Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)

1987-03-21 / 79. szám

KIÁLTOZÁS 1. Az utolsó szavak körül Mi ai álom? Amikor minden és mindenki együtt van. Amikor mind egy. Mindegy. Az álom: fájdalom. Az álom: ami nincs, mégis mindennél erősebben tudunk rója. Nem létező bizonyosság. Az álom: fájdalommal emlé­kezni a Föld sosemvolt kor­szakára. Miért nem ma­radunk egy? Az álom: egy kövér lány reménytelen sírása a mezőn, amikor mindenki­nek jó, amikor mindenki kör­be áll és játszik, amikor min­den: minden, s amikor mind­ez jó. Mégsem mondható: minden jó. Látni, és nem re­mélni. Egyek leszünk, s mint­ha ez több lenne, hajszállal, mint az, hogy szabad vagyok. De leírhatatlan és elmond­hatatlan, miként egy álom, hogy miért tűnik igaznak, sőt ténynek ez az előny. És hogy kinek is a hajszálával több? Mi az ólom? Az álom: tenger mélyére köl­tözni, ott lakni. Személytele­nül magányos boldog fájda­lom és óceán az álom. Tehát hazatérés tagolatlan meg­semmisülés, miként a szere­lem tenger-mindenségre, ami a semmihez közelebb van, mint bármihez. Mert miféle képtelen térés hely az, ahol a vágyak nem teljesülnek; vagyis hát akkor semmi sem teljesül? Egysze­rű: a szerkezet ez a hely. De az álom nem szerkezet, az álom nem hely, hanem ten­ger, tejből és gyeréknyálból. Én, aki itt fekszem, kövér lány és siheder öreglegény, a lemerülés, az elsüllyedés BALASSA PÉTER (Halálnapló) tutajosa, ötven éve, három­száz éve, háromezerötszáz éve és tovább. Jussom — én. Én, aki a gyerekkorban azt hit­tem, hogy egy önhibájából földönfutóvá tett öregember .neve Lehár király (civilben katonakarmester), én, aki most egy müncheni klinikán fekszem a hírek szerint, és alig kapok levegőt (dum spi­ro spero?), akit állítólag res- pirálnak, és akinek kihullott a haja, és a fejbőrére kú­szott már a végső pergamen, a fehér-én, aki a zárótáncot látom, azt, ahol mindenki együtt van, együtt, együtt, és megint együtt, egymás ke­zét fogjuk, mind-egy, ami nincs, összeragadtak a tes­tek, tengerszagúak, végre - amit mindig akartam és nem akartam -, örökre, én, ebben a kissé kommersz látomás­ban, valahol a manézs körül, körbe-körbe; a Nyolc és lél didaktikus körtánca ez, az utolsó képsor, barát és ellen­ség, impotens rendező és go­nosz képzeletünkben százszor felkötött dramaturg, részegen dzsiggelő öreg matróz és nagyseggű, pazarul nyöször­gő úri kurvák a Szent Város­ból, nos én tényleg nem ér­tem, miért van elszakadás, te­hát élet, így: a szerkezet, a törés folytonossága. A tenger pusztulása. Életünk, ami nem más mint nem és nem más mint külön, nem más mint különbség. A különbség: tö­rés, ama nem-lét, amiben él­nünk kell. Fekszem hanyatt, az élet birodalmával, a nem­ekkel szemközt, az épületes különbséggel átellenben. ölelj meg, szeress, sírok és kiáltozom, maradék levegőm pazarolva, bízván a nem lé­tező halhatatlan oltalomban, némán a szenvedéstől. Minden tagolás, minden artikuláció: törés, határ, el­választás, jövendő hiány, veszteség: élet. Nem értem a nem-et, nem értem a tö­rést, amitől' azonban egyedül épület az épület. Mindazt nem értem, ami a jussom. Nem értem én a vagy-vagy- ot, csak és-t ismerek, és még és-t, és még, és még, még, még, még téged is, és téged. Igen, téged Uram. Választa­ni, itt, hogyhogy? És, és mind­egy. Mért ne nyerhetne egérutat a gyilkos, ha minden s mind­ez jóvátehetetlen már?! Nincs szörnyűbb egy gyilkos elfo­gásánál, amikor elejtik a va­dat, amikor, nincs menekvés, amikor a kör bezárul, amikor mindenki közelfurakszik, szu­szognak és nincs levegő töb­bé amikor mindnyájan őt né­zik. Amikor — most rámászik a kamera, még akasztófa is? KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT SZENTKUTHY MIKLÖS: Mindenszentek szatumáliája (regény- részlet. I.) 193 BERTÓK LÁSZLÓ versei 199 NADAS PÉTER: Mélabú (esszé) 201 PARTI NAGY LAJOS versei 217 BALASSA PÉTER: Kiáltozás (Halálnapló, 2.) 