Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-31 / 359. szám

19M. december 31., szerda Bii—' ' Punantillt napló 9 » takAts gyula És benne mint nagyító alatt Oly sima és tiszta ez a csend, mint ablakkeretben az üveg. És benne mint nagyító alatt kitárja titkát a világ, akár egy metszett óriási sejt. OSZTOJKÁN BÉLA Lelketek mint... Lelketek mint lakásaitok s benne halál a fülledés szaga Párnát rak fara alá a nő hogy teljesebb legyen az éjszaka Mohó nagy porontyát éteti messzi földre jár a dolgos medve Isten irgalmazzon annak ki hozzátok holtfáradtan les be Aranyudvara van a holdnak tetőkön jár és szédeleg a költő Hogy arcotokra napot lopna nem elég neki egy emberöltő Durkó Gábor rajza GYŐRI LÁSZLÓ Tél Árkosodik kudarcaim arca, Aggosodik arcomnak kudarca; Kudarcaim úgy vénitnek engem, Estemet is észre kéne vennem. Estemet is? Negyvenkét esztendő Nem lehulltom, életemet kezdő. Két kis őszim s nyári pirinyókám Hajnalitja szürkületi órám. Hegyi lakban álom elalélnom, Falra, mészre ir csak a salétrom E vacokban, amelyet az önti- Világban még huzatott a házi­úr, a tőke. Nyolcvan év. Azóta Két háború meg egy telerótta. Nem kézjegyek, más jegyek a falban. Életem, te elolvashatatlan! ■ 6, életem, Mária zuhanvást Próbálja már odabenn az alvást. Késő este. Dolgozott egész nap, Dolgozott, mint énrám ez az évszak, Mint gonoszul rám ez az esztendő: Negyvenkettő, évem negyvenkettő. Nem hull a hó, noha már hullandó. Tétovázik, jár-kél a zimankó Föl-alá; megy, jőni vissza ismét. Mínuszoktól maródik a festék. Langy égtájat lassúdon kigondolsz. Konyhaajtón hiába a pokróc. Jégvirág ró ablakra krikszkrakszot, Halhatatlan mint ír monogrammot Fecnijére sohase mulandón Sok vendégem: annyi pénzbehajtóm. Hullni kezd, hó vastagul serényen Tollászkodva füstős, ó cserépen. Garral ül rá, noha nem ám oly vad Nyomorában majd, amidőn olvad, Majd midőn a föld felé csüggeszti Vén szárnyát, de az a nap még messzi. Szárnya most még nem csügg az ereszről. Tél van, tél dúl, nem a kikelet dől. Hójövet, te télre vált esztendő, Életem, te évre negyvenkettő! Negyvenkettő? Mára már negyvennégy. Vers leáll, de nem tesz idő ekként. Két esztendeje amit leírtam, Esteledve mért is hajnalitsam? Megbocsájtok immár mindeneknek. Élni, élni, nem halnom. Szeretlek. A z ujjoi vastagok vol­taik, végeiken a kö­röm repedezett, de már eltűnt alóla a gépolaj örökkön fe­kete gyószcsíkja. Nézte eres kezét, s mikor ökölbe szorítot­ta, szótlanul ínyikordútf a szá­raz bőre. Semmit markolta a szerszámhoz szokott tenyér, s az u'jjak idegenül, üresen fo­nódtak egymásra. Halkan búgott az armatúra^ kékes-fehér fényét nem tudta megszokni az elmúlt másfél 'hónap alatt, mint ahogy ide­genek maradtak a fehér falak, a kerekeken gördülő fehér ágyak, a kampón függő infú­ziós üveg. Az ablak előtti ostorlámpa fényében látta, hogy kavarog­nak a 'hópelyhek. Mint meg­babonázott 'lepkék a fénysu­gárban, örvénylettek, és eltűn­tek a párkány alatt. Végigsimí'totta karját, mint apró élősdiek csípései vörös- lőttek a számtalan tűszúrás nyomai, ült, kopaszodó hom­lokát tenyerébe hajtotta, és nem akart gondolni semmire, de a recehártyájába belevé­sődött a hópelyhek kavargó tánca, s valahonnan mélyről különös hang szólalt meg. Kis csengettyű ezüstös hang- szilánkját hozta a hűvös, gyer­tyaillatú levegő. Ott ült a pad­iban kezét összekulcsolva, és szemét a festett, faragott két- szárnyas oltárra függesztette. Barnán, repedezetten á'llt Szent Sebestyén szobra, az ógyékkötő épphogy eltakarta inas csípőjét és bordái közül fekete nyílvesszők ágaskodtak. A szent tekintetét a templom freskóval díszített kupolája fe­lé fordította, és áhrtatosan nézte, miiint emelik az angya­lok a magasba a várból kiro­hanó hőst. Félrefordította fejét, és nagy­anyjára nézett. Vajon látja-e ő is, mint szenvedi az utolsót a mondóból jól ismert férfiú, és nem saját 'bajával van el­foglalva, hanem a mennybe­menetelt szemléli. 'Nagyanyja orra hegyesen meredt ki a berliner kendő takarásából, mozdulatlanul figyelte a misé­ző papot, miközben ajka hang­talanul mozgott, s kezét át- meg átfonta a rózsafüzér bar­na kis gömbjeinek láncolata. Ott álltaik az oltár két olda­lán a magas karácsonyfák. Ezüst girlandok tekerték körbe őket és fényes, színes üveg­gömbök szikráztak a pislákoló gyertyák fényeiben. Aztán kö­vetkezett a legcsodálatosabb dolog. Ahogy vége lett a szer­tartásnak, mentek -és megnéz­ték a jászolt. A kis Jézus ró­zsaszínűén, göndörödő fürtök közül nevetett ki rájuk a szal­mával bélelt bölcsőből, oly gyermekien, hogy csak a csör­gő hiányzott kezéből. Hitte a mozdulatlanságában is, hogy eleven és igaz. iÉs igaz a mel­lette térdelő Mária, József és a 'Háromkirályok. Hova viszi emlékezete? — döbbent magára. Hát hol van­nak a katyusáktól világított karácsony éjszakák? A Dráva parti csikorgó hideg, hideg, ahol magyar bakák járnak ... s a gyerekek .. . Egyedül maradt, csak az uj­ja i, amik mögül már a kosz is kifoszlott, azok ágálnak itt szeme előtt, s nem tudja mi­végre akarják őt mindenáron meggyógyítani. Itt van egye­dül a szent estén éb'ben a kórházban, és a két ünnep 'között bizonyára ímegműtik. Miért lázadozik, ki tehet ar­ról, hogy végül egyedül ma­radt, s az öreg Feri 'bácsi is hazamehetett a szomszéd ágy­ról. Pedig a hetvenet eltapos­ta, s Iáim, ő még a hatvan felét se gyűrte le. Kissé kinyíílott a kórterem ajtaja és egy fehér fityulás kerek kis arc jelent meg, akár valamelyik templomképére is fái Nett volna göndör hajával, mosolygós tekintetével. — Anti bácsi, csak nem szo­morodik? - hallatszott a kér­dés, miközben a kis nővér sza­pora léptekkel közelített felé­je. Oly természetességgel zöty- tyent melléje, mintha a nagy­apja lett volna. — Na, csak semmi szomorú­ság, kint az angyalkák rep­kednek, s ha kinyitja jól a fü­lét, 'hallhatja a csengők hang­ját. Megdörzsölte kézfejét, érez­te, hogy a szemébe melegség tódul, meg akart szólalni, de csak egy köhögési roham lett a félrenyelt keserű nyáltól. — No, no... — hallotta a nővérke hangját, amiből eny­he feddés érződött. A roham csillapult, meg­szűnt halántékában a szorítás, könnyebben kapta a levegőt. Érezte, hogy verítékes a hom­loka. ösztönösen letörölte, és a nedvességet eldörzsölte uj­jal között. — Azt mondja, hogy az an­gyalok ... — Az ám, Anti bácsi! Még­hozzá nem is akármilyenek. Legalábbis arkangyalok, mert- hrrjy olyan csodálatos szép kiterjesztett szárnyuk van, hogy a sárkányrepülő hozzájuk ké­pest semmiség. Hozzak egy kis meleg, citromos teát? — Maradjon kedves ... ma­radjon ... — szólalt meg, s közben úgy legyezett kezével, mint aki a semmit akarja el­hessegetni füle mellől. — Tudja, lehet, hogy ez az utolsó karácsonyom ... nem nagy kár. 'Kivel oszthatnám meg, kivel... Talán Osztroj- kán Pista, meg az öreg Ga­ll ... Biztosan velük ülnék most valamelyik kis vendég­lőben és emlékeznénk. Tud­ja ... ilyenkor, mindegyikünk elmesélte, hogy volt valamikor. S mi lett belőle? 'Egy nagy ré­szegség. Az bizony, mert az egyedül álló öreg ember olyan, mint a fületlen bögre. Nem kapaszkodik belé senki, hát akkor ő mire való ... A köhögés újra elővette. A nővérke papírvattát vett elő, megtörölte gyöngyöző homlo­kát, és a szemében szomorú­ság volt. — Ne higgye, Anti bácsi, hogy az öregség az oka a 'bögre füíetlenségének. Mit gondol, én miért vállaltam ma, éppen szentestén az ügyele­tet? A nővérszállás otthonos, de látja — nyújtotta előre két üres tenyerét — ilyen, semmi sincs benne, csak ml magunk. Akinek nincs családja, ha fia­tal, ha öreg, ugyanolyan ma­gányos . . . Megütközve nézett rá. Las­san múlt a szédülése, és izga­lom vett rajta erőt. Megtöröl- te nedves homlokát, és úgy érezte, hogy a kis nővér akár az unokája Ss lehetne. — 'Mondja nővérke, ha en­gem feltrancsíroznak . . . meny­nyi esélyem van, hogy is mondjam .. . arra, ihogy a jö­vő karácsonyt... — Anti bácsi, higgye el, nem mondanák az orvosok. Minden műtét kockázatos ... dehót... ha nincs más lehetőség . .. — Tudom. Aláírtam. Csak tudni szeretném . . . merthogy nekem senkim sincs, aki utá­nam ugatna ... Látja, nekem ezt hozta a Kristkindl'i... A nővérke felpattant, meg­rázta fejét és arcocskájára ti­tokzatos mosoly ült. — Tessék behunyni a sze­mét, de nem szabad lesni... — aztán, hogy az öreg telje­sítette a kívánságát, térült­fordult és egy tálcával jelent meg az ajtóban. Rajta egy kis fenyőág volt, piros szalaggal összekötve, csokorba. Mellette egy alma, arany színű szalag­gal átkötve, közepe kifúrva és benne egy karácsonyfagyertya égett. Mindezek iméllett egy vörös startjaiba öltöztetett csokoládé Mikulás állt. De nem akármilyen, mert szorgos kezeik vattából igazinak tűnő bajuszt és szakállt ragasztot­tak rá. Lábánál négy-öt szem lasponya, mogyoró, dió és egy icurka sósborszesszel töltött cukorsüveg.- Kellemes karácsonyi ün­nepeket, és mindenekelőtt fel­gyógyulást — mondta a nővér­ke a tálcát az éjjeliszekrényre helyezve. Anti bgosi előtt összetörött a világ. A könnycseppek szí­nes prizmája valószínűtlenül bontotta fel, különleges szí­nékkel a teret. Restelite is, de 'beteg szíve táján olyan melegséget érzett, mint eddig soha. Az aprócska gyertyaláng ott vibrált, szökdö'sött előtte, néha összefolyt a szembeni ágy kopottas kontúrjával. Mi­kulás, lábánál az ajándék­kal... nem is emlékszik, mi­kor kapott ő ajándékot... — Tessék, tessék megkóstol­ni .. . hallotta a nővér hang­ját. Remegő kézzel bontotta ki a piros staniolból a cukor­süveget, aztán leharapva a vé­gét, egyszuszra kiszopta lelkét, ha mindjárt az élete is múlt volna rajta. Nem tudta volna megmondani mikor esett ilyen nagyon jól, még csők nem is egy korty ital. — Aztán, nehogy el tessék árulni engem ... — mondta a nővérke, a sósborszeszes sta- niol maradványait zsebébe rejtve. Az öreg félrefordította fejét. Nem akarta, hogy a nővérke meglássa kibuggyanó köny- nyeit. Elmaszatolta gyorsan kézfejével és nagyot sóhajtva húzta ki éjjeliszekrényének fiókját. Rövid kotorászás után kezébe akadt amit keresett. Egy dupla fenekű ezüst zseb­óra volt. Fonott lánc kapcso­lódott hozzá. Ahogy 'rátapin­tott a fiók rejtekébe, meg­nyugodott. Az ő élete már nem ér egy fabatkát sem, még ha a műtét sikerül is. De a lány ... — Nézze kedves — kezdte köhécselve. — Az Isten áldja meg imagát a jó szívéért. Tud­ja .. . egész világéletemben mondhatni, csak olyanokkal hozott össze a rosszsorsom, akik csak a markukat nyújtot­ták. Dehisz, nem is ezt akar­tam ... Itt van, lehet hogy mór nekem úgy se lesz rá szükségem ... — mondta és a súlyos ezüst órát láncostul a meglepett nővérke tenyeré­be eresztette. A lány hitetlenkedve nézett rá, aztán a tenyerébe, s ha nem is hitt volna a szemének, érezte az ezüst óra és lánc súlyosságát. Nézte, nézte a te­nyerét betöltő nagy domború órát. Mozdulatára zizzenve hullt lejjebb a fonott lánc, és térde előtt mint a metronóm mutatója, jelezte csökkenő impulzusával a múló időt. A római számok katonásan, fe­szesen váltak ki a sárguló, de még mindig fehéres számlap­ból és a cirádás mutatók, bár haladtak bizonyára, de mégis mint az idő, állandónak mu­tatkoztak. Az armatúra búaását a kis szerkezet átható ketyegése tör­te meg, s mintha vörös fogas­kerekek töltötték volna ki a te­ret, aranyló időport őrölve, hullatva rájuk. A nővérke lát­ta, mint hullik s borítja be őket a sárga csillogó por, ön­kéntelenül másik kézfejéhez nyúlt, és végigtörölte. A láto­más szertefoszlott, csak az óra mesterien kidolgozott hátlap­ján domborodott a szarvas, ko­ronás fejét feltartva figyelt... — Anti bácsi... mit kezdjek én egy malomkeréknyi zseb­órával ... — csúszott ki a nő­vérke szóján az első megle­petésből való ocsúdós. — Hát én nem azért... tessék el hin-’ ni ... — Tudom — vágta el az öreg az indulni készülő szóárada­tot. - Nagyon jól tudom, túl Ujkéry Csaba Megcsendült kint az óra hangja soket jártam kórházról kór­házra. Megismerem én már azt... és ezért, éppeg ezért- Nézze kedves, szent kará­csony éje közeleg. Ilyenkor az emberek megajándékozzák egymást. Az emberek, akkor is ha idegenek ... Mert ugye, mi lehet több a keresztényi szeretetnél. Higgye el, semmi, az égadta világon, mint az, hogy az emberek csak úgy minden érdek nélkül szeretnék egymást... mert a másik, olyan esendő, szenvedő, min­dennek kiszolgáltatott, mint 5. Tudja, ez