Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-10 / 279. szám
Kinek hiányzik a népművelő? imléksorok egy tanácskozásról BÉNYEI JÓZSEF Szeretni próbál Aki szeretni megtanult anélkül hogy visszaszeretnék hajnalban ébred s keresi virradatban a naplementét Az ének megcsomósodik mire a lélek elereszti Hozzátok alig érkezett menni szeretne menni menni Csillag közt keres kavicsot örül csörrenő békasónak Simogatássá bűvöli arcán a vas ostorcsapokat Markában aranysárga por és szórja szórja szórja szélbe Szeretni próbál s senki sincs aki viszontszeresse érte ZELEI MIKLÓS Budapest sokszor nem kapok én se levegőt és meg fog érkezni a pillanat amikor az ablakhoz nem érek már oda fölbukom és ott maradok kitárt karokkal mintha el akarnék szállni innen de akkor már idevaló leszek virágföldnek adjatok el hogy mindig az ablakban lehessek Makay Ida versei Megőszültek Fölsebeznek a fény pengéi. A hajnalokból vér csorog. Gyorsul az idő dobpergése. Az egek sötétzárkájában megőszültek a csillagok. Kopjafák Már minden rekviem fölöttem, mert Ítéletem hordja minden ág. Fölém ó érem hull, bronzlevél. Rozsdás vas im, a csillag s remény. És utamon a fák mind kopjafák. Bocz Beáta grafikája ■■■■■■■■■ Négynapos továbbképzést rendezett a baranyai népművelők számára a Megyei Művelődési Központ Tengelicen. A kies fekvésű oktatási központ „erdőbarát” finn stílusban épült előadótermében ott ült csaknem az összes művelődési ház vezetője, vezető munkatársa. Négy nap távol a munkahelytől? Nem hiányoztak valakinek? A kérdést maguk is föltették egymásnak. Ha nem is ebben a megfogalmazásban, de ugyanilyen végletesen és konkrétan. Hiónyzik-e valakinek manapság a népművelő? Ahogy végignéztem a társaságon — sok-sok kitűnő ember az asztaloknál — bizony, a vert sereg képét festették. De mondhatnám azt is, megannyi nyáiát vesztett pásztor rágta, ízlelgette a hallottakat, a „társadalmi változások művelődéspolitikai összefüggéseit”, a „qazdasáai-társadal- mi kibontakozás főbb szempontjaid és követelményeit", a „közművelődés esélyeit a reformfolyamatban”. Jómagam három előadást hallottam és hozzájutottam két további előadás írásos téziseihez. Ezek alapján próbálok most vázlatpontokat írni azokhoz a kérdésekhez, amelyek a főhivatású népművelőket, s az egyszerű kultúrafogyasztókat foglalkoztatják. Dr. Maróti Andor, az ELTE docense írja a következőket: „Kulturális életünk nem emberközpontú, sokkal inkább rendezvény- vagy értékközpontú: az elsőben maga a program számít és mellékes marad a tartalma, a hatása, a másodikban már a tartalom válik uralkodóvá, miközben maga alá rendeli a műveltségszintek alakításának problematikáját. Abban a hiedelemben él, hogy ez lényegében figyelmen kívül hagyható: az értékes művészet átadása, a lényeges tudományos ismeretek terjesztése s a fontos politikai tudnivalók egyszerű közlése automatikusan formálja az embert, aki közönsége ezeknek az alkalmaknak." (A megtörtént vele. Soha nem érni magát az előbbi hangulatba, most félig hajósinas volt, félig az a kisfiú, aki ezen a napon nem ment iskolába. Ettől visszatért valami a reggeli szorongásból, amikor másik buszra szállt véletlenül a szokásos helyett, és az elvitte egészen más irányba. Néha előfordult, hogy ilyesmi megtörtént vele. Soha nem értette, hogyan is kezdődött, miért zavarodott össze minden hirtelen? Mint ezen a borús május végi reggelen, amikor kiszaladt a kapun, hogy ne késsé le a buszt, amely az iskola felé vitte volna. Anyja megcsókolta búcsúzóul, megígér- tette vele, hogy rendesen viselkedik az