Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-10 / 279. szám
Hasznos tudnivalók, nemcsak pedagógusoknak „Nemzetiségeink” Négy tanulmány a hazai etnikai kisebbségekről Hasznos és színvonalas könyvecskét adott ki a közelmúltban a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet. Célját a leghívebben Lantos József bevezető sorai tükrözik. A Megyei Tanács Nemzetiségi Bizottságának elnöke írja: „Pedagógusokat, népművelőket, könyvtárosokat szeretnénk megnyerni e szerény kiadványunkkal olyan ügy munkásának, amelyet soknemzetiségű megyénkben rendkívül fontosnak tartunk. (. ..) Szándékunk az, hoav forrásanyagot szolgáltassunk az iskoláknak, amelyet beépítve a tananyagba érdemes tudatosítani a magyar és a nemzetiségi tanulókban egyaránt." A könyv címe: Nemzetiségeink. A baranyai horvát- szerb és német nemzetiség múltja, jelene, kultúrája. Szerzői Pécsett élő társadalomkutatók, történészek. A sort dr. Szita László nyitja meg, A baranyai németek és délszlávok története 1688-1948 között című tanulmányával. A szerző részletesen tárgyalja a baranyai nemzetiségi struktúra kialakulását és változásait. Köztudott tényeket sorol fel (például: a németek betelepítése 1723-tól lényegében a múlt század közepéig tartott, a délszlávoké a 17. század közepétől 1714-ig), az adatok csoportosításából, értelmezéséből azonban új információ kerekedik ki. A németség letelepedésével kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy mind a mecseki, mind a dél-baranyai (síksági) régióban csak ott fejlődött a gazdálkodás, csak ott mutatkozott meg demográfiai növekedés, „ahol 2—4, vagy 3—7, 8-9 falu közvetlen egymás mellett feküdt, és tartós gazdasági kapcsolat, családi, vallási, művelődési együttműködés állhatott fenn". Rendkívül érdekesen írja le a so- kácok nagycsalád-szerkezetét. Pedagógusoknak különösen figyelmet keltő közlés, mely szerint a gyakran háromnégy korosztályt is magába foglaló „zadruga" kötöttségein bukott meg a század- fordulón az állami fenntartású óvodák alapítása délszláv területen. Szita László tanulmányából kiviláglik, hogy a nemzetiségi népoktatás kérdését sem lehet olyan sommásan elintézni („a magyar uralkodóosztály elnyomta a nemzetiségi törekvéseket”), mint ahogy ez az elmúlt évtizedekben történt. Eötvös József 1868-as népoktatási törvénye például, amely kimondta, hogy minden növendék anyanyelvén nyerjen oktatást, korát messze megelőző jogi aktus volt. Ha betű szerint nem valósult is meg soha, a statisztika bizonyítékul szolgál arra, hogy „1850— 1880 között, sőt 1907-ig a baranyai nemzetiségek anyanyelvi kultúráját nem érte érzékeny csapás”. Baranya- jenőn, például, 1900-ban senki nem tudott magyarul; 1906-ban a beremendi szerb gyerekek közül egy sem beszéli az államnyelvet: Gori- cón szintúgy: a tanfelügyelői jelentés szerint a század első éveiben „Mekényesen a magyar tannyelv tanítása teljesen eredménytelen". Olvasmányként is érdekes, ahogy Szita László a Horthy- korszak és a második világháborút követő évek nemzetiségi oktatáspolitikáját elemzi. A kötet második tanulmányát dr. Szende Béla írta: Adalékok a magyarországi r<emzetiségek megítélésének kérdéseihez. A szerző érdekes megállapítással vezeti be munkáját: „Magyarországon ma csak annyi nemzetiségi él, hogy számuk miatt éppenséggel kevesebb gondot lehelne fordítani a velük való foglalkozásra, bár a számszerű adatok megszerzésére a népszámlálás egyre kevésbé látszik alkalmasnak". Már ebben az egy mondatban egy külön tanulmányra való téma rejlik. Szende Béla bőséges