olyan, mint a baj- társiasság .. . Maguk fiatalok, nemigen érthetik ezt a szót, de megpróbálom elmagyaráz­ni... Nem untatom? A nővérke megrázta fejét, és az órát ölébe csúsztatta, és egy papírzsebkendő után kotorászott öklömnyi kis zse­bében. Nem tudta, mitől kez­dett el szipogni, de a papír­zsebkendőre nem azért volt szüksége, hogy mosolyát el­rejtse. A távolból éles vonatfütty hallatszott, hosszain kitartón, mint amikor túl sokáig vára­koztatják a szerelvényt a sze­mafor előtt. Az öreg egy pil­lanatra az ablak felé fordítot­ta vizenyős kék szemét, de csak a távoli ostorlámpa hi­deg kék fényének kontúrját látta. — ötvenben a Dráva part­ján szolgáltam. Nehéz idők voltak, kevés szabadsággal. Többeknek volt akkor imár családja ... az én szakaszom­ban az egyik nem volt már otthon, valamikor csak a késő nyárba. De fiatal felesége,két­éves kisfia, bizony még azok is ritkán utazhattak be a ha­társávba... na szóval ez a Pista, már nagyon nehezen bírta ... — Pont karácsony előtti na­pokban volt, amikor 'parancs» ba hirdették, nincs eltávozás, csak a jutalamszabadság ... tudja mi volt az? Amikor ha­társértőt fogott a portya, azért járt az elfogónak. Hát így in­dultunk ki, és mit ad Isten, Karádi Jancsi botlott egybe. Nem volt az élfogás ... csak megfogás. Méricskélte szeren­csétlen, hol keskenyebb a zaj­ló folyó. Ha mi inem visszük be, ott veszett volna1. . . Nahát akkor ez a gyerek, azt mond­ta, hogy nem ő volt, hanem a Darányi Imre. Az, aki a nyár óta nem volt otthon. így hát most végre hazajuthatott... Akkora mákoskalácsot hozott nekünk, hogy azóta se láttam olyant. Mesélhetnék én ma­gának olyant is, amikor az élete kockáztatásával hozta ki a másikat valaki az akna- tűzből. Vagy amikor önként jelentkező ment be felderíteni az aknamezőt... Ekkor megzendült kint a kö­zeli katolikus templom torony­órája. Áthatóan ütötte a he­tet. Kongósa mély zengésű volt és Anti bácsi látni vélte, mint reppennek fel tornyából a galambok és köröznek, míg elhal a hang. A nővérke feláll. Kezében az ára, pillantása a tálcára esett. A vékony kis gyertya már majdnem tövig égett a szalaggal átkötött almában. Aztán az órát füléhez emelte. Hallgatta átható ketyegését, és szemét lehunyta. Úgy érez­te, ha ráülhetne a hangra, az rözpítené tovább . . . tovább. . . tovább ... mígnem elérne egy nagy kék tó 'partjára, ahol a hullámok olyan nagyclk és si­mák, akár deszkát is lehetne tenni tetejükre és utazni raj­tuk ... a végtelenbe .. . — 'Köszönöm Anti bácsi — mondta. — Tudom, hogy ez az enyém. De kérem, maradjon magánál, jó? ...Maradjon addig, amíg csak lehet. Kinyílt a kórterem ajtaja. 'Egy másik nővérke dugta be fejét, kezében kis karácsony­fára való halk szavú csengety- tyű. Megrázta, hangja úgy hatott, mint a kopírozópapír után a tiintaceruza nyoma. — Tessék jönni a társalgó­ba, égnek a fények a fenyő­fán . .. Anti bácsi ránézett a nő­vérkére, arcukon szomorkás mosoly. — Na, jöjjön — mondta az öreg — kislányom ... A nővérke felállt, rámosoly- gott, és az órát zsebébe csúsz­tatta. *

Next

/
Thumbnails
Contents