Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)

1987-05-30 / 147. szám

JELENKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT ESTERHAZY PÉTER: Zakóink legtitkosabb szerkezete 385 LASZLÖFFY ALADÁR versei 387 KANTOR LAJOS: Megkérdeztek ... (esszé) 389 WEÖRES SÁNDOR verse 395 LENGYEL BALÁZS: Cédulák az Ottlik-stilusról 396 KUKORELLY ENDRE versei 400 HALLAMA ERZSÉBET: „Mint néma szélfogók" (regényrészlet) 402 PAKOLITZ ISTVÁN-versei 413 JANOSY ISTVÁN: Elvesztett otthonok (Kabdebó Lóránt interjúja) 415 NÉMETH LAJOS: Gyannathy Tihamér köszöntése 428 PÁLINKÁS GYÖRGY: Csöndjeink tréfálkoznak velünk (regényrészlet) 430 BIHARI SÁNDOR verse 434 TARJÁN TAMÁS: A híja helye (Filmlevél) 436 PALYI ANDRÁS: Színházi előadások Budapesten 442 SZEPESI ATTILA verse 448 LOSONCZ ALPÁR: Jugoszláviai szemle 449 SZAKOLCZAY LAJOS: A mítosz értelme (Székely János esszéiről) 455 KISS GY. CSABA: A közvetítő felelőssége (Sziklay Lászlót köszöntve) 461 KARDOS ANDRÁS: Kísérleti életrajz (Kukorelly Endre: Maniere) 464 DÉRCZY PÉTER: Irányzatok és követők (Biró József: Térérzés) 468 1907 MÁJUS A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat próza róva tó ban figyelmet ér­demel Esterházy Páter írása, amellyel a 75 éves Ottlik Gé­zát köszönti. Ugyancsak az évfordulóhoz kapcsolódik. Lengyel Balázs rövid eszme- futtatása az Ottlik-stílus sa­játosságairól. A prózarovatot Hallama Erzsébet és Pálinkás György egv-egy regényrészle­te mellett az erdélyi iroda-, lomtörténész Kántor Lajos öninterjú formájában írott esszéje egészíti ki. Az ugyancsak erdélyi Lászlói!y Aladár neve olvas­ható a lírarovat é'én. Weöres Sándor, Pákolitz István, Ku­korelly Endre, Bihari Sándor és Szepesi Attila verseit köz­li még ezúttal a lap. Az Elveszett otthonok soro­zatban Kabdebó Lóránt in­terjúja olvasható Jánosy Ist­vánnal. Tarján Tamás új Filmlevele, Pályi András bu­dapesti színházi szemléje mellett újdonság az újvidéki Losoncz Alpár Jugoszláviai szemléjének első részlete. A kritika-rovatban Kuko­relly Endre, Biró József ver­seskötetéről Kardos András, illetve Dérczy Péter, Hallama Erzsébet novelláiról Budai Katalin ír. A számot Gyarmathy Tiha­mér fotogrammjai díszítik. Lászlóffy Aladár NYOMTALAN NYOMOK Nyomok a hóban. Nyomtalan dédnagyapám jön: Bertalan. Valami fogoly-condra rajta, megcsikordul az üres pajta ajtaja, az égi csordát hajtja a nyomtalan égen, nyomtalanul lebontott faluvégen. Nyomnak e súlyos, mély nyomok: a szétvált-útú rokonok — ki kerülve, ki csak rosszra, ki hadiútra, hóporosra, se szeri-száma-széle-hossza ... Nyomok a földben, odalenn egy nyomvilág játszik velem, alagút-nyomokban echózik a Gergelyek, Jánosok, Józsik egész borostás kórusa. Idefenn minden poros, a zivatart várja, a tavaszt, mely minden nyomot felragaszt, minden újabbat sárba, porba, kismennyországba, nagypokolba lassan gyalog elvezetőt. Hahó, nyomok! nézzétek őt, az első ősöm ott mehet, a sáv sok ezer év lehet és évszakok és égövek hol tüzövet, hol jégövet vontak árva feje köré, de nyoma itt, e véreres és görbe földön: egyenes — már út e nyom, nemcsak övé — a csalogató életé.- Mammatusz! - biztatta magát ily örömre, kedves Her­mina, az a felismerés, amikor ■a felhők leíró könyvét a párás 'fűre tette, az angyaloktól ned­ves, mégis létező földi dolgok alig-nőtt-sírjá n - ki alja növényze­te tetejére. — Emlő alakú felhő, mondta, s a gyermekét türelmetlenül vezetgető anya rózsás kezét erőszakolta lépegető tekinteté­re, mintegy vétkezéseit a türe­lemnek. Megváltoztathatatlan pi I ló­gó sa ez szemünknek, s bele­nyugszik a felismerésbe, mint az elfojtott szándék. Ezért is hí­vogatnánk az ablakunk alatt elmenőt, de tudjuk, hogy hiá­ba, mert neki célja van most és éppen amarra. És úgy nyilvánvalóan lóg ez a felhő és nem fél a fenti hu­zatoktól, melyek ernyedten tart­ják himbáló kedvét, s ha rá­kérdeznénk a bordáktól elsza­kadt lötyögésre, azt monda­ná: „eljöttem, kérdésed báto­rít tökéletlenségem elviselésére". Nem állhatott szándékában annak a tájnak figyelme, amely oldalvást rátelepedett arra a délutánra az időjárás­tól függetlenül. A bőrén át érezte, hogy a lemenő nap tört fénye a felhőkön csöndre intő madárdal, mi elnémul, ha kér­dezzük. Mint ahogy hallgatag marad a szép nő és a kijára­tot ellátó alig-gyermek a ke­rek szemével, ha megszólítják. Elindult hát akkor, mint mondta, kedves Hermina, lát­nivaló után, mert felejteni kell, mielőtt belep az este, ahol ide. jéí méri az emlék, ellenkezőleg a napvilágon foghatókhoz, ahol csak a reggeli árnyak hordoz­zák még az éjszaka pillanatok­ban mérhető rátalálásait. Mindig tévedek, mint a ha- zudozá gyermek, aki azt akar­ja, hogy igaza legyen, csak hát külső zajok • is keveredtek ehhez a pádra ültetett, torko- mig-ér-föl erőszakol-távollé- temhez, mint egy nagypapa befelé nyelt sírása az elmúlás fölött — gondolta így, Hermi­na. ■ — Erre építettem az életem, mondta, s leült akkor egy pád­ra, mint a völgybe ereszkedők próbája, vagy az apjával ka­ronfogva menő kamaszodó lány, csak ő tudja, miféle-örök­kévalóság birtokában. — Azt akarom, hogy barátok maradjunk, mondta akkor, s vetkőzni szeretett volna, de tudta, hogy a másiknak erre már nincs füle. Mégis időtlen­né vált hite, s mint egy elköl. tözött rémület, meztelenre vet­kőzött abban a lakásban és szépségének tudatában, meg úgy is, mint akit a kapu előtt várnak egyetlenségének hiá­nyában, hogy szeressék. Virág­csokor, mitől szabadulni sze­retnénk, de nélküle nem ta­lálnánk másra. — Nem valódi, de az ujjbe- gyes szerelmeskedés után föl kellene állnom, hisz én kezd­tem, de úgy, hogy ne sértsem •meg a másikat, mivel mégis­csak meghallgatott. Otthonos utcasarkok jutnak el emlékeim­ig, majd lemegyek beszélgetni a nagy tervekről, végül is. Meg valami nyílásokról beszélt ak­kor,' szép Hermina, meg a nős­tény angolnák különös vándor­lásáról. Egy olyan menyasszony­ágyról, ahová a nőstény an­golna több tucat napon át jut csak el s a végén, ki tudja miért, amikor érteni kezdi hely­zetét, már csak vágy marad szerelme ebben az úszni tudás­ban. A város főterén meggyújtot­ták a lámpákat. Egymás után vetítették sárga fényköreiket, mint aki. keveset beszél, las­sú ritmusban, szüneteket hagy­va, ahol tere nő a szavaknak. Egyik-másik lámpa fénye fel­erősíti udvarát, majd javítgat helyzetén, és igazodik a töb­bihez. Csöndben maradni, mint a kamaszodó lány-mell, hiszen látszik, hogy szándékosan nem veszi át terhét a bennső han­gok vég é re - j á/n i -a ka ro k - m e rt- telítve-vagyak-szédüíetének — gondolta, kedves Hermina, mi­közben nem akart ily részle­tekre figyelni. Talán nem is ezt 'látta akkor a főtérről, s csak alig merem követni elhaladá­sát azon a sétányon, ami a fő­tértől csak pár száz méterre esik.- Nem akarom, hogy így magamban nevessek ezen az ismert tájon. .Cigaretta-füstöm már-már behatolás, ahogy sa­ját segítségemre siettem, mert honvágyam van, mint annak a szárnyas embernek, akinek a felhőkből leeste megfejthetet­len kalligráfia, - mondta eze­ket, Hermina, oly természetes .zümmögéssel, amely számom­ra csak az ön szájából felfog­ható. — Nem szeretem ezt a hasz­talan tombolást, nemem győ­zelmi fülbejutását. És még ak­kor jó, ha ezáltal virulni akar a- belémbeszélgető. Fogják föl mindannyian, hogy ajándék va­gyok, amely lemarad a kívánt kifejezési vágyban. Én eljöt­valami másvilágba". Föl kelle­ne ásni ezt a teret, és eső­ben, ebben a felhős időben, amikor gyökeret ereszthet a fűmag és hegedülhetnének itt annyian a lányok, hogy a ró­luk készült fotográfia már ti­tokzatos gyakorlóteret sugaíl- hatna a későbbi nézőnek. És majd kiosztják ezeket a képe­ket a gyöngéd háborúzóknak ebben a félbehagyott feltáma­dásában — jutott eszébe ez az észrevétlen örökhagyás akkor, ó Hermina. — Nincsenék is annyian a lányok itt a téren, hogy halsi­koltásuk fölerősödjön ebben a bugyborékoló esőben, ahol csak a sárgás levelek fonákja olvad össze a gyermek elalvás a szépek járása türelmetlen, és fájdalmat okoz ebben a hely­rehozhatatlan percben — mond­ta akkor, szép Hermina.- Megáll a tér, s félig 'ki­dőlt kerítése, akár kibomló ha­jamból a csat. Ó, püspök úr, hadd hajlok le érte! — szólalt meg így aztán, kedves Hermi­na, mint. aki az étkészletéért bukik ie észrevétlen a terített asztal mellől. És lehajolt akkor ön. Szeme" az emberi lépték határainak engedelmeskedve akaratlan kö­vette kezének árnyékát, amely a ifelhőprizmáktól, vagy a fel­erősödő téri lámpák fénykoré­tól eredhetett. Ujjainak meg­nyúlt árnyéka madárnász földi elrobbanásának cserepein állt •meg.- Halott tojásra 'leltem - mondta később, Hermina — s ujjaim Így kinyújtóztatva, mint horgas fésű, beletúrtak földi szüzességének most már örök­kévalóságába. Rendszerint hűvös marad a képzelet az efféle szemmere- getések iránt, mi fizikailag is meztelenre vetkőzteti a jólöl­tözött szenvedélyeket, mint ahogy ön után néztek a téren az akkor megfordulók. S belül- hordott szándékukat megszól, lottan fölkavarta az ön le­hajlása. Gondolom nem csupán ud­variasságból töprengett el kis sé azon, hogy’- ártson-e, vagy hogy hol vagyok, mikor már megfáradtam normális magam­tól.- Hát Így juthattam el sze­mérmetlenségeimig, hogy nem félve a büntetéstől, volt-lány- természetem nem állt ellen en­nek a látszólag alulmaradás- nak. El nem veszik szerelme kincsét senkinek is.- Apa, ugye fölkeltesz, hogy veled gyakorolhassam a geo­metriát! Végül is hosszabb ár­nyékszöget zárok el, mint a szép fehér szoknyás hölgyek napon maradt ácsorgása, ohogy lehajolva látszom a fel­hők alatt, pornográfiám ékes repertoárjaként - kápráztak így apró fekete ponton, egé­szen a szédülésig szeme előtt, drága Hermina.- Csak el ne essek, mint az a hölgy ott a századvégi ha­talmas kirakat előtt, amit nem takart kanavász a visszaverődő fények elől, s a túlsó térre akart átjutni igyekvőn a tükör­kép káprázatára hagyatkozva. Utolsót csörömpölt q látvány, s az az apró muszáj, mi dolgai iránt űzte, „mert vásár van és heti piac, s nekem epret kell hazavinnem", aortás-piros-ha- bosan hevert a járdán.- Haza akarok menni, mert lehetséges, hogy egyedül va­gyunk karunkra akasztott kis kosarainkkal a világegyetem, ben - függesztette szép tekin­tetét a bugyros felhőkre, drága Hermina. PÁLINKÁS GYÖRGY Csöndjeink tréfálkoznak velünk tem és szószerint, mert amire vágytam, az nem fontos, csak azt szerettem volna mondani, hogy végképp önbe fojtottam a szuszt, mert dacos szerelmi föl­állása kényemre és kedvemre hagyatkozott, s ennek törvé­nyeiről már nem akarok tud­ni, - mondta ön, kerülve min­den belemagyarázást. Elindult akkor, kedves Her­mina, a sétányon át, s nem en­gedett annak a hiánynak, amelyben fokozati kérdés ma­radt az ön mellett elhaladók megítélése, hogy hordozzák-e az esztétikus létezés megejtő varázsát.- Most még fürge a fény a felhőkön, és jó, hogy kitar­tóan szemembe verődik — mondta -, mert ezek a hátfé­nyek a vadgesztenyefákról föl­felé nyújtják a szembejövőket, s így mint hallgatag elhaladó­nak, már kerülgetnem sem keli őket, valami elvetélt szerelem igazítja bámész lépteiket, még ha olykor-olykor vissza is les­nek árnyékuk mögé a téren túlra.- Miért, miért, hogy ,a kö. zeledő este oldja föl a szere­lemnek fényében ajándékokkal kacérkodó ígéretét, és sötéte­déskor már csak szókimondók maradunk mindarra, ami el­mondhatatlan - gondolta Így, kedves Hermina.- De azért jólesett a püs­pök szobra mellett elhaladva" hallani vélni szavait: „öröm lát­nom önt, Asszonyom, s hang­ja nem különben boldogít e talapzaton" - mesélte nékem, ó kedves Hermina. Mert mi célja volt és milyen komoly, hogy az a.kicsi szal­makalapos lány, ott azon a té­ren, patentharisnyásan bele­nevetett a vak kéregető ki­mondhatatlan tekintetébe, aki botját bal kézzel tartotta, leg­alább húsz centire a földtől, hogy jobbjával eltakarhassa a napot. Belenevetett, hát persze hogy bele, mint azok a körűI- állók, akik nem segítenének, csak figyelik, hogy a törpét, aki Los Angelesből maradt itt, mert tovább ment a cirkusz, hogy segíti föl húgomasszony, a szép, fiatal nő a mozinézők zsöllyeszékére. Hát így vágódott magának a háború ebben a liliputi mozi­ban, kicsi Hermina, ahol a föl. hajlós szék bizony kutya-szű- kölés. Törpe-léptékűvé zsugorodott a tér, s mint a nejlonnal leta­kart lélegzés epilepsziás ran­gosai, úgy lüktettek szemében, Hermina, a feltámadás megin- dultságának könnyei. A felhő- királyság ügyet sem vetve ön­re, óriás ujjhegyeket eresztve, már minden földi tereken túI- hajolva, elnehezülten szivár­gott. De úgy, hogy minden cseppjét, mintha visszarántva engedné el ebbe az önpusztító zuhanásba, s valami láb alól támadó szél, ó Hermina, köny. nyét egy sündisznó hátára szúrta. Föltámadunk, mászik ki aló­lam ennek a vonuló csöndnek sínpárnás verítéke, akár a kü­lönb-különb célpontokra lö­völdöző katona hite: „talán nem fúródik bele golyóm a szemközti .ismeretlenbe, csak előtti apahívogató kényszeré­vel. Hát kit is gyászolhatnának ők, mikor a remélt szerelem­ben melankolikus vágy marad csupán az egyszer. Egyszer ugye, és úgy estefelé beme­gyünk abba az utcába és ugye, ha egy kicsit is szeretsz, rám temetkezel, ha meghalunk, mert így szeretném, mondta, kedves Hermina. Egy kihaló, vagy jobban mondva már nem létező nyel­vet lenne szükséges kötelezővé tenni az oktatásban, ahol a hallgató vágyat érez, hogy ott­honosan beszéljen ily fordula­tokban: „emlékszel kedves", vagy: „ha rád figyelek, úgy tű­nik, egyszerre két irányból tűz a fény, s árnyéka egyetlen, mint c vonuló felhők alatt a fák koronájának helyben maradá­sa". Tudom, kacaghatna ezen a végső tervemen, kedves Her­mina, de sétabotos szemem így barátkozik lépteivel, s ha van kevés híján egy perce, fontos nekem. Azaz hát, csak szépség­tapasz, mint sebzett-szárnyú madár röptén a vadász figyel­me. Ne gondoljon rögtpn azok. ra a befüggönyözött kávéházi ablakokra, ahol a függöny mintás szövete percnyi időre sem hagyja állni szemünkben azt a bemozdult pillanatot, mi. kor sehová sem néz a téren át­haladó. Nem baj. Még az sem. hogy ezen a téren nem zenél­nek,- mégis félre fordított fejjel belehallgat e. csöndbe egy konflis elé fogott ló, meg­nyalva időről időre, mert a belső ritmus járja, a kocsiru- dat.- De az a kisasszony ott, er­re ügyet sem vet hosszú szók. nyájával a sárga porban, mert 1987. május 30., szombat HÉTVÉGEQ í /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents