Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)
1986-12-13 / 342. szám
LEHOCZKI KÁROLY Enekelfetek szőrnyalon! Ősz Elébe nyargal a hiuz reggel a tollbegyű télnek. Hunyorgón leskel az október, hazudja ízét a nyári kéjnek, csörgő viz csobogását, csillogó cseppek lázát fűzi nyakára. Soványka, szürke válla kitetszik. A szőlő is beérett. Kövér, fekete légy langyoska falon melegszik. Az ember is, mintha fázna, de ingben jár s villanyt gyújt a korai esttel. Mi szépet, mondd, mi szépet hozott az ősz, rohanó utad a halálba? Ki itt, ki ott hull el, nem rettegsz már magadtól, se mástól, szürke az ég, akár a földek, ha barázdáit a tavasz kiszántja ... Hol, hol van az a tavasz? Megfér-e még szivedben, te vénülő kamasz? Intett a tél s csak most kapisgálod a világot, hogy beléhullasz, mint valami kukába. Darazsak dongnék, kőrberöpülnek, érett, cukor izű alkonyok jönnek, — egy vagy a sokból, ne hidd, hogy megáll a nap majd éppen fölötted I Hüvösödik. Elmúltál ennyi meg ennyi éves. Hmmm... Sosem hitted, az idő mire képes! BALOGH JÁNOS Olvadáskor Sárba szakadt nagy szemekkel markolják a fák a Napot. Futnak a nyomok eleiem. Futnak a szavak, futnak a fák — Fésülöm a hajad. ERÓS ZSUZSA Szép testünk metamorfózisa Bárdos Lajos és Pécs-Baranya Bárdos Lajos (középen) Agócsy László és Antal György között, a 80. születésnapját köszöntő pécsi hangversenyen. „Énekeljetek szabadon és szárnya lón! / Diadalmasan szálljon az ének ./ az elérhető lokon-csillagokig; /- énekeljetek ujjongva, / vivace, / mert értelemmel épül a világ, / és megtalálja önmagát az ember, I ki. .. békét teremt, / békét és örök harmóniát!" — buzdított Pákolitz István versére komponált, Pécsett megszólaltatott nagyhatású kórusmüvével Bárdos Lajos, a Kodályt követő nagy generáció közelmúltban elhunyt tagja, a kó- ruséneklés vezéralakja. Varázsát soha nem felejti, aki találkozott vele, s valamilyen ajándékát viszi magával. Mert mindig volt mit- adnia: ezt a pécsi-baranyai kórusok, karnagyok tudják a legjobban. Az alkotó barátság gyökerei a harmincas évekre nyúlnak vissza. Egy rádióinterjúban külön hangsúllyal említette az' 1934 tavaszán megindított Éneklő Ifjúság-mozgalmat, amelyhez elsőnek Pécs csatlakozott. A pécsi éneklő ifjúság 'jubileumára komponálta évekkel később Daloló tavasz c. kórusművét (dr. Vargha Károly versére) Agócsy László kérésére. Agócsy őrzi a leqrégibb emlékeket Bárdosról, aki 1934. december 30-án vezényelte először a Szeráfi Kórust, majd a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett közös hangversenyen Bárdos és Agócsy vezényletével énekelt a budai Cecília Kórus és a pécsi Szeráfi Kórus. Ezzel kezdődött a Mester haláláig tartó, igen intenzív és szoros zenei kapcsolat, amilyen - Bárdos szavai szerint — az országban csak Pécshez fűzte. Gyakran látogatott el a városba. Sohasem üres kézzel. Neki köszönhetők azok az előadások, baráti találkozók, amelyeken az új magyar zenéről, a népzenéről, a réqi muzsikáról beszélt. Tőle kaptak jótanácsokat különböző karvezetői, énekoktatói problémákra már 1936 nyarán és a következő években azok a falusi tanítók, akiket a lelkes Kerényi János hívott össze Rácvárosra, knrnapvkéDző tanfolyamra, melyről Bárdos lelkes cikkben számolt be folyóiratában, a Magyar Kórusban. Nem múlt el jelentősebb pécsi zenei esemény Bárdos részvétele nélkül. Jelen volt a 75 éves Angster-orgonagyár jubileumi hangversenyein, 1948-ban a 100 éves Pécsi Dalárda ünnepségein. 1954-ben a magyar zene pécsi ünnepi hetén mutatta be Antal György vezényletével a pécsi Liszt Ferenc Kórus a Baranyai vasárnapot, melynek részlete Szól a doromb címmel élt tovább a pécsi koncertdobogókon. Az elmúlt évtizedekben sűrűn kereste fel a pécsi kórusokat: így több alkalommal leutazott és próbált a Tillai Aurél vezette Mecsek Kórussal, mely a Tilinkóst, a Kosztolányi- versre irt Ódát köszönheti Bárdosnak, valamint a szigetvári Zrínyi pályázatra készült Ünnepi zászlókat. Ugyanez alkalommal a szigetvári Tinódi Kórus a Zrínyi-versre komponált Szigetvári éneket és Zrínyi harmadik énekét (Sík Sándor verse) mutatta be Hergenrőder József vezényletével. Gyakori vendége volt a dr. Hergenrőder Miklós vezette Palestrina kórus Bárdos-estjeinek, és szívesen próbált a főiskolai vegyeskarral, többek között a Magos a rutalát. Ök mutatták be a Pákolitz-versre írt Énekeljetek! c. kórusművét. Pákolitz István másik verse is meg- ihlette Bárdost: ebből született A jövő emberéhez. Énekelte a főiskolai vegyeskar és a Mecsek Kórus is. A legszorosabb kapcsolat a Nevelők Háza Kamarakórusával alakult ki. Emlékezetesek azok a próbák, amelyeken a londoni BBC versenyére kiküldendő magnószalag felvétele előtt vette át a kórussal a Szeged felöl c. népdalszvítet, még bele is javított a kedvükért a kottába. A később is ismétlődő, szipor- kázóan szellemes próbákra, a Baráti Körben tartott előadásaira, a kétnapos szigetvári „edzőtáborra” mindig meghatódott szeretettel gondolnak vissza azok résztvevői. Különösen az 1963. május 11-i hangversenyre. Az ő műveiből állították össze „Napfényes utakon" címmel, másnap Komlón megismételték. Lelkesen fogadták a Mestert, aki örömmel ajándékozta Tóth Ferenc éneklő fiainak Fáid a sipot című, dr. Vargha Károly versére írott friss lendületű kórusművét. Nincs középút csapda nélkül Trischler Ferenc szobrainak kiállítása a Kisgalériában szürke aszfalt fölött homálylik motor zúgat a csendbe átkarol hang megáll városi szűk sikátor közepén összegyűlt pixezők csörren a pénz házfaltól házfalig rejt jóféle szerencse vesztett csata élhetetlenségre-halálra ez sem új mindig igy volt (igy) szép testünk metamorfózisa az utolsó ölelés kibomlik fogcsikorgatásos éjszaka holott szabadság szerelem ahogy kifért dobálóztunk a szavak ócskapiacán mindez a tehetetlenség léértékelődött pillanatok de most kiszellőztetlek poshadt szerelmeim — HERCEG ÁRPÁD Legyen Hát legyen: befűzni szépen a papirt a gépbe, figyelő szemünket elküldeni fényévekre az evilági romtól, gerincet megfeszíteni, hisz párducok valónk egykoron, ugrásra, markolásra, ölelésre készen ... Hát legyen: kilöttyenteni poharunkból a bűvös kerozint, elrejteni szemünk elöl dédelgetett kincseinket, leporolni az asztalt, szobát kulcsra zárni, lesöpörni az időszámitás rejtett pókhálóit kézfejünkről hogy le ne billenjen újjhegyünkröl, ki ne billenjen sarkaiból ez a szédült világ. Legyen. Végtére is szobrokról van szó, így mögöttük ötödrangú o kérdés: okos gyávaság-e mindig „befutóra", kockázatmentesre tenni, vagy buta vakme- lőség-e inkább fakarddal frontharcost mímelni? Szobrokról és domborművekről van szó, melyek mögött negyedrangú a kérdés: hogy a báj ha- mis-e vagy csak a hamisság bájos? Szobrokról, művészetről beszélünk, aminek mesgyé- jén harmadrangúnak tetszik a kíváncsiság: van-e, működik-e, mérhető-e az őszinteség egy alkotásban? Plasztikákat látunk, melyek biblikus vagy frivol programjai ezeréves kultúr- tapasztalat fundamentumára települtek, ezt érintve másodrangú a kérdés: értékképző tétel-e a mesék átrendezése, vagy a tradíció gyanútlan-naiv elfogadása? Mi hát akkor a kérdések kérdése? Hogy mitől rossz előre és visszatekintő távlatosságban az, ami életműként, apróságaival túlságosan is jó? Mert Trischler Ferenc szobrászművészt természetes vonzalma a józan ész, egészséges látás, őszipte megrendülés és plebejus öntudat működése iránt, már az első „leosztásban” nyerővé avatja. Értékét méri a siker: megbízások, köztéri szobrok, alkalmi plakettek, kiállítások szép számmal és a dicsérőleg szóló sajtó. A pécsi kiállításon is nyilvánosan övé lett — amit igazából régóta bírt — a közönség szere- tete. Szeretik Trischler munkáit. A kiállítás látogatói úgy beszélnek szobrairól, mint rég várt luxusajóndékról. Mert igaz lehet: Trischler szobrai nem kérnek, csak adnak. Mindenkinek tetszenek, mert nem kemények, nincs bennük semmi a „nemszeretem" határozottságból. Tetszenek idősödőknek, mert tetszetősen, többször szólnak a magányról (Sváb néni, Nagymama). Hívőnek, vallásosnak megerősítő bizonyságul szolgálnak Krisztus és Ábrahám történeteivel. Kocsmatöltelék viszontlátja magát az ivóban, a pajzán szomjúságot megfelelő mennyiségű tett kebel látványa oltja, a szociális érzékenység józan ábrája csavargókban tűnik fel. Széchenyi István és Deák Ferenc szoborportréja is hibátlan munka. Kitűnően követhető a Kalapos terrakottaszobrótól a kiválóan cizellált bronzokig Trischler módszere. Látja, hogy az áttetsző, világosan formált részletek unalmasak lennének magukban, lendületesen, érzékenyen felborzolja a felületeket, gazdag fény-árnyék hatásokkal burkolja be a tömeget. „Gergő’” bronzfeje bájos gye- rekségről, a „Merengő” orrocskája fiatalasszonyos elevenségről cseveg. Beleérző képességéről bizonykodik o Műterem-ciklus három domborműve, amint bepréseli magát a firenzei reneszánsz géniuszának „manierá- jába”. A klasszikus értékek iránti elkötelezettségről mesélnek a lovakról készült domborművek éppúgy, mint kisméretű lovasszobra és lovas-kopjás hadieseményt nagy precizitással taglaló krétarajza. Igen meglepődött volna a kritikus, ha nem bukkant volna rá ezek után valahol egy (lehetőleg a Megváltóval kapcsolatos) domborművön az „örök emberi” drámának kijáró aktuál-eszté- tikai utalásra, géppisztolyos, rohamsisakos „századosra". Ez is itt van tehát. Az Alvó és Arlequino fogurájón remekül alkalmazza Trischler az ugyancsak sikeres szakmai közelmúltra visszatekintő drapéria-motívumot, szerinte mintegy a legjobb, leggyorsabban elsajátítható eredményeit. És itt lehet valahol Trischler Ferenc kiválóságának részleges magyarázata. „Jót s jól" csinálni — sokan tudják a titkot - lehet statisztikával is. A sikerszempontú átlagolás képessége része a talentumnak, mint ahogy ennek kelléke a jó orr. Ezzel lehet kiválasztani a leghelyeselhetőbb irányt, kellemetes anyagot és formát, jól emészthető szüzsét és feltöltéséért áhítozó érzelmeket. Igy része a tehetségnek a szorgos önfegyelem, mely a Dr. Vargha Károly még szegedi, majd bajai éveiből ismerte Bárdost. 1948 októberében kért tőle Bárdos először szöveget. Ez kitűnően sikerült: legtöbbet énekelt műveinek egyike lett a Régi táncdal. Dr. Vargha Károly szövegére készült még többek között a komlói kórus áltol énekelt Tárnák fölött, valamint ő írt újabb szöveget Bárdos korábbi művére, ez hangzott el Bárdos vezényletével 1975. márc. 8-án Láng és fény címmel összkarként azon a hangversenyen, amelyen a 75 éves Bárdost köszöntötték a pécsi- baranyai kórusok. 1979 decemberében három hangversenyen csendültek fel a Liszt teremben művei 80. születésnapja tiszteletére. Bárdos mindhárom koncerten, valamint a Nevelők Házában tartott fogadáson részt vett, mint ahogy mindig szívesen látott vendége volt az Országos Kamara- I kórus Fesztiváloknak. Az 1984. évin mutatta be a Nevelők Háza Kamarakórusa a Tillai Aurélnak ajánlott Mandulafa c. kórusművet (Janus Pannonius—Weöres Sándor szövegére). 1986 májusában elment a pécsi ÁFÉSZ Janus Pannonius Női Kórusának Ivasivka Mátyás vezényelte koncertjére a budai várba. Ez volt az utolsó alkolom, hogy pécsi énekkar produkcióját, művei „remek" előadását megköszönhette. Szeptember 20-án a régi me- csekaljai jóbarát, Kerényi János látogatta meg Mártírok utcai otthonában. Ez év nyarán készítette el a Nevelők Háza Kamarakórusa Bárdos-lemezét a franciaországi BNL cég. A vezénylő Tillai Aurélnak szóló, október 2-i keltezésű levelében e lemezfelvételről írt lelkesült szavakat, e mondattal zárva sorait: „Nincs más hátra, mint előre!" Dr. Vargha Károly kapott még egy, október 24-i postabélyegzővel ellátott levelet, melyben megköszönte utolsó közös munkájuk, a Láng és lény német nvelvű szövegét. A láng azóta kialudt, fénye sem világít. De él magávalra- gadó egyénisége, szellemi ragyogása azokban, akik csaknem kilenc évtizedes életútja során találkoztak vele. Varázsát nem felejtik, s valamilyen ajándékát viszik magukkal tovább. Mert mindig volt mit adnia. Ez jelentette életének legfőbb értelmét és jutalmát. Dr. Nádor Tamás Trischler Ferenc: Nagymama furtonfurt előmerészkedő személyességet rögtön mélyhűti, hogy aztán fokozott eréllyel a „közös nyelv" és „nagy mondanivaló" frázisait csiszolgat- hassa. Hogy az „emberi" melléknév helyére az „örök szc- lonképesség" kerülhessen. A kollektív tetszés statisztikai minőség. Átlag és művészet erkölcsi összeférhetetlensége nyilvánvaló. A kettős megfelelés kényszere a baljós jel, amire Trischler Ferencnek — ha kissé elkésve is, de — ügyelnie kellene. Aknai Tamás HÉTVÉGE 9.