idézetekkel illusztrálva végigkíséri a marxista gondolkozók, valamint a hazai államjog nemzetiség-fogalmát, és a szak- irodalom tükrében kísérletet tesz a nemzetiség-fogalom meghatározására. Szende Béla külön foglalkozik a manapság sokat emlegetett hid-szereppel is, amelyet - úgymond - a nemzetiségek tölthetnek be nemzetek között. Érdemes elgondolkozni alábbi megállapításán: „A híd-szerep — jelenlegi szűk értelmezésében - azok monopóliuma, akik a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyük és szerepük révén folyamatos késztetést kaptak és kapnak arra, hogy kétnyelvűek és kettős kultú- rájúak legyenek - az irodalmi nyelv és a magas kultúra értelmében. Hogy azonban erre a szerepre nemcsak ez a réteg lenne alkalmas, azt azon .kimaradt' rétegek évszázados közvetítő eredményessége bizonyítja, amelyeknek a polgári értelemben vett óllamnemzetek kialakulása óta nincs alkalma rendszeres és szoros kapcsolatot fenntartani egymással. (Gondoljunk a népi kultúra legkülönfélébb rétegeinek kölcsönhatására.)" A könyv további részében dr. Mándoki László ismerteti múlt századi források alapján, hogyan vélekedtek a német származású vagy néme- tes műveltségű társadalom- kutatók a baranyai délszlá- vokról. A kép nem valami hízelgő, de ebben aligha csak (vagy egyáltalán nem) a szerbek, sokácok, Dráva menti horvátok a ludasak. Mándoki László tanulmánya elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy igazán tudományos igényű munka nem születhet meg előítéletek hatása alatt. A szerző mintegy bibliográfiaszerűen közreadja a legújabb délszláv-kuta- tások eredményeit összegző könyvek listáját is. Dr. Wild Katalin Baranya megye német anyanyelvű lakosságának nyelvéről és népi kultúrájáról írt korrekt, rendszerezett dolgozatot. Kívánni sem lehet jobb segédeszközt az e népcsoporttal megismerkedni szándékozó pedagógusok számára. Rövid, tárgyszerű leírás a németség szellemi és tárgyi kultúrájáról. Mindent összevetve, a Nemzetiségeink című könyv megszerkesztése (Magyarlaki Jázsefné dr. szakszerű munkája) és kiadása üdvözlendő lépés volt a Pedagógiai Intézet részéről. Havasi János 0 Társadalmasított műemlékvédelem A tegnap és a ma építészete a történeti tele- '' püléseken" — ez a cím fogta össze az augusztus végén Pécsett megtartott XIV. Országos Műemléki Konferencia másfél napos intenzív tanácskozását. A „tegnap" érthető és világos, hiszen műemlékvédelmünkben a század- forduló jelenti a ceruzát. Ami előtte keletkezett, abból válogatódnak ki a még érvényes kategorizálás szerint a műemlékek, műemlék jellegű vagy városképi jelentőségű építmények. Az utána keletkezettek még kívül esnek a látókörünkön. A „még"-et segített kiiktatni gondolkodásmódunkból a „ma”, ami természetesen tá- gabb értelemben a 20. századot jelenti a szecesszióval, az elektrikával, a Bauhaus funkcionalizmusával, a szocreállal és valamelyest a posztmodernnel együtt. A pécsi konferenciát éppen az teszi majd emlékezetessé, hogy egy ilyen fórumon megjelenhetett a „jelenkor" építészete, vagyis az, ami napjainkig szinte közpréda volt, amit szubjektív döntések alapján lehetett ritkítani, „szelektálni", hogy a keletkezett lyukakat magamutogató még újabbakkal tömjék be. S hogy a kor műemlékvédelmünkben elfoglalt helyének a tisztázatlansága mennyire foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, bizonyítja az, hogy a konferencia második szekciója — „A 20. század építészete a történeti településeken" — iránt volt a legnagyobb érdeklődés és ott volt a legizgalmasabb vita. Kétségtelen, hogy