Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)

1987-04-04 / 93. szám

Vtflüueszetí díjasok József Attila-díj Szederkényi Ervin Ez a beszélgetés már nem készülhetett el Szederkényi Ervinnel. Nem kell azonban hozzá különösebb képzelő­erő, hogy mit válaszolt volna egy olyan interjú kérdéseire, omelynek okát az ő József Attila-díja szolgáltatta. Eltű­nődött volna azon, hogy a szerkesztői munka minde­nekelőtt céltudatos szorgal­mat, tapintatot és türelmet igényel, elmondta volna, ■hogy nem tekinti különösebb erénynek, ha valaki két évti­zedet eltölt egy főszerkesztői székben, sokkal szívesebben voksolna a generációk ter­mészetes „stafétája" mellett, (amire egyébként a maga részéről nem kevés erőfeszí­tést is tett), elmondta volna, hogy mindazonáltal, a mai magyar irodalom kényes egyensúlyú világában merő álszerénységből nem fogja lebecsülni a szerkesztő sze­repét és fontosságát, de so­ha egy pillanatra sem sza­Amióta a Szabin nők elrab­lása című zenés bohózat fő­szerepében Rettegi Fridolint színi direktorként láttam, csak a „kályhától" tudók elindulni, ha művészetének lényegére gondolok. Faludy László, talán kettő híján, hat évtizede (!) kacag­tatja az embereket a színpa­don. Emberek tízezreit itt, Pé­csett, s ezt nyugodtan beszo­rozhatnánk még újabb szá­mokkal, ha megelőző vándor­színészi (magántársulati) év­adait is hozzávesszük. Fa- ludy László hovatovább in­tézmény, aki mindig van és funkcionál; akitől mindig azt kapjuk, amire számítunk; szív­ből jövő derűt, vidámságot. És amitől - bármennyire is szinészegyéniség - hajlamo­sak vagyunk a megszokás át­tetsző függönyén keresztül tudni, természetesnek venni jelenlétét. „Ö, hát a Faludy Laci bácsi aranyos, nagyszerű komikus, és hogy táncol, haj- fott kora ellenére!..." Talán magam is így voltam vele hosszú ideig. Azután látam a „Szabin nők . . . vándortársulatának a nyomo­rúságból fölszikrázó humo­rú abszolút főhőseként, akiből egy rezignált pillanatában ki­ömlik a vándorteátrista élet minden keserűsége, fájdalma, eme „truppok" lenézettsége okán. „De este nekem tapsol a közönség!" . . . —, tette hoz­zá imponáló színészi önérzet­tel, önbecsüléssel. Szimboli­kussá avatva ezzel a buffo- szerepkör társadalmi rang­ját s a színész hitét is abban, amit csinál. És mindazt a küz­delmet, amely osztályrészé teljes életében. Ó végigélte a két világhá­ború között ezt a korszakot is. Többször megírtuk: színész­csalódban, színházközeiben nőtt fel a táncoskomikus- „naturburscli,, szerepkörökig az Aradi Városi Színházban. Majd két ország közt pendliz- ve-szökdösve járta a Székely­földet, nem egyszer maguk húzta echos szekerekkel. Volt finom kezű fogász; román ka­tonaszökevény, fuvaros, alkal­bad elfelejteni, hogy írók, költők, egyszóval művek nél­kül mindezekről a kérdések­ről beszélgetni sem volna ér. demes. Azt hiszem, ez a most már mindörökre elmaradt beszél­getés mégis elsősorban a folyóirat körül folyt volna, minduntalan visszakanyarod­va hozzá, az előzményekhez, hagyományokhoz, az érté­kekhez és a törekvésekhez, amelyeket a Jelenkor önma­gában egyesíteni tudott - s a beszélgetés mondatai bi­zonyára most is, mint min­dig, aggályosán pontosak, árnyaltak és mértéktartóak lettek volna, ugyanakkor nem nélkülöztek volna bizo­nyos szeretetteljes büszkesé­get. Amit az ember saját - szellemi — gyermeke izmo­sodása, ereje, erényei láttán érezni szokott. Igen, mert ez a kissé szo­katlan esemény, hogy irodal­mi dijat valaki nem a saját írásaiért, hanem mások írá­mi munkás; ismét színész és üldözött munkaszolgálatos, aki túlélte a lét alattiság abszurd játékát, és színmű­vészként egy-két állomás után immár 32. évadát tölti egyvég- tében a Pécsi Nemzeti Szín­ház világot jelentő deszkáin. Megszámlálhatatlan operett- és zenés játékban okozva szép estéket, búfelejtő él­ményt az embereknek. Humo­ra forrásvidéke a lelki ember- arcúság vonásaiból árad, amely, ahol csak lehetséges, mindig mélyebb a felszínen csattanó poénoknál. Ez lehet a titka. Ilyeténképp különös öröm számunkra, hogy — ha nem is túl korán - mától a Ma­gyar Népköztársaság Érdemes művészének tekinthetjük. Sok­sok derűs perc, csattogva ro­pogó stepp-ritmusok és egy vétkesen rá nem osztott sze­rep, a János vitéz Francia ki­rálya láthatásának reményé­ben - élettől, színháztól egy­aránt. Édesapja 102. évében hunyt el, egy balesete miatt — de 85 évesen még énekelt és tán­colt az aradi színházban. „Idő van" tehát hozzá - csak egészség legyen, amit szív­ből kívánunk az úton is a pé­csi aktív színészek doyenjé­nek. W. E. sainak publikálásáért kapott, egy nagyon ritka „együttál­lást" honorált: Szederkényi Ervin és az általa szerkesz­tett irodalmi folyóirat elvá­laszthatatlanul eggyé váltak. Valóban elmondható, hogy a Jelenkor huszonkét évfolya­ma Szederkényi Ervin élet­műve, s mindazok, akik ez­zel tisztában vannak, nem egy, hanem több díjat is megszavaztak volna neki. Hi­szen ez a fájdalmasan meg. késett díj még akkor.is csak szerény jelzése lehetett vol­na az elismerésnek, ha ide­jében érkezik. Abban az elképzelt inter­júban tervekről is szó esett volna, bizonyára nem is ke­vésről. S beszélgetés közben többször is csengett volna a telefon, a magyar irodalom élő klasszikusai vagy kezdő kritikusok telefonáltak volna és Szederkényi Ervin hosz- szan, türelmesen tárgyalt volna velük kéziratokkal sú­Nógrádi Róbert Huszonöt éve a Pécsi Nemzeti Szín­ház igazgatója. („Ennyi idő alatt az ember pécsivé lesz, mondja, a színház személyes ügyévé válik. Nem közömbös számomra ennek a társulat­nak sem a közeli, sem a tá­voli sorsa.") Major Tamás tanítványa volt, a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként ke­rült Moszkvába, ahol 1955- ben végzett. Szolnokon fő­rendező, a Tháliában ren­dező. Ekkor hívták Pécsre igazgatónak. Huszonnégy esztendőt töltött ugyanab­ban az irodában a régi színházban: egyet már az új kamarában.- Milyen a mérlege ennek a huszonöt évnek?- Nem készítettem mérle­get. Annyi bizonyos, hogy a hatvanas évek elején, mi­előtt én idekerültem, elhagy­ta a pécsi közönség a szín­házat. Visszahívni könnyebb volt a nézőt, itt tartani nehe­zebb. A színház lokális je­lenség, mondja Peter Stein. Ez azt jelentette és ma is azt jelenti: pécsi színházat kell csinálni itt és most. Per­sze a közönségbázis válto­zik: hol szűkül, hol bővül. De mindig érvényes: olyan mű­veket, olyan előadásokat kell produkálni, amelyek tapad­nak a mai élethez.- Milyen szinház az esz­ményképe?- Mint rendező, a színész­centrikus színház híve va­gyok. A színész a legfőbb ki­fejező erő: nála tökélete­sebb, átütőbb semmiféle erő nem tud lenni a színpadon. Mint igazgatónak azonban, tudomásul kell vennem, hogy nem ez az egyetlen lehető­ség: vannak másfajta meg­oldások is. És színházi veze­tőként az a dolgom, hogy a többi elképzelést se zárjam ki a praxisból. Legfőképpen pedig hiszek abban, hogy a szinház szórakoztató intéz­mény — ezért szükség van rá -, akár Dürrenmattot, lyosan megrokott íróasztala mögött. S amikor befejezett volna egy tárgyalást, vissza­ült volna a karosszékbe, s a tőle megszokott udvarias precízségge! folytatta volna; tehát ott tartottunk . . . A halálon kicsorbul a kép­zelet. Nem tehetünk mást, mint hogy posztumusz József Attila-díja alkalmából e né­hány sorral is tisztelgünk Szederkényi Ervin emléke előtt, aki szerkesztőként írta be nevét a magyar irodalom történetébe. H. E. akár Kálmán Imrét, akár Illyés Gyulát játszunk. Ez ak­kor is így van, ha a szno­boknak nem tetszik, és akkor is, ha ma sokan nem tart­ják fontosnak a színházat.- Mi a pécsi szinház leg­fontosabb feladata ma?- Olyan kort élünk, amikor nincs egyetlen meghatározó színházi képlet. Nyílt a hely­zet, sokszínű, sokszólamú a színház, mint maga az élet. A pécsi társulat legjobb ha­gyományait folytatja, amikor ilyen műsortervet állít össze, és felelősséggel mondhatom, hogy ez meghozta az ered­ményt: a látogatottságunk stabil.- Tehát valamiféle mérleg mégiscsak készült . . . A direktor elneveti magát, és némi öniróniával azt mondja:- Egyik moszkvai meste­rem jut eszembe, Alekszej Popov, a Hadsereg Színházá­nak művészeti vezetője. De­dikálta nekem azt a könyvét, amely róla szól. A dediká- ció így hangzik: „Ebben a könyvben orról Írnak, ami si­került nekem. Ami nem sike­rült, és ez a több, arról egy szót sem Írtak," G. T. Érdemes művészek Faludy László KASSÁK LAJOS Ostrom után Ne tépd ki galambom csőréből az olajágat ha közeleg rombadűlt városunk felé acélkék szárnyai alatt hozván a magasban gyógyirt a betegnek, téglát az építéshez hogy takarjuk el, ami volt a véres napokban s aki él még, dobálja le gyászos rongyait mert születőben a való igazság báránya a fiatal lány szive új vágyakkal tele. Fogadd be, vendégeld meg messziről jött galambom ki maga is ivott a fájdalom kútjából s most hirét hozza a lassan pirkadó hajnalnak ami után oly tikkadtan szomjúhoz a szív. Ó, szép fényesség, még e nap alkonya előtt vezéreld el hozzám békénk ezüst madarát hogy dalolja ki panaszaink bő áradatát nyűgöző álmából ébressze fel az alvót. 1383 szeptemberétől Orosz kétnyelvű osztály a Leőweyben Két tanítási nyelvű gimná­ziumi osztályok indulnak ha­zánkban, 1987 szeptemberétől. Az ezekbe az osztályokba járó diákok az intenzív nyelvi kép­zés mellett több más tantár­gyat is idegen nyelven tanulnak. A kétnyelvű osztályokra óriási volt az érdeklődés. Baranyá­ban olasz (Kodály Gimnázium) és francia (Kisfaludy Gimná­zium) működik majd szeptem­bertől. Amellett, hogy a bein­duló kétnyelvű osztályok tovább­ra is évente indulnak, 1988 szeptemberétől a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, (valamint Tiszalökön és Jászberényben) oroszból is indul egy-egy két­nyelvű gimnáziumi osztály. Az orosz kétnyelvi képzés tanterve egy kicsit más . . .- Ez év decemberében lesz­nek a felvételi vizsgák a két­nyelvű orosz képzésre - kezdte dr. Bernáth Józsefné, a Leőwey Klára Gimnázium igazgatónője. - Tehát azok az általános is­kolások, akik most hetedikbe járnak és nem döntöttek to­vábbtanulásokról még nem késtek el a jelentkezéssel. Ter­mészetesen nemcsak a tago­zatos osztályokból várunk je­lentkezőket. Mindenki pályáz­hat. Annál is inkább, mert az uj forma orosz részének legfőbb újdonsága, hogy a jelentkező diákok az általános iskola nyolcadik osztályának második félévére már a Leőweybe jár­nak, ahol heti 29 órájuk közül 14 orosz nyelvi óra lesz. A két­nyelvű orosz osztályba harmin­con juthatnak be.- Minden jelentkezővel azonnal felvesszük majd a kap­csolatot - mondta dr. Bernáth Józsefné. - Nyárra már kap­nak feladatokat is, hiszen azt szeretnénk, ha tényleg a leg­alkalmasabb gyerekek kerülné­nek be az orosz nyelvi osztály­ba. Itt említhetjük meg, hogy egész Dunántúlról várják a je­lentkezőket, a Leőweynek ebbe az oztályába. Megtudtuk, hogy készül a pontos tanterv és ha­marosan megkezdik a megfele­lő történelem, matematika, fi­zika és biológia tankönyvek oroszra fordítását is. Három, Leőweyben tanító tanár inten­zív képzésre a Szovjétunióba utazik, nyolc hétre, és lesznek orosz anyanyelvű tanárok is. A Leőweyben, 1988 szeptem­berétől induló kétnyelvű, orosz gimnáziumi osztályban végzők érettségijük mellé középfokú nyelvvizsgáról szóló bizonyít­ványt is kapnak. A Pécsett működő több orosz tagozatos osztályból próbáltam olyan kisdiákokat találni, akik már most úgy gondolják; meg­pályázzák az induló kétnyelvű osztályt. A JPTE I. sz. Gyakorló Általános Iskolájában Bagcny Márta és Regős Nóra most így gondolja. Azt kérdeztem, mit várnak majd? — Remélem, ugyanolyan jó tanáraink lesznek oroszból, mint itt. A pedagógus nagyon sokat számít — néz rám nagy sze­mekkel Bagány Márta. — Azt várom, hogy játéko­san, könnyeden, sokat beszélve tanulhassuk az oroszt, majd a gimiben. így még jobban meg­tanulhatjuk, és aki érzi, hogy tudja a nyelvet az még jobban megszereti. — tette hozzá Re­gős Nóra. Az 1988 szeptemberétől a pé­csi Leőwey Klára Gimnázium­ban induló orosz kétnyelvű osz­tályokba járók, a decemberi felvételik után februártól már a gimiben tanulhatnak, rész­letesebb tájékoztatást addig is ott kapnak. Bozsik L. Hazatérés a szülőföldre 1944. november hónapban Kaposváron tényleges katonai szolgálatot teljesítettem. A hon­véd gyalogsági laktanya, a Honvéd utcában volt. Novem­ber 30-án riadót rendeltek el, és azonnal el kellett hagyni a laktanyát. így szólt az utasítás, hogy Nagykanizsára kell menni és ott folytatják majd a ka­tonai kiképzésünket. Indulás előtt értesültünk ar­ról, hogy a szovjet csapatok közelednek a városhoz, Pécsett már felszabadították. 1945. január első napjaiban munkásszázadunk tovább ment, és így a legnagyobb télben kerültünk el a Vas megyei Nagy- és Kisdolóny faluba. A komisz hidegben, a közeli erdő­be mentünk tűzifát összegyűj­teni. Feladatunk volt, hogy tankcsapdákat ássunk ki, de a nagy fagy miatt erre csak ta­vasszal került volna sor, addig­ra azonban már századunk egyik községből a másikba ván­dorolt, sőt elmentünk gyalog a Somogy megyei Nemesvid községbe, és ott a parasztcsa­ládokhoz mezei munka végzé­sére osztottak ki bennünket. 1945. április első napjaiban gyorsan összeparancsoltak bennünket, menetelni kellett Szentgotthárdon át addig, amig átléptük a magyar—osztrák ha­tárt A határtól körülbelül 40 km-nyire voltunk. Éjszakánként fészerekben húztuk meg ma­gukat. Néha kint a szabad ég alatt egymás hátának dőltünk, hogy ne fázzunk. Ahol a szá­zadunk volt, egy nagy kiter­jedésű kopár síkság volt. Itt ért bennünket a háború vége. 1945. május 9-én. Hamarosan egy szovjet tiszt (tolmáccsal) közölte, hogy 50 pár lóra, kocsira és hajtóra volna szükség. Ekkor még a mi HÉTVÉGE 1987. április 4., szombat Nógrádi Róbert

Next

/
Thumbnails
Contents