Dunántúli Napló, 1986. december (43. évfolyam, 330-359. szám)

1986-12-13 / 342. szám

LEHOCZKI KÁROLY Enekelfetek szőrnyalon! Ősz Elébe nyargal a hiuz reggel a tollbegyű télnek. Hunyorgón leskel az október, hazudja ízét a nyári kéjnek, csörgő viz csobogását, csillogó cseppek lázát fűzi nyakára. Soványka, szürke válla kitetszik. A szőlő is beérett. Kövér, fekete légy langyoska falon melegszik. Az ember is, mintha fázna, de ingben jár s villanyt gyújt a korai esttel. Mi szépet, mondd, mi szépet hozott az ősz, rohanó utad a halálba? Ki itt, ki ott hull el, nem rettegsz már magadtól, se mástól, szürke az ég, akár a földek, ha barázdáit a tavasz kiszántja ... Hol, hol van az a tavasz? Megfér-e még szivedben, te vénülő kamasz? Intett a tél s csak most kapisgálod a világot, hogy beléhullasz, mint valami kukába. Darazsak dongnék, kőrberöpülnek, érett, cukor izű alkonyok jönnek, — egy vagy a sokból, ne hidd, hogy megáll a nap majd éppen fölötted I Hüvösödik. Elmúltál ennyi meg ennyi éves. Hmmm... Sosem hitted, az idő mire képes! BALOGH JÁNOS Olvadáskor Sárba szakadt nagy szemekkel markolják a fák a Napot. Futnak a nyomok eleiem. Futnak a szavak, futnak a fák — Fésülöm a hajad. ERÓS ZSUZSA Szép testünk metamorfózisa Bárdos Lajos és Pécs-Baranya Bárdos Lajos (középen) Agócsy László és Antal György között, a 80. születésnapját köszöntő pécsi hangversenyen. „Énekeljetek szabadon és szárnya lón! / Diadalmasan szálljon az ének ./ az elérhető lokon-csillagokig; /- énekeljetek ujjongva, / vivace, / mert ér­telemmel épül a világ, / és megtalálja önmagát az ember, I ki. .. békét teremt, / békét és örök harmóniát!" — buzdí­tott Pákolitz István versére komponált, Pécsett megszólal­tatott nagyhatású kórusmüvé­vel Bárdos Lajos, a Kodályt követő nagy generáció közel­múltban elhunyt tagja, a kó- ruséneklés vezéralakja. Vará­zsát soha nem felejti, aki talál­kozott vele, s valamilyen aján­dékát viszi magával. Mert mindig volt mit- adnia: ezt a pécsi-baranyai kórusok, karna­gyok tudják a legjobban. Az alkotó barátság gyökerei a harmincas évekre nyúlnak vissza. Egy rádióinterjúban külön hangsúllyal említette az' 1934 tavaszán megindított Éneklő Ifjúság-mozgalmat, amelyhez elsőnek Pécs csatla­kozott. A pécsi éneklő ifjúság 'jubileumára komponálta évek­kel később Daloló tavasz c. kórusművét (dr. Vargha Károly versére) Agócsy László kérésé­re. Agócsy őrzi a leqrégibb emlékeket Bárdosról, aki 1934. december 30-án vezényelte először a Szeráfi Kórust, majd a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett közös hangversenyen Bárdos és Agócsy vezényleté­vel énekelt a budai Cecília Kórus és a pécsi Szeráfi Kórus. Ezzel kezdődött a Mester ha­láláig tartó, igen intenzív és szoros zenei kapcsolat, ami­lyen - Bárdos szavai szerint — az országban csak Pécshez fűzte. Gyakran látogatott el a vá­rosba. Sohasem üres kézzel. Neki köszönhetők azok az elő­adások, baráti találkozók, amelyeken az új magyar ze­néről, a népzenéről, a réqi muzsikáról beszélt. Tőle kaptak jótanácsokat különbö­ző karvezetői, énekoktatói problémákra már 1936 nyarán és a következő években azok a falusi tanítók, akiket a lel­kes Kerényi János hívott össze Rácvárosra, knrnapvkéDző tanfolyamra, melyről Bárdos lelkes cikkben számolt be fo­lyóiratában, a Magyar Kórus­ban. Nem múlt el jelentősebb pécsi zenei esemény Bárdos részvétele nélkül. Jelen volt a 75 éves Angster-orgonagyár jubileumi hangversenyein, 1948-ban a 100 éves Pécsi Da­lárda ünnepségein. 