nem bánunk kesztyűs kézzel századunk építészeti örökségével - a szecesszió és az eklektika szinte napjainkig kitagadott mostohagyermek volt! -, s ez már csak azért is furcsa, mert gyakorta vetjük elődeink szemére, hogy amit nem pusztítottak el a történelem viharai, azt elpusztították ők. De vajon kárhoztathatjuk-e ezért azt a kort, amelyben még szó sem volt szervezet műemlékvédelemről, ha nem marasztaljuk el a magunkét, amely oly tudatosan, szellemi és anyagi áldoUtóhang a pécsi konferenciához zal - bármennyire is pozitív irányba fejlődött a műemlék- védelem társadalmi megítélése -, hogy lesznek vélemények, amelyek nehéz gazdasági helyzetünkben halasztandó- nak ítélik múltunk örökségének a védelmét, amint pl. a pécsi belvárosi rehabilitációt illetően is léteznek ilyen ellen, vélemények. A konferencia elébement mindezeknek azzal, hogy egyrészt — Aczél György nyitóelőadása keretében — kinyilvánította, hogy milyen felbecsülhetetlen jelentősége van nemzettudatunkban történelmi múltunk még meglévő emlékeinek, s hogy nincs más választásunk, mint az, hogy amit ránkhagytak a századok, azt kötelesek vagyunk felelős gondozóként óvni, őrizni, hiszen nem csak mi vagyunk a „tulajdonos”, hanem az utókor is. Másrészt kereste a konferencia azt, hogy a jelenlegi helyzetben mi módja van ennek. Erről szeretnénk részletesebben szólni. A műemlékvédelemben — ma úgy látszik — erősödik a társadalmasítás szerepe. Az már korábban elindult, a székesfehérvári Ikarusz kezdeményezte az „Egy üzem - egy műemlék" mozgalmat, ami eddig csupán Fejér és Vas megyében terjedt el jobban, ezért nagy szükség van az egész országra szóló áttörésre. A patronáló mozgalom sokat tehet, főleg az ún. rendeltetés nélküli műemlékekért, vagyis azokért, amelyeknek nincs, vagy a helyzetüknél és a jellegüknél fogva nem is lehet meghatározható új funkciójuk. Baranyában ilyen lehet pl. a mecseknádasdi Schlossberg, amelynek a feltárása, helyreállító restaurálása elakadt a pénz híján, a romok pedig romlanak, pusztulnak. Ha akadna vállalat, amelyik felvállalná ezt, egy értékes műemléket lehetne megmenteni. De ma — legyünk őszinték — ilyen kiadásokra nemigen akad vállalkozó. Hanem talán ösztönözni lehetne, ha Jant- ner Antal építésügyi és város- fejlesztési miniszterhelyettes megfogalmazása szerint „az építészeti örökség megóvása A pécsi városfal helyreállításra váró bástyája a Kálvária-domb lábánál pénzéből alig, vagy semmit sem fordít ilyen célra. Tetézi a problémát, hogy az építési hatóságok is meglehetősen felkészületlenek műemlékvédelmi szempontból, megerősítésükre feltétlenül szükség van. A helyi közösségektől pedig az várható el, hogy kényszerítsék ki a helyi vezetésből a helyes döntést az értékek védelmére ott, ahol egyes konzervatív gondolkodású, az igényeket és lehetőségeket rosszul mérlegelő vezetők még nem ismerték fel az idők szavát. Hangsúlyosan esett szó a konferencián az ún. helyi véban leírtunk, miszerint nem a mi dolgunk eldönteni, mi lehet „műemlék-jelölt” a kortárs építészeti anyagból, akkor az is igaz, hogy elsősorban helyi eszközökkel kell gon. doskodni azok védelméről. Itt van pl. a pécsi ún. Schlauch Imre lakótelep, vagyis az a kis villanegyed, ami a Szabadság útról nyílik. Schlauch a maga korában a századforduló táján Pécs legtöbbet foglalkoztatott építésze volt, ez a vállalkozása jellemző a korabeli Pécsre, s várostörténeti szempontból is megérdemelné a védelmet. A házak egy része szépen felújított, más része eléggé elhanyagolt állapotban van, s egyet már „kilőttek” a sorból, a helyére került új pedig bármily dicséretesen is igyekszik hasonlítani a többire, mégis kakukkfióka. A helyi védelmet érdemlő MSchlauch”-lak0telep részlete zatot nem kímélve óvja, védi a múlt századok építészeti örökségét, de közömbösen szemléli — s talán közre is működik benneI - a kortárs építészet alkotásainak a romlását, pusztulását. Nem tudom, a mi dolgunk-e eldönteni, mi érdemes és mi nem a műemlékvédelemre? A kortárs döntése mindenképpen elfogult, ezért a mi dolgunk a megőrzés lehet, hogy az utókor a maga letisztult tárgyilagosságával dönthesse el, mi érdemesíthető megtartásra. A pécsi konferencia másik igen jelentős vonása volt, hogy olyan időszakban keresett választ műemlékvédelmünk égető kérdéseire, amikor az anyagi erőforrások egyre szűkülnek, s amikor szembe kell nézni azérdekében tett vállalati (vagy egyéni) ráfordítások levonhatók lennének az adóalapból, mint ahogy sok ország adórendszerében is van". A gondolat mindenképpen megfontolandó, hiszen — gondolva a személyi tulajdonban lévő építészeti örökségre is —egy ilyen gesztus bizonyára ösztönző hatású lenne. A műemlékvédelem társadalmasításának természetesen egyéb módjai is vannak, s ezek megtalálásában, kiaknázásában a helyi szerveknek, közösségeknek van sok tennivalójuk. A tanácsok többsége ma — természetesen nincs szó a „műemlékes" városokról - tétlen szemlélője a műemlék- védelemnek még akkor is, ha rendelkezik valamivel, s az is „természetes”, hogy kevés delemről, mint új kategóriáról. Ez a 70-es években született gondolat nem igen vert még gyökeret, s ahol él, ott is a helyi rendezési tervekben rögzül. Az országos védelemnek határai vannak, ezért nem várható, hogy válogatás nélkül minden a listára kerüljön — „semmit sem védeni bűn, mindent védeni badarság" - intett Aczél György az említett bevezető előadásában —, tehát jól súlyozottan kell kiválasztani a védendő értékeket. És ami ezen kívül reked, azt dobjuk a szemétdombra? Ezek számára kell biztosítani a helyi védelmet, természetesen megtalálva az utat a fenntartáshoz, a fennmaradáshoz. A helyi védelemnek találkoznia kell a 20. századi emlékanyag védelmével. Hiszen ha igaz, amit korábE lhangzott egy gondolat: jó lenne kiiktatni a védelem szót a műemléki tevékenységből, eljutva egy olyan tudati szintre, hogy akár az OMF-et is meg lehessen szüntetni. De ez a gondolat nem nekünk, nem a mi korunknak szól. Hiszen a 10—20 évnyi közelmúltban gondosan, nagy anyagi és szellemi ráfordítással helyreállított, restaurált műemlékek a rendszeres karbantartás, gondos kezelés hiányában ismét végveszélybe kerülnek, hogy a szándékos kártételekről ne is beszéljünk. Ez utóbbi különben is rengeteget árt a műemlékeinknek. De vajon kellőképpen büntetjük-e a műemlékek szándékos rongálását? Természeti értékeinknek, védett növényeknek, állatoknak megvan az „áruk”, a környezet- védelmi hatóság eszerint büntetheti a károkozást. Egy több százéves épületben okozott kórt legalább olyan szigorral kellene büntetni, mint egy madártojás elrablását. A védelem kiiktatása tehát ma még ábránd, s ma inkább arról kell beszélni, hogy még nagyobb tömegeket állítsunk a műemlékvédelem ügye mellé, s hogy a nehéz gazdasági körülmények közepette is — amikor pedig az lehet az alapelv, hogy a költséges helyre- állítások helyett az állagbiztosításra törekedjünk — az eddigi, jobbára védekező műemlékvédelem offenzív tevékenységgé alakuljon ót, kihasználva a megváltozott társadalmi szemlélet adta lehetőségeket. Hársfai István HÉTVÉGE 1987. október 10., szombat