Dunántúli Napló, 1986. november (43. évfolyam, 301-329. szám)

1986-11-15 / 314. szám

NEMES NAGY ÁGNES KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT Csatba GyKtí 73 í:rt CSOBBACVŰZ0 wmt 341 NtV<£SKAGYAGHES:AuhwurtfcilK><4 343 BESTOSUSa.Ö:C»4rt»CyAt«lwtvt!j4v«, 963 NfiMETH G. BSLAr A tiígyweKW» HuwMaoáMe (CKaím Cy&iA brnernm. tóéit) 867 KALASZ MARTON, FüMi iakujAoi (wkmIum 97» CSC'RŐS MHOOS: Ríttam, read, zene (Cserbe Gyéré vtirrskéítí- tttrkczetekéO 97b GYOBXOYICSTiBÖR: Az emberktrito z»dtwe (««) 976 CSOHUAS CABOBi feesícy világ lutri) 977 MAtWYDBA, lraxtmb{*tri) S7S BALASSA f^mR:AkoÜrmzirn(lvistet(mik!m>!ó. t.) 979 8ÍSZT8AY ADAM-. N 98« FAUNKAS GYÖRGY i DiJiaaBilj ... (vart) W7 CSOBBA GYŐZŐ, EJva««tt attheneh "9» (Kabdebé LétéM mtirfui») <m KIKAIY ISTVÁN: Az .»rétes ívek“ (Msmtgytbsti tgy uwámSn/htnl $97 BEBEMÉNYl GÉZA: SdMxf« fogtey. X.) 1020 OOMLYO GYÖRGY: PAfiro (ragtay. H.) 1030 POSZtíK GYÖRGYUt*k «» Ohm*)# (Gmilethtll turném a müiajsbnélst dllcmmbira. ÍL riszt »037 P. M0USS pews. Ars oak* (Keiül Tamts: StítmlUesesek) »043 POMOGATS BttA. StataaMy 'MxhtsagUbl (Keesls tutiét: A auutittleék bar) »048 1906 NOVEMGIK A Jelenkor novemberi száma A Pécsen szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új száma Csorba Győzőt kö­szönti hetvenedik születés­napja alkalmából. A szám élén a kiváló költő új verseit találjuk, az összeállításban emellett Berták László, Bisztray Ádám, Csordás Gá­bor, Gyurkovics Tibor, Kalász Márton, Makay Ida és Pá­linkás György köszöntő ver­seit, Nemes Nagy Ágnes em­lékezését, Csűrös Miklós és Németh G. Béla tanulmá­nyát, valamint Balassa Péter Csorba Győzőnek ajánlott esszéjét olvashatjuk. Az ün­nepi összeállítást Csorba Győző Elvesztett otthonok c. interjúja zárja, melyben a költő Kabdebó Lóránt kérdé­seire válaszol. A számban a köszöntő írások mellett figyelmet ér­demel Király István Az „öt­venes évek" c. tanulmánya, Bereményi Géza és Somlyó György regényrészlete, Posz­ter György esszéjének befe­jező része, továbbá Czine Mihály, P. Müller Péter, Ne­mes István és Pomogáts Béla kritikája. BERTÓK LÁSZLÓ Csorba Győző hetvenéves Győző, ez nem igaz, várjuk meg inkább a holnap délutánt és menjünk ki a Kossuth Lajos utcába, álljunk meg a Széchenyi tér sarkán s nézegessük a gyönyörű nőket, akik mint a folyó ölelnek és sodornak akkor is, ha ránk se hederitenek, tán föltűnést kelthetünk valamivel, egyikünk se dinnyehéj még, leülhetünk az eltűnt járdaszegélyre, röpködhetünk kicsit a városháza s a Hunyadi szobor között, egyszer-egyszer ellibeghetünk a Jelenkor ablakáig, esetleg a belvárosi templomig, s ha akkor sem vesznek észre, beszólhatunk, igen, beszólhatunk nekik, hogy „mire föl?”, vagy annyit csupán, hogy „kérem!” s „jaj", de talán magától is odanéz valamelyik egy pillanatig, mint amikor a hal fölbukik a vízből levegőért, ku­kacért, ki tudja mért, hogy még bizarabb legyen az egész, s hogy ne legyen igaz semmi, sem a hetven év, sem az ötven­egy, sem az ötszázötvenkettő, hiszen az történt csak megint, hogy kitudódott az összeesküvés vagy mi, s iszkolunk dél felé János püspök tétova, de leggyorsabb kocsijában, s az idő mint az árnyékunk szalad velünk, s épp elég, hogy eddig kibírtuk, nem lenne csoda, ha magunkat önként föladnánk, dehát régimódiak vagyunk, ragaszkodunk az elveinkhez, a király bárkinél jobban tudja ezt, azért nem küldött ránk mindezideig katonákat, s azért hagyja, hogy meglépjünk, neki is jobb lesz, ha így oldódik meg - mi is? dicsőség, vagyon, könyv itt marad, s ami számit, az mind ott, ahol az ifjúság, ahová megyünk, Ferrarában? Pádovában? vagy • még messzebb? a déli tengerek párás öbleiben? csak a testünk ne hagyjon cserben végképp, hol itt, hol ott akad meg benne valami, mintha egy vénembert vonszolnánk máris, holott erre alig készültünk, s most sincs vacakolni időnk, talán majd Medvevárban, igen, ott majd megpihenünk, de méghogy ilyet, most meg beleszakad a szív, hogy el kell hagynunk kies városunkat, a Mecsek boldog lankáihoz kötözött kerteket, hogy el a gyanútlan mandulafákat, s az asszonyokat, a lányokat, akik a legszebbek voltak és maradnak most már mindörökké, ámen, miközben igy-úgy azért megvagyunk még, és ők holnap is ott bozsognak a Kossuth utcán, ott a Széchenyi téren, s kiket nézegetni méltóbb hozzánk, Győző, s ajándéknak is ér talán lannyit, mint egy vers, egy szagos bukéta, egy ölelés, s illőbb, mint egy ki tudja, hog/ hány éves öregember hetvenedik? ötszázötvenkettedik? ötezredik? születésnapját-mijét fölemlegetni, sőt, megünnepelni. A szirakuzai kikötő Felejt az ember. Hagyján, ha csak élete kellemetlen­ségeit felejtené, de hajla­mos felejteni a jót is. Hogy is felejthettem el ennyire például azt a négy hónapot, a háború utáni Rómában? Hiszen csodálatos volt, egy mediterrán feltámadás, hó, jég, fenyegettetés után. Vagy mégsem felejtettem el? A római Magyar Akadémia. Igen, hogyne, arra emlék­szem. A Via Giulia, a macs- kaiköves utca, sarkán a kis egyszemélyes vizelde, az Akadémia Ikapualja, a nagy, hideg folyosók, ösztöndíjas társaim. Igen, hogyne emlé­keznék rájuk, Ferenczy Bé- oiékre, Weöres Sándorokra, Pilimszkyre, ikőpadiós szo­báinkra a harmadik emele­ten. A szicíliai út. Igen, hogyne, levittek minket ösz­töndíjasokat, irodalmi ankét­re Szicíliába. Catania, Taor­mina. Igen. Szirakuza. Szi- rakuza, ahol Csorba Győző... Most hirtelen kiugrik és megáll a kép: igen, igen, Csorba Győzőt látom rajta. Hogy is volt? A szirakuzai kikötő januá­ri langyosságában csellen­günk néhányon, magyarok. Nem nagy kikötő az, fehér kövekből épített rövid rak­part, vitorlás bárkáik kis nyá­ja kikötve vitorlátlonul; ár­bocok. Fehér kikötő, örök­zöld növények, kék tenger. Csellengünk a téli napfény­ben, előttünk megy Tafkáts Gyula, ő előtte Csorba Győ­ző. Egyszerre csak Csorba Győző váratlanul oldalt for­dul, látni szép, fiatal érem­profilját, egy kis.'lépcsőn le­megy a vízhez, lehajliik, az­tán máris jön vissza. Mit csinált, Győző? - kérdezzük, amikor utolérjük. Ő csak •mosolyog, elhárítóan vállat von, aztán mégis elárulja: Megfogom a tengert. Rögtön átláttam: erről van szó. Meg kell fogni a tengert. Ha inem rostéi I tem volna a túl gyors majmo­ló st, mindjárt 'lementem vol­na én is, hogy megfogjam ezt a görög—olasz vizet, amihez akkor jutottunk elő­ször érintésközeibe. Most már beva'l Ihatom: utólag megfogtam. Könnyen lehet, hogy Csorba Győző maga •már régen elfelejtette kis kalandját a Földközi-tenger­rel, de én emlékszem; felej­téseim hosszú, kőpadlós fo­lyosóin egy fülkéből hirte­len kiugrott az emlékkép, tanú vagyok rá: igenis, meg­fogta a tengert a szira'ku- zai kikötőben. Ahogyan később is min­dig megfogta, megérintet­te a folyót, a körtefát, az avart, Janus Ponnoniust, a kiszolgáltatottságot, a sebet. Verseinek már kezdettől fog­va erős volt a szenzuafitá- sa, s az éveik során nem­hogy csőikként volna ez, in­kább, nőtt. Nőtt, mert a fog­hatóhoz, láthatóhoz mnrind többször csatolta hozzá az érzékeléssé tett reflexiót is. 'Nem engedett egyikből sem; sem az éles észrevevésből, sem a tűnődés kimunkált­ságálból. 'Hogyan is írja olyan tapintható elvontság­gal — és éppen a felejtés­ről! — egyik pompás öreg­ség-versében? És megriadt bennem valami akkor: ilyen furcsán is támad az öregkor, hogy egy biztosnak-vélt részünk lepődik, mint orr, fül, kéz, lábujj' egy kőszoborról? A hetvenéves Csorba Győ­ző különös tünemény: nem­csak egész pályáját ünne­péljük, hanem pályája ma­gasra kanyarodó kiteljesedé­sét is, új köteteinek kemé­nyen markánsan fogalmazott öregség- és elmúlás-lirójót. Csorba Győzőnek Ugyan mit számít — legyint a vers által megvesztegetett olvasó —, ha itt-ott lepődik is valami, ha kőszoborról porliik le? Hiszen a kőszob­roknak éppen az a tulaj­donságuk, hogy szélverte, esőmosta, időszaggatta por- lékonys águk ban is — és ta­lán az által — lényegükből lényegeset tudnak közölni. Mondom: Csorba Győző nem engedett eredendő haj­lamaiból, ahogyan nem en­gedett századunk különféle, ide-oda hajlító szélviharai­nak. sem. Maradt, oki volt­es mégis változott persze. Saját természete Irányában változott; új versei tanúsága szerint ott lazított fanyar dikcióján, ahol 'kellett, és ott maradt tömör, ahol 'kel­lett, belső, költői parancsai szerint. És mi éppen #ft vár­juk tőle, változás és mara- dandóság jellemző, hullám­zóan fényes, elnyugvó és ta­rajos korrelációját, úgy, ahogy hozzászoiktatott ben­nünket. Vagyis azt várjuk tőle, a hetvenévestől, mi régi bará­tai, olvasói, hogy cselékedje a líra örök mozdulatát, amit olyan jól tud cselekedni: fogja meg nekünk a ten­gert. Mivel a halál korunkban nem átélhető, ezért át nem élhető tájat teremtettünk, amelyben úgy állunk néma­ságra Ítélve, mint korunk hal­doklói, a tükörsima éltetőgé­pek között, egyedül. Átélhetők-e még a dolgok, átélhető-e a táj? - igy hang­zik a depresszió kérdése, azé a depresszióé, mely „könnyek tava”, néma hattyú és hideg vizek; azé a depresszióé, amely az üres, kifosztott bo­hóc nevetgélése mélyén van. Gyanítom, hogy a fenti kér­déssel párhuzamos a legújabb próza néhány, végletes stili­záltnak látszó, sokszor orna- mentális darabja. Márton László fantasztikus epikája, amely csak kezdete valami­nek, ennek a kérdésnek és ennek a világórának lesz a művészete. Ha bírja, mind az egyik, mind a másik. Márton írásaiban nagy szerepet ját­szik a táj. A szövegben tulaj­donképpen minden táj, a pár­beszéd is. A tájleírós a 16-17. századi irodalmi hagyomány stilizációs eszközként való fel- használásával kapcsolatos őnála. Csakhogy az akkori, retorizált, „mesterkélt" tájköl­tészet (akár eqy francia kert), Mártonnál mindenestől egy mesterséges táj, korunk tájá­nak megjelenítésévé változik. A mesterségest a mesterkélttől világok választják el: az át­élés képessége és e képesség elsorvadása közötti különbség. Ha. körbenézünk ott, ahol élünk, úqy igazán, akkor Már­ton leírásaira lelünk. Minden mesterséges már, méghozzá nem akármilyen módon. A mesterséges tájak történeté­ben eddig ismeretlen volt a tájnak az az átalakítása — megszüntetése -, ami ebben a század- és ezredvégben be­következett. A táj ma: idegen látvány. Sci-fi táj a jelenben, mint Mártonnál is. Ezért a lát­vány többé át nem élhető, úgy, ahogyan a régebbi, mesterkélt tájban azért mégis csak ön­maga stilizált természetét szemlélhette az ember. Ez nincs többé. Az ember többé nerrf önmagát hozza létre újra a tájban, nem az övé a lát­vány, de nem is ellenséges. Hiszen nem hasonlít. A táj: is­meretlen. A táj: műanyagfla­kon és narancsszínű, tépőzá­ras adidas. A táj: rakéta- phallosok (savas) ereje, amelyre egy láthatatlan dics­fény — sugárkéve — hullik, mint negatív kinyilatkoztatás. A táj lényege — a sugár — láthatatlansága által megsem­misíti a látványt. A táj: étel­maradék, hétfőn, egy pokoli víkent?