Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)
1987-03-28 / 86. szám
ERŐS ZSUZSA Mielőtt hazafelé hold nem világit esőn a macska reklámneonak hideg őszi este fénylő automatikák alján csörren a pénz vasárnap van a hetedik sötét repedéseken aluljárók torkán szivárog löl benépesíti a várost az éjszaka . a strici a csöves a rákóczi- téri lotyó különben csend csak lent dübörögnek a kricsmik hátamon hideg amúgy ünnepelek szemben asztalommal nagy kifestett pofával röhög csábít riszálja magát kedves budapesten a lánchíd az erzsébet a margithid felett kacsintgat moszkva prága bécs felé majmolja bonsoirék izgatá páráját leteper engem is megigéz akárha én zakatoló vonaton mielőtt szürke hétköznapok felé haza MIHALIK ZSOLT Füst Milán Nem sejlik út. S a hómezö nyulak nyomát se rejti. Éhes farkas: lapul a csönd. Csak csontok ropogását hallom súlyomtól süpped a táj. Ki is viselné terhemet? E fülek már titkos jelekre figyelnek. Ólom-idö. A pecsétje királyi kegy. Ám mikor Hold-sarlóm rendet vág — a csillagok kushadnak. Hiszen Istenhez indulok. BALOGH JÁNOS Prológus 2. 1. Hallgatunk. Kérdezlek, de nem felelsz: felelek helyetted, de mindig elvétem. Rosszak a szavak, amiket használok? Vagy régiek? Vagy nem is fontosak? Ilyenkor nevetsz, de nem segítesz. Nem engem nevetsz, csak a szavaimat. . 2. Feltörő bátortalanság vagy bennem, mert a tudat, hogy egyszer elveszíthetlek, szánalmas gyengeséggé gyűri össze a szavakat. 3. Mélyen lapul bennem az öntudat a kezdetem: már eldobott papírlap. Gondolation, összegyűrt nyugalom. 4. Mosolyogsz. Selymek futását érzem arcomon. 5. Ezeréves nyugtalanság pillantásod szavamon; hangod, kezed, mozdulatod ezeréves hatalom. Ezeréves nyugtalanság. Minden büszke szavamon hangod, kezed, mozdulatod ezeréves hatalom. 6. S ajkam cserepein elbuknak a szavak. H ajnali négyóra, indulunk. Ingóságaink a zsákokban, a zsákok a péktől elcsent taligára kötve. A taligát „két kutya húzza, három macska tálja”, akár a mondókában. Maeterlinck két sora is fölmerül, valahonnét, nagyon messziről: „Ha egyszer visszajön még messze földről, gyalog? / / Mondd meg, hogy vártam, vártam, amíg csak meghalok." Somos Antalnak máris könnybe lábbad a szeme: Mi lehet otthon? Élnek-e még? Engelhartszell előtt kb. 2 km- re az út szélén lovaskocsi áll. Két ló, három katona. Géhó sok, abból is látszik, mi mindenük van a kocsiderékbari: csizma, bekecs, bakancs, kétszersült, marmoládé, liszt, cukor, cigaretta. Méghozzá Symphonia. Murczik Márton, Csincsák Béla és Kálmán Ferenc egyszerre mondja, ilyen meg ilyen gyalogos alakulattól valók, szeretnének csatlakozni hozzánk, mert egy mukkot se tudnak németül. A lovakról szabályos dokumentum van; egyébként pálinkáért cserélték; ráment a tartalék, így hát nem tudnak megkínálni bennünket. Rendben van, tartsanak velünk; kis csapatomnak nem kell magyaráznom, miért döntök így. Dali meg Imre Károly mindjárt átcsoportosítja zsákjainkat a taligáról a kocsira. A taliga utánfutóvá avanzsál. Engelhartszell: az első igazoltatás. Mutatom a papírunkat, majd a lovakról szolgáló passzust. „Oké", mondja az □ mi, máris mehetünk tovább. A Pyrrn-hágónál angolok vannak, morózusabbak az amiknál. Vagy száz méternyire az őrbódétól alaki képzés folyik; a drill olyasféle, akárcsak nálunk: jobbra át! balra át! hátra arc! itt-ott egy-egy „feküdj”! Simán ótereszkedünk itt is. A géhások készlete szépen fogyogot. Amíg futja Murczi- kék tartalékából, mi se koplalunk. Az élelmiszerjegyek beváltására még nem kell gondolni. Csak a szállással van baj, hisz már nyolcán vagyunk, plusz a lovak; mindennap mégse hálhatunk a szabad ég alatt. Minden alkonyaikor valami majort szemelek ki éjszakázásra. Nem akarjuk terhelni a lovakat, leginkább a kocsi mellett, vagy mögött battyo- gunk; hegymenet táljuk, völgymenet fékezzük a kocsit. Ha- senfeldben palacsintát süt Dali Pista. Vacsorára meghívjuk a gazdáékat, amiért befokad- tak bennünket az istállóba. Másnap korán indultunk, s már jó órányira lehettünk Ha- senfeldtől, amikor egy biciklis parasztember megállt a kocsink mellett. A tegnapi gazdánk! Nehezen értem meg, mit akar, mért ordítozik és topor- zékol, miért állítja meg a lovakat, ráncigálva a szerszámot; dühödten káromkodik, röpköd a sok herrgottkrucifix. Lassan kezdem pedzeni, miről van szó. Bizony, komoly a vád: elloptuk az istállójából a vadonatúj lószerszámot. Más nem járt náluk, köztünk kell lennie a tolvajnak. Kezdi tapogatni a zsákokat, na mondom: Langzam, fater, nem gondolom, hogy tolvaj akadjon a brancsban. Pulykavörösen ortályozik: „Was, was, ungarische Räubern!" Ragaszkodott hozzá, nyissuk ki a zsákokat; ha nem, hát följelent bennünket, akkor aztán megnézhetjük magunkat: statárium van emberölésre, betörésre, lopásra, mert tele van az ország rohadék disznó csavargókkal! Megint herrgottozott, fölemlegette, hogy ez a hála, amiért szállást adott. Jó szimatja volt, legelőször a kocsis zsákját akarta látni, vagyis Murczikét. Pironkodva huzigálta Murczik a zsákja madzagját, ebből láttam: baj van; hát rihtig előkerült zsákjából a lószerszám! A gazda, kiráncigálva □ zsákból jogos tulajdonát, megint szidta-hordta a „tolvaj betyár magyar istenünket". Imre Károly magyarul feleselt vissza: „Tik az egész Magyar- országot kiraboltátok, ... hogy fullattatok vóna a . . ." Nem mintha értené a gazda, de Pakolitz István OKÉ azért leintem Imre Károlyt: hagyjuk ezt, nem tartozik ide, különben osztrák a szerencsétlen, neki is éppen elég baja lehetett, főleg ha nem szívelte a hitlerájt. Jobb, ha most befogjuk a szónkat, mivel ezt a hülye Murczikot megkörnyé kezte az ördög. Ezenközben már vitte a gazda a lószerszámot. Megáll az ember esze. Mur- cziknak, hadifogoly létére, ko- csija-lova van, talán haza is tudja vinni, hát nem meglopja a szállásadónkat!? Most persze lapul, hangját se lehet hallani. Grác körül már sort kerítek az élelmiszerjegyekre, mert elfogyott a kétszersült, cigarettánk sincs; az ócska Weichsel helyett csikket szedünk-szívunk a műút mentén. Lóri elbúcsúzik „menetoszlopunk"-tól, Grácban mindenáron meg akarja találni mátkáját. Egyre több magyar sorstársba botlunk a gráci műúton. Legtöbbje hírhozó-vivő, katona és civil egyaránt bőven van köztük; akad elég ember- és lócsempész, jóhírekkel, rémhírekkel. Negyvenkörüli bibircses képű pasas hebrencskedik: — Nyugodtan hazamehetnek, az oroszok senkit se bántanak, csak robotba visznek minden épkézláb mandrót. Egy amazonra emlékeztető asszonyság másként tudja: — Az Isten szerelmére, ne menjenek haza! Az oroszok mindenkit kiirtanak! Hallunk cifrábbakat is. „Pestet rommá lőtték a ruszkik!" „Idefigyeljenek jóemberek! Én mondom maguknak, hogy a szovjetek megszállják Ausztriát is!” „Aki nyugatról jön, azt lágerbe viszik." Egy lócsiszár-formá- jú manus felröhint: — Magukat igenyéssen Szibériába trancporójják! Somos Anti jól kifogta a maga külön hírhozóját. Fehérvári tag volt a suhanc; elmesélte Tóninak a Seregélyes körüli harcot. A község három- szor-négyszer cserélt gazdát, ró se lehet ismerni, jószerivel nem lehet látni épen maradt házat. Tóni óraszám nem beszélt, alig evett; ha kicsit lepihentünk, csak gubbasztott egymagában. Felesége meg a két gyerek éppen azokban a hetekben volt Seregélyesen az öregeknél. Elő-előszedi a családi fotókat, küszködik a könnyeivel. — Mért menjek akár egy lépést is tovább? Kit találok én otthon? — Senki se tudhat biztosat, — mondja a géhás Csincsák, — és nem kell fölülni minden zagyvaságnak. Lehet, hogy az az atyafi nem is fehérvári, csak hallott valamit harangozni. Kissé bizonytalanul mondja ezt, hiszen a Fehérvár körüli harcokról mindnyájan tudtunk. Egy hírelő újságot mutat, a Szabad Nép-et. — Ki az a Rákosi Mátyás? — kérdi Kálmán Ferenc fő- géhás. — Rákosi? Hát most az a tótumfaktum otthon. A franc tudja, miféle sarzsi. Az biztos, hogy valami főkommunista — rándítja vállát az újságos. Úgy emlékszem, negyvenegyben visszaadtak néhány 1848- as honvédzászlót az oroszok, cserébe politikai foglyokat adtunk nekik. A foglyok között mintha egy ilyen nevű is lett volna. — Igen, — mondom — kommunista. Évekig Szegeden ült a Csillag-börtönben. — Börtöntöltelékekért adták vissza a honvédzászlókat? — nézz rám értetlenül Dali István. — Ez egészen más dolog. Rákosi meg a többiek politikai foglyok voltak nem holmi zsiványok, vagy betörők. — Mért politikai? — Hogyhogy mért? Mert kommunista. — Az lenne a kisebbik baj. — adja bele a garasát Imre Károly, — fontosabb, hogy rendes magyarember legyen. Ebben megegyezünk, már csak azért is, mert egyelőre nincs érkezésünk jobb hazai tájékozódásra itt a fürstenfeldi sorompónál. Egy feketeruhás úr éppen érdeklődik, ki-mifé- lék volnánk, s mit akarunk Fürstenfeld városában. Mondom az úrnak, hazo igyekszünk, csak hót nem tudjuk, mi van otthon, szeretnénk legalább nagyjából orientálódni. Habrigyálni kezd, hogy amíg nem megyünk dolgozni, addig nem kaphatunk élelmiszerjegyet, naplopókra nincs szüksége a városnak. Erre én igen csúnyát mondtam neki, amit nyitván meg is értett, mert azzal fenyegetőzött, hogy átad a hatóságnak, kizsuppoltat bennünket: vegyem, vegyük tudomásul, ő a Bürgermeister, így meg úgy. Megnyugtattam, körülnézek, mit lehetne itt dolgozni. Tűsként ajánlotta a téglagyárat. Imre Károllyal elmentünk a tetthelyre, ahol egy ki- haénnem munkavezető-féle egészen nevetséges órabért emlegetett; azonfelül minimum egy hónapra kell leszerződnünk. Fordítom Imre Károlynak, miről van szó. Mikor a szerződést említem, odanyilatkozik, hogy: „Túró!" Ebből ugyan nem értett semmit a téglagyári falanszter-vezető, így megmondtam neki fejcsóválva: — Uram, ez egyáltalán nem oké. Új mü a Modern Magyar Képtárban Berény Róbert: Cilinderes önarckép Néhány nappal ezelőtt dr. Felró Sándor pécsi műgyűjtő ünnepélyes keretek között adta át a pécsi Janus Pannonius Múzeum vezetőinek Berény Róbert Cilinderes önarckép című festményét. Az ajándékozásnak az volt a mozgatója, hogy a kiemelkedő jelentőségű mű Pécs varosának gyűjteményében, a Modern Magyar Képtárban a köz javát szolgálja. Dr. Petró nemes tettének kifejezett célja volt továbbá, hogy példája másokat is ösztönözzön hasonló cselekedetre. Petró Sándor az évtizedek során jeléntős nagyságú gyűjteményt alakított ki. Mint kassai középiskolás került először kapcsolatba a festészettel, és kitartó aprómunkával, önképzés révén érte el a műgyűjtő rangot jelentő státusát. Gyűjteményének kiemelke dö darabja volt a most ajándékba adott festmény. A Cilinderes önarcképet Berény Róbert 1910 körül festette, Petró 1980-ban a Bizományi Áruház aukcióján vásárolta meg. A pécsi múzeum voit az ellenlábas, a párharcban a gyűjtő győzedelmeskedett. Egyébként az évtizedek óta lappangó kép felfedezőjének tudhatta magát. Az ő javaslatára került a bizományiban aukcióra a festmény, újbóli nyilvánosságra. A pécsi múzeum kiemelt gyűjtőterülete közismerten a Nyolcak festészete, amelynek az egyik főműve. Passuth Krisztina szerint lázadás a kispolgári életfelfogás, a kispolgári szentimentalizmus ellen. Meghökkentő a kép, a beállítás különleges póza. Első pillantásra úgy tűnik, mintha lóháton ülne, oly mereven peckes a tartása. Kinéz a képből, kihívóan szembefordul, szembenéz. Szeme keskeny résre szűkül, arcvonásainak jellegzetes karaktere felnagyítva, szándékolta:, is eltúlozva hangsúlyozódik. Belső térbe helyezi magát, a háttér jelzésszerű. Furcsc kontrasztként cilinderétől félig takarva egy kisebb kép látszik a falon. E szokatlan kivágás, kompozíciós fogás is a kép bizarr légkörét fokozza. Csukott tenyerébe zárt festőecset jelzi foglalkozását, amelyet érezhetően büszke öntudattal vállal, öntudata azon jogos felismerésből táplálkozik, amely a Nyolcak, az ún. „keresők” polgári radikális programjából fakad, s amelyet a világot jobbító elhatározások inspirálnak. Radikális festői programjuk a meghökkentő előadásmódban is megnyilvánul. Erőteljes lokálszínek, sommázó megfogalmazás jellemzi a képet, nyers, harsogó világ tárul elénk. A kép a Modern Magyar Képtár állandó kiállításán látható. Romváry Ferenc 1987. március 28., szombat HÉTVÉGE Vörös Ferenc rajza
