetére emlékeztető táj lesz utolsó otthona, s tanúja a hát­gó jelenségei, s az ókori klasz- szikus kultúra emlékei telítik, Legmarkánsabb az erdélyi él mény, amely a pesti és viseg­rádi környezetben született verseken is átüt. Rejtőzködő magánya miatt a negyvenes évek végétől egy- időre kiszorul az irodalmi élet­ből. Csak Anyegin-fordításával fedezik fel ismét. 1957 után már általános elismerés övezi. Élete végére pedig igen gaz­dag termést takaríthat be, XX. századi irodalmunk egyik leg­vonzóbb költészetét teljesíti ki. Dr. Nemes István jI átölelve egymást. Emlékszem, akkor ré- is így zizegett a szél a fák között. 3n jó, hogy megcsókolsz megint, mint jr! Bár soha ne múlna el ez a pillanat! úvösödik. Eszembe jut, hogy múlik az Nemsokára bealkonyodik. Ilyenkor na- T hamar leszáll a sötétség. Először csak pad a fény, aztán sötét köd ülepszik a közé, a város távoli moraja is elcsitul- k a szél hangja erősödik fel, és szo- )ás támad a szívünkben. Az otthonomra dolok, ahol várnak, arra, hogy neked is larosan indul a vonatod. Hová mész 3, és miiyen ott nálad? Mi minden köt ' es választ el tőlem? Kik a barátaid, beszeltél-e nekik rólam? őst lehajtott fejjel ülsz mellettem a on, egy kicsi, göcsörtös ággal rajzolgatsz mit a földön és hallgatsz. Nem tudom gondolsz, félek is megtudni. Nem kér­ed, vár-e valaki rám, én sem merem ezt i megkérdezni. Látod azt hittük régen a 5 idő sok mindent megold, eljön a nap, cor csak te leszel és én. a nap, amikor Jen egyszerű lesz. Itt vagyunk a sötéte­dd0 szélén, szomorúság borong a szí­nen, nézem kifürkészhetetlen arcodat il jelentek én most neked? együnk az állomás felé, megborzongok, e felajánlod a kabátodat. Eszembe jut. valamikor mór megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam, és megrázom a fejem, mint akkor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az életéből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglát­ják, hogy fogod a kezemet menetközben, ki tudja, miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a keze­met. Talán mégis meqérzed ezt, mert úgy tűnik: azértis, még jobban szorítod az újjai- mat. Ez egy másik állomás, sok tekintetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem, másodper­cek vannak már csak hátra, és elvisz téged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltako­zom, amikor csókolni kezdesz megint. Behúnyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és hogy mit szólnak, akik látnok bennünket. Arra, hogy mindjárt in­dul a vonat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész életünkben megpróbáltunk megfelelni mindennek, amit elvártak tőlünk, és olyan sok évet elveszí­tettünk, annyi rzép órát és napot egymástól' távol. Úgy csókolsz, ahogyan soha senki, aho­gyan csak te csókoltál valamikor, régen. Nem, nem engedlek el én sem. Most fel­lázadok minden ellen, ami elválaszthat ben­nünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtalanul, hányszor sírtam vissza a szerelmedet. Még erősebben szorítasz magadhoz, pe­dig futnod keHene, mert elindult a vonatod. Én sem engedlek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi esté­ken, az állomás is hasonló, de ez mégis egy másik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tud­juk: nem éveket, napokat sem pazarolha­tunk el az életünkből. Lehet, hogy millió kérdőjel veszi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a tekinteted, mint akkor, régen. Látom magamat a sze­medben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vetted, hogy elmúlt fölöttem annyi év! Úgy moso­lyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelemmel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visszafelé indu­lunk, általad, úgy érzem, én is megtaláltam önmagamat. Már nem gondolok arra, mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a ke­zem. Mintha egy jó tündér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságát. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiéd­hez igazítom a lépteimet. ibat Anyánk napja Bemutató a pécsi színházban Nehéz manapság színházat csinálni — bár azt hiszem, ebből a szempontból mindig is nehéz volt. Mert nem lehet nem tudomásul venni a kö­zönség elemi erejű szórako­zási igényét (a színház első­sorban népszórakoztató intéz­mény, vallják sokan), és sa< ját maga ellensége az a tár­sulat, amely nem vállalja ennek az igénynek a kielégí­tését. S mert többségben vannak azok a nézők, akik —. a kikapcsolódás jegyében - megelégednek a szórakozás egyszerűbb formáival, a pa- tentekkel, az azonnal fölfog­ható tréfákkal és könnyen belátható helyzetekkel, ért­hető, ha a tapsból és pénz-j bői élő színház rájuk épít elsősorban. Ugyanakkor nem hagyható' figyelmen kívül azok vélemé­nye (legyen a vélemény mö-, gött pozíció, sznobság vagy valódi műveltség), akik a szín­háztól elvárják, de legalább­is elfogadják, hogy ne csak az ismert helyzeteket variálja, hanem új összefüggéseket is felmutasson, hogy ne csak megnevettessen, de meg is rendítsen, netán elgondolkod­tasson. De nem könnyű manapság véleményt mondani a szín­házról sem. Mert egyrészt a közönségsikeren fanyalgó kri­tikus már olyan egyezmény- szerűen elfogadott kabaréfi­gura, hogy komoly fórumokon is lehet revolverezni vele; másrészt azok is joggal vár­ják el véleményük visszaiga­zolását a kritikáról, akik a fe. lületesség, az olcsóság ellen tiltakozva éppen ízlésük ne­vében tartják távol magu­kat olyan előadásoktól, ame­lyeken viszont mások jól szó-: rakoznak. Megesik aztán az is, hogy az említett nézői többség ér­dekében némi leegyszerűsítés történik. Mint a Pécsi Nem­zeti Színház és a Pesti Viga* dó közös produkciójában színre került Anyánk napja című színmű előadásában is. David Storey mai angol író írt egy abszúrd komédiát az angol arisztokrácia mélységes mély lezülléséről: egy család­ról, amelyben az alapvető er­kölcsi értékek gondolkodás nélküli pénzre váltása a nor­ma, az albérlőnő mindenki által történt megerőszakolása és a testvérházasság a világ legtermészetesebb eseménye. Feje tetejére állított szín­padi helyzetekből áll a tör­ténet, ahol a dolgok nem azt jelentik amik, hanem valami mást. Ezt a mást azonban nem játssza el nekünk a szín­ház. Egy vérfagyasztóan ne­vetséges történetből a nevet­ségest látjuk. A párbeszédek nem a szokásos módon kap­csolódnak egymáshoz, de nem gondolkodunk rajta: me­gyünk tovább. Előbb vagy utóbb úgyis jön egy poén, egy vicc, egy meglepő for­dulat, ami önmagában is ért­hető. Kit érdekel az angol arisztokrácia válsága (netán egy bárhol és bármikor léte­ző, önmagát túlélt arisztokrá­cia vergődése, hogy a múlt­ra való állandó hivatkozással legalább a látszatot megőriz­ze) - ha olyan jól lehet ne­vetni azon, hogy a leszerelt katona feleségül veszi a hú­gát? Kit érdekel, jelent-e valamit a családjától meg­szökött 17 éves lánynak, az­tán az anyjának a megerő­szakolása, ha egyszer annyit nevethetünk a kétségtelenül szellemes szövegkörnyezet­ben elhangzó obszcén szava­kon? Fanyalogtam én hasonló okokból a Gőzben előadásán is, bevallom —, aztán megért több mint száz előadást. Az Anyánk napjá-ban is benne van az a száz. S nem is any- nyira az aktus gyakori emle­getése miatt. Hanem azért, mert - azon a szinten, amit vállalt — igazán jó előadás (a rendező Szegvári Meny­hért) a bulvárdarabok fordu­latosságával, könnyedségé­vel, jókedvével és fegyelmé­vel. Senki sem ripacs, legfel­jebb egy kissé közönséges, de azt is mértékkel. Vári Éva egyszerűen re­mek: ez a lompos, szószátyár asszony okosabb, mint az egész társaság együttvéve: ő ennek a valószínűtlen tör­ténetnek középpontja és irá­nyítója. Az ujja köré csavar mindenkit: szexőrült fiát (Sí­pos László alakítja rámenő­sen és sok humorral), a reb­benő tekintetű, gátlásos Ed- nát (Füsti Molnár Éva), a fel­nőtten is gyermeteg Haroldot (Ujváry Zoltán). A jellemtelen lányszöktetőt és az okoskodó magándetektívet pedig egy­szerűen szólva átveri. (Előb­bit Moravetz Levente alakítja, ezúttal előnyösen használja fel egyébként zavaró merev­ségét), a nőimitátor detektív hálás szerepében pedig Pál­lal Péter látható. S ahogy Vári az infantilis lánynak (Lang Györgyi) hússzor el­mondja húszféle hangsúllyal, hogy „hazúg disznó”, azt pá­lyakezdőknek tanítani kelle­ne. Talán csak a férj, Ujlaky László tud kiszabadulni rövid időre „anyánk" zsarnoksága alól: ennek a megváltozott viszonynak az ábrázolása a két színész kiváló teljesítmé­nye. Rövid szerepben látjuk N. Szabó Sándort és Koszta Gabriellát. Az Anyánk napja tehát si­ker. A lécet az együttes ele­gánsan ugrotta át. De nem lett volna érdemes maga­sabbra tenni ezt a mércét? G. T. HÉTVÉGE a i \ --------je—: , i-— Cz inder Antal rajza

Next

/
Thumbnails
Contents