Dunántúli Napló, 1987. május (44. évfolyam, 119-148. szám)
1987-05-16 / 133. szám
HÉTVÉGE Olvasom a Zalai Hírlap kesergé- sét: a zalai „Év lakóháza” pályázaton mindössze három pályaművet bírálhatott el a zsűri. Akkor mi baranyaiak ne szóljunk egy szót sem —< fűzhetném a hírhez a magam megjegyzését, hiszen út 22 -volt a megmérettetésre beadott pályaművek száma. Ám azt hiszem, ezzel sem lehetünk elégedettek. A pályázat céljának — jó példákat mutatva, s az ízlést formálva lendíteni a magánerős lakásépítés színvonalán — a f él - remagyarózatát jelenti ugyanis, ha más megyékkel összehasonlítva találjuk soknak a 22-t, amint valóban sok volt ilyen mérlegelés szerint a tavalyi, tavalyelőtti pá-' lyázati anyag is. Csakhogy ez nem szépségkirálynő-választás ahol az égvilágon senkit nem zavar, ha nem a valóban legszebbnek a fejére kerül a korona. Az „Év lakóháza” nem parádé, nem show- műsor; itt hinni kellene abban, hogy a kiválasztott legjobb — valóban a legjobb. A tavalyi pályázat értékelése után három esztendő tapasztalatait összegezve vetettem fel a kérdést: az év lakóháza-e az „Év lakóháza"? Ügy találtam, hogy nem, mert egy-egy esztendő több száz"- ra rúgó, magánerőből épült otthonából 15—20 közül kiválasztod, legjobb eleve nem lehet a teljes mezőny legjobbja, s különösen nem, ha a pályázat még halvány keresztmetszetét sem adja o megyének. Az érvelés főbb szempont jai beépültek az idei pályázat rendszerébe, s ennek köszönhetően emelkedett — igaz, csak csekély mértékben — a beadott pályaművek száma, azok is a megye eddiginél nagyobb területéről érkeztek, így sokat veszített a pályázat az eddig „megszokott” pécsi jellegéből, s a megyei jelleget erősítette, hogy a bíráló bizottságban ott voltak a városok képviselői is. Am a 22 még most sem volt igazi kínálat az 1986-ban használatba vett új otthonok sokaságából, igen sok dinamikusan fejlődő település — nagyközségekre, községekre gondolok — egyáltalán nem jelentkezett. Ez pedig arra mutat, hogy az idén — kissé megkésve — meghirdetett módosított pályázati elveket erősíteni kell. egyúttal pedig növelni szükséges a helyi építési hatóságok ösztönző szerepét az építtetők iránt. Mit lehet ezután még elmondani? Óvakodom a pályázatról szólván arról beszélni, hogy milyen is volt Baranyában 1986-ban a magánerős lakásépítés színvonala. Azt viszont el kell ismerni, hog/ o pályázati anyag önmagában jp színvonalat képviselt (ebből bizonyos értelemben vissza lehet következtetni az előbbire) még akkor is, ha az épületeknél a kétségkívül példamutató megoldások mellett az elnagyoltságokra, a ki- sebb-nagyobb döccenőkre is fel kellett figyelni. Természetes bírálati igény, hogy az kapjon igazi elismerést, amiért a produktum megvalósult, tehát a lakás. Ennek látszik ellentmondani, hogy az viszont, akinek a példát kínáljuk, az építkezni szándékozó csak n „csomagolást", vagyis magát a házat látja. A kettő közti összhang nem mindig meggyőző. Most sem. Hogy szállnak a — 1986. november 21-én, elérve a harmincötödik szolgálati évet, s így az érdemérem gyémánt fokozatával kitüntetve, hat év korkedvezménnyel mehettem nyugdíjba - mondja Laczkó István. — Bizony, harmincöt év a föld alatt és még hozzá állandóan három műszakban! — Tiszteletre méltó teljesítmény - csúszik ki a számon. - Szinte hihetetlen, micsoda izmos alkat! Talán még egy hajaszála sem hiányzik. — Az lehet, hogy jó fajtából származom, de azért az időt én sem tudtam megállítani. Hát lehet ésszel felfogni, milyen észrevétlenül szállnak az évek? Hát érti ezt valaki? Persze, hogy értem. Nem először láttam már idősebb emberek szemében felvillanni az élet rövidségének döbbenetét. — A becézett vezetéknévből ítélve a család eredete valószínűleg a középkorig nyúlik vissza, nem? — Nem csupán valószínű, de egészen bizonyos, hogy még régebbre. És többesszámban is beszélhetek, mert a feleségem neve is hasonló formájú: Gyurka Mária. Mindkettőnk családja még Árpád honfoglalása előtti időből származik. Csak hát mi Árpád magyarjainak utolsó maradványaként a második világháború idején érkeztünk Magyarországra. Alig voltam 15 éves, amikor családunk hat testvéremmel Moldvából, Lábnik községből a baranyai Egyházaskozárba települt. Ott még ma is több ezernyi magyar él. Nemrégiben látogatóban voltunk, elég gyakran megyünk.- Mit tudnak a család múltjáról?- Keveset. Moldvában minden erőnket a megélhetésért való küzdelem kötötte le. A magyarság történetéről az iskolában semmit sem tanultunk.- Jó apám, Gyurka Ráfáel - veszi át a szót a feleség - 1934-től 41-ig román katona volt. Anyánk ez idő alatt egy tehénnel és egy kecskével egyedül nevelte az öt kicsiny gyermekét. Keser-édes regény a mi életünk. Hetedik testvérem, az Anci, amikor Bácskából menekülnünk kellett, mert egy évig ott éltünk, Vaskút felé a vasúti vagonban született 45 márciusában. Ahogy hallgatom az ízes beszédet a múltról, a csodálat érzése vibrál bennem: anyanyelvi iskolák hiányában is milyen hősiesen őrizte hun-kun örökségét a csángó nép. A Kárpát-medence elfoglalására felkerekedett hun—türk—ugor törzsszövetséggel ugyanis nem tudott mindenki útra kelni Le- védiából, az Etelközből. Maradtak abban a reményben, hogy majd ők is Álmos, illetve Árpád hadnépe után mennek. Aztán ahogy el-elhaltak a családok vérségi szálai, halványultak az emlékek, a kötelékek is. De földrajzi, nyelvi, etz éuek... nikai elszigeteltségükben a magyar művelődéstörténetnek különlegesen értékes, archaikus elemeit - mentették meg balladáikban, ősi dallamaikban, szavaikban. — Eleinte a kozári tsz-ben dolgoztam - vált át a közelmúltra Laczkó István. - Tizenkilenc éves koromban, 1951. november 21-én lettem Szászváron csillés. A négy évi esiI- léskedás után a vájártanfolyam sikeres elvégzésével vájárrá léptem elő, 1957-ben Bé- ta-aknáfa kerültem. 1959-ben jött a könnyebbség: a bányász- fúvószerfekar kísérete mellett az erdőszélen eltemettük a talicskát. Ezzel elkezdődtek a frontfejtések, jobb lett a légjárat, a biztonság, meg a portalanítás is. Igaz, számomra ez már kicsit későn következett be, mert 1967-ben II. fokú szilikózist állapítottak meg. Mivel bányásznak roppant fontos a minél több friss levegő, vettem Hosszúheténybén, a vásártér táján egy 500 négyszögöles szőlőt. íme az eredmény: „A Komló városi borbírálaton Laczkó István szőlőtermelő az 1986. évjáratú hárslevelű borával aranyérem díjazásban részesült. 1987. február 28-án"- olvasom a díszes oklevelet,- majd a másikat. „ ... az 1985. évjáratú vegyes fehérborával bronzérem díjazásban részesült."- Jó dolog, jó érzés egy kis sajáttermésű borocska mellett az elmúlt időkre emlékezni. — Most már csak az emlékek maradtak. Ezek melengetik az ember lelkét. Mivel gyermekünk nem született, 64-ben magunkhoz vettünk egy kétéves leánykát, szépen felneveltük. Most már Ági sincs velünk:, férjhez adtuk. De velem vannak, eszemben járnák a régi kartársak, főként Batári Árpád, szocialista brigádvezetőnk, aki a húszfős brigádot feleségestül a brigád pénzén még a Szovjetunióba is elvitte, majd két autóbusszal 1986. október 21-től Soprontól Gyuláig bejártuk az országot is. Sok szép társadalmi munkánk is volt, a szilvási iskola csaknem 300 méteres kerítését, Komló címerét, amely a Pécsről érkezőket köszönti, mi készítettük, s tavasszal mi újítottuk fel a játszótereket. Jó emlékezni Barbaries István bri- dágvezetőre, Stanberger István szakszervezeti bizalmira, aki gondunkat viselte, Csöndör István és Lamuth Jakab aknászokra, de Hafner Henrik főmérnökre is, aki mindig kérdezte: ,,van-e valami probléma?" és mindig segített. S persze Hudacsek László is sokszor eszemben jár, aki a sze- neskcrlet vezetőjeként mindig velünk volt és a csaknem kettőszáz ember közt oly művészi módon tudott fegyelmet tartani, hogy soha senki nem horagudott rá . . . . Becsukom a jegyzetfüzetemet. örülök, hogy a Komlón, a Pécsi út 43-ban lakó Laczkó Istvánnak sok boldog, nyugdíjas esztendőt kívánhatok. Harcos Ottó Kézzel dagasztják-formázzók a kétkilós házi kenyeret a Pécsi Kenyérgyárban. (Riportunk a 6. oldalon) Proksza László felvétele 20. hét Az Év lakóháza
