Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)
1986-12-31 / 359. szám
19M. december 31., szerda Bii—' ' Punantillt napló 9 » takAts gyula És benne mint nagyító alatt Oly sima és tiszta ez a csend, mint ablakkeretben az üveg. És benne mint nagyító alatt kitárja titkát a világ, akár egy metszett óriási sejt. OSZTOJKÁN BÉLA Lelketek mint... Lelketek mint lakásaitok s benne halál a fülledés szaga Párnát rak fara alá a nő hogy teljesebb legyen az éjszaka Mohó nagy porontyát éteti messzi földre jár a dolgos medve Isten irgalmazzon annak ki hozzátok holtfáradtan les be Aranyudvara van a holdnak tetőkön jár és szédeleg a költő Hogy arcotokra napot lopna nem elég neki egy emberöltő Durkó Gábor rajza GYŐRI LÁSZLÓ Tél Árkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca; Kudarcaim úgy vénitnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negyvenkét esztendő Nem lehulltom, életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirinyókám Hajnalitja szürkületi órám. Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ir csak a salétrom E vacokban, amelyet az önti- Világban még huzatott a háziúr, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elolvashatatlan! ■ 6, életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap, Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdon kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot, Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohase mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul serényen Tollászkodva füstős, ó cserépen. Garral ül rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad, Majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van, tél dúl, nem a kikelet dől. Hójövet, te télre vált esztendő, Életem, te évre negyvenkettő! Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként. Két esztendeje amit leírtam, Esteledve mért is hajnalitsam? Megbocsájtok immár mindeneknek. Élni, élni, nem halnom. Szeretlek. A z ujjoi vastagok voltaik, végeiken a köröm repedezett, de már eltűnt alóla a gépolaj örökkön fekete gyószcsíkja. Nézte eres kezét, s mikor ökölbe szorította, szótlanul ínyikordútf a száraz bőre. Semmit markolta a szerszámhoz szokott tenyér, s az u'jjak idegenül, üresen fonódtak egymásra. Halkan búgott az armatúra^ kékes-fehér fényét nem tudta megszokni az elmúlt másfél 'hónap alatt, mint ahogy idegenek maradtak a fehér falak, a kerekeken gördülő fehér ágyak, a kampón függő infúziós üveg. Az ablak előtti ostorlámpa fényében látta, hogy kavarognak a 'hópelyhek. Mint megbabonázott 'lepkék a fénysugárban, örvénylettek, és eltűntek a párkány alatt. Végigsimí'totta karját, mint apró élősdiek csípései vörös- lőttek a számtalan tűszúrás nyomai, ült, kopaszodó homlokát tenyerébe hajtotta, és nem akart gondolni semmire, de a recehártyájába belevésődött a hópelyhek kavargó tánca, s valahonnan mélyről különös hang szólalt meg. Kis csengettyű ezüstös hang- szilánkját hozta a hűvös, gyertyaillatú levegő. Ott ült a padiban kezét összekulcsolva, és szemét a festett, faragott két- szárnyas oltárra függesztette. Barnán, repedezetten á'llt Szent Sebestyén szobra, az ógyékkötő épphogy eltakarta inas csípőjét és bordái közül fekete nyílvesszők ágaskodtak. A szent tekintetét a templom freskóval díszített kupolája felé fordította, és áhrtatosan nézte, miiint emelik az angyalok a magasba a várból kirohanó hőst. Félrefordította fejét, és nagyanyjára nézett. Vajon látja-e ő is, mint szenvedi az utolsót a mondóból jól ismert férfiú, és nem saját 'bajával van elfoglalva, hanem a mennybemenetelt szemléli. 'Nagyanyja orra hegyesen meredt ki a berliner kendő takarásából, mozdulatlanul figyelte a miséző papot, miközben ajka hangtalanul mozgott, s kezét át- meg átfonta a rózsafüzér barna kis gömbjeinek láncolata. Ott álltaik az oltár két oldalán a magas karácsonyfák. Ezüst girlandok tekerték körbe őket és fényes, színes üveggömbök szikráztak a pislákoló gyertyák fényeiben. Aztán következett a legcsodálatosabb dolog. Ahogy vége lett a szertartásnak, mentek -és megnézték a jászolt. A kis Jézus rózsaszínűén, göndörödő fürtök közül nevetett ki rájuk a szalmával bélelt bölcsőből, oly gyermekien, hogy csak a csörgő hiányzott kezéből. Hitte a mozdulatlanságában is, hogy eleven és igaz. iÉs igaz a mellette térdelő Mária, József és a 'Háromkirályok. Hova viszi emlékezete? — döbbent magára. Hát hol vannak a katyusáktól világított karácsony éjszakák? A Dráva parti csikorgó hideg, hideg, ahol magyar bakák járnak ... s a gyerekek .. . Egyedül maradt, csak az ujja i, amik mögül már a kosz is kifoszlott, azok ágálnak itt szeme előtt, s nem tudja mivégre akarják őt mindenáron meggyógyítani. Itt van egyedül a szent estén éb'ben a kórházban, és a két ünnep 'között bizonyára ímegműtik. Miért lázadozik, ki tehet arról, hogy végül egyedül maradt, s az öreg Feri 'bácsi is hazamehetett a szomszéd ágyról. Pedig a hetvenet eltaposta, s Iáim, ő még a hatvan felét se gyűrte le. Kissé kinyíílott a kórterem ajtaja és egy fehér fityulás kerek kis arc jelent meg, akár valamelyik templomképére is fái Nett volna göndör hajával, mosolygós tekintetével. — Anti bácsi, csak nem szomorodik? - hallatszott a kérdés, miközben a kis nővér szapora léptekkel közelített feléje. Oly természetességgel zöty- tyent melléje, mintha a nagyapja lett volna. — Na, csak semmi szomorúság, kint az angyalkák repkednek, s ha kinyitja jól a fülét, 'hallhatja a csengők hangját. Megdörzsölte kézfejét, érezte, hogy a szemébe melegség tódul, meg akart szólalni, de csak egy köhögési roham lett a félrenyelt keserű nyáltól. — No, no... — hallotta a nővérke hangját, amiből enyhe feddés érződött. A roham csillapult, megszűnt halántékában a szorítás, könnyebben kapta a levegőt. Érezte, hogy verítékes a homloka. ösztönösen letörölte, és a nedvességet eldörzsölte ujjal között. — Azt mondja, hogy az angyalok ... — Az ám, Anti bácsi! Méghozzá nem is akármilyenek. Legalábbis arkangyalok, mert- hrrjy olyan csodálatos szép kiterjesztett szárnyuk van, hogy a sárkányrepülő hozzájuk képest semmiség. Hozzak egy kis meleg, citromos teát? — Maradjon kedves ... maradjon ... — szólalt meg, s közben úgy legyezett kezével, mint aki a semmit akarja elhessegetni füle mellől. — Tudja, lehet, hogy ez az utolsó karácsonyom ... nem nagy kár. 'Kivel oszthatnám meg, kivel... Talán Osztroj- kán Pista, meg az öreg Gall ... Biztosan velük ülnék most valamelyik kis vendéglőben és emlékeznénk. Tudja ... ilyenkor, mindegyikünk elmesélte, hogy volt valamikor. S mi lett belőle? 'Egy nagy részegség. Az bizony, mert az egyedül álló öreg ember olyan, mint a fületlen bögre. Nem kapaszkodik belé senki, hát akkor ő mire való ... A köhögés újra elővette. A nővérke papírvattát vett elő, megtörölte gyöngyöző homlokát, és a szemében szomorúság volt. — Ne higgye, Anti bácsi, hogy az öregség az oka a 'bögre füíetlenségének. Mit gondol, én miért vállaltam ma, éppen szentestén az ügyeletet? A nővérszállás otthonos, de látja — nyújtotta előre két üres tenyerét — ilyen, semmi sincs benne, csak ml magunk. Akinek nincs családja, ha fiatal, ha öreg, ugyanolyan magányos . . . Megütközve nézett rá. Lassan múlt a szédülése, és izgalom vett rajta erőt. Megtöröl- te nedves homlokát, és úgy érezte, hogy a kis nővér akár az unokája Ss lehetne. — 'Mondja nővérke, ha engem feltrancsíroznak . . . menynyi esélyem van, hogy is mondjam .. . arra, ihogy