Dunántúli Napló, 1987. július (44. évfolyam, 179-209. szám)
1987-07-11 / 189. szám
Bertók László Szöllősy Enikő: Lalel Oeizlog György: Trant-raborock Gáli Gábor: Piaiak esti mácsonya Aligha van a művészeteknek olyan területe, ahol annyi változás történt volna az elmúlt húsz-harminc év alatt, mint a kerámia. Nemcsak a gyorsan változó világ alakította, formálta a művészek szemléletét, hanem maga az anyag is: új nyersanyagok jöttek létre, amelyek új formákat, új kifejezés- módokat követeltek meg. Ezt ismerte fel húsz évvel ezelőtt Pécs és Baranya, amikor alkotóteleppel és a biennáléval fórumot teremtett ennek a dinamikus művészeti ágnak: a jubileumi kiállítás művei közvetve magukban foglalják az előző évtizedek eredményeit is. Saragi Józsaf: Tóni Kungl György: Tulipános James Nikmond Beáta: Siobor II. Dean Bors István: Diagnosis I A kettészakadt villamos A műfajok között manapság minden bizonnyal a líra az a terep, ahol a legcsöndesebb irodalmi szenzációk megszületnek. Nincsen e ténynek különösebb jelentősége, ha a szenzációt annak tekintjük, ami: az irodalom szociológiájához tartozó jelenségnek. Ha nem isi minden esetben, maga a szenzáció legtöbbször valójában független a műalkotás értékétől. Megerősítheti a fenti tételt az idei ünnepi könyvhét, hiszen ebben az esztendőben mindössze öt verseskötet jelent meg ebből az alkalomból, mégis, szinte mindegyikük ilyen csöndes irodalmi szenzációnak minősül. A könyvhéten került az olvasók elé Bertók László legújabb kötete, A kettészakadt villamos is, és ez sem „látványos" siker. Több annál: újabb bizonyítéka, tágabb értelemben pedig biztosítéka a kiteljesedő lírai életműnek, amely nem élesen, kötetről kötetre változik, hanem egyenletességével. kiegyensúlyozottságával, belső vonzódásainak megtartásával, azok újrateremtésével hívja fel magára a figyelmet. Bertók költészete, s e költészeten belül az a szigorúság, amit A kettészakadt villamos terjedelmével tükröz (a nyolc- vanegynéhány oldalon öt ciklusba rendezve sorakozik a félszáz vers), többször is értő figyelemben részesült már. Ezen a helyen nem erről a minőségelvű szigorúságról, .még csak nem is a költői pólya történetéről vagy akár a mesterségnek azokról a fogásairól kellene beszélni, amelyeket ő maga szívesen alkalmaz, hanem sokkal inkább arról a közérzetről, hangulatról. ami ezeket a verseket inspirálta, kiváltotta, s ami a kötet darabjainak leglényegesebb világképi eleme. Két okból is fontos ez. A közérzet egyrészt szorosan kapcsolódik Bertók világosságához, szigorúságához, mívességéhez, mindahhoz tehát, ami költői múltját jellemzi. Másrészt a mostani kötet is az alapközérzet felől tűnik egységesebb, összetartozóbb egésznek. A kötet középső ciklusa, a Magyar epigrammák hangvétele például eléggé elüt a többi ciklusétól: Bertók itt köznapibb, publicisztikusabb, alkalmibb, mint másutt. A közérzet, amely egyúttal világértelmezés is, azonban ezt a hangot is indokolja. A kettészakadt villamosban az a líra körvonalazódik, amelyben az alapvető viszony az én és a valóságos világ kapcsolata. Tettenérhető a pillanat, amikor az én figyelmét a világra összpontosítja. Berták mégsem állapodik meg itt, nem elégszik meg azzal, hogy észleli és leírja ezt az eredendően nem ésszerű és mindig is ilyen kapcsolatot. A maga eszközeivel „változtatni” próbál rajta: felméri az ésszerűtlen- ség okát, vagyis látja a biztonság hiányát, az őt körülvevő világ leggyakorlatibb jellemzőjét, s ennek tudomásulvétele utón ír verset. - Tudatában van annak, hogy a kiegyensúlyozottsághoz szükséges ráció most, ebben a