Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-24 / 353. szám

1986. december 24., szerda Dunántúli Tlaplö 3 Béke és biztonság írta: Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár Á hazát képviselni nehéz és felelősségteljes feladat A kormányszóvivő A nemzetközi események jellegét tekintve az 1986-os év aligha különbözött a ko­rábbi esztendőktől. Az el­lentmondásos nemzetközi fej­lemények mellett olyan új felfogások és törekvések is megfogalmazódtak, amelyek alapjait képezhetik a világ- politikai tendenciák kedvező irányú megváltoztatásának. A változások legfőbb sajá­tossága, hogy az új folyama­tokra utaló jelzések Moszkvá­ból érkeznek. Ezek lényege, hogy a világbéke megőrzése lett a legfőbb prioritás a Szovjetunió külpolitikai tevé­kenységében, s ennek kel| alá­rendelni a nemzetközi osz­tályharc valamennyi más komponensét. A fegyverke­zés ugyanis olyan méreteket öltött, hogy miatta az em­beriség fordulóponthoz ér­kezett, többé nem fokozható a fegyverkezés anélkül, hogy az ne idézné elő a világ elpusztulásának közvetlen veszélyét. A leszerelés, a nemzet­közi biztonság ügyében lét­rejött az államok kölcsönös függése, egyszersmind egy­másrautaltsága. A kialakult helyzetben, — különösen a fegyverkezésben élen járó or­szágok számára — tarthatat­lan a konfrontáció politiká­ja. A fegyverkezési folya­mat komplex és az egész világot átfogó jellege miatt a leszerelés politikája is átfogó kell hogy legyen, ma­gába foglalva az állam­közi kapcsolatok és politi­kai tárgyalások, a nemzet­közi szervezetek, s intézmé­nyek, a gazdasági, a tudo­mányos-műszaki, a humán és más kontaktusok egész rendsze ét. A nemzetközi biztonság tartalmának és kö­vetelményének mai megkö­zelítését mutatják többek között a nukleáris és a ha­gyományos fegyverek felszá­molásával, illetve csökken­tésével kapcsolatos új stílu­sú szovjet kezdeményezések. Kifejeződik bennük az elég­séges biztonságnak egy olyan koncepciója, amely a mennyiségi szemlélet helyett a túl halmozott nukleáris és hagyományos fegyverek le­építéséhez kíván utat nyit­ni. Az 1985 novemberi szov­jet—amerikai csúcstalálkozó óta eltelt időszak eseményei ellentmondásos képet mutat­nak. Mindenképpen kedvező, hogy ia fegyverzetkorlátozási tárgyalások elmozdultak a holtpontról és egyes, rész­leges megállapodások az elérhetőség közelébe kerül­tek. Biztató az is, hogy rendszeressé váltak a szovjet —amerikai konzultációk a regionális konfliktusok kér­déseiben, új lendületet kap­tak a kétoldalú gazdasági, kulturális, tudományos és más kapcsolatok. A Reykja- vikban tartott csúcstalálkozó eseményei jól példázták azonban a nehézségeket is. Közöttük azt, hogy az ame­rikai vezetés mind ez ideig nem határozta el magát az átfogó leszerelés ügyének támogatása mellett, s mere­ven ragaszkodik a súlyos következményekkel járó űr­fegyverkezési programhoz. Miközben tehát a szovjet vezetés korszerű gondolko­dásmódja pragmatikus érte­lemben véve szakított a fej­lődést hátráltató egyes ideo­lógiai tételek abszolutizálá­sának gyakorlatával, az amerikai vezetést jórészt jellemző neokonzervatív be­állítottság viszont nehezen leküzdhető akadályként tor­nyosul a világpolitikai ten­denciák kedvező irányú meg­változtatásával szemben. A Varsói Szerződés és a NATO közvetlen érintkezése az európai földrészen a leg­veszélyesebb, s így itt lét- fontosságú a katonai feszült­ség csökkentése. Bíztató, hogy talán lehetővé válik a iközépható-távolságú nukleá­ris fegyverek számának csökkentése, illetve később a felszámolásuk. A nyugat- j európai politikai körök ez­zel kapcsolatos magatartásá­ban sajátos kettősség figyel­hető