* utón. A táj: szemétku­pac, nem is domb, nem is telep. A szar sem elég szarízű. A táj mindössze a nagy zabá- lásra következő áttekinthetet­len temetés színtere. Nem él . többé. Márton, aki egy Gry- pbius-kötetnek, A múlandóság BALASSA PETER A kolónoszi művészet HALÁLNAPLÓ, I. (részlet) Csorba Győzőnek templomának ragyogó fordí­tója is, a többé át nem élhető és látványnak nem nevezhető táj, vagyis a holt ember köl­tészetére tesz kísérletet, arra tehát, hogy miként nem élhető ót világunk. Ehhez képest a 18. századi sír- és romkölté­szetben — ha bírja valaki egy­általán olvasni'— otthon érez­hetjük magunkat. Találgatom, mennyire utóda a Menedék szerzője a nagy melankoliku­soknak, abban az értelemben, ahogyan azt Földényi kitűnő könyvében leírta; vagy mégis inkább egy új, depressziv iro­dalom kezdőkörében állna, amelyben a világ átélhető voltának a pusztulása maradt a költői tárgy? Jelentést köl­csönözni a jelentés elveszejté- sének? Fantasztikus rekon­strukciós kísérlete volna a ré­gen lepusztult költői szenve­délyességnek, amely éppen- tárgyába és nem a személyes­ségbe költözvén a művészet valódi passzióit mutatta meg. A régi, az 1750 előtti költészet persze szerepjátszó volt, a nagy szenvedélyeket imitálta. Azért tehette ezt, mert tudta, hogy csupán része egy világ­színháznak, amelyben minden­ki szereplő és a legkevésbé a megörökitőről szól a játék (nem lehet véletlen, hogy Már­ton, színjátékaiban, nyelvében annyira vonzódik a barokkhoz). Ha nem átélhetők a dolgok s a táj, ha a kor a depressziót figurázza, hogy állunk akkor a depresszió hű famulusával, az elnyújtott U-val ejtendő unalommal? Ó, álszent olva­sóm, bús fivérem, küzdöl ugye (velem) éllene — magasztos szenvedélyeiddel, előkelő fá- tumoddal, végzeted fennkölt mustrálgatósóval? A kitaka­rással, mely csupasz falakat mutogat. Ezzel a naplóval? A harsogó, teli szájú neve­tés, a nagy mosolygások mö­gött, a jókedvű zene mögött (van ilyen: Schubert szerint nincs) egy át nem élhető világ bohóca áll, aki sejti, hogy minden kicserélhető, tehát tü­körsima éltetőgépek között ál­lunk (fekszünk) egyedül. A bo­hóc éppen azért képes min­dent eljátszani, „átélni”, mert nem átélhető a látvány, nincs egy magaslati pont, amivel azonosulni tudna: mindenre képes gyagyaság és rémült hahotázás — ama gyanús jó­kedv — fodroz hideg vizeket. Lucky bölcsességtől romos hablötyolása hallatszik. Ezt a józan karattyolást, a Luckyét először 1974 decem­berében hallottam. Akkor, kö­zel karácsonyhoz, D. bácsi a másodikról nyolcvanhét évesen haldoklott. Remek aggastyán volt sokáig, akkorra azonban a teljes felbomlás állapotába jutott. Naphosszat ült a karos­székben, megalázóan alávetve minden széteső működésnek; várakozott és motyogott. Mo­nológokat mondott, rövid, ag­resszívnak tetsző, türelmetlen - és főleg teljesen értelmetlen­nek ható szövegeket. Lucky monológjának látszólagos (na- gyonis látszólagos) értelmet­lensége jutott eszembe a Godoí-ból. Luckyéhoz hasonló szövegeket gyártani a halál közelében — a világ fölött ne­vetgélő érelmeszesedés záró­ünnepélye. D. bácsi, látogatói­nak a házból, ezt a példás mondatot szőtte bele ismeret­len mondókájába: „Itt a vége kérem, fuss el véle kérem", amit igazán várni lehetett tőle, lévén vilógéletében okos, ka­ján és illúziótlan ember, aki elsőrangú humorával kitűnt a Házkezelőség többi aktivistá­ja- közül. Zárómonoiógjai az egész életét végigkísérő ma­kacs ^éleslátását koronázták meg. A kis intervallumokban ismétlődő, sebesen eldarált, félig érthetetlen mondatok, sőt, inkább mondatrészek között volt egy, ami kérést tartalma­zott, olyasmit, amiről addig soha nem beszélt: „ne temes­sék sehová (sic!)", „szórják szét". Nem tette hozzá: „ham­vaimat” vagy „engemet”, csak igy: őt, azt, ami most feloszlik. Feloldódni kívánt tehát a tel­jes ismeretlenségbe és névte­lenségbe. Tudta volna, hogy aki valaha élt, nyomtalansá- gában is erős tény marad? Tudta volna, hogy az üres, bárkihalottra gondolás elkerül­hetetlen és masszív, mint egy elsüllyedt emlékmű? Hogyan a világtalan, személy vesztett szem lát valamit? D. bácsi magatartása és szavai érthetetlenek voltak a körülóllóknak, mondván, „ez már egészen hülye szegény". Pedig valószínűbb, hogy ,.D. bácsi csaknem eseménytelen életének, amelynek utolsó év­tizedeit a KIK funkcionáriusa­ként, szavazatszedő bizottsági tagként és házbizalmiként töl­tötte, és amelyet igazán csak egy elhurcolás tarkított, ez volt az összefoglalása a legsajá- tabb mondanivalója. Hogy a halál ennek a haldoklónak azt jelentette, amit egyszer mór megtapasztalt 44-ben: szórják szét azt, szűnjön meg az, ne legyen, ezt éppúgy nem lehet érteni, mint Lucky beszédét, amelyben olyan városneveket, helységneveket hallunk, ame­lyek a század közepén valami­képpen tömegmészárlásokkal kerültek kapcsolatba. (Sírköl­tészet és romlíra.) A halál gondolatának köz­megegyezéses, hisztérikus há­rítása révén a halál most már tényleg elviselhetetlenné vált. A közmegegyezés tartalma: csak élet van, a halál nem tartozik az élethez, tehát nem beszélünk róla. Azokkal sem, akik a határán vannak . . . „Csak élet van", ez nem más, mint a végleges földi termé­szetet, méretarányosságot lát­ni manapság blaszfémia. El­lenőrzött és uralható agónia­ként elgondolni életünket szintúgy káromlásnak hat. Holott a hárítás révén válik a halál fontosabbá a kelleténél, az egyetlen, valódi témává növekszik, amely azonban ta­bu alatt áll. Központi mondan­dónk, amelyről azonban nem szabad és nem tudunk beszél­ni. Táj, amely nem átélhető. D. bácsi nevetgélése és ka­rattyolása, amely annyira em­lékeztetett a depressziós bo­hóc maszkjára - a gyanús, teli szájú hahotázásra — isme­retlen területeket mutatott meg az utolsó pillanatban az öregúr belső tájaiból. Korszerű volt, miközben kajánul fölé­nyes: „ne temessék sehová (azt)”. A táj többé nem ter­mészeti, nem látvány, a hal­doklók szavát pedig nem ért­jük, holott nem is mindig a halálról beszélnek.­Mi maradt még? Útban volt a mentőautó, amikor megtud­ta és felfogta, hogy a szomszé­dék kétéves kisfia influenzás, magas láza van. Izgatottan hajtogatta, míq el nem vitték: „Mi hír, mi hír, a gyerek?" Nemigen lehetett hallani, any- nyira suttogott. Újév reggelén halt meg, állítólag; azért nem biztos, mert előtte szilveszter volt. A temetésen az Ingatlan- kezelő Vállalat kerületi kiren­deltségének kiküldött tisztvise­lője búcsúztatta mint „a sző­kébb lakóhelyi közösség önzet­len aktivistáját, a kitűnő sza­vazatszedő bizottsági tagot". HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents