Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-24 / 353. szám

Dunántúlt napló

1986. december 24., szerda

Sok-sok fény világítson országszerte

Siklósi találkozás Somogyi Józseffel

Mióta megvan, sok művésznek hozott termékeny napokat, heteket a siklósi kerámia alkotótelep; afféle azíliumot, menedéket jelentett, ahová az ember elvonulhatott a világ zajától pihenni, erőt gyűjteni vagy éppen lázasan dolgozni. Mint Somogyi lózsel szobrász- művész is néhány héttel ezelőtt; tíz napig volt itt és tizenkét szobrot készített el — most ott állnak a műhelyben, túl az égetésen.

Egy estébe hajló délutánon beszélgettünk két félhivatalos program közt (mert meglátogatta a megyei tanács elnök- helyettese, este meg az itt dolgozó művészekkel együtt indult siklósi baráti találkozóra). A beszélgetés ide-oda kanyarog, alig érintve a műteremlátogatások szokásos témáit: míg a. művész keze meg sem áll, gyúrja, faragja, tömi a vörös agyagot és életéről, munkájáról beszél.

— Szívesebben mondom én erre azt, hogy műhely, mint hogy műterem: a szobrászat szakma a javából. Mesterség, aminek meg kell tanulni a fortélyait. Még azt is: az ihletet hogyan állítsuk elő. Bejön az ember ide, jön-megy, körülnéz, megszaglássza az agyagot és. dolgozni kezd. Nagyon szeretem az agyagot: nem kell ragaszkodnom az előre elkészült tervekhez, mint a kőnél — menetközben is változtathatok, ahogy az indulataim megkí- vá njók.

A szekrény tetején 10—15 centiméteres szöbrocskák viaszból: a vázlatok. Az elkészült szobrok itt sorakoznak az asztalon, állványon, pádon: 100— 120 centiméteres terrakotta alakok. Többnyire nők telt csípőkkel, erős, formás mellekkel, nem titkolva, sőt szinte kitárva nőiességüket.

— Foglalkozásomnál fogva sok évtizede látok meztelen emberi testet, de még mindig meg tudok hatódni egy szép test láttán. És igenis újra meg újra rácsodálkozom a nőkre: nemcsak mint férfi, hanem mint művész is. Biztojan benne van ebben az érzésben az első szerelem éppen úgy, mint a görög, latin alapú műveltségem: én még humán gimnáziumba jártam. Nem vagyok elkötelezve a női szobroknak, hiszen legjelentősebb munkáim éppen férfialakok: Zrínyi, Dózsa, Szántó Kovács, Rákóczi, Győrbe most Széchenyi-szob- rom készül. De a nő szimbólumrendszere sok mitikus elemmel társul bennem: a nő lenyűgöz és fölemel. Veszprémben nemrég üzembe helyeztek egy három nőt formáló köztéri kutamat: úgy intéztem, hogy a nők szép részei mindig fényesek legyenek.

„Csellós lány", „Fekvő akt", „Ad Astra", „Kék csoda", „Boldogság”. Nem megrendelésre, hanem a saját gyönyörűségére készítette őket.- Tudják-e, hogy anyai nagyanyám pécsi volt? Azóta sokszor jártam itt. Az ötvenes években kapcsolatba kerültem a Zsolnay gyárral, az akkor ott dolgozó fiatal művészeknek volt baráti körük, amelyben tanácsadóként működtem. Kár, hogy rövid ideig tartott.

Hamarosan a Szigetközre terelődik a szó: a tájra, amely sokat megőrzött régi romantikájából, abból az időből, amikor Somogyi József ott nevelkedett. Ásványrárón volt gyerek, az 1954-es árvíz idején szomorú nevezetességre szert tett faluban: ahol gátat szakított a Duna. A művész azelőtt is, azóta is gyakran visz- szajár oda.- Az anyám postamester volt. Aztán eladtuk a családi házat, annak árából lett a pesti műtermem. Most meg visszaszórmaztam: vettem egy parasztházat Ásványrárón. Nem magamnak, hanem az első gimnazista unokámnak, aki bolondul a természetért. De ha lehet, én is utazom mindig.

Ma többet utazhat, mint korábban: amíg a Képzőművészeti Főiskola rektora volt, szűkre szabott idővel gazdálkodhatott.- A rektorságról lemondtam, a tanításról nem. Tanítok még,

osztályom van. Hogy meddig? Nem akarom megvárni, míg megkérdezik tőlem: mondd, nem vagy fáradt? De határidőt nem szabtam ki magamnak.

Somogyi József az idén töltötte be hetvenedik évét. Mégis: nem visszanéz, hanem előre.

— Az élet rövidségével az ember megbarátkozik. Tíz éve infarktust kaptam: rezignált voltam, beletörődtem a halálba. De túléltem. És azóta nem akarok mást csinálni, mint dolgozni, reggeltől estig, de úgy, hogy azért ne hívjam ki a sorsot magam ellen. Nem zavar a hetven évem. Sokkal jobban zavar, hogy a világunk esztétikailag megtébolyodott. Ha-' mis eszmékkel manipulálnak bennünket: ki a korszerű, ki a magyar, ki az igazi avantgárd, s közben megromlanak emberi

kapcsolataink. Nem tudom, mikor áll meg az órám, de szeretném a családomat, barátaimat nyugodt körülmények között tudni. Ezért dolgozom.

A beszélgetésre szánt idő véget ért: a művésztársak már sürgetően topognak az ajtó előtt.

— Ez a siklósi telep csodálatos, nagy lehetőség az alkotó munkára. Szívesen elhoznám egyszer ide például az osztályomat. Mint tárgyi műhely, már jól funkcionál Siklós. Szellemi műhelynek is kellene lennie. A gondolatok házának. Én hiszek a géniusz loci-ban. Az országban sokfelé égnek a művészi alkotóműhelyek fényei. Az egyik villanyfény, a másik csak gyertya, de mindegyikre szükség van: sok-sok fény világítsa be ezt az országot!

Gárdonyi Tamás

Diákportré

Szerénysége sem kisebb tehetségénél

Szűcs Gábor, a Pécsi Leő- wey Klára Gimnázium harmadik osztályos tanulója. Fiatal kora ellenére annyi matematika- és fizika-verseny áll mögötte, hogy szinte megszámlálni is sok. És mindez nem eredmény nélkül, hiszen ahol elindult, ott csaknem minden esetben szép sikert ért el. Elsős

gimnazista volt, amikor az Arany Dániel országos matematika-versenyen • második helyezést ért el, de ugyanebben az évben országos fizika-versenyen is részt vett. Másodikos korában a Zipernovszky megyei matematika vetélkedőjét megnyerte, de az Arany Dániel-ver- senyen is ismét jól szerepelt. Ekkor az ország húsz legjobbja közé került. Az idei tanévben sem maradt el a már szinte menetrendszerű siker. Néhány hete Gábor nyerte meg a Fehér Lipót megyei matematikaversenyt, legutóbb pedig, alig pár nappal ezelőtt, a Bolyai Matematikai Társulat területi vetélkedőjén második lett.

Aki ismeri a Szücs-családot, az nem csodálkozik Gábor szép eredményein. Szülei mindketten matematika-fizika szakos pedagógusok, édesapja

Ösztön és tudás a matematikában

főiskolán, édesanyja általános iskolában tanít. így már nem meglepő az sem, amit a tehetséges fiatalember beszélgetésünk alkalmával mondott, hogy már három-négy éves korában megtanult számolni. Az általános iskolában eleinte önállóan tanult, hetedikes korától azonban édesapja segíti rendszeresen a felkészülésben.

Gábor egyformán kedveli a matematikát és a fizikát. Simon Józsefné, aki a fakultációs rendszer keretében fél éve tanítja a fiút matematikából, így beszél róla:

— Érdeklődő, figyelmes és nagyon szerény tanítvány, aki igen gyorsan alkalmazza is az elsajátított ismereteket.

Fizika, tanára, Simái Margit, aki már Gábor édesapját is tanította, a következőket mondta :

— Gábor nagyon elmélyült tudóssal jött ide. Külön irányítást szinte nem is igényel, én inkább a versenyszintű felkészülésben igyekszem segíteni őt. Reményteli tehetségnek tartom, aki a szép eredményeken túl az órai munkában is húzóerő. Ha kérik, társainak is szívesen segít.

A versenyek előtt 2—3 napot tölt el intenzív felkészüléssel. Ilyenkor feladatsorokat old meg, rögzíti a tudnivalókat. Ha a meglévő ismeretei alapján nem tud elindulni a megoldásokban, olyankor előfordul.

hogy ösztönszerűen nyúl a példákhoz, és mint látjuk, nem sikertelenül.

A versenyek után édesapjával szokta megbeszélni Gábor a feladatokat. Versenyszerűen ugyan nem sportol, de a szellemi próbatételek után jut ideje rendszeresen a mozgásra is, ilyenkor teniszezik, úszik, vagy éppen korcsolyázik. Lazításképpen kerülnek elő könnyűzenei kedvencei is, de pihenés közben sem ritka, hogy szellemi elfoglaltságot választ magának. Barátai és maga szórakoztatására számítógépes játékprogramokat készít.

Gábor nemcsak a kedvenceiből, de más tantárgyakból is jó tanuló. Későbbi tervei azonban természetesen a matematikával és fizikával vannak ösz- szefüggésben. Lehetséges, hogy az ELTE-re jelentkezik. Beszélgetésünk alkalmával szinte minden róla szóló információt úgy kellett kihúzni belőle. Hogy miért, arra később tanárai adtak magyarázatot. Ahogy mondták, Gábor érdeklődő, figyelmes, nagyon szerény diák.

Kaszás Endre

PINTÉR LAJOS

Emlékek

madárröpte

Madárröptű emlékek ■ elhagytak fészket, fészert, vacogó tested árva tája elhagyott repülőtér.

Emlékek vé-alakban, ék-alakban elszálltak, az Eötvös Kollégium fölött cikáztak, fölszikráztak.

Szálltak a Körös fölött, ahol a nyarad telt el, bort ittál, vöröst, halat ettél: csukát, kecsegét, harcsát.

A neved éles késsel belevésted a fába, ha egyszer, ember, arra lépdelsz,

állj meg, olvasd el: P. L.

Marosi Gyula:

Vénasszonyok nyara*

Amint felnyitottam a szemem, azonnal tudtam, hogy rendkívüli napra ébredtem. Cseppet sem voltam kába, törődött, magamnak is fád, mint ólaidban ébredéskor, az agyam is tiszta volt, mint a frissen esett hó, minden por- cikámban a tettrekászség nedvei búzogtak — igenis, búzogtak! Amint ezen örömteli ész. lelések után talpra szökkentem — igenis, szökkentem! — még ízületeim is rút roppanások és csikorgások nélkül szolgáltak, könnyű voltam, sőt könnyed, mozdulataim pontosak, célszerűek és kecsesek. (Igenis, kecsesek!) Hatalmas étvágyat éreztem, tejet, kakaót, szalámit, dzsemet, méze, disznósajtot, töltöttkáposztát kívántam enni. Visszatért hát egyre ritkábban visszatérő, duzzadó ifjúságom: nem <tu* A Központi Sajtószolgálat 1986. évi tárcapáljrázatánok I. díjas alkotása.

dóm, miért éppen most, de hát az ifjúság az ilyen szamárságokon nem is töpreng.

És hogy az éhgyomorra ivott kávétól sem fájdult meg a gyomrom, kedvem még magasabbra hágott, már csaknem gátlástalanul tombolt bennem az életkedv — igenis, éle'lkédv; azért létezik ilyen szó a magyarban —, így hát a fürdőszobában elénekeltem a La donna mobile-t, majd a boldogtalan Fülöp király áriáját; óh mily szépek e dalok, s mennyi érzelem la koz bennem! Ha nem is Vagyok egy Gigli, annyi arany azért van a torkomban, mint jó egynéhány világsztár vonyítónak — ezt egészen tárgyilagosan megállapíthattam. Majd ha az irodalom, mint áru már a kutyának sem kell, majd jópénzért vonyítok nektek.

Hivatástudattól acélozott — igenis, acélozott! - léptekkel indultam szeretett munkahelyem felé. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy amint az utcán összeakadtam szeretett embertársaim első példányaival, ez a duhaj élni- és tennivágyás hirtelen és. jelentős mértékben megtorpant. Különösebb ok nélkül, reflex-szerűen. Ezen ismeretlen — és a dolgok szempontjából jelentéktelen személyek — pusztán fizikai közelségükkel, mert jószerével rám se pillantott senki, igyekszem szakszerű lenni; előhívtak egy védekezési mechanizmust, mely nyilván ama egy cseppet sem dédelgetett, inkább a tudat alá szorított, de valós tapasztalatokból ered, hogy nekem bajom igazán mindig abból támadt, ha tenni vagy akárcsak mondani akartam valamit. Hirtelen mentségeket kezdtem keresni illetlen, talán botrányosnak is nevezhető felpezsdült fizikai és szellemi állapotomra; óh, drága barátaim, legyetek bölcsek és lássatok a hiú máz mögé!

Valójában én csak egy törődött, kedvetlen, kiszikkadt, lassan öregedő férfi vagyok, tele gondokkal, vacakoló egészséggel, valójában semmit sem akarok tenni, de még mondani sem nektek. Legyetek kíméletesek. Állapotom csak pillanatnyi, kivételes, meglátjátok, hamar el fog múlni. Rös- tellem magam, nem is tudom, hogyan juthattam idáig. Talán csak a tegnap vacsorára fogyasztott vitamindús zöldsaláta tette az egészet.

Imigyen, társadalmi létemben ideológiailag felfegyverkezve, még mindig jónak nevezhető hangulatban indultam tovább. Egy pillantás az órára: hisz ez nagyszerű, még az idő is nekem dolgozik! Ha gyalog, a parkokat is útbaejtő sétálóuta- mon megyek, tízre még így is beérek! És gyalogolni jó, különösképp ha ily ragyogóan süt a nap. Ha a lég ily lágy, már nem fullaszt, 1 még szénfüsttel sem elegy. Ha a lombok ily szépen sárgulnak-rozsdálnak, s a gyep ismét tavaszi harsogással zöldell: hiszen ez a vénasszonyok nyara! Innen a felbuzdulás: lassacskán a reám szabott idő.

Az anyatermészettel ily meghitt lelki közösségben érkeztem az üllői útra. Egy vijjogó rendőrautó száguldott végig az úton, valójában csak utólag vettem észre. Ahogy a zebrára léptem volna, széttárt karokkal egy fiatal rendőr megállított, és feddően nézett rám, hogy lehet ilyen álmatagon közlekedni. És igaza volt: már az üllői út felé közeledye észre kellett volna vennem, micsoda, egészen furcsa csend van. Any- nyira szokatlan, hogy álmodozva is észre kellett volna vennem. Álltak a buszok, kamionok, a taxik, személyautók motorjaikat leállítva álltak. A belváros felé vezető sávból a parkoló kocsikat is eltávolították: csend, alig valami, csak emberi mozgás, és a házak ablakain a vénasszonyok nyarának selymes csillogása. Milyen szép ez az út így! Valóban lehet verset írni hozzá.

Vártunk. Két nyugdíjas a rendőrrel beszélgetett. Semmi kétség, valaki, elnök, király, fővezérezredes érkezett a Ferihegyre, és erre fog elhajtatni az Országház felé. Igen . . . tegnap láttam is valami nagybetűs címet az újságban. És távol, talán már a kőrútnál, a két oldalsó házra feszített kötélen zászlók lengenek ... a mienk és egy másik .. . nem ismerem. Valami távoli országé lehet. Meg kéne kérdezni a nyugdíjasokat vagy a rendőrt, azok biztosan tudják. Ismét futó pillantás az órára: ha elmegyek a kétszáz méterrel odább lévő aluljáróhoz, és kilépek kicsit, még mindig beérhetek tízre. De nem megyek el. Nem szoktam késni, ti is tudjátok, de feltartott az elnök, király, fővezérezredes. És a többiek is késni fognak. Akik kocsiba ültek, azok a legtöbbet. Várjunk.

Milyen szép is ez a város így, rohanás, por, benzinfüst és zakatolás nélkül! Jól tették, hogy eltávolították a parkoló autókat; milyen szélesek az útjai. Olyan, mint a századfordulói fényképeken vagy még szebb. Itt tulajdonképpen lehetne élni. Jó, hogy leállították a túlsó oldal forgalmát is, legalább egy hétig így kéne maradni. Nem megyek sehová, megvárom, míg elvonul a vendég. Hadd lássa, hogy Budapest nemcsak szép város, de lakói baiótságosak. Még inteni is fogok neki.

Hát akkor... légy üdvözölve idegen! Nem tudom ki vagy, merre von hazád, de látom, zászlótok szép, szép sok szín van benne. Minden