Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-31 / 359. szám

1986. december 31., szerda punomon napió Pécs-nyugati Mecsefc-oldal Cseri László felvétele Látogatóban... Ahogy beértünk a faluba, szorongás feszítette belül a mellemet. Mint ahogy „infark- tuséknél” ez szokás, kivágtam az ablakon azt a rohadt ciga­rettát, mert verejtékeztem olyan erősen, hogy a szememet csíp­te az izzadság. Féltem is vala­mitől, bár okom erre talán nem is volt. Ha csak az a negyven esztendő nem, amely — így visszapillantva — elég hamar elrepült azóta, hogy utoljára itt jártam ebben a zalai kisfa­luban. Jó, hogy erre vetődtem. Mehetnék tovább is az „alsó faluvégtől” lefele Ortaháza irányába. Ott kell lennie még a temetőnek - öreg fák lomb­jai alatt -, ahogy nagyszüleim már rég elporladtak, de nem tudom, megtalálnám-e fejfáju­kat, hiszen gyermekkori emlé­keimben is úgy élt már akkora temető, hogy mindig, minden fejfa elkorhadt és kidőlt. öreganyám mezítlábas, vé­konyka parasztasszony volt. Ci­pőt csak vasárnap húzott, ami­kor a harmadik faluban lévő templom lépcsőjén belelépett csupasz lábbal - hogy aztán hazafelé ismét a vállára vetve talpaljon az erdei ösvényen, dombon-lapályon át. És persze télen, esőben, vízben, elnyűtt csizmákat viselt. Kisvárosi, ap­ró gyerek lévén nyárelőn, hogy megérkeztem göcseji vakációm­ra, mindig meglepődve tapasz­taltam, hday öréganyám fogai még mindig nem nőttek ki: be­horpadt ajkaira csak összefu­tottak a ráncok. Kinevettem göcseji tájszólását, amikor azt mondta: „illen-ollan” meg hogy .......szeggyétek fö a fa al ól a szivát meg az ómát. ..", meg hogy „eriggy fiam fö a héba, mert mésognak a ti­kok . ..” Vagyis az emeletes tyúkólban sírnak a tyúkok . . . Jobbra-balra nézegetek ki­fele olyan mérhetetlen kíván­csisággal, mintha valami világ­város szívébe csöppentem vol­na és remegek a várható lát­ványtól, amikor apám szülőhá­zát majd /megpillantom. De anélkül, hogy ráismertem volna, túlszaladtunk a falun az utolsó házig. Németékig, akkoriban a „leggazdagabb" parasztékig, mert volt egy cséplőgépjük és kevéske földjük. A következő ház udvarán egy férfi ekét rán­cigáit le a szekérről, látta, hogy az úttesten tétlenkedek: „Keres valakit?” Belépek az udvarra: „Igen. A házunkat... Vagyis a nagyapámék-apámék házát. Úgy hívták, hogy Rab . . . Rabék ... Itt a bal ol­dalon kell lennie. Nagy vad- gesztenvefa volt - a ház előtt. . .” Jön ki a - felesége, mondja: __— Persze! Mi nemrég költöz­tünk ide, talán húsz éve, de hallottunk magukról. Pontosan szemben a Rab-kúttal van a házuk . . . Látja, a közkutat mindenki így hívja, hogy „Rab- kút”.- Elhiszem, hogy nem ismer rá a házra, cigányok laknak benne. Tönkrement, szétesik . . .- mondja a férfi csügqedten.