219 MARTON LÁSZLÓ elbeszélései 223 SZERVAC JÓZSEF versei 228 BISZTRAY ADÁM versei 230 GYŐRÉ BALÁZS: A 91-esen nyugodtan elalhatok (regényrész­let) 231 SZAKOLCZAY LAJOS: A Testvér (Sinkó Ervin bécsi iolyóirata) 238 PÁLINKÁS GYÖRGY: Hermina és a gravitáció (elbeszélés) 245 BAGOSSY LÁSZLÓ versei 249 100 éve született Kassák Lajos KABDEBÓ LÓRÁNT: Egy Kassák-levél 251 GYÖRGY PÉTER: „Szemtől szembe" (Kassák: Az Alkotás és a Kortárs szerkesztője) 253 CSAPLAR FERENC: Az Alkotás szerkesztőjének levelezéséből 262 . * DOMOKOS MÁTYÁS: Kihűlt nyomon égő-indulattal (Mándy Iván: Magukra maradtak) 270 DÉRCZY PÉTER: „egy rózsacsokrot végigönt a vér" (Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat) 273 GYÖRFFY MIKLÓS: „Zöld" próza (Tatay Sándor: Palacsinta ap­róban) 276 1907 MÁRCIUS A Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi folyóirat márciusi szá­mának élén Berták László új versei, Szentkuthy Miklós ké­szülő regényének egy részle. te és Nádas Péter Mélabú című terjedelmes esszéje ol­vasható. A lírai rovat Parti Nagy Lajos, Szervác Józsel, Biszt- ray Adóm és Bagossy László verseivel egészül ki. Kiemelkedően érdekes ol­vasmány a Kiáltozás, Balassa Péter Halálnapló c. esszé­sorozatának második része. A prózaírók újabb nemzedé­két Marton László, Győré Balázs és Pálinkás György 'képviseli a számban. A tanulmányrovatban ösz- szeállítás olvasható Kassák Lajos születésének 100. év­fordulója alkalmából, vala­mint Szakolczay Lajos tanul, monya Sinkó Ervin bécsi fo­lyóiratáról, a Testvérről. A kritikai rovatban - töb. bek között — Domokos Má­tyás ír Mándy Iván új köny­véről, Dérczy Péter Parti Nagy Lojos verseskötetéről és Györfly Miklós Tatay Sán­dor elbeszéléseiről. A szám képanyaga Kassák Lajos ötvenes évekbeli mun. kásságót idézi fel (a Kassák Emlékmúzeum anyagából). BERTÓK LÁSZLÓ Mintha gyorsan eloltanánk Körbeégett a papiros gyerünk te vers a tűzön át uccu neki! nyolc szótagos kétütemű toronyiránt mozogj szonett s te sánta láb mielőtt a tövig tapos szakadjon a nincsen-tovább egéről a negyven napos legyen a sor végén kapocs mintha gyorsan eloltanánk s robogjon a zörgő doboz négykerekű paródiánk s ha nyelvünket eszi a láng orditsuk hogy akkor-na-most. SZERVÁC JÓZSEF November Csomagolnak a napok, megy az ősz is, meszet olt, magának tömegsirt ás, litániával, tarlófüsttel fölszáll a papírról az Írás. S bár húzna délnek, köröz odafönt (leszállni, vissza, hogyha volna hely). S a lecsupált, borostás anyaföld minden reggel ködökkel vesztegel. 1987. március 21., szombat MÁRTON LÁSZLÓ Jónak és rossznak tudói (Idyllium Cisrhenanum) A lelkiösmeret, szólott a nő, kezében egy papírlapot for- gatván. A lelkiösmeret ezúttal helytelen kifejezés, hiába je­lezzük a szokatlan jelentésár­nyalatot régies hangalakkal. Ne feledjük, hogy a szó né­met megfelelője tükörfordítás a latin conscientiából: még Notker, a Memento mori cí­mű messze földön híres elmél­kedés kompilátora termette volt anno dacumál, a misztikus mélyértelműség első felvirág­zásakor. A nyisszantások- illetőleg nyeszetelésekről, amelyek a rántott bordányt szecírozták a kissé füstös, de fölötte jó hír­nek örvendő restráng legzugá- ban, csak a rend kedviént kí­vánok megemlékezni: a nő, aki jónak és rossznak benső tu­dásáról beszélt, az éhségen túl volt, a jóllakóson innen. Szintúgy odakint: a borús no­vember végi sötétség már el­nyelte a nappali derengés leg­javát, ám az utolsó fénysávo- kat mintegy negyed óra múlva szerette volna megemészteni. A keskeny utcán végigdübör- gött egy tartálykocsi, koncent­rikus köröket vetett a poha­rakban a likőr és a citronádé. Azt válaszoltam, hogy a sza­vaknak, legalábbis ebben a veszélytelen pillanatban, hatá­rozott és összefüggő jelenté­sük van. A szavak, ellentétben a közkeletű hiedelmekkel, vér- és élettelenek, és ez - böktem a papírlapra — csak egy for­dítás. Nem akartam olcsó szó­játékokba bocsátkozni; a nő volt az, aki fordított egyet a papírlapon. Hiszen a fordítás éppen az élet, a mi kurva éle­tünk. Feladat, amelyet akkor hajtunk végre, ha jól-rosszul bele tudunk helyezkedni más művek és életek szellemébe. („Helytelen, hogy a szellem szót nem fordítottad lélek­nek.") Ennyit a vérehajtásról; megoldásról pedig akkor be­szélhetünk, ha a fordító nem tér vissza többé az idegen génius vigyázta tájról, akár azért, mert eltévedt, akár mert asszimilálódott. A nő dereka feltűnően kar­csú volt; büsztje, ha nem is váratlanul, mindenesetre meg­lepően dalmahodott az asztal fölé. Gyaníthatóan hosszú, sző­ke hajót kötött sapkájába gyö­möszölte volt. Ezért kell különös gondot fordítanunk (ez a legegysze­rűbb fordítás) a lelkiösmeretre. (Jobb szót ő sem tudott.) Hi­szen az emberek eredendően jók - toldotta meg előadását a nő, s fölrakta fémkeretű szemüvegét -, megvan bein- nük a lelkiösmeret, amely gyó­gyíthatatlan betegség módjára pusztítja el őket, nemcsak hit­vány gondolataik és tetteik miatt, hanem azért is mert nem ismerik fel, hogy megvan ben­nük jónak és rossznak sa­játos tudása. Kivétel nincs. (Bocsánatkérően, de könyörü- letet nem ismerve nézett a szemembe.) Méltóságteljesen úszott a cigaretta füst, hideg szél fújt a Duna felől. Egy pillanatig azt hittem sirályok libbennek be a nyitott ajtón, de csak egy fehér köpenyes pincér volt. Csontjaim sajogtak, talán a fáradtságtól, talán egy alat­tomos, lappangó gyulladás lázától. Társnőm elé pillantot­tam a_ asztalra, és éreztem, amint arcomból kifut a vér. Hiszen ez a tányéron heverő, hosszúkás csont az én lábam volt! Hogyan is lehetséges, hogy egy ilyen vékonyka s né­miképpen görbe csont hordo­zott engem egy életen át? Be­nyúltam az asztal alá: nadrá­gom szára gyáva rongydarab­ként, üresen fityegett. Fizet­tem. Társnőm azt mondta, si­etnie kell. Felállt, felöltözött, kiment. Nem tudtam rászánni magamat, hogy utána men­jek. üldögéltem, és reméltem, hogy elmúlik az egész. PARTI NAGY LAJOS (zamek) narancsüdítövel várnak a fúvóskatonák, ahogy megétkeztek a dácsiába'. jobb lesz, hogy előre beszámolok, igy nem lehet belőle félreértés.-' van az útlevelembe egy másik ablak, azon, ha elkérik, büszkén kinézek és ha sokáig nem hozzák vissza, akkor se rándul benne az arcizom. puff, kapok a szemembe egy pecsétet, pedig éppen kacséntottam volna, ezek egy másik ablakot keresnek, akkor lerakta a párkányra a géppisztolyt és a másik szemembe is adott egyet, a kiutazásit, hogy jöhessek vissza. A menekülés Voltam és vagyok a főkama­rások egyike. Tisztségemről nincs értelme több szót ejteni. A császárt láttam többször is, de az * utolsó hajnalig csak messziről. Az ellenség előre­nyomulásáról szóló hírek nem rémítettek. Az ellenség messze volt, hadseregünk, ha visszavo­nult is, verhetetlen volt, és a gondviselés, amely a vészt mindaddig elhárította felőlünk, mindenek fölött volt. Egy éjen, amely az utolsónak bizonyult, bármilyen csendesen telt is, nem tudván aludni, föl­hágtam a palota legmagasabb oldalszárnyának tetejére. Mint a főkamarások egyike megálla­pítottam, hogy az égboltnak az országunkat határoló három, ölnyi magas fal felé eső részén soha nem látott planétakonstel­láció mutatkozik; az égbolt át­ellenes részén kard formájú lángocskák nyílnak, messzi tűz­vészek visszfényei, hegyükkel a palota felé mutatók. Ez volt a megállapítás; értelmezni mind­ezt a csillagász feladata lett volna, de a csillagász, akit másnap láttam életemben elő­ször, azon az éjszakán az iga­zak álmát aludta. Másnap hírül adták, hogy az ellenség felmorzsolta hadsere­günket, és ellenállásba nem ütközve, a tőle telhető sebes­séggel közeledik. A császárnak menekülnie kellett, s mivel ne­kem ott kellett lennem, ahol se­gíthettem és részt vehettem ' a menekülésben, láthattam közel­ről a császárt. Az érmékről is­mert fejedelmi arcot és meste- rileg boltozott fejet alig tartot­ta meg a vékonyka nyak; re­megett a gyönge kéz; csökö­nyösen és csökevényesen igye­kezett kiegyenesedni a láb. Rá kellett ébrednem, hogy a császárnak is van lába, amely­re most, a zűrzavarban egyedül kellett volna felhúznia nadrág­ját; ám hogyan is követelhet­nék meg ezt a bonyolult műve­letet attól, aki egyedül a kesz­tyűjét sem tudja felhúzni, s he­behurgya méltóságteljében csak letördösi gondosan csi­szolt, hosszú körmeit? S hogyan húzhatná fel egyedül a kesz­tyűjét az, aki segítség nélkül a fövegét sem tudja fejére il­leszteni? De megjelent a csillagász, és attól kezdve ő parancsolt, ez a tagolatlanul hebegő, bal­jós férfi, aki jobban beszélte az ellenség nyelvét, mint a miénket. Mégis hűségről tanús­kodnak tettei; mert előhozatott egy szárnyat, néhány létrát és megszámlálhatatlanul sok hosz- szú kötelet. A pehelykönnyű szárnyat a császár kapta: ke-, zébe fogta, nézegette, szökdé­cselni kezdett örömében. A kö­telek sem voltak súlyosak; egy egészséges férfi könnyűszerrel vihette őket mérföldeken át. Nekem létra jutott; nem győz­tem panaszolni balsorsomat; majdnem összeroskadtam alat­ta; pedig sietni kellett. Mire a falhoz érkeztünk, már hallat­szott a távolból az ellenséges harckocsik robogása. A szárnyak felcsatoltattak a császár hátára és karjaira; a császár csapkodni kezdett, ne­hézkesen fölemelkedett a leve­gőbe, táguló köröket írt le, majd eltűnt a fal mögött, egy domb hajlatában. Én is neki­támasztottam a létrát a falnak, és magasztaltam a szerencse forgandóságát, lepillantván azokra, akik a fal tövében kö­telükkel vesződtek, többnyire hiába. Majd felhúztam a lét­rát, és lebocsátottam a fal túl­oldalán. Ez volt a menekülés. Hogy a csillagásszal mi tör- . tént, azt nem tudom, és nem is akarom tudni. HÉTVÉGE Kassák Lajos: Férfi hosszúhajú növel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents