Dunántúli Napló, 1987. április (44. évfolyam, 90-118. szám)
1987-04-11 / 100. szám
Gondolkodjunk együtt! Bizonyára többen felfigyeltek már arra, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban használjuk ezt a szót: munkakultúra. A régebbi lexikonokat vagy értelmező szótárakat lapozva nem találjuk ezt a kifejezést. A szakirodalomban is csak néhány év óta figyelhető meg gyakoribb témaként. (Itt főként Fukász György írásaira, könyveire gondolok.) A múlt évben a megyei pártbizottság megbízásából egy különbizottság vizsgálta, elemezte: vajon miként lehet megállapítani, milyen nálunk, Baranya megyében a munkakultúra; s ha azt fejleszteni, gyarapítani akarjuk, milyen tennivalóink adódnak. E munkára alapozva kívánom a következőkben a tisztelt olvasó figyelmét ráirányítani néhány jelenségre, témára, kérdésre vagy összefüggésre. Mielőtt azonban írásomat tovább olvasná, szeretném felhívni figyelmét arra, hogy ma a költészet napja van. Nem véletlen tehát, hogy e cikk mellett néhány, nekem kedves vers, vagy versrészlet olvasható. Ha ezeket ön most elolvassa, akkor talán egyet is ért velem a következőkben: — A munkára és a kultúrára utaló „munkakultúra" szó nem egy erőszakos csinálmány, hanem a megszokottól eltérő, kevésbé feltárt összefüggések végiggondolására késztető szó- összetétel. — A munka és a kultúra szavak nem egymástól elkülönülő gondolatokra inspirálnak, sőt mindazokat a költőket, írókat, közgazdászokat, gazdaságpolitikusokat, politikusokat inkább közelebb hozzák egymáshoz, akik országunk népének boldogulása érdekében kívánnak tenni. — Életünket, munkánkat, mindennapi gyakorlatunkat kritikusan szemlélni, ugyanakkor jobbító szándékkal hatni, alkotni - ez az, ami cselekvő- képességünket megsokszorozza, hazánk értékeit gyarapítja. S ehhez nemcsak a költőknek, a közgazdászoknak, a politikusoknak fűződnek érdekei, hanem mindannyiunknak. Mint ahogy ezek megvalósítása mindannyiunk feladata. Társadalmi ügy Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, hogy munkakultúránk tökéletesítése nemzeti ügy, népünk egyik sorskérdése. Napjainkban, amikor a gazdaság teljesítményével nem lehetünk elégedettek, különösen feltűnő, hogy a bajok okait is és megoldási lehetőségeit -is sokan csak a gazdaságban, a gazdaságirányításban látják. Veszélyes leegyszerűsítés ez. Munkakultúráról nemcsak az iparral, mezőgazdasággal, kereskedelemmel összefüggésben beszélhetünk, hanem az igazgatásban, oktatásban, egészségügyben stb. egyaránt. A politikai munkakultúránk sem kivétel a jobbítandók közül. S nem is egymástól függetlenül, hanem együtt, s egyszerre, kölcsönhatásban kell előbbre lépnünk. A munkakultúránk eredménye eltérő időben jelentkezik, bár hatása folyamatos. Az óvónő, a pedagógus munkakultúrájának eredménye például csak néhány év múltán, pl. az ipari és a mezőgazdasági dolgozók munkaszeretetében, tudásszintjében, rendszereteté- ben hasznosul. Munkakultúránk milyensége viszont szakmára, munkakörre és beosztásra való tekintet nélkül, naponta hat mások közérzetére. Rontva vagy javítva azt, alakítójává válik embertársaink napi munkakultúrájának. Ha például a buszvezető figyelmes, s megvárja az éppen utolsó pillanatban érkező utast, az munkahelyén jobb kedvvel kezdi a napot. S ha például éppen egy tanár volt az utas, akkor az iskolában a gyerekekkel — valószínű , nagyobb szeretettel foglalkozik: vagy ha éppen a háztartási gépek javítója volt az utas, akkor lehet, hogy ő is készségesebb lesz az ügyféllet, s talán veszi a fáradtságot, s A munkakultúráról a „nincs”, a „nem tudom" helyett még némi törődést is vállal, mondván: „megnézem”. S mindez fordított előjellel is igaz. Egymás közérzetét rontva, egymás munkájához teremtünk kedvezőtlen feltételeket. S mert munkamegosztásban dolgozunk, egymás munkájának eredményességétől is függünk. Jól felfogott érdekünk: a másik embert segíteni, hogy minél jobb közérzettel végezhesse munkáját. A munkakultúra alapvető jobbitáso társadalmi méretű, hosszabb időt igénylő program lehet. Rontani azonban naponta is és egyénenként is tudjuk. S hogy milyen tömegesen, annak függvényében válik társadalmi üggyé. A munkakultúra színvonala változó Emberi természetünkből és a dolgok logikájából következik, hogy mindig a fogyatékosságot, a hiányosságot vesszük észre. Ez alól a munkakultúra sem kivétel. Könnyen észrevesszük a hiányosságot, igaz, jellemzően a másokét. így azt, hogy valakik nem jó terméket csináltak, vagy nem jól oldották meg feladataikat, hogy hiányzik a szakmaszeretetük, a Az első alkalommal munkába álló ember milyenségéért nem a munkahely a felelős. Azért viszont, hogy milyenné változtatja, rontja vagy javítja, a munkahelyé a felelősség is, meg a lehetőség is. Napjainkban a munkakultúra milyenségét és ezt alakító tényezőket elemezve, végig kell gondolnunk azt is, hogy az éppen felnőtté válók milyenné válásában mi a felnőtt társadalom teendője, meg azt is, hogy a már felnőttek munkakultúráját miért .hogyan és milyenné kellene változtatni. A gyerekek például az iskolareformokat átélve hallották a szavakat, az érveket: jobbítást akarnak. De nem a jobbítást tapasztalták, (tanrend, tankönyv, szisztéma, stb. terén), hanem csak a mást. És ha gyakori volt a más, milyen következtetésre juthattak? Például arra, hogy a felnőttek maguk sem tudják, mit akarnak. Ezek hatása azt hiszem, hasonló, mint a gazdaságirányítás állandó „jobbító" szándéka, a jövedelemszabályozás, a keresetszabályozás terén. Egyes elemeiben, hatásaiban lehetett is jobb, de talán nem túlzás, ha az általános érvényű jellemző inkább csak a „más" volt. Kiszámíthatóságát, hosszabb Hajnal Gábor Jó sz Ártani könnyű, a szó sarat önt fröcskölve. A tiszta lélek döbbenten védtelen és szomorú. Állatot ostorral idomítnak tán, de az ember jó szót kér, és már szárnyal a célja felé. végzett munkáért érzett felelősségük, hogy sok ember munkájából hiányzik a tudós. Munkájukhoz sokan nem adják a nevüket, csak a „jellemüket”, a különpénztváró markukat. Esetenként meg a sorrend is fordított. Minden bizonnyal a kedves olvasónak is vannak hasonló, személyes élményei, tapasztalatai. A munkakultúra hiányosságai pedig rossz minőségben, s' alacsony teljesítményben jutnak kifejezésre; indokolatlan költséggé válnak, alacsony jövedelmezőséget eredményeznek. Végső soron az árakban ezt is megfizetjük (egymásnak!). Ez az idők során így alakult ki, és megváltoztatásához is idő kell. Számomra valahol ott kezdődik, hogy a megszületett gyermekből Tiogyan lesz dolgozó ember. Ha egy ember elkezd dolgozni, már visz magával egy megszerzett tudásanyagot, valamilyen mértékig kialakult jellemet, (magatartást és vitakultúrát, munkaszeretetei, tenniakarást, felelősség- érzetet). S hogy milyet, az nagymértékben a felnőttektől függ. (Szülőktől, rokonságtól, ismerősöktől, nevelőktől, dadáktól, tanároktól stb.) Még a genetika körébe tartozó tényezők egy része is a szülők által befolyásolt. (Gondoljunk, csak Czeizel Endre tévéműsoraira.) Ha tehát háboraunk azon, hogy a boltban az eladó nem tud, (más, ha nem is akar!) jól számolni, a hatóság nem tud emberül beszélni, a „mester-ember" hanyag munkát végez, akkor talán ott kellene kezdenünk a gondolkodást, hogy: 1. miként neveltük, hoav ilven lett? 2. Miért neveltük ilyennek? 3. Miért fogadtuk el a családban, az iskolában, hogy a kevés munkával, a lélektelenül végzett munkával is meg lehet élni ? 4. Miként törődtünk vele, velük a felnőtté válás ideje alatt? távú, alkotó gondolkodásra serkentő hatását, a teljesítmény növelésére ösztönző, illetve késztető erejét tekintve, csak a más, a megint más volt az érzékelhető. És még valamiről A munkakultúra jobbításáért tenni, mindenekelőtt a „társadalom mérnökei"-nek feladata. Tőlük e téren elmélyültebb és konstruktívabb megoldásokat várunk, gondolom, mindnyájan. De a jobbító kezdeményezések, javaslatok, tennivalók befogadásának készségét a társadalom mérnökei mellett mindenki mástól is elvárhatjuk. Mindenekelőtt mindenki saját- magától csak aztán másoktól. Figyelmünk ez irányba terelésének szándékával érintek itt még néhány témát. 1. Vannak beidegződéseink, tudat alatt ható tényezők, gondolatok, jelszavak. De ha ezeket felidézzük, akkor idézzük fel létrejöttük, megfogalmazásuk történelmi körülményeit mondanivalójuk konkrét társadalmi, gazdasági jelentését is. Például: „Termelj többet, jobban élsz!" „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!" „Aki nem dolgozik, ne is egyék!" „Kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett!" Többekkel beszélgettem ezekről, s tripasztaltam, mennyivel mást mondanak ezek az ötvenes években cselekvő embereknek, ha a múltról beszélnek, mintha a máról. S mennyivel más a ma felnövekvő nemzedék reagálása ezek hallatán. S megint más azoknak a véleménye, akik az ötvenes években még gyerekfejjel szemlélték, érzékelték a felnőttek lelkesedését, vagy éppen naivitását, s közülük azoknak, akiknek a jövőért érzett felelőssége minimális, a mában gondolkodnak, s a munkát a pénzszerzés lehetőségének tekintik csupán. Talán nem túlzók, ha a munkáról, a munkaszeretetről szólva, nemzedéki különbségeket is érzékelek. 2. Nemzeti sajátosságunknak is nevezhetjük talán, hogy a komoly kérdésekből is humort tudunk, viccet tudunk csinálni. Jó is ez, meg nem is. Jó, mert nem engedjük sokkolni maqunkat, rossz, mert sokszor a jó vicc hallatán felmentve érezzük magunkat a mélyebb elgondolkodás kötelessége alól. Közismert például, „a kis pénz, kis foci" tétel. Vagy Hofi gondolatmenete: — Tud úszni? Nem. Na és ha megfizetem? (Ironikus moraj!) S nem volt folytatás. Pedig kellett volna, mert vannak, kik tényleg tudnak és akarnak is úszni (dolgozni), ha megfizetik. De sokan akkor sem tudnak úszni. S ami elszomorító, hogy nem is akarnak megtanulni úszni. (Még akkor sem, ha megfizetik.) 3. Napjainkban a munkával kapcsolatban leggyakrabban használt kifejezés a munkafegyelem. Ennek javítása meggyőződésem szerint valóban nagyon fontos feladat. De a munkafegyelem javulásának módjáról nem egyformán gondolkodunk. Én most elmondom, én miként gondolkodom. (Szeretném hinni, hogy nem rosz- szul, és nem is egyedül.) A munkafegyelem javítását alapvetően nem a fegyelmezés útján érhetjük el. hanem azzal, hogy javítjuk a munkaszervezést, fokozzuk a munkaszere- tetet és a munkakedvet. Az a legfontosabb, hogy kinek-kinek munkája végzéséhez legyenek meg a feltételek. (Pl. anyag, eszköz, információ.) Legyünk tudatában, hogy a munka az ember igazi értékmérője, s ha ezt a gyakorlatban is érvényre juttatjuk, bármely munkaterületen, bármely beosztásban, akkor a munkafegyelem automatikusan javul. S amit a legfontosabbnak tartok: a munkában mindenki találjon örömet, legyen a munkában és a munkához kedve. (Az idézett költők verseikben ezt nálam- nál sokkal színesebben érzékeltetik.) A főmunkaidőben végzett, értelmes, képzettségnek megfelelő munka és a végzett munka értéke szerinti megbecsülés a munkafeqyelem javulását hozza. Feltételezem, hogy aki a főmunkaidőben, (hogy ezzel a divatos szóval, jelzővel éljek), munkájának értelmét látja, és megbecsülését tapasztalja, az a főmunkaidő mellett nem a pótcselekvésre, a pluszpénzszerzésre fordítia energiáját. Sőt, talán nem túlzás, hogy a szabadidejének egy részét is arra fordítja, hogy a főmunkaidejében végzett munkáiét tudja eredményesebben elvégezni. Vagyis: a tudomány nvelvén fogalmazva, a munkaerő bővített újratermelése (szellemi és anyagi értelemben ist. nem szenved csorbát. Ez nedig mindenkor és mindenkire vonatkozóan feltétele annak, hogy az úi követelményeknek, az úi feltételek mellett eredményesen eleget tudjon tenni. * A munkakultúráról szólva, a cikk keretében nem vállalkozhattam többre, mint hogy ráirányítsam a figyelmet erre a szóra, s elhitessem, ha gyakrabban foglalkozunk ezzel ö témával, akkor ezt nem divatból tesszük, hanem abból a meggyőződésből, hogy munkakultúránk színvonalának javítása Baranya megye fejlődésének egyik lényeges kérdése, sőt, merem állítani, hogy nemzeti sorskérdéseink egyike. Dr. Dányi Pál Szabó Lőrinc A költő és a földek (részlet) Legyen a költő hasznos akarat. Tisztelegjen a kéz előtt, mely az élet ős igényeit elégíti ki termékeivel s mint a hétköznapok istene mindennap újra megteremti a lét föltételeit: ez a kéz, a munka millió keze, szent, szent, szent, tisztelegjen előtte a költő, s célja legyen a maga munkáját testvérként e millió kéz munkája mellé állítani. Illyés Gyula Munka a munkával 1. Egy szeg miatt Reszelek, alakul a szeg, mit majd a tragacsba teszek. Tengelyszegét koptatta el; féloldalán ezért hever. No de még öt perc és — felüli Reszelek türelmetlenül. Mint az orvos meg a beteg, úgy vagyunk, én meg ez a szeg, amit reszelek, — szinte már nekem is fáj, mi neki fáj. Mintha országnyi szerkezet forgása bénult volna meg. Mintha kibillent volna, - mit nekem kell helyreütnöm itt! Nekem kell rendbetennem azt, mit nem szolgálni: kárhozat! Elkap, mint mindig elragad a munka, — ez a vasdarab. Szűkül, e szegbe tömörül a világ s — ellenem szegül! Kezem között is csupa dac, konok akarat, buta agy. Nemcsak én öt: ö is, e szeg reszel, alakit engemet. Láz önt el és — no nem! — Igen: valamiféle szerelem. Egy szeg miatt? Egy szeg miatt for szorul, lélekzet kihagy. Kényes, elpuhult kezemen vad szomjatokat érezem, — hagynátok csúfot vallani? - kovács apám hős ujjai! Kész! Beütöm. S mi eddig állt, forog megint a tág világ. 2. A kézbevehető jövő S most én ülök. Milyen pici kaland volt. Milyen isteni, ízlelem, milyen ősi-jó teremtő lenni, alkotó! Mily ritka lett, így elveszett a munka-adta élvezet? A füttyöt, nótát zengető, a bút és bajt feledtető boldog munkákra, — a dolog katarzisára gondolok. Kétkeziek fiai vagyok, megvetek minden hazugot. Közelről ismerem a zord munkás-arcokon a mosolyt, mely fut a ránc árkai közt, ha mór a vas hajolni kezd és patkó lesz és ekelap a pörölytől, mely odacsap, vagy mikor a földült batár — szorítsd! — megint talpára áll, óra megindul, fény kigyúl, keretbe ablak jól simul. Enyémként ismerem, milyen vigasz iövel át a szivén, milyen hálás is az iránt — jól ápolt gyümölcsfa gyanánt az iránt, aki kezeli, szépen, fiaként neveli, milyen hálás is végül ö, a meg-megcsökönyösödö, a mégis kézbe vehető, kalapáló vas idő! József Attila Majd emlékezni jó lesz (részlet) Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom, a kin teszi, hogy lett belőle börtön, melyben időm oly egykedvűen töltöm, mint fáradt utas pihen félúton. Oe majd fölállok s zúgom nemsokára adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nékem nem elég a munkabér, a munkaerő ára! 1987. április 11., szombatHÉTVÉGE □