- Kellene most magának az a ház? Elmenőben szótlanul „ne­met” intek a kezemmel. Hát ott a kút és szemben a ház. Az óriás-fa — amely vastag gyöke­reivel megfogta a vizesárok partját, lombozata pedig ár­nyékot vetett a cseréptetőre — kidőlt, ma már nyoma sincs. A ház sarka elveszítette az élét, a malter alól csúfondárosan töredezik elő a megbámult tégla. A kapu fölött belátok a lejtős udvarra: felverte a gaz egészen a falig. Volt a gang előtt egy öreg szederfa, ez az utcáról nem látható, nem tu­dom, megvan-e még. öreg­apám - ez a vászongatyás, kékkötényes, ezüstfejű, tatár- bajszú, szép öregember vasár­naponként — de csak akkor! — az alsó ágra akasztotta fel a hiányos, csorbult tükröt és fél­rebillent fejjel húzta le a szap­panos bőrt életlen borotvaké­sével. Évtizedeken keresztül minden vasárnapon megvágta magát, a vérző rovátkákra ci­garettapapírt ragasztott csak úgy, mint a többi paraszt a faluban. Fehér inget húzott nyakban begombolta, dereká­ra frissen vasalt kötényt kötött, föltette a fekete kalapját é$ a száradó papírfecnikkel cieomá- zott képpel állított be a kocs­mába, az öreg Koloszárhoz egy-két fröccsre. Pedig volt bo­ra, itt mindenkinek volt egy kis szőleje, ahol többnyire csak nohát és otellót termesztettek, a mindig is tiltott, embert ölő vad direkttermőt, de hogy mást ne mondjak, öregapám nyolc­van fölött volt már jócskán, amikor egy reggelen örökre el­hunyt. Igaz, voltak, akik koráb­ban meghaltak, de inkább tü­dőbajban, vagy lórúgástól, vagy erdőirtáskor rossz irány­ba döntött fa súlyától. A há­ború ... na persze az más, ott lakosiak is a falu létszámához mérten sokan elpusztultak. Házunkban két földes szoba volt, meg a konyha, ahol a ke­mencében öreganyám rendre sütötte a kenyereket, de télen meg fűtötte a tiszta-szobát, ahová átnyúlt a kemence szép, fehérre meszelt kupolája. Ott kezdődött a sarokpad is, masz- szív tölgyfából megépítve, meg a hatalmas asztal, amelyet ro­konok érkeztével szétnyitottunk és mindenki odafért evéshez- iváshoz. Az ablakban volt a helye a lecsavarható tetejű só-, illetve paprikatartónak, a har­madikban szódabikarbóna volt. Reggeli és vacsora után ke­zemben tartottam és vártam, hogy öregapám mikor nyeli le az utolsó falatot, mikor int majd a fejével, hogy „lehet!". Háromdecis, horpadozott, zo- mános bögréjében már vörös- lött az otelló, vagy a noha, at­tól függően, mikor melyik volt soron, késhegynyi szódát bele­dobtam, megkavartam, pezs- gett, ekkor az öreg kétfelé ko­torta a bajszát és beöntötte. Reggel három decit, este há­rom decit. Soha sem többet, sem kevesebbet, semmikor, so­ha. Szódás abban az időben csak karácsonykor meg húsvét- kor ha járt a faluban vala- honnét Novából, a járási szék­helyről lovaskocsival. A parasz­tok szódabikarbónával oldot­ták meg a helyzetet. A noha ugyan leszürkült, a vörös otelló elfeketedett, viszont frissen pezsgett és ez volt a lényeg. Nagyapámnak sok gyereke volt, köztük apám és hat hold- nyi agyagos földje, két jámbor tehene néha egy-egy borjúval. Erdőn át vezetett az út a szom­szédos falu iskolájába. Nem mondhatnám, hogy „őseim” összetörték magukat a roha­nástól, nagyanyám munkába menet kapával terelgette sok gyerekét maga előtt, nehogy valamelyik is lelépjen és eltűn­jön a bozótosban. Legkisebb nagybátyám, Károly - ki ké­sőbb repülős katona volt, és én nagyon büszke voltam rá — megugrott egyszer, de a mama utánakapott és egy fikarcsnyit lecsípett füléből a kapaéllel. Amúgy rendes család volt. Hórihorgas Pista nagybátyám „mellékfoglalkozásként” vador­zóként dühítette a grófi erdő­ség hivatalnokait és persze a csendőröket. Jancsi nagybátyám háza sincs már meg, az