1954-ben a magyar zene pécsi ünnepi hetén mutatta be Antal György vezényletével a pécsi Liszt Ferenc Kórus a Baranyai vasárnapot, melynek részlete Szól a doromb címmel élt to­vább a pécsi koncertdobogó­kon. Az elmúlt évtizedekben sű­rűn kereste fel a pécsi kóruso­kat: így több alkalommal le­utazott és próbált a Tillai Aurél vezette Mecsek Kórussal, mely a Tilinkóst, a Kosztolányi- versre irt Ódát köszönheti Bár­dosnak, valamint a szigetvári Zrínyi pályázatra készült Ün­nepi zászlókat. Ugyanez alka­lommal a szigetvári Tinódi Kó­rus a Zrínyi-versre komponált Szigetvári éneket és Zrínyi har­madik énekét (Sík Sándor ver­se) mutatta be Hergenrőder József vezényletével. Gyakori vendége volt a dr. Hergenrő­der Miklós vezette Palestrina kórus Bárdos-estjeinek, és szí­vesen próbált a főiskolai ve­gyeskarral, többek között a Magos a rutalát. Ök mutatták be a Pákolitz-versre írt Éne­keljetek! c. kórusművét. Páko­litz István másik verse is meg- ihlette Bárdost: ebből szüle­tett A jövő emberéhez. Énekel­te a főiskolai vegyeskar és a Mecsek Kórus is. A legszorosabb kapcsolat a Nevelők Háza Ka­marakórusával alakult ki. Em­lékezetesek azok a próbák, amelyeken a londoni BBC versenyére kiküldendő magnó­szalag felvétele előtt vette át a kórussal a Szeged felöl c. népdalszvítet, még bele is ja­vított a kedvükért a kottába. A később is ismétlődő, szipor- kázóan szellemes próbákra, a Baráti Körben tartott előadá­saira, a kétnapos szigetvári „edzőtáborra” mindig megha­tódott szeretettel gondolnak vissza azok résztvevői. Különö­sen az 1963. május 11-i hang­versenyre. Az ő műveiből állí­tották össze „Napfényes uta­kon" címmel, másnap Komlón megismételték. Lelkesen fo­gadták a Mestert, aki öröm­mel ajándékozta Tóth Ferenc éneklő fiainak Fáid a sipot cí­mű, dr. Vargha Károly versé­re írott friss lendületű kórus­művét. Nincs középút csapda nélkül Trischler Ferenc szobrainak kiállítása a Kisgalériában szürke aszfalt fölött homálylik motor zúgat a csendbe átkarol hang megáll városi szűk sikátor közepén összegyűlt pixezők csörren a pénz házfaltól házfalig rejt jóféle szerencse vesztett csata élhetetlenségre-halálra ez sem új mindig igy volt (igy) szép testünk metamorfózisa az utolsó ölelés kibomlik fogcsikorgatásos éjszaka holott szabadság szerelem ahogy kifért dobálóztunk a szavak ócskapiacán mindez a tehetetlenség léértékelődött pillanatok de most kiszellőztetlek poshadt szerelmeim — HERCEG ÁRPÁD Legyen Hát legyen: befűzni szépen a papirt a gépbe, figyelő szemünket elküldeni fényévekre az evilági romtól, gerincet megfeszíteni, hisz párducok valónk egykoron, ugrásra, markolásra, ölelésre készen ... Hát legyen: kilöttyenteni poharunkból a bűvös kerozint, elrejteni szemünk elöl dédelgetett kincseinket, leporolni az asztalt, szobát kulcsra zárni, lesöpörni az időszámitás rejtett pókhálóit kézfejünkről hogy le ne billenjen újjhegyünkröl, ki ne billenjen sarkaiból ez a szédült világ. Legyen. Végtére is szobrokról van szó, így mögöttük ötödrangú o kérdés: okos gyávaság-e min­dig „befutóra", kockázatmen­tesre tenni, vagy buta vakme- lőség-e inkább fakarddal frontharcost mímelni? Szobrok­ról és domborművekről van szó, melyek mögött negyedran­gú a kérdés: hogy a báj ha- mis-e vagy csak a hamisság bájos? Szobrokról, művészet­ről beszélünk, aminek mesgyé- jén harmadrangúnak tetszik a kíváncsiság: van-e, működik-e, mérhető-e az őszinteség egy alkotásban? Plasztikákat lá­tunk, melyek biblikus vagy fri­vol programjai ezeréves kultúr- tapasztalat fundamentumára települtek, ezt érintve másod­rangú a kérdés: értékképző té­tel-e a mesék átrendezése, vagy a tradíció gyanútlan-naiv elfogadása? Mi hát akkor a kérdések kérdése? Hogy mitől rossz elő­re és visszatekintő távlatosság­ban az, ami életműként, ap­róságaival túlságosan is jó? Mert Trischler Ferenc szob­rászművészt természetes von­zalma a józan ész, egészséges látás, őszipte megrendülés és plebejus öntudat működése iránt, már az első „leosztás­ban” nyerővé avatja. Értékét méri a siker: megbízások, köz­téri szobrok, alkalmi plakettek, kiállítások szép számmal és a dicsérőleg szóló sajtó. A pé­csi kiállításon is nyilvánosan övé lett — amit igazából rég­óta bírt — a közönség szere- tete. Szeretik Trischler munká­it. A kiállítás látogatói úgy beszélnek szobrairól, mint rég várt luxusajóndékról. Mert igaz lehet: Trischler szobrai nem kérnek, csak adnak. Mindenkinek tetszenek, mert nem kemények, nincs bennük semmi a „nemszeretem" hatá­rozottságból. Tetszenek idő­södőknek, mert tetszetősen, többször szólnak a ma­gányról (Sváb néni, Nagy­mama). Hívőnek, vallásos­nak megerősítő bizonysá­gul szolgálnak Krisztus és Áb­rahám történeteivel. Kocsma­töltelék viszontlátja magát az ivóban, a pajzán szomjúságot megfelelő mennyiségű tett ke­bel látványa oltja, a szociális érzékenység józan ábrája csa­vargókban tűnik fel. Széchenyi István és Deák Ferenc szobor­portréja is hibátlan munka. Kitűnően követhető a Kalapos terrakottaszobrótól a kiválóan cizellált bronzokig Trischler módszere. Látja, hogy az át­tetsző, világosan formált rész­letek unalmasak lennének ma­gukban, lendületesen, érzéke­nyen felborzolja a felületeket, gazdag fény-árnyék hatások­kal burkolja be a tömeget. „Gergő’” bronzfeje bájos gye- rekségről, a „Merengő” or­rocskája fiatalasszonyos eleven­ségről cseveg. Beleérző képességéről bi­zonykodik o Műterem-ciklus három domborműve, amint be­préseli magát a firenzei rene­szánsz géniuszának „manierá- jába”. A klasszikus értékek iránti elkötelezettségről mesél­nek a lovakról készült dombor­művek éppúgy, mint kisméretű lovasszobra és lovas-kopjás hadieseményt nagy precizitás­sal taglaló krétarajza. Igen meglepődött volna a kritikus, ha nem bukkant volna rá ezek után valahol egy (lehetőleg a Megváltóval kapcsolatos) dom­borművön az „örök emberi” drámának kijáró aktuál-eszté- tikai utalásra, géppisztolyos, rohamsisakos „századosra". Ez is itt van tehát. Az Alvó és Arlequino fogurájón remekül alkalmazza Trischler az ugyan­csak sikeres szakmai közelmúlt­ra visszatekintő drapéria-motí­vumot, szerinte mintegy a leg­jobb, leggyorsabban elsajátít­ható eredményeit. És itt lehet valahol Trischler Ferenc kiválóságának részle­ges magyarázata. „Jót s jól" csinálni — sokan tudják a tit­kot - lehet statisztikával is. A sikerszempontú átlagolás képessége része a talentum­nak, mint ahogy ennek kellé­ke a jó orr. Ezzel lehet kivá­lasztani a leghelyeselhetőbb irányt, kellemetes anyagot és formát, jól emészthető szüzsét és feltöltéséért áhítozó érzel­meket. Igy része a tehetségnek a szorgos önfegyelem, mely a Dr. Vargha Károly még sze­gedi, majd bajai éveiből is­merte Bárdost. 1948 októberé­ben kért tőle Bárdos először szöveget. Ez kitűnően sikerült: legtöbbet énekelt műveinek egyike lett a Régi táncdal. Dr. Vargha Károly szövegére ké­szült még többek között a komlói kórus áltol énekelt Tárnák fölött, valamint ő írt újabb szöveget Bárdos koráb­bi művére, ez hangzott el Bárdos vezényletével 1975. márc. 8-án Láng és fény cím­mel összkarként azon a hang­versenyen, amelyen a 75 éves Bárdost köszöntötték a pécsi- baranyai kórusok. 1979 de­cemberében három hangverse­nyen csendültek fel a Liszt te­remben művei 80. születésnap­ja tiszteletére. Bárdos mind­három koncerten, valamint a Nevelők Házában tartott foga­dáson részt vett, mint ahogy mindig szívesen látott vendé­ge volt az Országos Kamara- I kórus Fesztiváloknak. Az 1984. évin mutatta be a Nevelők Háza Kamarakórusa a Tillai Aurélnak ajánlott Mandulafa c. kórusművet (Janus Pannoni­us—Weöres Sándor szövegére). 1986 májusában elment a pécsi ÁFÉSZ Janus Pannonius Női Kórusának Ivasivka Má­tyás vezényelte koncertjére a budai várba. Ez volt az utolsó alkolom, hogy pécsi énekkar produkcióját, művei „remek" előadását megköszönhette. Szeptember 20-án a régi me- csekaljai jóbarát, Kerényi Já­nos látogatta meg Mártírok utcai otthonában. Ez év nya­rán készítette el a Nevelők Há­za Kamarakórusa Bárdos-le­mezét a franciaországi BNL cég. A vezénylő Tillai Aurél­nak szóló, október 2-i keltezé­sű levelében e lemezfelvétel­ről írt lelkesült szavakat, e mondattal zárva sorait: „Nincs más hátra, mint előre!" Dr. Vargha Károly kapott még egy, október 24-i postabélyeg­zővel ellátott levelet, melyben megköszönte utolsó közös munkájuk, a Láng és lény né­met nvelvű szövegét. A láng azóta kialudt, fénye sem világít. De él magávalra- gadó egyénisége, szellemi ra­gyogása azokban, akik csak­nem kilenc évtizedes életútja során találkoztak vele. Vará­zsát nem felejtik, s valamilyen ajándékát viszik magukkal to­vább. Mert mindig volt mit adnia. Ez jelentette életének legfőbb értelmét és jutalmát. Dr. Nádor Tamás Trischler Ferenc: Nagymama furtonfurt előmerészkedő sze­mélyességet rögtön mélyhűti, hogy aztán fokozott eréllyel a „közös nyelv" és „nagy mon­danivaló" frázisait csiszolgat- hassa. Hogy az „emberi" mel­léknév helyére az „örök szc- lonképesség" kerülhessen. A kollektív tetszés statisztikai minőség. Átlag és művészet erkölcsi összeférhetetlensége nyilvánvaló. A kettős megfele­lés kényszere a baljós jel, amire Trischler Ferencnek — ha kissé elkésve is, de — ügyelnie kellene. Aknai Tamás HÉTVÉGE 9.

Next

/
Thumbnails
Contents