helyzetben nem kívülről, a világ felől, hanem szinte kizárólag belülről, a versben teremthető meg, vagy legalább is erre kell törekednie. Innen, a versből kinézve úgy tűnik, odakinn hiányzik a rend (ezt sugallja a köteteim metaforája is), vagy ami rendként létezik, nagyon sérülékeny. Ennek érzékeléséből ered Berták szomorúra hangolt iróniája: a világ már nem az, aminek talán nem is olyan régen látszott, vagy aminek hinni lehetett, s bár ez alkati kérdés is, ebben a változásban megint, mint már annyiszor, most is van valami nagyon elbizonytalanító: az emberi egzisztencia függ tőle. Költői kockázata alighanem a második lépésnek, a belső ráció megteremtésének, a vers megírásának van, hiszen a mesterség hitele, a jó vers teherbíróképessége szükséges ahhoz, hogy pontosan érzékeltesse a valóság változását. Éppen a pontosság teszi Bertók verseit aktuálissá, korhozkötöt- té, és a szó etimológiai értelmében korszerűvé. A versek világa (és ez már Bertók belső, ésszerűbb világa) egy szándékosan szűkített térben, a „padozat" és a „pla- fonalji végtelen” között helyezkedik el. A padozat áttörhető, „mikor formáját megtalálja" a vers (Folyamat), s a költő azt is tudja, hogy nem a pla- fonalji végtelen a csúcs, mert ez legfeljebb „a pillanatnyi helyzet" utólagos meghatározásához lenne elég. ahogy a kötetzárá versben írja. Máshol a múltra emlékezik, egy valamikor fontosnak tartott eseménysorra (Onnepi másod), vagy magát az emlékezés folyamatát írja le a vers alapjaként (A léc fölött). E belső világ határai mégsem a térben vagy az időben tágíthatok. Vágyakozása, hogy ezeken a határokon túljusson, ismét csak a valóság irracionalitásával szembesül. Figyelemreméltóbb a belső módosulás: a legelső versben még érezhető a biztonságérzet („Most ez a hanq” — szól A távirányítóit babák első sora). Még tudjuk, hol vagyunk, s mi lehet a reményünk. Ezen túl minden bizonytalan. Onnan kell azt a költői világot megteremteni, amelyben a dolgoknak helye van, s ahol „a pillanatnyi helyzet” valóban körülírható. Mindegyik vers egy- egy stáció ezen az úton. A „stációk" bejárásában a második ciklus, a Nélkülem szalad tizenhét szonettje a leg- kitüntetettebb hely. Ez a tizenhét vers úgyszólván önmagában hordozza az egész kötetet. Van egy szembetűnő tulajdonságuk: gyakori bennük a kérdés, az állítások megkérdőjelezése. Már-már azt érezzük, itt nem csupán a külső rend hiányzik. Holott éppen ebből a kérdésszerűségből látszik: Bertók körültekintéssel fogott hozzá saját világának felépítéséhez, mert kérdezett. Hitele, őszintesége van költészetének, mert nem magabiztosságból, hanem az emberi esendöség- ből teremtette meg ezt a belső rációt. Bizonytalansága pedig mindvégig világképi, soha nem költészetének formáját érintő. A versben létezik a rend.Csuhái István Zelk Zoltán Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A szélnek ága, lombja van: rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földreszállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én, nem is tudom, melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány ... Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermek-fellegek. Szóltam hozzá, de ő továbbhaladt. Almát evett — Vigyázol még rá, régi táj? őrzitek még, hegyek? Bihari Klára E melkedes Veronka a szobából kiment a konyhába. Apja az asztalnál ült, várta a vacsorát. Anyja a sülő, jó szagú oldalast forgatta villával a lábasban. — Marosi bácsi jön az utca elején, láttam az ablakból. Biztosan hozzánk. — Hát az bizonyosan idetart, hová is menne máshová — mondta Bordás. — Csakis ide, mihozzánk. — Csakis ide — bólintott az asszony. Félrehajtott fejjel figyelte a sistergő zsír hangját. — Tegnap halt meg a felesége. Elterjed már annak a híre, hogy beállsz az építőbrigádba. Hozzád már hiába jön. — Hozzám ugyan már hiába. — Bordás hangjából hiányzott a meggyőződés. — Apuka! — kiáltott fel a lány. — Jancsi azt mondta, ha mégegyszer megteszi bárkinek is, vége köztünk mindennek, elhágy. Csak nem akarja tönkretenni a boldogságomat! — Úgy is van! Nem akarhatod! - bólintott az ura felé Bordásné. — Ilyen derék, szorgalmas, jó keresetű vőlegényt nem kap még egyet Veronka. Kinek szántad a lányodat? Egy szakmát nem tanult léhűtőnek? Mert másmilyen, ha folytatod a mesterségedet, nem veszi el. — Tegnap is hangoztatta Jancsi, hogy csúfolják apuka miatt. Hogy temetőkukac lesz az apósa. Bárhogy is szeret, itthágy, ha maga megmarad sírásónak. — Jól van, jól, ez már elintézett dolog, abbahagyom a munkát. Holnap be is jelentem a tanácsházán — felelt Bordás. — Nekem is elegem van belőle. Harmincegy esztendeig csináltam, folytassa más. Rossz időben szüntelenül szaggat a derekam, meg a térgyem. De azért nem vált kárunkra. A két fiú is hasznot húzott belőle. A házunk is abból a munkából lett, meg a telek is. — A telek! — csapott le a szóra Veronka. — Erről jut eszembe, mit mondott tavaly a szőlőkötözésnél Marosi Etus. — Gyors pillantást vetett az anyjára, aki már előre bólogatott, mint aki tudja, mi következik. — Azt mondta, méghozzá az egész brigád fülehalla- tára, mert ette az irigység Jancsi miatt, mi az, Csak nem a sírotokat készíti az apád? Mintha nem is hallotta volna tőlem, hogy a házunk helyét ássa ki apuka. — Ezt merte mondani? — hördült fel Bordás, és fakó, redős arcát elöntötte a pulykavörösség. — Hogy az Isten .. . Tán nem tudja, vagy elfelejtette, hogy régen mezítlábas, óg- rólszakadt szegény volt az apja? Több voltam én Marosinál mindenkor. nekem mindig megvolt a lábbelim, meg az illő, iskolai ruhám. — Az az. Elfelejtette. De nemcsak ő, hanem az apja maga is. Nagyon magosra teszi ó most már magát, sokkal magosabbra nálad. — Bordásné összenézett Veronkóval. — A téeszelnökkel, meg az agronó- mussal komázik. — Hát csak komázzon. Ugye, eljött az ideje, hogy énrám nagyobb szükség lenne, mint az agronómusra. Énelőttem csak annyi ő, mint bárki, akinek helyet készítettem. Kint kattant a kilincs, s Marosi megállt a küszöbön. Köszönt és szétnézett, mint aki feltérképezi a terepet. Azután leült arra a székre, amit Bordásné, kifelé fordítva az asztal mellől, felkínált neki. — Hát elvette a jóisten a feleségemet... — önkéntelenül így kezdte a rászegeződó súlyos pillantások alatt. — Nagyon korán vette el. — Az, az, nagyon korán — ismételte meg Bordásné. — Pedig milyen szép, derék asszony volt. Dehát az Úr akarata ellen ... — ...semmit se tehetünk — fejezte be Bordás. — Úgy tudom, nagyon beteg volt a megboldogult. — Nehéz betegségben szenvedett szegény ... — sóhajtott Marosi. — Szinte ,azt mondhatni, Isten bűnömül ne vegye, megváltás volt neki a halál. - Az utolsó szó, mint egy kinyújtott ujj, a cél irányába fordította. Bordásra nézett. — Úgy hírlik, abbahagyta a mesterséget. Ezt jöttem megkérdezni. Mert hogy a sírt... — Jól hallotta — szakította félbe Bordás. — Elég volt belőle, leteszem az ásót, meg a lapátot. — De ezt csak nem' cselek- szi meg velünk? — kérdezte Marosi meghökkenve. — A hét végén lesz a temetés, addig nem kerüi új sírásó. Amint nevén nevezni hallotta a mesterségét, Bordás felkapta a fejét, mintha csúnyán megsértették volna. HÉTVÉGÉ 1987. július 11., szombat
