Dunántúli Napló, 1987. október (44. évfolyam, 270-300. szám)
1987-10-31 / 300. szám
Shakespeare: A velencei kalmár c. színműve a Pécsi Nemzeti Színházban A Velencét jelző színpadtér fényárban úszik. (Díszlet: Ke- rényi József, m. v.). Süt a nap. Antonio, a gazdag fiatal nemesúr, a velencei kalmár mégis - maga se tudja miért - szomorú. Lassanként mi is ... Csak mi tudjuk az okát. •Se Nézzük, hallgatjuk a két jóbarát, Salerio és Salanio szertelen, gondűző „vidámkodá- sát”, majd, hogy újabb társak is érkeznek (Bassanio, Lorenzo, Gratiano) a folyamat beteljesül. Elönti a színpadot egy olyan méretű hangdinamikai áradat, amelynek decibeljei már igencsak túllépik a színpadi harsányság fogalomkörét, hanghatárait. (Mozgásuk is ennek megfelelő.) . Ami még mindig nem lenne baj, ha a kulisszahasogatás valamilyen konkrét cél szolgálatában állna a drámai folyamat elindításában. Végtére is huszonéves fiatalokról van szó. Jól árnyalt, itt-ott finoman stilizált „szerelésükben” — Fekete Mária m. v. kitűnő tervei szerint — emlékeztetnek mai kortársaikra. Már azokra, akik jó módúak, felelőtlenek, szórják a pénzt, és harsányan, de nem mindig érthetően kommunikálnak. Ettől még a produkció előnyére is szolgálhatnának. Igen ám, de az effajta „harsányság" már eltorzítja a pontos artikulációt, a színpadi beszédet; a shakespeare-i szavak érthetőségét (Vas István szép, veretes fordításában). Gátolja a belülről fakadó egyénítést, a karakterformálást; fölerősíti a beszédhibákat. A színészek gyakran hadarnak is, mint például a Saleriot megszemélyesítő fiatal színművész, aki tudna szépen, tagoltan is szólni, mint a IV. felvonásban, amikor a páduai hírnököt bejelenti. Nerissát pedig (Jónás Judit) a II. felvonás zárósorában már csak magánhangzóiban „értjük” (legalábbis a premieren). Az V. felvonás hiszteroid kettősében viszont már úgy se . . . A klasszikus szöveg sokszor csak mondattöredékekben, szófoszlányokban jut el a nézőtérre. Ha eljut. Mindezt azért kényszerültem ennyire részletezni, mivel Szőke István vendégrendezésében ez a jelenség a játékstílus szerves része. Tehát rendezői hiba, amely nem használ a középpontban álló problémavilág drámai kibontakozásának sem. * A gazdag és léha Velencében szigorú törvények védik a város állami és társadalmi presztízsét. Kegyetlen világ ez, ahol kereskedni „sikk" nemesembernek is, de kölcsön után kamatot szedni megvetendő dolog. Ezért a hitelügyleteket az idegenek, köztük zsidó uzsorások bonyolítják le. Ilyen Shakespeare Velence-képe a dráma alaphelyzetében, amellyel tudjuk, egyértelműen az angliai viszonyokra gondol. Ebben a Velencében a címszerep hőse, Antonio, hogy barátja, Bassanio lánykérését elősegítse, pillanatnyi helyzetében pénzt kér a sokszor megalázott zsidó pénzembertől, Shylocktól, aki hajlandó is adni. Egy „tréfás" föltétellel: ha Antonio nem fizet időben, akkor kivághasson testéből egy font (kb. 45 dkg) húst ott, ahol neki jólesik .. . Antonio valóban fizetésképtelenné válik, és ez Velence törvényei szerint csaknem az életébe kerül. Ez a cselekmény fő vonulatának a csúcspontja, ahol - egyébként eredetileg vígjátékinak szánt fordulattal — Bassanio ifjú hitvese, a szép és csillogó szellemű Portia egy padovai jogtudor köntösében „megoldja" a drámai helyzetet. A zsidó megszégyenül és elveszti mindenét. Koltai Róbert Shylock szerepében. A háttérben: Újlaki László, Oláh Zsuzsa és Görög László. Fotó: Kálmándy Ferenc A velencei Shylock E témavázlatból is érezhető, miért nem iátszották ezt a darabot nálunk több, mint 40 évig, 1986-ig. Különböző korokban más-más hangsúlyt kapott Shylock alakja; a történelem ezúttal is jó néhányszor „átírta” a művet. S bizony — ennyi idő után különösképp — alaposan feladja a leckét ma is a rendezőnek. A darab ugyanis hemzseg a (szándékolt) ellentmondásoktól, a nyitva hagyott kérdésektől. Akár jogi, akár etikai oldalról közelítünk fő konfliktusához, sok tekintetben a nézőnek kell a fölvetődő kérdésekre válaszolnia, önmagában. Ebben a rendező (s maga az előadás) segíthet. Azzal, hogy megkísérli a jelen kor, a mai ember számára értelmezve föltárni a shakespeare-i mondandó lényegét — ahogyan ő látja. S nem tagadom, számomra rokonszenves Szőke Istvánnak ez a törekvése — egy bizonyos pontig. Azért tetszik, mert Shy- lockot elsősorban mint idegent állítja a középpontba, akit környezete kivet, mert idegen, mert zsidó; mert másképp él, más hit, más eszmék, szokások szerint. És mert élni akar a másság, a másképpen gondolkodás állampolgári jogával. Shylock ezért gyűlölt, kitaszított és emberi méltóságában megalázott idegen kisebbségi, aki ugyanakkor, Szőke koncepciója szerint, bizonyos pillanatokban — önérzete, önbecsülése jussán — képes emberileg, erkölcsileg fölébe magasodni kigúnyolóinak. * Koltai Róbert (m. v.) szerepformálásában megbízható társra lelt a rendező. Külsejében, magatartásában nincs szinte semmi „zsidós", viszont első pillanatától fokozatosan, átgondoltan és tudatosan építi fel e bonyolult drámai hős jellemét. Jól érzékeltetve, milyen konkrét és milyen elképzelhető lelki traumák előzték meg, tehát mi minden motiválta szembenállását a gyűlöletig, majd az izzó bosszúvágyig. Nem leplezve és nem kozmetikázva (vagyis a szövegből nem kihúzva) miért gyűlöli eleve maga is a keresztényeket. Mintegy érzékeltetve, hogy ez egy több ezer éves „ügy", amit aligha „ő" kezdett el ... Shylock alakja túlnő önmagán, szimbólikussá válik Koltai szerepfelfogásában. Letiport- sága, dühe, meghasonlottsága, emberi szenvedéseinek ábrázolása megrendítő erejű. Nyüszítő sírása — lánya szökése után — amikor dukátot jajgat, óm érezzük, nem az aranyait, de teljes életét siratja, amely valahol ott, akkor ért véget benne. Magányossá lett és tragikus alakját az extázisig, a gyilkolás tomboló szándékáig űzi a gyűlölet, amikor már nem tudunk azonosulni vele. Ámde megnyugtató érzésünk sincs, amikor (egyébként gyilkossági kísérlet miatt) teljes vagyonelkobzásra és kikeresztel kedésre ítélve elhagyja a színpadot. Emelt fővel... Tudjuk, a halálba indul. Ez az ember nem képes marrano („állítólag titokban zsidó") módjára élni, mint megannyi sorstársa száz évvel azelőtt Spanyolhonban, az inkvizíció üldözésekor. Atmoszférateremtő pillanatok ezek, ilyenkor igazi feszültséget érezhetünk. A nézőtéren is .. . Ellentétben a zárójelenettel. Karneváli hangulatú tánckép kavarog előttünk, az ifjúság felhőtlen örömével. A zene (Papp Zoltán), a koreográfia (Tóth Sándor) és maga a tánc önmagában véve kitűnő. Kár, hogy nem illeszkedik szervesen a cselekményhez, a dráma egészéhez. Amolyan: Végszó! És! Tánc. „Finálé” . . . Majd egy élőkép: középütt Shylock, oldalt a fiatalok sorfala. Shylock ellépked előttük és összerogy. A velencei fiatalok pedig, akik megcsúfolták, leköpték, megcsalták és meglopták — most kegyeletes főhajtással adóznak előtte . . . Kinek szól ez? Az apának? A zsidónak? A halottnak? . .. „Megjavultak" volna? És mitől? ... A kép üres, teátrális, átgondolatlan - ebben a formában. Az Isten érti, micsoda emberek vannak! .. . Ide ülnek mellém, pedig van üres asztal bőven. Cseppet sem ittak még, most indulnak neki a szombat estének. Bemutatkoznak. Az idősebb kétszer is megszorítja a kezem, aztán átint a társának: — Szólj már, fiam, a pincérnek! A pincér, hm, tizenhét éves, ha van. A füle mögé szúrt ceruza hosszabb tán, mint az egész gyerek. Odaáll az öreg elé, s tisztelettudóan a térítőt szemléli. — Jani, rendelj valamit! — sürgeti ő a fiatalabbat, s a pincérfiú illedelmesen azonnal a másik vendég elé áll. — Fél litert, Józsi bátyám, jó? Sopronit. A Portia-cselekményvonal, a szerelmi szál főhősnője: Oláh Zsuzsa. Kedves, szép, megnyerő; alakítása színes, közvetlen és belülről fakad. Mindaddig, amíg talárban, bíróként meg nem jelenik. Mert akkor átveszi a „velenceiek" zajos „fennen stil"-jét, s a figura árnyalataival ő is jócskán adós marad. (Ellentétben írnokával. Nerissa itt, nadrágos szerepében jobb, szövegmondása is érthetőbb). Egyetlen pillanatában viszont Oláh itt is remekelt: amikor Antonio nagylelkűen lemond Shylock vagyonrészéről, így életét megkíméli, Portia - kiesve pártatlan szerepéből — sistergő gyűlölettel sziszegi: ,,örülsz ennek, zsidó?!..." A többiek közül egy-két mellékalakot tudok kiemelni. A velencei aranyifjakról szóltam. Szalma Tamás m. v. (Antonio) és Gergely Róbert (Bassanio) talán egy-egy pillanatukkal jelezték színészi képességüket; Újlaki László (Dózse), Németh János (Salanio), Görög László (Salerio), Csernák Árpád (Gratiano), Ujváry Zoltán (Lorenzo), Faludy László (Ty bal; öreg Gobbo) beleolvadnak a nagy ricsajos masszába, az önálló személyiségjegyek halovány „pirkadata" nélkül . .. Matoricz József (Aragónia hercege) egyetlen villanásában is emlékezetes. Pálfai Péter (Gobbo) a szereplehetőségek, Füsti Molnár Éva (Jessica) színészi alkata révén tudott valamilyen egyéni színt kölcsönözni szerepének. Wallinger Endre — Várj! — húzza vissza Jani a pincérkabátot. — Kocsonya van? Józsi bácsi int a barátjának: — Tudod, hogyan szeretem! Ügy kérd. A pincérfiú füle rándul egyet, s megbillen a ceruza. Mert mit izenget ez? Nem tud egyenesen hozzá beszélni?! — Ne zsírosat! — parancsolja a vendég, a fiatalabbik. — Figyelsz? Jó! szórd be paprikával. Na, eredj már! A pincér lecsapkodja a térítőt, elsiet a tálcával, egy perc, s máris hozza a bort szódával. — Jön a kocsonya is, azonnal I Már odébb is állna, de a vendég utánaszól: Kende Sándor Barátság Apáti Miklós Farkasréti • strófák — Költő — halottak napjára — Egyidejűleg pusztul a test, s amiben hitt ama lélek, csigaháztalan éltél, de így is jó lehetnél még menedéknek. II. Elsietett gyöngybetűiddel írhattad volna még, amit diktál Isten az ember pirosló fülébe dús levegőn, kinn a csodakútnál. Mosolyos arccal hitegettél: nem reményteli s nem is reményes az, amit hiszünk, hittelenül, semmilyen csillag se örökkön fényes. IV. Nem vagy magad, míg el nem temetünk, vörösbort koccintunk össze, mi néhány hiv, de hig maradék, kiömlünk mi is melléd a földre. V. Strófák a sírra — az élők holt virága, nincsen képem a képes beszédhez, áll-e vigyázzban a század? vagy mindent megért, de semmit sem érez? Hárs Ernő Árpád házi Erzsébet November van, a köd mind vastagabb, fényévekre távolodott a jóság, de Türingia vad érdéin át, mint visszafordult kalandor nyilak, szivén találnak mindmáig a rózsák. Egy vár, melyet az irgalom kinőtt, s egy kötény, melyben elfért a világ: madárdal gyermekasszony, alkonyi csillag úrnő, mily példává gyúlt kettejük között egyszerű, jámbor filozófiád! S ha' tenger is sebek nyomora, s millió halszáj tátog éhesen a közöny jégzöld üvege alól, te úgy éltél, hogy égő szálka légy, mely áthasitva múlton, jelenen, minden hamis törvény alá hatol. — Te! Ahogyan n\ondtam! — Éppen paprikázzák! Jani most már kényelmesebben helyezkedik el. — Erős lesz, Józsi bátyám, megmondtam neki. Rendben van? Az öreg a zsebében turkál. Észreveszi a másik, mert a szeme mindig rajta: — Elég az, maradjon csak békén — nyugtatja. — Rendes asszony — magyarázza Józsi bácsi nekem. — Adott egy százast. Amint mondtuk, mindjárt adta, hogy szórakozzunk érte. — Kifutja. — Tölts mór. — Először tisztán! Mindig együtt járnak, mun-i kába, meccsre, sörözőbe. Húsz év a különbség köztük legalább. Jani is megvan harminc, de a pénzt mind odaadja egy morékban a Józsi bácsi feleségének, ahogy az öreg. Aztán együtt kapnak cigarettára és borra is. Jani rendel, azt ő érti jobban. Pedig Józsi bácsinak a zsebében a pénz. Hát így barátok ők. Miért? — a pincér nem tudja. ... ötvenháromban kezdődött ez, vagy már ötvenkettő- 'ben? — A kocsma a főúton, ahol találkoztak, megszűnt azóta. Egymás képe fölött kiabáltak az emberek a féldeciért, annyian szorultak a pult elé. Ez a jabranc akkora szájjal lármázott, hogy megsokal- ta egy öregebb, szólt is valamit, olyant, hogy hirtelen piros lett ennek a homloka, s fölkapta a kezét. — Azt próbáld! — hallotta, s úgy oldalbanyomták menten, hogy a karja -mozdulatlanul a magasba maradt. Itt is, amott is felböffent rá a nevetés. Erre aztán mégiscsak mutatni kellett valamit, s jobbra-balra rándulva kifordult a körből, a viharkabát szinte harsogott: — Azt vágom, aki ... — Nagy a pofád, haver! — Fét litert! — erősködött. — Az elsőt, aki belép! — ugratták. — Áll a fél liter?! Hosszú, gyanútlan alak nyitott be, sapkát se hordott. Akkora pofont kapott, hogy a szemüveg szára a füléhez ragadt. HÉTVÉGE 1987. október 31., szombat
