Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)
1987-04-18 / 107. szám
HÉTVÉGE 16. hét Egyik pécsi nagyüzemünk lapjában olvastam: Commodore-64-es gépeik helyébe professzionálisabb számítógépeket vettek ügyviteli, üzemszervezési, készletgazdálkodási feladataik ellátására. Véltem, raktárba kerülnek a jó öreg C-64-esek, s merthogy az elektronizált újságíráshoz nekünk is meg kell(ene) tenni az első lépéseket, megkerestük a vállalatot: kölcsönbe, bérletbe átadnának-e egy sornyomtatós-floppy-s konfigurációt. Kérésünk szives fogadtatásra talált: meg is beszéltük az időpontot, hogy mikor vehetjük át a gépet - s kiderült, hogy bár az üzemi lap híre igaz, a Commodorék mégsem kerültek raktárba. Az üzemrészek, raktárak „rájuk csaptak", s dolgoznak velük. Azokkal a Commodorékkal, melyek alapvetően játékra és tanulásra valók. Szeikesztőségi fiókomban így meg- pörgetetlenül hever a mágneslemez, rajta a szövegszerkesztő program, mellyel újságíró kollegáim is kedvet kapnának egy komputerizált szerkesztőség igényléséhez. S bár fáj egy kicsit a szívem, hogy szerkesztőségünk „számítógépesítése” „átüte- meződött", mégis örülök: ennél a nagyvállalatnál a számítástechnika napi szükséglet lett - még a kis háztartási személyi számítógépeket is a termelésbe tudták fogni. Ugyancsak jó hír, hogy az elmúlt év során jelentős mértékben estek a professzionális személyi számítógépek hazai árai, mint ahogy az is jó hír bizonyára: pályázati alapon eldőlt, mely magyar cégek próbálják jelentős lépéshátrányunkat valamelyest csökkenteni a hardvergyártás területén. S ez a lépéshátrány nemcsak a nyugattal szemben hátráltat bennünket: szakmai körökben is bizonyos megdöbbenést keltett a bolgár számítógépgyártó ipar nemrég megtörtént budapesti bemutatkozása: volt min ámulni e bemutatón. Tanulság? Talán annyi: jó, hogy megfertőződtünk már a számítástechnikával olyannyira, hogy még ha Commodorékkal is, de szolgálatunkba állítottuk. S hogy mi rosssz ebben? Hát hogy még mindig e játékra való gépekkel dolgozunk, szeretnénk dolgozni sokhelyütt. Irigylem az említett üzemieket, mert már továbbléphettek a számítástechnikában, s még annak is örülök: játékgépeken üzemi feladatokat oldanak meg. S miközben kiszabadítom öreg írógépem beszorult betűkarját, tudom, a tőlük várt C-64-es csak arra lenne jó nekünk itt a szerkesztőségben, hogy felkeltse az igényt egy komoly fény szedő-szövegszerkesztő munkahely iránt. A konkrét igényt: azt, amit ők már üzemükben megteremtettek önmaguknak. S ezért irigylem őket főképp. Terheléses vizsgálat kerékpár-ergométerrel, a gyermekkardiológiai gondozóban. (Cikkünk a 6. oldalon) Fotó: Cseri László Nemrég egy idős orvost köszöntöttek, Dr. Szilárd Zoltán, - a Városi Rendelőintézet röntgen osztályának nyugalmazott főorvosa, a gyomorral-belekkel foglalkozó tudományágazat szakorvosa, egyetemi magántanár — szű- kebb házi ünnepségen megyei főorvosi elismerésben részesült 85. születésnapja alkalmából. Köszönetét mondtak neki Pécs város egészségügyéért kifejtett, jó néhány évtizedes (és ma is aktív) munkásságáért. Csöndes, szolid ünnepség volt a spontán öröm légkörében, ahol a kézszorítás melege, a köszöntés bensősége nem mérhető semmiféle hivatalos fényekhez. Olyan volt, amit nem lehet megszervezni: ami belülről iön, az emberek maguktól adják, önkéntelenül, szívből. Akkor gondoltam először, hoay ez is egy „őszike". Nem irodalomesztétikai mércével, nem is a gyönyörű verscikluséval, hanem az Élettel —, egy töretlen munkás élethez mérve. Egy X-ekben a kilencedik felé közeledő, ma sem tétlen vitalitáshoz, amely poézissá képes emelni az élet mindennapjait. így „őszikék" Szilárd tanár úrnál a napok, hetek derűs, bölcs, megfontolt, erejét beosztó munkálkodása, a város egészségügye tájékán, ma is, túl a 85-ön. Mindez persze valahol, valamikor elkezdődött. Hiszen az „Űsz/kéíc-ciklus" darabjai sem egyenest a Kapcsoskönyvbe, a sziget ősplatánjai alatt kezdtek Szilárd tanár úr őszikéi íródni. Mögöttük egy gazdag és fájdalmasan szép' élet munkált szép csöndben. A hétköznapok költészetében, Szilárd tanár úrnál a hivatás- tudat, amely első helyen áll, „témái", azaz morális-szellemi elkötelezettségei között, valahol a gyermekkorában datálható: őriszentpéteri körorvos-édesapja szakadatlanul 24 órás szolgálatához. A családból hozta. A tudást pedig az élethez s nyelvtudást az egyetemhez a híres „Fasori gimnáziumból", (Pest szíve tájékán). Orvosegyetemeit Bécsben kezdte és Frankfurtban végezte be. Majd 1926-ban, az Erzsébet Tudományegyetem belgyógyászatán, Ángyán profesz- szor klinikáján honosíttatta. Hosszabb ideig klinikai tanársegéd, közben magánpraxist folytat. A háborús időkben a bajai kórház idegosztályát vezeti. Pécs felszabadulását követően tevékenyen vesz részt az egészségügy újjászervezésében. 1947-től egyetemi magántanár a pécsi klinikán. Főleg a gyomor- és bélbeteqségek fölismeréséről, gyógyításáról tart előadásokat. Amikor Pécsett, a városi rendelőintézetet életre hívják 1950- ben, őt kérik fel o röntgen- osztály megszervezésére. Nyugdíjas koráig, két évtizeden át főorvosként munkálkodik itt. Szívesen emlékszik a kezdetek éveire. Amikor a mai korszerű röntgenosztályok őse egy kis szobácska volt, kezdetleges géppel, műszerezettséggel. Alig két év alatt az intézmény és a tanács figyelmes támogatása mellett, nagy teljesítményű, modern géphez jutottak -, a szobából pedig osztály alakult ki. Alapfeltételeként a magas színvonalú rendelőintézeti betegellátásnak. A másik, amire szívesen emlékszik, a jó képzettségű orvosok természetes igényeként kialakított rendelőintézeti könyvtár: szakkönyvekkel, szakfolyóiratokkal. És referáló estékkel a könyvtárban, amelyek hozzájárultak, hogy a külön-külön működő rendelésvezetők és orvosok egységes szemléletű, egymást segítő közösséggé formálódjanak. Beszélgetünk, s tovább izgat egy kérdés: vajon mi lehet az, amit hat évtized klinikai, rendelőintézeti és általában: orvosi élettapasztalatai nyomán summázhatna ma? „Mindenekelőtt: a beteggel — hivatásunkkal járó — szenvedéllyel kell foglalkozni, ennek a szolgálatába állítva a permanens önképzést is. És mi az, ami az embert ehhez segítheti? A nyelvtudás... Én angolul már az egyetemi évek alatt tanultam meg, a franciát, németet még a középiskolában. S attól kezdve szenvedélyemmé vált az is, hogy lépést tarthassak a korral, az orvostudományok fejlődésével. A szellemi frissesség — genetikus. Születési adottság. Ám az egyén is hozzájárulhat, ha nem rontja adott helyzetét: nikotinnal, meghízással, mértéktelen alkoholfogyasztással. Mindehhez: én szép és harmonikus életet kaptam a családomban. S nagyon szerencsés vagyok a gyermekeimmel. Mindhárman szép pályát futottak be. Idősebb fiam elektromérnök Böblingen- ben (NSZK), az IBM-cégnél; lányom külkereskedő, jelenleg osztályvezető az Elektromodul- nál; férjével együtt sokáig dolgoztak Oslóban, Londonban a magyar külképviselet kereskedelmi szakembereiként. Kisebb fiam orvos Pécsett, és egy fontos WHO-program tízéves rendszerében teljesít feladatokat..." Nézem a merengő, szelíd, intellektuális arcot. S arra gondolok, hogy e derűs és aktív öregkor Szilárd tanár úrnál a visz- szatekintés, a könnyítő humor, az önszemlélet és a számvetés éveit is jelenti. Miközben hetente ma is rendszeresen fölkeresi a POTE könyvtárát, hogy átnézze a legfrissebb szakirodalmat. Azonfelül üléseket vezet, mint a rendelőintézeti osztályvezető főorvosok szakmai bizottságának elnöke. És szervezi, vezeti ma is (hosszú évtizedek óta), a kéthavonkénti összevont továbbképzéseket, általános érdekű szakmai témakörökben.Mindez egy-egy őszike a hétköznapok prózai valóságában. Finom líraisággal maga alkotta életképekké formálva a pergő mindennapokat, a szép öregkort. Éltető hivatásának újra- és újraéledő, morális erejével. Wallinger Endre Igény