meg: amikor túlságo­san elhidegüí a két nagy­hatalom viszonya, a józan felfogású nyugat-európai po­litikai tényezők a viszony javítása érdekében aktivizá­lódnak, mihelyt konkréttá válik viszont a szovjet-ame­rikai megegyezés lehetősége, a nyugat-európai kormány­zatok állásfoglalásaiban az aggodalmak kerülnek előtér­be. Jól érzékelhető ez az Európában telepített közép- ható-távolságú nukleáris hor­dozók teljes felszámolása ügyében. Reyjavíkban kiraj­zolódott egy szovjet—ameri­kai megállapodás lehetősé­ge Európa nukleáris fegy­verektől való megszabadítá­sáról. Jóllehet korábban ép­pen a nyugat-európaiak szorgalmazták az úgynevezett nulla-változat érvényesítését, a csúcstalálkozó után az NSZK és több más ország kormánya, a nukleáris esz­közök teljes felszámolása helyett csak a számuk csök­kentése mellett szállt síkra. Felfogásuk szerint az eset­leges szovjet—amerikai meg­egyezés következtében meg­növekszik a szocialista or­szágok katonai súlya az európai földrészen. A Var­sói Szerződés tagállamai vi­szont a nukleáris hordozók teljes felszámolásával egy­idejűleg szorgalmazzák min­den más fegyverfajta redu­kálását célzó tárgyalások haladéktalan elindítását. A közös biztonság új fel­tételei megteremtésében ki­emelkedően fontos az atom­fegyverkísérletek beszünteté­se, s a katonai tevékenysé­gek ellenőrzésének a kiépí­tése. A Szovjetunió számára bizonyára nehézségeket okoz, hogy hosszú hónapok óta az egyoldalúan vállalt moratórium következtében nem folytat jelentős fejlesz­tési kísérleteket. Az elégsé­ges biztonság ikoncep'ciójá- ba azonban beleülik ez a lépés, s kedvező feltételeket teremthet a fegyverkezéssel összefüggő szándékok meg­ítéléséhez nélkülözhetetlen kölcsönös bizalom újjáépí­téséhez. 1986-ban a legje­lentősebb frontáttörés a fegyverzetkorlátozás terén a helyszíni ellenőrzés kérdésé­ben következett be, hiszen ez nélkülözhetetlen bármi­lyen jelentősebb katonai jel­legű kölcsönös korlátozás végrehajtásához. Az ameri­kai eszközökkel és amerikai személyek kezelésében mű­ködő ellenőrző pontok Sze- mipalatyinszk térségében, il­letve a hasonló szovjet állo­mások létesítése Névadóban úttörő jelentőségűek, miként a stockholmi megállapodás megszületése, illetve a vegyi fegyverekkel összefüggő helyszíni ellenőrzés küszö­bönálló megoldása is. Mind­ez előrelépést jelent a tény­leges fegyverzetkorlátozások­hoz vezető úton. A kialakult világpolitikai helyzetben az új biztonság­politikai törekvések szem­pontjából is felértékelődött az összeurópai folyamatok továbbvitelének jelentősége. Az 1986. évi európai fejle­mények kétségkívül azt mu­tatják - jóllehet ezen a te­rületen is érzékelhetők a ko­rábbi évek kedvezőtlen vi­lágpolitikai tendenciái - összességében nem követke­zett be törés a kelet-nyuga­ti kapcsolatok európai szfé­rájában. A helsinki záróok­mány fórumai kifejezetten jótékony hatást gyakoroltak az enyhülés kontinuitásának fenntartására, kezdeménye­zéseikkel mintegy áthidaló szerepet töltöttek be az ál­talános lehűlés időszakában. A záróokmányban foglaltak teljes megvalósítása alapve­tő közös érdek, mert lehe­tőséget teremthet egy össz­európai béke és biztonsági program kialakítására. Az 1986 szeptemberében tető alá hozott stockholmi egyez­mény nem csupán a bizalom­erősítés témájában jelent új, eddig nem létező egyezmé­nyes keretet a katonai tevé­kenységek kölcsönös ellenőr­zése terén, hanem utat nyi­tott annak, hogy a november­ben elkezdődött bécsi utó­találkozó elhatározza a stockholmi második szakasz, a fegyverzetek érdemi csök­kentésére hivatott értekezlet összehívását. Különlegesen fontos hang­súlyozni a