Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)
1987-03-07 / 65. szám
Zsolozsma Baditx Balázs rajza Te, aki akkor hátranéztél az iskolapadból és rámnevettél, s megnyitottad bennem a gondolatnak határtalan nagyságát és méltóságát, az érzelemnek galaxisokra kitáguló mélységét és tisztaságát, s felfedezni adtad nekem a csillagok mérhetetlen sokasága között a NŐT; áldassék a te gyermek-neved, Margit Te, aki türelmes kézzel söpörted le homlokomról a kamaszkor pattanásait, s anyásán simítottad el a koravénes ráncokat, s a szorongó Kolumbus-kölyköt világ körüli útro küldted, hogy hazáig eltaláljon, s tarisznyájába jószavakat csempésztél útravalóul, hamuba- sült pogácsaként ahogy szokás, hogy ne vesszem el emberségemet akkor sem, ha túlságosan megkörnyékezne az ínség; áldassék a te gyermekoltalmazó-neved, Borbála Te, aki az ördöngös lakatot szívemről lelakatoltad, s aztán, ahogy illik, magamra hagytál, hogy szívsebe, szájsebe légy, az emlékezet körömházában feledhetetlen sajgás,. feledhetetlen intelem, hogy élni érdemes és hogyan érdemes; áldassék a te templomszolga-ne- ved, Katalin — Te, aki ország piacterein bolyongtál velem, s a hitet adtad, hogy egyszer úgyis éljön, úgyis eljön valaki arra a találkozóra, ahol az esőcseppben a tenger lesz jelen, porszemben Európa, Afrika, Ázsia hegyei, fuvallatban akkora szelek, hogy végigröpülhetek minden óceánon, mert még van számomra néhány felfedezhető óceán; áldassék a te szívet és agyat görcsberárrtó neved, Zsuzsanna — Te, aki szótlanül viselted nyűglődéseimet, kalandorkodásaimat a világvégi nyárban, s tudtad, hogy így kell kitelelnünk még százezer tavaszon, nyáron, őszön, örökké a visszavonuló éjszaka szorításából kiszakadva, lantommal hónom alatt, előre vetett szemekkel, mert egyetlen pillantás hátrafelé csillagot robbantott volna jóvátehetetlenül; áldassék a te jézusszülőneved, Mária Te, aki szemed, megrabolt ma- dórszemed s kezed, megrabolt madárcsontkezed adtad, szemlélődés helyett a látást, megmutatván, hol maradhatok meg, milyen égbolt alatt, s fölemelve mutatóujjamat megtorpant előttünk a szédült világ, mert mindenkit megbabonázott ekkora erő; áldassék a te bibliai ősanya-neved, Éva — Te, aki belémbotlottál a pokol bugyrai közt tévelyegve, s nem léptél átal, hagyván, lelkem feké- lyes daganatait hadd nyalogassam, hanem beiémkaroltál, bukdácsoljunk együtt más fények, más napok után kutatva, mert vannak új fények és örömökkel várandós napok, ha nagyon akarja az ember; áldassék a te bársonyos véletlen-neved, Etelka — S te, aki ritka imáimba sohasem foglaltató! bele, mert neved elkeveredett az emlékezet csalárd forgatagában, de megmaradt belőled egy villanás, egy mosoly, egy szárnyaló gondolat, ami már tudattalanul is ott munkál sejtjeimben, s ha felidézhetetlen is már, hogy melyik vagy á kereszt- utók sokaságában, s te vagy-e éppen, vagy valaki más; áldassék a te névtelen-Neved — Amen. Herceg Árpád GALAMBOS! LÁSZLÓ Lombok zászlajában Virágok, hiszi a Tél, hogy törvényeitek, akár jégcsapdosta szirmaitok, szétkaszabolva; hiszi, de rontó bikáit nyakuknál markolva ölj gyorskezű Tavasz; feketedjenek sárrá, mohaetető agyaggá. Kárhozatnélküli törvények, sugarasodjatok! A szerelem fölveri sátrát, margaréta-tajtékos időben csókoltatja kitakart mellét meleggel, mikor gyöngykoszorúk muzsikálnak a Napon s mátkaszalagot bont fejünk fölé a szivárvány. Kicsi kápolna, fehér tornyú liliom ezüstöz ránk; függőkertjét a fény boglárkafüzérrel köti az éghez. Lombok zászlajába csavarva repülünk, égő, egymást karoló -keresztek. A Tél bikái földdé ráncosodtak; zöldsálú, bársonykalapú nádbugák hajolnak ki a sásból; csalogatnak tündérrózsából, aranypohárból kortyoló nyércet, kéreg-tutajon utazó gyikot, kosbor-vitorlára lendülő pintyet. Ölelj asszonyom, a hold harsonája szólítja már a csillagok küszöbén szunnyadókat. Kicsi kápolna, fehér tornyú liliom ezüstöz harcból hazatért madarat, ösvényre lépő szeretőket. LEHOCZKI KÁROLY Ha még a karod... Ha még a karod birja ha még derekad állja rügyezzen arcod pírja bolyhos barack ruhája keljen forró szelekben. Ha még a lábad elvisz hogy jó öled ölelne * indulj bár oly nehéz is ■ rálelni ki lihegve önzőn óvna e földön s kivetne ha már nem félsz mert nincs aki bántson rügyet termést nem rpmélsz törött derekú fádon s karod omló takaród. ARATÓ KÁROLY E nyakas doktor... — In Memoriam Szederkényi Ervin — * Ez az öszvér-termé'szetű rendszeretet e nyakas doktor ránt helyre kifordult helyzeteket lázas homlokot hűsít bordarácson beoson epét munkára szoktat smogot söpör tüdöcsúcsokon fütykösre köpő doktor pontosságot követelő bonyodalmakból mindig soha-jobbkor lép elő sínbe rak gyógyít nyilt-törésü házasságokat combok közé szorult kezet kitép amputált bizalmat hazatámogat lohol izzad ezerszeresen százszorozódnia kéne hogy időzavarában mindenütt hogy a kapkodást rendszerességre éles véleménnyel lenyisszantott fejekét nyakra visszailleszteni sietősen összeszedeget amíg a hogyvanokra veríték-mosollyal felel áléit reményt kapat erőre gyógyszeréivel recipe-ferrumot lefog V. parancsolaton terpeszben állva de orrát bántja fintorog szagló müveltetö-igeformára félénkre korcsolyát szerel befagyott önbizalmán cikázzon aggot silabizál szeme körül csupa szarkaláb-ításnyom * dugaszolt penészes éveken végigkopogtat melyikben mennyi bikavér csöpögő véna a nyitott csap kertészkedik gondoz kölykeiben bongó harangvirágokat csüggedökben roggyanó napokat megtámogat himnusszal disszázaddal fogad tisztességet nagyítóval vizsgál kötnek-e az arcok közti illesztések ipi-apacsot játszanak vele kandikálnak zűrök háta mögül motolla-lábakdn futos rejthelytől-rejthelyig bele is őszül Baletlbemutato a Kamaraszínházban A terror Nem mindennapi élményben részesülhetett a Pécsi Stúdió- színházba február 13-án összegyűlt közönség. Eck Im.ne új kamarabalettjének „A terrornak (amelynek díszleteit és jelmezeit is a koreográfus tervezte) már a helyszíne is sugallja, hogy nem hagyományos balettelőadást láthatunk. Félhomályos, ellipszis alakú játéktér fogad nyomasztó, szorongató hatást keltő kellékekkel: botokkal, hálóval, felakasztott kaszával, kötéllel, láncokkal, ketreccel. Eck nem él kül- sőséges megoldásokkal, mégis nagyon határozottan vonja be a nézőt az előadásba; nincs ugyanis emelt színpad, pódium, amely „színházzá távolítaná” a látványt és az elválasztó hatású függöny is hiányzik. így minden testközelben zajlik, a rángatózó, görcsös, ziháló testek szinte a lábunk elé zuhannak, a táncos szereplők ellenállásra feszülő izmait akár meg is tapinthatnánk, közelről halljuk a láncok csörgését, a botok koppanását, a háló surrogását. A darab elején körbe legombolyított kötél összeköti a nézőket, akik ilyen módon is az előadás „társrész tvevő-szem lé« lőivé" válnak. A .világgá tágított ringben" (a kötél talán erre is utal) az erőszak minden válfaja megjelenik, a történelem testet és lelket nyomorító terrorja fonódik össze a mindennapokéval. Nehéz szavakkal hűen visszaadni mindazt, amit a koreográfus mozgásba, látványba fogalma zott, mivel a balettnek nincs is konkrét, elmesélhető cselekménye. Fzerencsére Eck nem a manapság • tévéből, rádióból, újságból ömlő terrorizmus „klasszikussá” vált szereplőit," álarcos banditákat, emberrablókat választotta a terror bemutatására. Gazdag szimbólumrendszerrel inkább az időtlenné és teretlenné tágított kegyetlenségről, az ember feletti gyilkos önkényéről beszél, amely egyidős velünk és nemcsak a politikában, a történelemben, de szőkébb környezetünkben, az emberi kapcsolatokban érzelmi és szellemi szinten • is megnyilatkozik. A játéktér több pontján egyidejűleg zajló, látszólag nem kapcsolódó történések végül folyamattá láncolódnak. Lou- lou (Körmendy László), Madie (Paronai Magdolna), Tiennot (Váradé M. István) és Susan (Kovács Zsuzsanna) - általánosító szándékkal saját nevük idegenné alakított megfelelői' viselik - bárkik lehetnek, a világ bármely országában, bármikor élhetnek, egyszerre áldozatok és bűnösök, és válhatnak bármikor vétkessé éppenúgy mint szenvedővé. Mellettük három nő, három különböző alak, három személyiség. Eve (Szabo- lics Éva) a felszabadított és végül mégis saját béklyóiba rántott erotika, Marthe (Rónay Márta) örök gyászra ítélt anya vagy feleség, Cathy (Benei Katalin) a dalnok, a látnok, aki utolsóként próbál ellenszegülni a borzalmaknak és akinek halála talán a legtragikusabb. Mindannyian részesei a terror poklának, mindannyian változnak és végül ki-ki a maga sorsának áldozatává válik. A konkrét erőszakot hét állatfarkat viselő lány személyesíti meg (a hetes számnak feltétlenül szimbolikus jelentést kell tulajdonítanunk). Görlvagy sportcsapat, állatidomárok vagy egy kivégzőosztag tagjai, angyalarcú gyilkosok, báránybőrbe bújt farkasok . . . Alakjukban megannyi értelmezést nyújtó ellentétek hordozzák a mondanivaló élesebb hangsúlyait. Eck zeneválasztása - Vivaldi muzsikája és a kopt keresztény zene egymás mellé rendelésének ötlete - első hallásra bi- zar \ ak tűnhet. Pedig az együtthangzásból - a fájdalmas „Stabat mater dolorosa” kezdősoroktól a kopt szertartások csodálatos kíséretének világán keresztül, a kivégzők pisztolyaival szembe szegezett, kétségbeesésében is diadalmas „Allelujáig" — olyan felemelő és megrendítő' erők bontakoznak ki, amelyek az egyszerűség és gazdagság igézetével a koreográfus erőszak elleni felhívását a költői kiáltás magaslatára emelik. így érthető meg az is, hogy miért adta Eck művének táncdráma helyett a táncköltemény műfaji megjelölést. Ennek megfelelően a koreográfiái megfogalmazásban a jellegzetesen ecki mozgásvilág elemei most különösen szorosan illeszkednek a tartalomhoz, sehol egyetlen jelentőség nélküli gesztus, minden mozzanat a torok'szorongató, felkavaró erejű alkotást szolgálja, amelyhez hasonló az utóbbi időben nem igen született magyar táncszín- pddon. Őszintén szólva, ki,jsé disszonánsnak érezném megdicsérni az „áldozatok” és a „bűnösök" drámai alakítását (köztük a varázslatos hangú és személyiségű Benei Katalinét,) inkább úgy fogalmaznék, köszönet nekik is az élményért. Major Rita 1987. március 7. szombat HÉTVÉGEQ
