Dunántúli Napló, 1987. szeptember (44. évfolyam, 240-269. szám)
1987-09-26 / 265. szám
PőBcolitz István Itthon* Szentgotthárd határában egy majorban civilbe vágtuk magunkat. Katonagúnyánk bőven volt, szívesen cseréltek a parasztok; bakancs, bekecs, hosszúgatya: még válogathattak is. Mi meg úgy kivakaróztunk a komiszruhából, akár egy kisebb színtársulat. Nekem pl. egy csíkos szürkefekete pantalló jutott, amilyet odahaza „érettségi-nadrág”- nak neveznek; atlétatrikó is tartozott hozzá, meg egy rozsdás vasvilla. Ez utóbbi szerszám azért kellett, mert az Engelhartszellnél hozzánU csatlakozó géhások-birtokolta kocsival s a két lovacskával besoroltunk egy jól megrakott szénásszekér mögé, mintha mi is a szekérhez tartoznánk, atyafiságos alapon. Egy szembe jövő legénykével kezdtem tárgyalni, hol lehetne legbiztosabban átsurranni a határon. Gyakorlati ember volt az illető, szo- fort azt kérdezte, mit tudnánk adni. Ajánlottam a maradék kincstári holmit. Must- rálgatta a lovakat, de mondtam, a két pejkót haza akarjuk vinni. Csaknem végére jutottunk az egyezkedésnek, ráadásul még kierőszakolt egy újabb pór bakancsot, azzal, hogy: „Nézze, uram, ez nem olyan egyszerű dolog . . . nagy rec- kir . . ." Ekkor megállt mellettünk három kerékpáros férfiú, polgári ruhásán; egyiknek revolvere is volt, a két másika nak csak karszalagja. Ha nem mondja is a revolveres, hogy solizei, könnyen kitaláltuk volna, hogy a polgári rendfenntartással hozott bennünket össze a szerencse. A fegyveres tüstént oldalamba nyomta revolverét, mögém lökdöste libasorba a többieket, majd kocsistól-lovastól bekísérte stábunkat az orosz pa ra ncsnokság ra. Na most aztán mi lesz?! Hátra-hátrafordultam, mi a csudát akarnak tőlünk, nem vagyunk csempészek, csak elárvult hadifoglyok, kik haza szeretnének evickélni valahogy. De a marcona pasas egyre kiabált: Still sein! Vorwärts! Imre Károly odasúgta: Tanétóur, ez az út igényest Szibériába vezet. . . Vagy kétméteres orosz katona áll a parancsnoki ház kapujában. Nézem a rangjelzését: hadnagy. Lityinant. Odaállít bennünket a falhoz. Kéz a tarkón, előírásosan. A revolveres osztrák tolmácsol. — Fegyver? — Nincs! — felelem azonnal és határozottan. — És a többieknél? Elönt a verejték. Ha valamelyiknél egy vacak revolvert találnak, kinyírják az egész bandát. . . Odasziszegem a gyülekezetemnek: Ki-ki mond ja meg, mert ha a motozásnál akár egy bajonettet is találnak, hát Isten irgalmaz- zon neki! Nekünk! Az éle tünkről van szó! — Mindenki nemmel felel. Az orosz sürget. — Egyik bajtársamnál sincs semmiféle fegyver — jelentem. A biztonság kedvéért azért összekurkálják a kocsit. Előkerül két legénységi is; komát kibontogatják a zsákokat; összes pekvancunkat ki- burogáljók a házfal tövébe. A dobozféleségeket kifeszegetik, gönceinket szétrázzák. Eldöbbenek, mikor a borotvám tokját a lityinant kezébe veszi... Ha a borotvakés fegyvernek számít. . . Meghát a jegygyűrűm is a tokban van . . . (Jobb az ilyesmit eltüntetni.) A tok könnyen nyílik, a gyűrűm kigurul, neszeneked, ezek visznek, amit érnek, pláne, ha arany . . . igaz, háborús arany, csakhót az emlék... Int a lityinant: vegyem föl a gyűrűt, mutatja, húzzam az ujjamra: ott van a helye. És egy nagyon szépcsengésű szót mond: zsena. Van-e zsena? A tolmács közvetítésére örömmel bólintok. Beretvakésem senkit se érdekelt; hálisten, fegyvert nem találtak a rusz- kik. Mégse vittem el szárazon: a szálfatermetű parancsnok nem engedte, hogy köpenye-, met visszagyömöszöljem a zsákba. Értetlenül néztem rá, de nem merészeltem szólni. Mit akarhat vele? Jó minőségű az anyag? Legföljebb zubbonynak alakíttathatja át, mert így az ülepéig se ér; bele se tud bújni, annyira szűk neki. Vagy a karpaszományról őzt hiszi, valami cafrangom is lehet? Mindegy: az agyusztált köpeny nem kerül vissza botcsinálta gardróbomba .. . Végigpörgeti vastag pepita-irkámat: összes költeményeim kéziratos gyűjteményét. — Versek — mondom. A lityinant bólint. A tolmács — nem tudom miért — Ta- gebuch-ot fordít. Mond még valamit a parancsnok, jóízűen nevet is rajta, de az osztrák koma a fordítós helyett siettet bennünket. Hát ennek meg miért olyan sürgős a mi dolgunk? Kiderült, mór a lakásán, hogy a sógorok rendőrsége, a polgári is, foglalkozik csempészettel. Nem az esetleges fegyverrejtegetés miatt gyanakodtak, hanem a lovaink iránt érdeklődtek: miféle szerzemény? Csakhogy a lovakról szabályos papírosa volt Murczik Márton exhadi- fogolynak. Újdonsült házigazdánk, a polgári rendész, három pár bakancsért, két bekecsért, meg két összemarék kockacukorért (hogy a betyár Csin- csák, a géhás, honnan a nyavalyából kaparta elő a cukrot!?) vasárnapra virradóra egy tekergős hegyi dűlőúton átkísért bennünket a határon. A szembeni templomtoronyra mutatott: Rápáfüszés. — Ahá — igazítom ki — Rábafüzes! Na és a lityinant mit mondott, min derült, mielőtt intett, hogy indulhatunk? — Ászt mondtád, reméli, töb ijent márháskodast meg- nem csinyójjátok I — Milyen marháskodást? — Miijen, miijen! Edj ojan. . . Blitzkrieg .. . És elköszönt. Az „angenehme Reise" nagyon sután fordult ki a száján. — Idáig megvónánk — összegez Imre Károly. —j Megszabadulni megszabadultunk, de még föl is kőne szabadulni. Ki-ki ügyeljen magára, nehogy útközben bevágják egy menetoszlopba . .. A többit máj megláttyuk . . . — Gyi, te, — vág a lovak közé Murczik Márton, olyan magabiztosan, mintha megnyerte volna a háborút. Még énekel is: — Szétrúgom a töködet, mint a tik a töreket... Komorabbra fordul a gondolat: ez lesz a legnehezebb útszakasz, immár itthon — az otthonig. * Részlet az író készülő önéletrajzi írásából Egy szuperkoncert terve? Egy vitrinben Guido D’Arezzo bronzszobra emlékeztet a Pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetem Női Kamarakórusának tavalyi sikerére a 34. Arezzói Nemzetközi Kórusversenyen. S a folytatás: idén nyáron a kórus vezetőjét, Jobbágy Valér karnagyát meghívták a nemzetközi zsűribe. A Pécsett élő muzsikus számára hosszú út vezetett a megtisztelő meghívóig. — Kisiskolás koromban zongorát és klarinétot tanultam — kezdi a beszélgetést Jobbágy Valér. - Mindkét hangszer „végigkísérte” a diákéveimet. A Pécsi Művészeti Gimnázium elvégzése után a Budapesti Zeneakadémián 1965 és 1970 között karvezetést tanultam, majd két évvel később klarinétból is diplomáztam. — Mire emlékszik vissza a legszívesebben zeneakadémista éveiből? — Mindenekelőtt arra, hogy Párkai István tanár úr, akinek növendéke voltam, rendkívül járatos és tájékozott volt a modem kórusirodalomban is. Jómagam hét évig énekeltem az általa irányított Liszt Ferenc Kamarakórusban. Ez az együt-. tes a legmodernebb darabok bemutatására volt hivatott. Mondhatom, igazi műhelymunka folyt itt a kortárs zeneszerzők kórusműveiből. Jobbágy Valér a pályakezdő debreceni évek utón visszatért Pécsre, és 1976 óta tanit a JPTE Tanárképző Kar ének-zene tanszékén. Két kórust vezet: az egyetem női kamarakórusát és (1981 óta) a Szekszárdi Madrigál-kórust. így élete ma már a két város között oszlik meg. Mindkét együttese számos hazai és külföldi pódiumon aratott sikert és elismerést. Nem véletlen tehát, hogy az idén augusztus 25. és 30. között Gulyás György mellett ő volt a másik magyar zsűritag Arezzóban.- Melyik kategóriában zsűrizett? — A reneszánsz-polifonia és a reneszánsz-madrigál versenyben. A több mint húsztagú nemzetközi zsűri összetétele állandóan változott, cserélődött. Valamennyi kategóriában hétdijat is elnyerte, s a Budapesti Jubilate Gyermekkar (ifj. Sap- szon Ferenc vezetésével) egy 2. és egy 3. díjjal tért haza. A ■versenyen szimpatikusnak tartom, hogy Arezzóban a régi zenét kategorizálják. Gondolok itt elsősorban a gregorián és a reneszánsz művekre, s mind jobban a kis létszámú kamaraelőadást helyezik előtérbe. Ami Arezzo nemzetközi rangját illeti, hadd említsem meg, hogy idén először meghívták a nagy európai kórusversenyek rendezőit. Olyan szuperversenyt szándékoznak ugyanis létrehozni, amely az előző évben a különböző helyeken (Várna, Spittal, Debrecen, Go- rizia stb.) nagydíjat nyert kórusok versenye lenne. Arezzo városa megkísérli a többi város rendezvényeit koordinálni, s egy valóban eddig egyedülálló szuperkoncertet megrendezni. Törtely Zsuzsa tagú zsűri értékelt, és minden elhangzott mű három pontszámot kapott. Az elsőt az intonációra, a másodikat a vokális megszólaltatásra, a harmadikat pedig' a megformálásra adtuk.- Milyennek látta a bíráló szemével a meghallgatott kórusok felkészültségét, színvonalát? — Ami a verseny színvonalát illeti, minden évben különböző felkészültségű együttesek érkeznek. Tavaly — bár csak véletlenszerűen tudtam meghallgatni néhány kórust — igen színvonalas volt a vegyeskari verseny. Idén ezt nem állítanám. A régi zenében sem sikerült olyan együttest találni, mely kimagasló lett volna. így a reneszánsz-polifonia kategóriában a zsűri nem adta ki az első díját. . . — Mi a véleménye a magyarok teljesítményéről?- Két magyar együttes szerepelt, a szegedi Bartók Kórus (vezetője Rozgonyi Éva) egy 1. és egy 3. díj mellett a nagybe kellett érniük a wielickai sókristály csillárral, amit háromszáz méter mélyen, több órás gyaloglás után mutogatnak. A bánya (most harmadszorra is) lenyűgöző és félelmetes. Templomterme akár a világ nyolcadik csodája is- lehetne. Az élmény önre vár! - hirdette hírhedt reklámjában az Ibusz az auschwitzi kirándulást. A hely egykori (náci) szelleméhez- méltó az utazási iroda szlogenje, ám mégis van benne valami. Mert miért is jönnek ide évente százezrével az emberek? Egyfajta élményért. Pirospozsgás némét apuka tart előadást öt év körüli lányának és tizenéves fiának az akasztófa süllyesztőjének működéséről. Magyar férfi harsányan ecseteli hozzátartozóinak, hogy ezt bizony kevesen úszhatták meg. Élmény persze az a német precizitás is, ahogy mozgatták, elhelyezték, nyilvántartották a foglyokat. Elvégre rend a lelke mindennek s a gyilkolás is lehet célirányos. Sőt, nagyüzemi méretekben csak az lehet. Kirándulunk a halál paravánjai között. Süt a nap, . s több ezren sétálunk a táborban. Természetesen mi már szabadon. A szögesdrótokhoz azonban most sem mer senki hozzáérni. Pedig már nincs benne áram. Lengyel katonák — ejtőernyősök - fegyelmezett sorban járnak barakkról barakkra. Sapkájuk a kezükben, az elsőnél koszorú. A zsidó zászló alatt, ahol közel húszezren haltak meg tarkólövés által, siratófal. Nevek oszlopai. Japánok fényképeznek, angol hölgyek prospektust vá. sárolnak. A magyar barakkban virágrengeteg. Iskolák és gyárak koszorúi. A bejárati kapun körben felirat: „A munka szabaddá tesz". Alig ötven méterre a világtörténelem alighanem legcinikusabb szlogenjétől a „munka" végállomása; a krematórimok szűk kemencéi. Sétálunk a Síneken, hozzáérünk a krematórium falához. Élményt gyűjtünk, de az óriási étteremben nincs kedvünk enni. A szegfűt, amit a magyar barakkba viszünk, harminc zlotyiért árusítják. Az asztalon könyvek, füzetek a táborról. Egy lengyel férfi a könyvek között egy. faragott fadobozra kérdez. Az árus dühösen mutatja, hogy abban tartia a pénzt, hogy ez NEM ELADÓ. * * * Prágába menekülünk az eső elől. Bielska-Bialán még egy utolsó zuhiban van részünk, amit gyönyörű napsütés követ. A határon több százméteres sor. Már berendezkedünk, hogy az éjszakát itt töljük, amikor meglódul a konvoj. Akárcsak Jarry übü mamája, mi is négy nap alatt rohantunk át Lengyelországon, igaz, a Visztulát nem úsztuk át. Ostravánál füstöt okádó hőerőmű-monstrumok mellett haladunk, hogy azután a Beszki- dek nyúlványait az éjszaka nyúlós, ragadós ködébe veszve másszuk meg. A fényszóró legelésző őzeket riaszt, hatalmas fenyveseket pásztáz. ‘ Prágában már süt a nap. Ember- csordákon átverekedve magunkat jutunk csak előre a Vencel téren. Az óváros, akár egy legójátékváros, félig lerombolt épületekkel, templomokkal. Olasz turisták és állványerdők mindenütt. A szentek világhíres zenélő órája sem működik. Húsz János is állványoktól körülvéve vezényli előre övéit. Nemhiába volt a husziták harcmodora a szekérvár. Prágai tájkép: csata közben. A kóla drágább a legjobb minőségű sörnél. Légkalapácsok vinnyognak, betonkeverők harákolnak, de a turistainvázió megállíthatatlan. A fények bársonyában megszelídül minden. Megáll a munka, s a város immár kizárólag az idegeneké. A Ká- roly-hídon hömpölyög a nép. Fiatalember márkás fotómasinával a várat igyekszik becserkészni, de egy toronydaru belóg a képbe. „Az a baj, hogy nem látom a levegőt..." — fakad ki dühösen. Pedig a levegő áttetszőén tiszta, s láthatatlansága a mi optikánknak ragyogóan megfelel. A Károly-híd lábánál egy kis . kapualjban nyüzsgő tömeg. Egy színház, a Panoptikum bejáratánál ölik egymást az emberek, holott a tábla tanúsága szerint jegy egy szál sem. Érdeklődünk, s egy fiatalember megsajnál (szán) bennünket. Odabent kerül ki, hogy pártfogónk is színész; sőt a jegyszedők egyike, Pawel Marek a Panoptikum igazgatója és rendezője egysze- mélyben. A ma esti darabban, az EMMÁ-ban Pawel Marek játssza a főszerepet. Ilyen színház Magyarországon nincs, tudjuk meg segítőnktől, a szakállas fiatalembertől. Szöveg semmi, csupán mozgás, ám ez mégsem pantomim. A darab illúzió és valóság folytonos váltakozása, melynek során a főhős asszonya elől (amit egy bajuszos, hentes küllemű férfiú alakít) menekül előbb az akvárium halai közé, aztán egy lakatlan szigetre, végül a Holdra. Az álmodott helyszíneken a férfi halként úszik, súlytalanul lebeg, mely imitációkat egy hátára erősített drótszerkezet segítségével valósítja meg. A Panoptikum produkciójának lelke mégsem ez a kitűnő szcenikai megoldás, hanem a fergeteges humor. Jó lenne, ha Európa több országa utón hozzánk is eljutna Pawel Marek teljességgel egyedi színháza. Tódor János 1987. szeptember 26., szombat »miJWr '.ViJr Pécsi Klsgalérla Kemény György kiállítása A kiállítás egy eldugott zugában van kifüggesztve egy részlet József Attila Ódájából, ha jól emlékszem, ez: „Hullámzó dombok emelkednek, csilTagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homólyló északi fény borong — tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság" A költő úgy vélekedett az Ódáról, hogy ebben „megírta a XX. század legszebb szerelmesversét". Az állítás nyilván nem vehető szó szerint, ez abszurd volna, de mégis igaz: József Attila olyan szerelmi érzést fogalmazott meg, amely jellegzetesen XX. századi. Thomas Mann Varázshegyétől, kezdve, ahol Hans Castorp megrendült-dadogó szavakban vall szerelmet madame Chau- chat-nak, annak az asszonynak, akinek esendő földi szépsége a világmindenség teljességét jelenti Castorp számára. Ez egy szerelmes kiállítás — szögezi le a kiállítás katalógusában Kemény György, és ez egy olyan tény, amely nem kíván kultúrhistóriai vagy érzelmi érveket. Egyetlen hiteles érv szólhat, szól mellette: maga a kiállítás. Tudjuk, hogy nem fo- tómodellek divatbájait látjuk, nem is csupán egy harmonikus, szép női test változatait vagy annak transzformált mását a nagyméretű rajzokon, plakátokon. Kemény Györa« ezt is szépen és pontosan fogalmazza meg az előszóban: „Nem minden női test alkalmas a modell szerepére, még a felkapott filmsztárok vagy címlaplányok mindeayike sem, mert ők sokkal inkább aktuális női idomok csupán, s nem a testi harmóniának, a hajlatok, domborulatok arányos váltakozásának, a hol lendületes, hol megtorpanó kontúrrajznak, a bársonyos és megcsillanó bőrfelületek zenei ritmusának, a plasztikai erőnek, tehát a mindig aktuálisnak, a valódi, művészi szépnek a hordozói.” Ami ezen kívül van, az maga a szerelem, az az irracionális érzelmi kapocs, amely másként láttatja „Kriszta” testét a művésszel. A művészet pedig talán az, ahogy Kemény György képes láttatni ezt a viszonyt, ahogy képes megsejtetni ennek az élménynek a teliességét. Kovács Orsolya HÉTVÉGEQ H regi zene Arezzóban Pécsi karnagy is zsűrizett