záróokmány mind- hórchn kosarának egyenér­tékűségét. Több területen 1983 óta jelentős előrelépés­re került sor, ugyanakkor a gazdasági, a tudományos­műszaki együttműködés fel­tételei rosszabbodtak. Ezért fontos lenne, hogy a gazda­sági együttműködés előmoz­dításának kérdései, az ezzel összefüggő új kezdeménye­zések az egyik központi he­lyet foglalják el a bécsi ta­lálkozón. A kulturális, az ok­tatási, a tájékoztatási együtt­működés, az emberek közötti kapcsolatok stb. kérdéseit illetően rendkívül bonyolult az előrehaladás a társadal­mi rendszerek különbözősé­ge, a gyakorlatok erőteljes eltérései miatt. 1983 óta azonban ezen a téren is van számottevő mozgás. Koráb­ban elképzelhetetlen lett vol­na olyan tanácskozás, mint az ottawai, a berni értekez­let vagy a budapesti kultu­rális fórum. Bebizonyosodott ezek kapcsán, hogy a közös dokumentumok elmoradása nem gyengíti az európai nemzetek kulturális identitá­sának, kontinensünk közös kultúrája erősítését célzó tö­rekvések kifeitését, van le­hetőség a kölcsönös köze­ledésre. A szocialista orszá­gok Bécsben is szorgalmaz­zák az emberi jogok széles körű biztosítását célzó nem­zetközi együttműködést. A Magyar Népköztársaság is részese az új szovjet kez­deményezéseknek, minthogy ezek általában a szocialista országokkal folytatott kon­zultációk termékei. Nyilván­való, hogy ezek a javasla­tok, ez a gyakorlat megfelel a szocialista Magyarország nemzeti, nemzetközi érdekei­nek, mert jobb, feszültség- mentesebb világot és nor­mális kapcsolatok megterem­tését tűzik ki célul, s ez egy olyan kis, nyitott országnak, mint hazánk, különösen fon­tos. A vilógbéke megőrzése közös feladat, amelyből meg­felelő aktivitással mindenki­nek ki kell vennie a részét: a kiegyensúlyozott nemzetközi állásfoglalásokkal, javasla­tokkal, a közös szocialista kezdeményezésekben való részvétellel, ezek képviseleté­vel a nemzetközi porondon, a párbeszédek, kontaktusok szorgalmazásával. Magyar- ország külpolitikai gyakor­latának algptézise, hogy nincs olyan vitás nemzetkö­zi probléma, amelyet ne le­hetne tárgyalások útján ren­dezni. Ez vezérli a magyar külpolitikát a nemzetközi biztonság kérdéseiben, s ez­zel kapcsolatos tény, hogy az Egyesült Nemzetek Szerveze­te 1986. december 5-én nagy szótöbbséggel határozattá emelte a Magyar Népköztár­saság által a tíz szocialista ország nevében előterjesz­tett, az átfogó béke és biz­tonság rendszerének megte­remtésére vonatkozó javas­latot. Országház, 66-os terem. A kormányszóvivői tájékoztató ál­landó színtere. Fejmagasság­ban barna faburkolat, néhány festmény. Talán egy felvidéki piac, ekhós szekerek, nemez­kalapos férfiak, fejkendős, bő­szoknyás parasztasszonyok. Amott forróságot sugárzó bú­zatáblák felett bárányfelhős égbolt, kévekötő nők, a magyar tájba életet vivő lovak ... A hátsó falon folyópart. . . Ma túlságosan elhúzódk a Minisz­tertanács ülése — természete­sen érdeklődünk, (újságíró-be­tegség — szenzációt sejtünk) a kormányszóvivői tájékoztató szervezői széttárják karjukat.. . Aztán némi késéssel (ez ideig mindig másodpercnyi pontos­sággal érkezett) Bányász Rezső, a Minsztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, államtit­kár, a Magyar Népköztársaság kormányának szóvivője a ha­zánk címerével díszített faemel­vényre lép. — Szép jónapot kívánok! A kormány mai ülésén ... (Rövi­den beszámol a december 18- án terítékre kerülő témákról) ... Most pedig készen állok az Önök kérdéseire válaszolni. Dolgoznak a fotóriporterek, a tévé világosítói forrósággal árasztják el a termet, a mik­rofonok kábeleitől mozdulni sem merünk. Kérdezni igen (villogunk): — Milyen fogad­tatásra számíthat az Erdély története a körülöttünk élő or­szágokban (?), Közgazdasági, avagy adminisztratív eszközök­kel kívánja a kormány a mun­kafegyelmet megszilárdítani(?), Képesek-e az idősek, a bete­gek gondjával az állami intéz­mények megbirkózni (?). Mi várható a bódítószerek elleni küzdelemben (?)_, Miért volt Miklós Imre államtitkár a Va­tikánban (?)... Minden kér­désben az információéhség mellett ott lappang egy kicsit: „na erre válaszolj, ha tudsz." Évtizede tabuként kezelt témák voltak, néhány éve is nehéz lett volna választ kapni ezekre a kérdésekre. Bányász Rezső néha jegyze­teiből (néhány kérdést előre, írásban megfogalmaznak a kol­légák), hol pillanatnyi gondol­kodás után fejből válaszol. Egy pillanatig sem akarja azt a lát­szatot kelteni, mintha élő lexi­konként mindenre készületlenül is válaszolni tudna. A magam kérdéseit rendezgetem (át), megbeszéltük, hogy a tájékoz­tató után dolgozószobájában pályájáról, munkájáról, ma­gánéletéről beszélgetünk: meg­kísérlem felvázolni ki is az az ember, aki országnyi nyilvános­ság előtt szembesül és válaszol a közvéleményt legjobban érin­tő kérdésekre. A kormányszóvi­vő válaszai a korábban emlí­tett kérdésekre az újságokban, rádióban, televízióban megje­lentek, elhangzottak, mint az életben soha, most sem lehet mindenre mindent kielégítő, fe­héren és feketén is egyértelmű igen és nem választ találni. A kormány sem minden tu­dományok tudora — mondja a kormányszóvivő és így nem is tévedhetetlen ... * Bányász Rezső dolgozószobá­jában ülünk, az előbb amikor az országház folyosójárv a Du­nára nyíló ablakon kinéztem a folyó már sötétbe burkolózott, csak a parti fények, jobbra a Margit-híd, lejjebb a Lánchíd fényei engedték sejteni a Du­nát. Alaposan ránik esteledett. Talán az államtitkár felesége érdeklődik telefonon, hogy mi­kor megy haza? Kérdőn néz rám, dé én azon tűnődöm, hogy a megjelenés előtt valóban nem akarja-e látni a riportot, mint azt a telefonbeszélgeté­sünk során említette? Ha mégis mikor tud újból időt szakítani, hogy a kéziratot elolvassa? Olyan természetesen elegáns, hogy önkéntelenül is magamat vizsgálom: talán rendben(?)- A magyar újságírók olyany- nyira tekintélyt élveznek a kor­mányszóvivő előtt, hogy a sze­mélyét és a tájékoztatáspoliti­kát egyaránt érintő kérdések-- ben is teljes szabadságot kap­nak, jelen esetben kapok? — Természetesen nem kívá­nom elolvasni a rólam szóló portrét. — De hiszen különösen az új sajtótörvény megjelenése óta, a leg jelentéktelenebb információt is ellenőrizni szeretnék az in­formátorok megjelenés előtt. Nagyon sokan az új sajtótör­vényből szinte ezt a lehetőséget ismerik csupán ... — Ennek megváltoztatása so­kunk feladata. Nekem nagyon jó a véleményem a magyar új­ságírókról. Külpolitikai és bel­politikai újságírókról egyaránt. Persze vannak akik a pálya széléről ügyködnek, hangosak, ben kezdte jogi tanulmánya­it..,- A Szerb utcai kollégiumban laktunk, esténként több tár­sammal az akkori Szabad If­júság szerkesztőségébe jártunk dolgozni. Rövidesen főállású új- ságírp lettem, az egyetemet pedi^ esti tagozaton végeztem tovább. Nagyon jó társaság jött akkor ott össze: Réti Ervin, Sebes Tibor, Harmath Endre, hogy csak néhány nevet említ­sek. A magyar sajtóban leg­alább harmincon vezető újság­íróként, vezetőként dolgoznak, akik akkor ott a Szabad Ifjú­ságnál megfordultak. Szentüf hittük, hogy képesek vagyunk megforgatni az egész világot. Alig volt este,hogy az egyetem után ismét vissza ne menjek a szerkesztőségbe. Aztán Szeged­re küldtek ifjúsági pártiskolára, feltűnésvágyók, bratyizók. A szakma egésze azonban