öreg és fe­lesége is rég meghalt. Suszter volt és — szakmájából adódóan — természetesen okos is. Mert havonta bejárt vonattal Eger- szegre talpért, szögekért, III. osztályú bőrmaradékért és ilyenkor a zalaegerszegi resti­ben fillérekért összevásárolta az újságok megmaradt példá­nyait. Ezt aztán kitette az ab­lakba, amely mögött a három­lábú széken ülve kalapálta a feslett, elnyűtt lábbeliket, kívül meg a padkán etetés és vacso­ra után lámpavilágnál olvas­gattak a parasztok és beszél­gettek első háborús élményeik­ről, a jegyzőné eseteiről, szem- melverő öregasszonyok babo­nás históriájáról, brutális csendőrőrmesterekről, adóról és Jóska bátyámék gyorsan el­pusztult csődörlóvóról. A má­sik ablakban nyekergett a falu egyetlen, Jancsi bátyám tulaj­donában levő, tölcséres gramo­fonja, amelyet eqv éneklő kutya kopott emblémája díszített. Ne­kem ez a kutya tetszett leg­jobban. A gramofontűt az öreg suszter fogóba szorítva fenő- kövön hegyezte alkalmilag, de azért az az öt-hat lemez így is szólt, hallgattuk ahogy Ki­rály Ernő katonadalokat éne­kel... A jó öreg suszter.. . Szürkeszemű felesége, Fáni né- ném szaladt át hozzánk úgy estefelé, riadtan sikongatott nagyanyámnak: „Jöjjön már, a Jancsi megölte magát, ott ordít a pajtában!...” Persze, hogy ordított, mert hogy örökké visszeres lábát fájdította, egy üveg pálinkával kivonult a pajtába, felét kiitta és a di- kiccsel bevagdosta a csomós visszereket, majd vizeslepedő­be csavart lábát kötéllel fölhúz­ta a gerendára ... Igaz, többé a lábát nem tudta behajlítani, osak bicegett, mint a „sánta cinke”, viszont soha többié nem fájt a lába . . . A marhacsapás az alanti patakpartjáról és a legelőről húzott föl a falu közepéig. nA- nak idején rohant föl a csorda és a disznókonda esténként - most gaz és cserje borítja, le sem látni a patakra. A ha­ranglábat lebontották, pedig ez az asszonyok gyülekezőhelye volt vasárnaponként. Ott ültek a gerendázaton fejkendősen, sokszoknyásan és tárgyalták a világ sorát, vagy szidták a férfinépséget és várták Imre bátyámat, aki szőlőcsőszként ügyködött a tízkilométerre le­vő szőlőhegyen és majd el kell mondja, hogyan találkozott a Szűzmáriával egy este... „Nagy fényesség támadt Ruzi- csék kis akácosában, meg nagy sustorgás volt. Térdre esek. Egyszer csak egy szép hangú fehérnép mondja: Ne félj, Im­re, kelj föl! Fölnézek, hát a fán ül a Madonna a kisgye­rekkel a karján és azt mondta: nem lesz eső, arathatunk, de az adót megint emelik az ősz­szel ..." Ezt mondta és tojá­sért, kolbászért árulta a ma- donnásfa kérgének darabjait. Hátizsákszóm hordta a kérget, amit az asszonyok otthon a szentképek alá helyeztek, Imre bátyámat pedig a csendőrök pofozták meg, amiért vagy harminc akácfát talajtól lom­big megnyúzott a szekercéjé- vel. Nincs már rokon a faluban, csak Jóska unokabátyám, aki a zsúpfödeles, nyitottkonyhás talpasház helyébe szép kis ve- randás házat épített. Narancs- sárga üvegbetét van az ajtón, meg a veranda ablakain. T)e nincs itthon, bort fejteni ment a hegyre feleségével. A túlol­dalon néhány asszony áll a ka­puban. No lám, a Jolán néni, azt hiszem, ő is rokon. „Bete­geskedik. ám a Jóska. Mindig mondjuk neki, ne gürcöljön annyi, maradjon veszteg ...” Beszélgetünk. — Mi van Galacival? — Meghalt szegény, már na­gyon régen. Tüdejével volt baj... - mondják. Vékony, magas fiú volt, örökké köhécselt és vert bennünket. Hát most ez sincs. — És a Friss Jóska? — Úr lett! Ausztráliában vagy hol a fenében él. Egy­szer itthon volt, akkora autó­val, mint egy szénósszekér.. . — újságolják. A szeplős, kis, hirtelenharagú Jóska. Egy rossz hajnyírógéppen rendbehoztam loboncos vörös hajzatát, de a frizura nem nagyon sikerült, mert ahol a gép belevágott, ott bőrig lement a haj és vé­gül kopaszra alakult a műve­let. Olyan volt a feje, mint a sakktábla, az apja egy álló napig ostorral kergetett a be­rekben, kerteken át a patakig és üvöltött, hogy „kisámfázom azt a városi csibész pofádat, ha elkaplak ...!" Várok még egy fél órát, ta­lán a busszal, amely öt óra kö­rül érne be, megjön az unoka­bátyám.. De nem jött, a busz meg sem állt. Egyik házból zöld Lada fordul ki, farmernadrágos lány vezeti. „Ez ki?" - kérdem az asszonyokat. És mondják, hogy kinek a lánya, az apját ismerhettem. De nem emlék­szem rá. Elmenőben megnézem a közelmúltban emelt I. világ- háborús emlékoszlopot: Van rajta négy Ruzsics, két Tóth, egy Varga és egy Rab. Ez Rab György, de soha még a nevét sem hallottam ... A faluban villany van, meg aszfaltos út, meg tv-antenna a házakon. Hetven lélek lakja, vagy még annyi sem. És ki­csi .. . Minden kisebb, rövi- debb, alacsonyabb, mint régen. A tágas hajdani gyerekvilág le­szűkült.. . Ősz fejemmel sok keresnivalóm már nincs itt... Rab Ferenc Himnuszunk A nemzeti himnusz nyelvünk értelmező szótára szerint „valamely nemzet tagjainak együvé tartozását kifejező, emelkedett hangú, megzenésített költemény, amelyet hiva­talos, ünnepélyes alkalommal énekelni, játszani szoiktak”. Ilyen alkalom az óesztendő búcsúztatása is, amikor a rá­dióban és a televízióban egy ország füle hallatára csendül föl himnuszunk jól ismert dallama. Nemzeti énekünk 1985. január elsején 22 óra 30 perékor a televízió 1. műsorának záró számaként is „megjelent” a képernyőn, ahol azóta ilyen minőségében minden adásnap végén találkozhatunk vele. A legkedvesebb minden népnek a maga himnusza, hi­szen valamennyi egy-egy nép sorséneke: a nemzet sorsát, létét, küzdelmét — történelmét — szólaltatja meg. A leg­ősibb európai himnusz a hollandoké, a legelterjedtebb az angoloké, a legforradalmibb a, franciáiké, a legfiatalabb a Szovjetunió népeié, a leghosszabb szövegű a görögöké. S miben „leg” vajon a magyar himnusz? Ennek szövegéből érződik ki leginkább a nemzeti önvád, a történelem hányat­tatásai miatt való keserűség. Hankiss Elemér írja A bűntu­datról mint társadalmi jelenségről című tanulmányában: „Nincs még egy ország, amelynek himnusza ... olykor ko­mor s már-már reménytelen ‘hangot ütne meg, mint a miénk. Átnéztem százegynéhány ország himnuszának szövegét; fel­idézik a hajdani szolgaságot és a zsarnok elleni küzdelem emlékeit, zengik a szabadság, a becsület, a diadal dalát (főképp a dél-amerikai országokban), zengik a békét, az ország tájainak szépségét, népének szorgalmát és boldog­ságát (főképp a skandináv és angolszász országokban), zengik az igazság, a törvény, az egység, a becsület dicsé­retét (egy-két frankofon országban), kardot csörtetnek, hör- giik a gyűlöletet és a harcra készséget a zsarnok, s minden ellenség ellen (nagyon sok országban) —, de a magyaron kívül az uruguyai himnusz az egyetlen, amelyben megpen- dül a bűntudat.” Aki többre ás kíváncsi, elolvashatja a szer­ző Diagnózisok című kötetében. Nemzeti énekünk a magyar romantika legmélyebb gon­dolkodójának, a reformkor kiemelkedő költő-ipolitikusának, Kölcsey Ferencnek a Hymnus című verse. A magyar nép zi­vataros századaiból alcímű költemény egyetlen nap alatt, 1823. január 22-én született, s ugyanaz az irodalmi lap (az Aurora) közölte először nyomtatásban, amelyben egy kurta évtized múlva a múlt század másik nagy közösségi éneke, Vörösmarty Szózata is megjelent. Mindkét vers megzenésítésére pályázatot írt ki a Nem­zeti Színház. A Szózat népszerűsége nagyobb volt („máris nemzeti himnusszá vált” — írta a negyvenes évek elején egy vezércikkben Kossuth Lajos), talán ezzel is magyarázható, hogy hamarabb talált komponistát. Egressy Béni 1843-ban nyerte el a pályadíjat, s a megzenésített Szózatot még ugyanabban az esztendőben bemutatták. Himnusz gyanánt akkoriban a német nyelvű, Gott erhalte kezdetű osztrák császári himnuszt kényszerült énekelni a magyarság. A Kölcsey-vers megzenésítésére kiírt pályázatot egy gyu­lai születésű zeneszerző, karmester és zongoraművész szer­zeménye nyerte meg 1844-ben. Erkel Ferenc éppúgy fiatal­ember volt a komponáláskor, mint a Szatmárcsekén reme- téskedő költő a vers megírásakor. Hogy a fiatal zeneszerzőt mi késztette pályaműve megalkotására, arról meggyőzően, emlékezetesen vall Keleti Márton 1952-ben készült filmje. - Az Erkel — a címszerepben Pécsi Sándor életteljes alakítá­sával - Békeffy István és Thurzó Gábor forgatókönyve alap­ján méltó emléket állít nemzeti énekünknek. Mert a két nyertes pályamű közül, hosszan tartó nemes versengés után, az utóbbi került ki győztesen. Az a nyolc, egyenként nyolcsoros strófából álló költemény, amelynek közbülső hat versszaka nemzeti történelmünk mérlege. Az, amelyből végső soron mégis a bizakodás csendül ki, hogy e ‘balsors tépte, múltjáért s jövendőjéért egyaránt megbűn­hődött népre még víg esztendők is köszönhetnek. A szöve­gen túl hozzájárult a Kölcsey-Erkel-féle Himnusz nagyobb közkedveltségéhez az emelkedettebb, számyalób'b dallam, amellyel az időközben (1838-ban) elhunyt költő versét szeb­ben és könnyebben lehetett énékel ni. Ruffy Péter írja egy helyütt: „az eltelt csaknem százöt­ven esztendő alatt egyetlen alkotmányunk egyetlen rendel­kezése, egyetlen magyar kormány egyetlen törvénye, egyet­len magyar országgyűlés szavazata sem mondta ki, hogy a magyar állam hivatalos himnusza a Kölcsey—Enkel-féle megzenésített költemény. Kölcsey költeményét, Erkel zenéjét a szív és az értelem, nem a törvény, hanem a közakarat, a magyar nép emelte nemzeti himnuszunké, a magyar nép mondta ki és szentesítette ezt az íratlan törvényt." Erre is' gondolunk akkor, amikor az óesztendő utolsó éjszakáján nemzetünk tiszteletére fölcsendül a hazaszeretet szava s dallama. Juhani Nagy János —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents