Dunántúli Napló, 1987. március (44. évfolyam, 59-89. szám)
1987-03-14 / 72. szám
4 holnap gazdasága a ma Iskolájában dől el Beszélgetés a néptanítói szerepről írók, művészek, tudósok, politikusok a memoárjaikban gyakran megírták, hogy az életükben volt legalább egy (de inkább több) olyan pedagógus, aki felfedezte tehetségüket, aki útjukat egyengette, akire mint példára nézhettek vissza, mert szakmai • tudást kaptak tőle, és népet, hazát, szülőföldet szeretni tanultak általa. Köztük voltak neves egyetemi és tudós tekintélyű középiskolai tanárok — a legtöbbjük azonban falusi tanító, akinek nevét a tudomány nem, csak a tanítványok emlékezete őrzi. Meg a nemzeté, amely számára a tehetséget megmentették és a jók, a közepesek és gyengék seregéből is tisztességes embert próbáltak faragni. Ök voltak „a néptanítók”. Koronként változott, hogy e névhez patetikus, ironikus vagy lesajnáló felhang járult, de a nép tisztelete sokáig változatlanul megmaradt tanítója iránt. És a tudományos kutatók is máig elévülhetetlen érdemeket tulajdonítanak a hajdani néptanítóknak. Erről beszélgettünk dr. Kanyar Józseffel, a Somogy Megyei Levéltár igazgatójával, aki maga is tanítóképzőben végzett egykor, és történészként végzett iskolatörténeti kutatásai révén kellő áttekintése van erről a témáról. — Manapság, amikor isméi felélénkültek a viták az iskola körül, amikor fontos dokumentumok szögezik le, hogy az oktató-nevelő munka meghatározó tényezője a pedagógus, ám számos körülmény nehezíti, hogy valóban azzá váljon; amikor jelenkori gondjainkról szólva (okkal és ok nélkül) gyakran idézzük a múltat, milyen értékeket mutathatunk föl a régi tanítók személyiségéből? Akit ,,a nemzet napszámosának" éppen úgy neveztek, mint a „tegrababb magyarnak" - mégis elvárták tőle, hogy „lámpás" legyen. És tudott is az lenni. — A művelődéstörténet — amely nélkül nincs hiteles politikatörténet és gazdaságtörténet sem - azt bizonyítja, hogy azok a falvak, ahol templom és iskola épült, magasabb- rendűek voltak már a középkorban is. A török hódoltság utón is társadalmi szervező erőnek számított az iskola valamely faluban, városban. De ne menjünk olyan messzire vissza: csak az 1868-as népiskolai törvényig. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter tudta, hogy a törvény megvalósításához (az általános tankötelezettség kimondásával akkor több fejlett nyugat-európai államot előztünk meg), mindenekelőtt jó tanítókra van szükség. Kialakították a tanítóképzők rendszerét az országban. A képző az érettségivel egyenrangú végzettséget adott, ami nagy' szó volt akkoriban. A magyar tanítóképzőkben rendkívül értékes tanári kar működött a századforduló táján éppen úgy, mint a két világháború között: három-négy tanáregyéniség meghatározta az egész iskola színvonalát. Ha ilyen tanár valamelyik diákja érdekében levelet írt a miniszternek, akkor azt erre felvették az egyetemre. Jól funkcionáló rendszere volt a pedagógus továbbképzésnek: a Néptanítók' Lapja és a módszertani kiadványok, segédeszközök sokasága ismertette meg a szakma újdonságait még a kis falvak tanítóival is. — A néptanítónak három alapvető karakterjegye volt. Először is megtanulta a szakmát: hogyan kell tanítani és nevelni a gyereket a legfontosabb ismeretekre. Másodszor: végezte a falu sokrétű közművelődési munkáját a színdarabok betanításától az olvasókörön át az ezüstkalászos gazdatanfolyamokig. Végül, de nem utolsósorban a magyar tanító mérhetetlen- értéke volt a hivatástudata: hogy szerette, amit csinál.- Kikből, honnan verbuválódott a néptanítók rétege?- A legtöbben szegényparaszti családból jöttek. Tehetséges, eszes gyerekek, akikben a pap vagy a tanító észrevette, hogy többre érdemes: besegítette kollégiumba, kijárta számára a kedvezményeket. Ezeknek a gyerekeknek nem vagy alig volt más kiemelkedési lehetőségük, mint ez: és ők akartak is lenni valakik. Tanítói és népművelői sikereiknek egyik titka éppen az volt, hogy nem felejtették el, honnan jöttek. Népművelő szándékuk nem egy felülről lehajló értelmiségi magatartásban öltött testet, hanem az ösztönös és tudatos odafordulósban a velük egy- ivású vagy majdnem egyivású parasztcsaládokhoz. Mérhetetlen szolgálatot tett a nemzetnek a tanítóság a hazaszeretetre nevelésben, az erkölcsi tartás kialakításában. És érdemes lenne feldolgozni egyszer azt is, mivé nevelte a maga szerény, néha szegényes viszonyai közepette a falusi tanító a saját gyerekeit: mai értelmiségünk vezető rétegének egy része is innen került ki.- A tanítót - bár tanultsága révén ,,úr"-nak számított - valójában nem fogadta be az uralkodó osztály, még a többi értelmiségi sem mindig. Kirekesztettségéről, megalázottsá- gárál sok regény és dráma szól. . . — Valóban, sok tekintetben nem volt egyenrangú a tanitó a falu értelmiségi társadalmában a pappal, a doktorral, a gazdatiszttel. Állástalansággal kellett szembenéznie, sok megalázással a pap, az iskolaszék részéről. A múlt század második felében a keresetek nagysága szerint például a negyvenedik helyen állt a magyar tanitó. Ugyanakkor az uralkodó osztály úgy számolt vele, mint művelt, kötelességteljesítő emberrel. Nem véletlen például, hogy a háborúban sok alacsonyabb rangú parancsnok került ki közülük. Nem az ő bűnük, hogy olyan politikáért véreztek - helytállásban, tisztességben, erkölcsi tartásban példát adtak. Hivatásszeretetük, felkészültségük értékét éppen az mutatja, hogy minden megalá- zottság ellenére sérelmeiket nem adták tovább a népnek, ahonnan jöttek.- Mára azonban megkopott a „néptanító" kifejezés fénye ... — 1945 után — nem feledve a régi kiszolgáltatottságot - a tanítók többsége lelkesen vállalta az új rend támogatását, sok jót vártak az államosítástól is. A politika egy gyors, tanulékony, mindenre felhasználható réteget látott a pedagógusokban és ekként is kezelte őket. Később - az ötvenes évek elején — természetszerűen várták el a mindenes szerepét a pedagógustól, de hivatásérzetét, közérzetét nem tartották karban, legfeljebb szólamokkal. S mig egyesek a túl gyors alkalmazkodást rótták föl neki, mások gyanakodva néztek rá, mint az értelmiségire volt szokás. Az elmúlt két évtizedben aztán olyan változások történtek, amelyek tovább csökkentették a pedagógus pálya presztízsét, sőt: az iskola szerepét a társadalomban. — Milyen változásokra gondol? — Régen a tanító a maga érettségijével magasabb műveltséget szerezhetett, mint a korabeli falu lakói. Ma — a műveltség általános emelkedésével — akkor sem tud jóval többet annál, amire a falunak szüksége van, ha a felsőfokúvá tett képzőben végez.' Mivel a fizetések konzekvensen lemaradnak még az értelmiségi átlag mögött is, a pálya elnőiesedett. A legtragikusabbnak azonban én az iskolák kivonását tartom a falvakból. Az isKanyar József: „Ma múlhatatlanul nagy szükség volna a régi néptanitók legjobb erényeire " kola ma is népességmegtartó erő: a falusiak igazán akkor döbbentek rá hátrányos helyzetükre, amikor az iskola is megszűnt. Zalában 9 és fél ezer, Somogybán 8 és fél ezer gyerek utazik naponta másik faluba s nem mindig jobb körülmények közé, mint amilyen a régi iskolájában volt. Ezeknek a gyerekeknek szirfte nincs szülőföldjük, hiszen a falusi gyerek is városban születik, s mihelyt óvodás, iskolás lesz, elkezd elutazni a lakóhelyéről. Mi tartsa ott, milyen emlék, ha dolgozni fog? Ezek nem érzelmi ügyek, bár éppenhogy sok példa van arra, hogy az érzelmek, például a szülőföld vonzásának csodatévő ereje nem csupán költői szó, hanem gazdasági tényezőkben is megnyilvánul. — Milyen teendőket tát az iskolában és az iskola körül? — Az elmúlt negyven év eredményeire joggal lehetünk büszkék. Nem lenne szabad elveszni hagyni a már megszerzett tudást: a műveltség növeli a nemzet önérzetét, önbecsülését, az összetartozás érzését. Erre ma különösen nagy szükségünk van, és örömmel látom, hogy mennyi mindent teszünk érte. De volna még mit tenni. Demokratikusabb értékrend- szerre van szükség az értelmiségiek körében. Valamiféle szellemi, érzelmi melioráció jegyében az iskola, a tanár — a tudás! - presztízsét kellene helyreállítani. És a nevelést hatékonyabbá tenni. Nem tudom, az a morális analfabétizmus, a mosdatlanság, durvaság, amit naponta tapasztalunk, nem azért van-e, mert annyi a talajtalan gyerek és felnőtt, annyi az érzelmileg sivár ember. Vagy mást mondok: hogyan tanítja nemzeti önérzetre, hazaszeretetre a diákjait egy tanító, ha maga még stu- diumszerűen sincs fölvértezve a történelem tényeinek ismeretével : ma a magyar tanítóképzőkben nem tanítónők történelmet! Gyermekeink számára történelmi fogalmakat ideologikusán tisztázunk, de nincs hozzájuk esemény, érzelmi töltésű mondanivaló és emberi alak: a tanulók gyengén olvasnak és rosszul fogalmaznak. — Most múlhatatlanul nagy szükség volna a régi néptanítók legjobb erényeire: a szakmai tudásra, . a népművelői hajlandóságra és a hivatássze- retetre. A holnap gazdasága ugyanis a ma iskolájában dől el: azon, hogy milyen gyerekeket nevelünk. Gárdonyi Tamás Tanterem az ópusztaszeri iskolamúzeumban Makay Ida versei Márvány A kin, az öröm alkonyul. Itt már a kő szerelme fáj. A ráncok megvésett redők. Egyetemes, közös magány. Tömbökben csönd. Néma hegyek. A rezzenetlen egek arca. Sötét ékszer; ragyog a seb. Itt már a márvány birodalma. Piros ünnep Október-alkonyatkor égnek a virágmécsek Az ég nehéz palástban Az árnyak égig érnek. Fáklyák az útszegélyen a fák. — A tűzbe tűnnek. Október-alkonyatkor a halál piros ünnep. Pandúr József rajza Kiss Dénes Jegyzetek fehérre 1. A tél szünetjelei Meg-megáll a szélfúvás A táj fehéren visszatartja lélegzetét A köd is megmered falköve varjúvijjantás szilánkolt beszéd - Aztán megint a tél szürke csönd-téglái Zúzmara-pólyában árnnyá kopott fák Rokkant törzsük sebén mintha géz vérződne át 2. Nagy tátott fogatlan száj az ég A mindenségben hanyattesett s bomló testén keresztül látni — Hallik-e? Hallatszik-e fehérre fehérülésem szétkiabálni?! Káldi János Nyolcsoros Tűzzé váltak az őszi fák. Minden kis fűszál sárga láng. A virágcsontváz leng a fényben. A kórók sora rángva-ráng. Bozsoki völgy, tündéri emlék, patak-ének, lomb-sussanás, a tűzvész után fehér csönd jön, a szinpompára téli gyász. Mihalik Zsolt Füst Milán kertje Meddig tarthat még ez a habzó virágzás, s a méheknek egykedvű dönögése? Micsoda hatalmat nyerhet ma itt a szív, s a zaklatott tüdő is nemkülönben! Hát akkor miért, hogy könnyű lépteimnek kitartó ütemére pereg a levél? És miért látok én mindig távolabb csak, s hallom' zuhanását férges gyümölcsnek? D r H ____ _ tlVCUC