a jövő karácsonyt... — Anti bácsi, higgye el, nem mondanák az orvosok. Minden műtét kockázatos ... dehót... ha nincs más lehetőség . .. — Tudom. Aláírtam. Csak tudni szeretném . . . merthogy nekem senkim sincs, aki utánam ugatna ... Látja, nekem ezt hozta a Kristkindl'i... A nővérke felpattant, megrázta fejét és arcocskájára titokzatos mosoly ült. — Tessék behunyni a szemét, de nem szabad lesni... — aztán, hogy az öreg teljesítette a kívánságát, térültfordult és egy tálcával jelent meg az ajtóban. Rajta egy kis fenyőág volt, piros szalaggal összekötve, csokorba. Mellette egy alma, arany színű szalaggal átkötve, közepe kifúrva és benne egy karácsonyfagyertya égett. Mindezek iméllett egy vörös startjaiba öltöztetett csokoládé Mikulás állt. De nem akármilyen, mert szorgos kezeik vattából igazinak tűnő bajuszt és szakállt ragasztottak rá. Lábánál négy-öt szem lasponya, mogyoró, dió és egy icurka sósborszesszel töltött cukorsüveg.- Kellemes karácsonyi ünnepeket, és mindenekelőtt felgyógyulást — mondta a nővérke a tálcát az éjjeliszekrényre helyezve. Anti bgosi előtt összetörött a világ. A könnycseppek színes prizmája valószínűtlenül bontotta fel, különleges színékkel a teret. Restelite is, de 'beteg szíve táján olyan melegséget érzett, mint eddig soha. Az aprócska gyertyaláng ott vibrált, szökdö'sött előtte, néha összefolyt a szembeni ágy kopottas kontúrjával. Mikulás, lábánál az ajándékkal... nem is emlékszik, mikor kapott ő ajándékot... — Tessék, tessék megkóstolni .. . hallotta a nővér hangját. Remegő kézzel bontotta ki a piros staniolból a cukorsüveget, aztán leharapva a végét, egyszuszra kiszopta lelkét, ha mindjárt az élete is múlt volna rajta. Nem tudta volna megmondani mikor esett ilyen nagyon jól, még csők nem is egy korty ital. — Aztán, nehogy el tessék árulni engem ... — mondta a nővérke, a sósborszeszes sta- niol maradványait zsebébe rejtve. Az öreg félrefordította fejét. Nem akarta, hogy a nővérke meglássa kibuggyanó köny- nyeit. Elmaszatolta gyorsan kézfejével és nagyot sóhajtva húzta ki éjjeliszekrényének fiókját. Rövid kotorászás után kezébe akadt amit keresett. Egy dupla fenekű ezüst zsebóra volt. Fonott lánc kapcsolódott hozzá. Ahogy 'rátapintott a fiók rejtekébe, megnyugodott. Az ő élete már nem ér egy fabatkát sem, még ha a műtét sikerül is. De a lány ... — Nézze kedves — kezdte köhécselve. — Az Isten áldja meg imagát a jó szívéért. Tudja .. . egész világéletemben mondhatni, csak olyanokkal hozott össze a rosszsorsom, akik csak a markukat nyújtották. Dehisz, nem is ezt akartam ... Itt van, lehet hogy mór nekem úgy se lesz rá szükségem ... — mondta és a súlyos ezüst órát láncostul a meglepett nővérke tenyerébe eresztette. A lány hitetlenkedve nézett rá, aztán a tenyerébe, s ha nem is hitt volna a szemének, érezte az ezüst óra és lánc súlyosságát. Nézte, nézte a tenyerét betöltő nagy domború órát. Mozdulatára zizzenve hullt lejjebb a fonott lánc, és térde előtt mint a metronóm mutatója, jelezte csökkenő impulzusával a múló időt. A római számok katonásan, feszesen váltak ki a sárguló, de még mindig fehéres számlapból és a cirádás mutatók, bár haladtak bizonyára, de mégis mint az idő, állandónak mutatkoztak. Az armatúra búaását a kis szerkezet átható ketyegése törte meg, s mintha vörös fogaskerekek töltötték volna ki a teret, aranyló időport őrölve, hullatva rájuk. A nővérke látta, mint hullik s borítja be őket a sárga csillogó por, önkéntelenül másik kézfejéhez nyúlt, és végigtörölte. A látomás szertefoszlott, csak az óra mesterien kidolgozott hátlapján domborodott a szarvas, koronás fejét feltartva figyelt... — Anti bácsi... mit kezdjek én egy malomkeréknyi zsebórával ... — csúszott ki a nővérke szóján az első meglepetésből való ocsúdós. — Hát én nem azért... tessék el hin-’ ni ... — Tudom — vágta el az öreg az indulni készülő szóáradatot. - Nagyon jól tudom, túl Ujkéry Csaba Megcsendült kint az óra hangja soket jártam kórházról kórházra. Megismerem én már azt... és ezért, éppeg ezért- Nézze kedves, szent karácsony éje közeleg. Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. Az emberek, akkor is ha idegenek ... Mert ugye, mi lehet több a keresztényi szeretetnél. Higgye el, semmi, az égadta világon, mint az, hogy az emberek csak úgy minden érdek nélkül szeretnék egymást... mert a másik, olyan esendő, szenvedő, mindennek kiszolgáltatott, mint 5. Tudja, ez olyan, mint a baj- társiasság .. . Maguk fiatalok, nemigen érthetik ezt a szót, de megpróbálom elmagyarázni... Nem untatom? A nővérke megrázta fejét, és az órát ölébe csúsztatta, és egy papírzsebkendő után kotorászott öklömnyi kis zsebében. Nem tudta, mitől kezdett el szipogni, de a papírzsebkendőre nem azért volt szüksége, hogy mosolyát elrejtse. A távolból éles vonatfütty hallatszott, hosszain kitartón, mint amikor túl sokáig várakoztatják a szerelvényt a szemafor előtt. Az öreg egy pillanatra az ablak felé fordította vizenyős kék szemét, de csak a távoli ostorlámpa hideg kék fényének kontúrját látta. — ötvenben a Dráva partján szolgáltam. Nehéz idők voltak, kevés szabadsággal. Többeknek volt akkor imár családja ... az én szakaszomban az egyik nem volt már otthon, valamikor csak a késő nyárba. De fiatal felesége,kétéves kisfia, bizony még azok is ritkán utazhattak be a határsávba... na szóval ez a Pista, már nagyon nehezen bírta ... — Pont karácsony előtti napokban volt, amikor 'parancs» ba hirdették, nincs eltávozás, csak a jutalamszabadság ... tudja mi volt az? Amikor határsértőt fogott a portya, azért járt az elfogónak. Hát így indultunk ki, és mit ad Isten, Karádi Jancsi botlott egybe. Nem volt az élfogás ... csak megfogás. Méricskélte szerencsétlen, hol keskenyebb a zajló folyó. Ha mi inem visszük be, ott veszett volna1. . . Nahát akkor ez a gyerek, azt mondta, hogy nem ő volt, hanem a Darányi Imre. Az, aki a nyár óta nem volt otthon. így hát most végre hazajuthatott... Akkora mákoskalácsot hozott nekünk, hogy azóta se láttam olyant. Mesélhetnék én magának olyant is, amikor az élete kockáztatásával hozta ki a másikat valaki az akna- tűzből. Vagy amikor önként jelentkező ment be felderíteni az aknamezőt... Ekkor megzendült kint a közeli katolikus templom toronyórája. Áthatóan ütötte a hetet. Kongósa mély zengésű volt és Anti bácsi látni vélte, mint reppennek fel tornyából a galambok és köröznek, míg elhal a hang. A nővérke feláll. Kezében az ára, pillantása a tálcára esett. A vékony kis gyertya már majdnem tövig égett a szalaggal átkötött almában. Aztán az órát füléhez emelte. Hallgatta átható ketyegését, és szemét lehunyta. Úgy érezte, ha ráülhetne a hangra, az rözpítené tovább . . . tovább. . . tovább ... mígnem elérne egy nagy kék tó 'partjára, ahol a hullámok olyan nagyclk és simák, akár deszkát is lehetne tenni tetejükre és utazni rajtuk ... a végtelenbe .. . — 'Köszönöm Anti bácsi — mondta. — Tudom, hogy ez az enyém. De kérem, maradjon magánál, jó? ...Maradjon addig, amíg csak lehet. Kinyílt a kórterem ajtaja. 'Egy másik nővérke dugta be fejét, kezében kis karácsonyfára való halk szavú csengety- tyű. Megrázta, hangja úgy hatott, mint a kopírozópapír után a tiintaceruza nyoma. — Tessék jönni a társalgóba, égnek a fények a fenyőfán . .. Anti bácsi ránézett a nővérkére, arcukon szomorkás mosoly. — Na, jöjjön — mondta az öreg — kislányom ... A nővérke felállt, rámosoly- gott, és az órát zsebébe csúsztatta. *