iskolában, és. ő igyekezett a buszmegállóhoz, hogy elérje a buszt. Addig minden úgy volt, mint más reggeleken. Akkor kezdődött el ez az egész, amikor az orra előtt ment el a busz, pedig alig pár lépésnyire volt csak már a megállótól. Futott pár lépést, de hiába, az ajtók becsukódtak. Még akkor elindulhatott volna gyalog is, de úgy emlékezett, hogy tíz perc múlva jön egy másik is, amelyik arrafelé megy. Ha megvárja, igénykeltés problémái c. tanulmányból.) Maróti Andor érthetetlennek tartja, hogy „ez a rendkívül felületes és tudományosan sehogyan sem igazolható elképzelés „miért él olyan erősen értelmiségünk tudatában. Minden bizonnyal azért — s erre a szerző a későbbiekben maga is utal — mert a köz- művelődés módszertani hátterét az utóbbi négy évtizedben a terjesztő, szétosztó tevékenység jellemezte. E szemlélet szerint a népművelőnek a (felülről jövő) kultúra terjesztése a leqfontosabb feladata, függetlenül attól, milyen az adott közösséq befogadószintje és érdeklődési köre. Ez utóbbi — mármint az érdeklődési kör és az igény említése - azt a látszatot keltheti, mintha Maróti Andor, sok mai műsorszervezőhöz hasonlóan, a kritikótlan az iaényki- eléaitést tekintené a közművelődési szakemberek elsődleges feladatának. Tehát amolyan „panem et circenses” alapon jöjjön a hakni, a videódiszkó a giccsparádé . . . Szó sincs erről. Maróti a fejlesztő típusú népművelődés mellett teszi le voksát, amelynek lényege eqy folyamat, „a napi élet problémáit, konfliktusait a tapasztalatok alapján elemző, vizsgáló együttműködés”. Végiaolvasván e sort, minden szavára hangsúlyt tehetünk. Az előadó szerint a népművelőnek az a feladata, hoqy kezdeményezze azonos érdekű és hasonló érdeklődésű emberek társulásait, a problémáik tudotosításával indítsa el közöttük a kommunikációt. Megbeszéléseik eredményességének érdekében hozza össze őket a választott tárgy szakértőivel, ajánljon számukra egyéb művelődési alkalmakat. Maróti Andornak az a véleménye, hogy az ilyen indíttatású társas együttlét során az emberek kulturális érdeklődése egyre tágul, s így „fájdalom- mentesen" elérhető az a cél, még mindig előbb odaér, mintha gyalogol. És így várt. De már valami megváltozott. Amint a dolgok kizökkentek a természetes, megszokott rendjükből, már megzavarodott kicsit. Várt. Úgy érezte, több idő is eltelt, mint tíz perc, és aggódni kezdett, hogy talán mégis el kellett volna indulnia gyalog, amikor egészen váratlanul lefékezett egy busz a megállónál. Hirtelen meglepetésében mór nem volt arra ideje, hogy elolvassa, mi van az első ablaka fölé írva, csak felszállt gyorsan, hogy legalább ez ne hagyja itt. Mert olyan is volt az egész, mintha ez a busz egyenesen őérte állt volna meg, hiszen leszálló sem volt. Bent idegen arcok, nem azok, akiket a reggeli járaton megszokott. Rápillantottak, aztán másfelé néztek közömbösen, mint az emberek szokták a buszokon. Az ajtónál kapaszkodott, és későn vette észre, hogy ez a busz nem is arra megy, amerre kellene. Az első kanyarodónál lefordult, és robogott egészen más irányba, mint amerre az iskola volt. Valami távolsági busz lehetett, amelyik talán csak véletlenül állt meg itt. Megnyomta a gombot az amelyet a közművelődésben mindmáig hiába próbáltunk megvalósítani: az öntevékenység, a kultúra iránti nyitottság. Egy kis rosszmájúsággal azt mondhatnánk, hogy az elmélet embere fél évszázad után fölfedezte a spanyolviaszt. Hiszen gondoljunk csak a régi munkásotthonokra, iparos és gazdakörökre, legényegyletekre. Valamennyi a fentebb vázolt elvek szerint szerveződött: azonos érdek, hasonló érdeklődés. Hogyan lehet, hogy a ma érdektelennek és a közéleti-kulturális kérdések iránt érzéketlennek tartott falusi lakosság felmenői ágán tíz- és százezrek rangnak, megtiszteltetésnek érezték, ha beléphettek a polgári olvasókörbe, s ha ott netán tisztséget viseltek (pénztáros, könyvtáros), az már eufóriás érzést váltott ki belőlük? Mi történt közben, hogy ezek a nemes hagyományok olyannyira veszendőbe mentek, hogy újra fel kell fedezni őket? Szinte már hallom az ellenvetést: ne tessék visszasírni a múltat. Tíz- és százezrek kenyérhez sem jutottak, nemhogy olvasmányhoz. Igaz, de a múltunktól tanulni nem szégyen. A rosszat nem szabad megismételni, a jót viszont kötelességünk átmenteni. Egy élőben hallott előadás a bizonyítékom rá, mennyire kötelességünk. Az egyik délelőtt dr. Káposztás Ferenc, a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének ügyvezető igazgatója tartott előadást, a Demográfia és művelődés címmel. Nem tett mást, mint adatokat közölt, ábrákat vetített. Szakszerűen, felkészülten, mentesen mindenféle handaban- dázástól. A tények beszéltek. A mai Magyarországon a csecsemőhalandóság elérte a 20 ezreléket, szemben a 12 ezrelékes nemzetközi átlaggal. Drasztikusan nőtt a középkorú férfiak halandósága is, a férfiak várható élettartama pedig (65,6 év) a harminc esztendővel ezelőtti szintre ajtó fölött, és aggodalmasan figyelte, hogyan szalad az út a kerekek alatt egyre távolabb az iskolától. Minél későbben áll meg, annál többet kell majd visszafelé gyalogolnia. Kétségbeesetten állt, szerette volna valahogy rákényszeríteni az akaratát a járműre, hogy álljon meg már, de szólni nem mert senkinek. Végre egy vadidegen megállónál fékezett, olyan helyen, ahol házak sem voltak már a közelben, csak szántóföldek. Egy üvegezett kis buszmegálló, hasonló ahhoz, amelyikből felszállt, méqis any- nyira különbözött tőle, mert ez nem az volt. És nem ott. És akkor ott állt az iskolatáskájával a kezében, anyja reggeli csókjával az arcán, mégis olyan nagyon elhagyatottan és olyan zavarban. Hogy történhetett meg ez? Hiszen hosszabb utakra is elment már sokszor egyedül, mégsem fordult elő ilyen, és most egy ugyanolyan szürke hétköznapon, mint a többi, váratlanul itt áll, messze az otthonától, az iskolától. Az út kanyarulatát levágva futni kezdett a szántóföldön visszafelé. Azt gondolta, még esett vissza. 1980 óta folyamatosan csökken a népesség, s ez a tendencia legalább két évtizedig nem fog változni. Tartósan csökken az átlagos családnagyság, az öngyilkosságok, a válások, az alkoholisták és kábítószer-élvezők száma pedig egyre növekszik. De hiszen évtizede ismert adatok ezek... 1981-ben az MSZMP Politikai Bizottsága foglalt' állást a népesedéspolitikáról. Három évvel később megszületett a kormányprogram is. Végrehajtásának ma sokkal kedvezőtlenebbek a feltételei, mint akár csak egy évvel ezelőtt. Szükség van minden erőre, a népművelőkére is, hogy sikerüljön fölrázni a nemzetet a kétségtelenül érződő apátiából. A tengelici tanfolyamra így került demográfus, jóllehet szakterülete kissé távol esik a hagyományos értelemben vett közművelődéstől. De ha Maróti Andor fentebb idézett tanulmányára gondolunk, nagyon is helyeselhetjük, hoqy Bokor Béláék olyan előadót hívtak meg, aki hivatásánál fogva a társadalom pulzusán tartja a kezét. A demográfiai adatok hű kifejezői egy nép életerejének, jövőlátásának. Az alapoknál kell újrakezdeni a politizálást, a „népművelést" is. Az emberek, a polgárok nélkül nem megy. Immár hosszú évek tapasztalatai bizonyítják ezt. A hatalom gyakorlása, az irányítás, a nevelés, az igények kielégítése, a tájékoztatás és a tájékozódás kölcsönös, egymásra épülő folyamat. Csak a balga ember kezdi felülről épiteni a házát. A hasznos módszertani tanácsokon felül ez volt a tengelici továbbképzés legfőbb útravalója. 5 ha az itt elhangzottakból akár egy töredék is megvalósul a közeljövőben, mór nemcsak az irányító apparátus vezetőjének tűnik majd fel, hogy hiányzik a faluból, a népművelő. Havasi János elér talán gyalog az iskolába. De mire visszaért az útra, ahonnan felszállt, kibújt a felhők közül a nap, és nem tudta, hány óra lehet. Tudta, hogy anyu otthon van, szabadnapos volt, ilyenkor szokott elvégezni minden munkát, amire máskor nem jutott ideje. Anyu volt az egyetlen biztos pont, ahová mehetett, ahol nem kap szidást, ő volt az, aki megtudja mondani, hogyan történhetett meg ez vele, és hogy most mit csináljon? Ö volt az egyetlen a földön, aki belelátott, aki letörölhette volna a könnyet az arcáról, mely a futástól és az aggodalomtól csordult ki a szeméből. A vizes fűben teljesen átázott a cipője és a nadrágszára, mire hazaért. Anyu meglepetten nyitotta ki az ajtót, s kiült a szomorúság az arcára, amikor sírva elmesélte, hogy mi történt. Megnézte az óráját, kilencet mutatott. Legjobb esetben is csak fél tízre érhetett volna be az iskolába. És akkor mivel magyarázzák meg, hogy ennyire elkésett? írjon egy papírt, hogy elnézést kérek, a fiamnak eleredt az orravére? Vagy elnézést kérek, családi problémák miatt fiam ma késik az iskolából? S miért kellene hazudni? De elhiszik-e az igazságot? Akkor már didergett a szorongástól, és az anyja befű- tött a szobájába.- Vedd le ezeket a vizes holmikat, melegedj meg! — mondta. — Majd valamit kitalálunk. Ma jön az osztályfőnök családlátogatásra, elmondjuk neki az igazat. S megint az történt, ami mindig, ha valami nem sikerült, vagy olyan furcsa dolog történt vele, amit nem akart előre és nem is értett: megnyugodott. Mint, amikor régen, még kiskorában, anyja a karjába emelte, és magához szorította. így nem érhette semmi baj. A szoba kellemesen bemelegedett, ő elővette a rajzfüzetét, és rajzolt egy olyan képet, amelyiken nyár volt. Zöldek voltak a fák, és sütött a nap, virágok nyíltak a fű között. Mire befejezte, észrevette, hogy a nap tényleg kisütött egészen, és lehet, hogy kinn a kertben melegebb van, mint bent. És nem is kellene talán fűteni. Anyu a konyhában szorgoskodott, nem szólt, amikor látta, hogy ő kisétál a kertbe. Alit ott kicsit a napon, aztán felmászott a diófára, és azóta azt képzelte, hajón ül, amely az örök nyár szigetére viszi. Most, hogy ebédelni hívták, már nem sikerült újra igazán elképzelni a hajót és a tengert. A fa ága hajladozott kicsit a szélben, ha behunyta a szemét, még mindig érezte az órbóckosarat maga körül. Még látta a halványan a partot, ahol pálmafák levelét simogatta gyengéden a szél, és megcsillant a napfény a part menti hullámokon. De már zavarta, hogy az ebéd említésére éhséget érez, hogy anyja nem tudja, hol lehet, mert az előbb nem válaszolt neki, amikor hívta. És ült a fán, amelyik már csak félig volt hajó, tudta, hogy hiába vár, nem ér el a földre, ahol soha nem ér véget a nyár. Tudta, hogy anyu újra kijön majd nemsokára, és szólongatni kezdi, de nem volt biztos benne, hogy le mer menni még egyszer innen. Oda, hol mindent meg kell magyarázni, ami nem úgy történt, ahogyan kellett volna. Oda, ahol hiába is magyarázza, anyun kívül senki nem érti meg. 1987. október 10., szombat HÉTVÉGEQ