felelős­ségteljes munkát végez, véle­ményem szerint az értelmiségi réteg egyik progresszív ereje. Bátran mondhatom, hogy a kül­földi újságírókkal összehasonlít­va is akár stílusban, korrektség­ben, felkészültségben, még helyzetfelismerésben is állják a versenyt. Munkám során sok külföldi újságíróval találkoztam, aki nyolcszáz szónál többet alig-alig használt munkája so­rán . .. Persze vannak kiemel­kedő tudású, nagy tekintélyt él­vező újságírók ..., mint idehaza is. — Hagyományainknak köszön­hető, a nem titkolom, jóleső elismerés, a rang? — A magyar újságírás és iro­dalom egy tőről fakad, az igényességre, a stílusra termé­szetesen ez meghatározó. — A kormányszóviöi tájékoz­tató is a magyar újságírásról kialakult jó véleménynek kö­szönhető? — Nem. Tudatos törekvés, a XIII. pártkongresszus a tájékoz­tatáspolitikával kapcsolatos ha­tározataiból ered. A politikai vezetés, a kormány igénye ... — A kormányszóvivő szemé­lyisége meghatározó jelentősé­gű. Milyen felkészültséget kö­vetel ez a munka? — Szombathelyen születtem 1931-beh. Anyám, testvéreim ma is ott élnek. Apám szerve­zett építőipari munkás volt, a felszabadulás után az ifjúsági mozgalom természetes volt szá­momra, bár a premontrei rend gimnáziumába jártam . . . Bányász Rezső mindvégig ki­tűnő tanuló volt, a latin, a né­met, a francia nyelvben már gimnáziumi tanulmányai során nagy jártasságra tett szert, későbbi pályáján magas szinten sajátította el az angol és svéd ínyelvet is. Már tizen­hat esztendős korában meg­jelentek írásai a Vas Me­gye című újságban (a mai Vas Népe), még be sem fejezte a gimnáziumot, amikor a lap gyakornokaként dolgo­zott, természetesen a gimnáziu­mi tanulmányai mellett. 1941­ott ismerkedtem össze felesé­gemmel. Akkoriban a szerelmek nem az égben, hanem a párt­iskolákon köttettek. 1951-ben házasodtunk össze, a válási statisztikát azóta is rontjuk. Együtt vagyunk. Feleségem új­ságíró, az Ez a divatnál doTgo- zik. Két fiam van: a nagyobb a MALÉV bagdadi képviselője, kisebb a Külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályán dol­gozik jogászként. . . Mindket­ten több nyelven beszélnek . .. Túl gyorsan értünk a „má­hoz". Bányász Rezső az ellen- forradalom után az MSZMP KB munkatársa volt (egy Békegyű­lésen megkérdezte Péter János, nem volna-e kedvem a külügy­ien dolgozni), aztán a külügy­minisztérium sajtóosztályán csoportvezető, majd 1962-ben hazámk stockholmi nagykövet­ségén sajtóattasé.- Jól megtanultam svédül, a történelemtudományok kandi­dátusi címét is svéd témából szereztem: nevezetesen a svéd szakmunkások és munkaadók 1936-os Munka-békeszerződé­sének elemzése volt a tárgya. A világ számos országában ma is mértékadó ez a szerződés. .- Nem könnyű az újságíró, diplomata, történész, író élet­útját követni.,. (írói munkás­ságáról még nem esett szó; 1980-ban Kissinger és Brze- zinsky, 1982-ben Truman árnyé­ka, 1984-ben. Pax Americana, az idén pedig századunk Ame­rikája című könyve jelent meg.) — 1972-től a New York-i ma­gyar ENSZ-képviselet helyettes vezetője voltam, aztán négy évig London következett, majd Belgrád, aztán megbíztak a londoni magyar nagykövetség vezetésével.’ Személyes örömet adott, hogy erre az időre esett az első angol miniszterelnök magyarországi útja. Európában is fagyos szelek kezdődtek a politikában akkor, talán ez a látogatás is hozzájárult, hogy mégsem fagytak be a vizek. Nagy élmény, de nagyon fele­lősségteljes feladat is a hazát képviselni... Bizonyára nagyon nehéz is, talán az utolsó vendégként ha­gyom el ezen az estén a par­lamentet . . . Lombosi Jenő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents