Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)

1986-10-04 / 273. szám

Arató Károly

Lépcsőházi

ének

Reggelenként völgybe robogni — sugárölön alatt fogom-e hívni még a számból ki röppent madarat}

Csak addig dünnyögöm magamban a Tékozló fiút, míg rátalálok nevetekre

s belém mar, mint a lúg.

Derengő kocsmaszögletekből fölvillan arcotok, kalapként ég borul fölétek, szátok szeszként lobog, ökreitek szarván szivárvány: felszúrták a napot, rengő faruk mögött menetben ballagó osztagok.

Hallom hangotokat: a hívást kettőzött falon át s lepattog rólam a magány és várok újabb csodát: vessző, faág vagy sikló fecske csapjon szemem elé, amig e dörgő lépcsőházban rohanok felfelé.

Nem a megjelenés napján, kicsit megkésve jutott hozzám a 3«. magyar bányásznap tiszteletére kiadott, nagyon ízléses, izgalmas belső tartalmával nagy érdeklődést keltő kis könyvecske. Talán furcsa, de az elsőszavában közölt gondolatok keltették fel bennem az érdeklődést. Azt írják a szerkesztők, hogy életünk eltelt három évtizedének szereplőiről, egyszerű emberekről van szó, akik átélték mindazt, ami ezekben az írásokban rögződik. Mindig érdekeltek a közkatonák, „akik különbek mint a hadvezérek ..." Letéve a könyvet őszintén megmondhatom a szerkesztők igazat mondtak. A Dunántúli Napló Zsebkönyvtára sorozatban megjelent 7. kötet sok új értéket sorakoztat fel. őszintén, csiszolt stílusú lebilincselő olvasmányok a kötetben megjelent újságcikkek, riportok, kistanulmányok.

Ha azt kérdeznék melyik tetszett 'legjobban a sokszínű írások 'között, nehezen választhatnék. Igaz felmerül a 'kényelmetlenség érzése; aki egy recenziónak szánt írásban nem 'kerül felsorolásra. az megbántódik, vagy kiderül, hogy' a recenzens optikája sajátos. Mégis, vállalva ezt meg kell mondanom, hogy mint mindig, Rab Ferenc írói, újságírói tehetsége, sajátos, számomra nagyon ismert atmoszférát teremtő ereje, példátlan emberismerete nagy élmény. Ott érzem magam Konecsi János udvarán, Dreu Adolf fél évszázadot átívelő történetének mozzanataiban, amelynek topográfiai részletét magam is ismerem. Varga Gyula és Bárdos Ferenc párbeszédéből az aknamélyítő munka válik kézzelfoghatóvá, miközben az ötvenes évektől máig megfigyelhető változások jellemző momentumai villannak elénk. Sőt, pár gondolata, szintézissze- rűen, a generációk változó tudatát is megismerteti az olvasóval.

Hársfai István kitűnő riportja Bimbó Józseffel, a hosszú időn 'keresztül kommunikációs tabunak tartott uránércbányászat hőskoráról hiteles „történelmi” 'képet ad. Vízhányó Imre, Piegl János életútjáról felelevenített villanásokat, Kapuvári László „Pufajkásokat” takaró cím mögött a karhatalom történetének első hónapjait írta meg, Földes György kiváló vájárról az ismert közéleti emberről Molnár Valéria cikke ad jellemzést.

Ferling József beszélgetése Papp Istvánnal, a szászvári bánya kiváló tudású mérnökével az Észak-Mecsek szén- bányászatának a hatvanas pvekben ismert kritikus válságát villantja fel, finom mívességgel bemutatva a sajátos életutat, ami nemcsak a riportalany életsorsa volt ebben az időben, hanem egész generációjáé.

Szép írást közöl Wallinger Endre „Szívlapát és partitúra” címen, „Papáról”, Ambach Adómról, a ’Komlói Szénbányász Fúvószenekar másodkarnagyáról. Mélyen elgondolkodtató életsors. Talán ma kevesen tudják, hogy egykor, a 19. század és két háború közötti időszakban Ambach Ádámok jelentették a tipikus „vezért" a szocialista munkásművelődés műhelyeiben.

Nógrádi Gábor, Drenkovics István sörgyári, Dunai Imre Hornyák István vasúti vezető életútjáról szóló írása az ötvenes években az ismeretlenségből kinövő, máig helytálló munkásvezetők jellemző életútját írta meg. Mélyen érintve □ szakmai, a politikai és a személyes vagy magán életpálya szépséMi írjuk a történelmet

A Dunántúli Napló Zsebkönyvtára (7.)

geit, ellentmondásait, buktatóit, .amelyeket az ötvenes, a hatvanas és napjaink politikai fejlődése jellemez.

A „Nagy idők tanúi” címen fűzte fel a szerkesztőség a fenti írásokat. A következő fejezet hat izgalmas történetét Békés Sándor profi haditudósítónak beillő módon, szakszerűen „A fegyver is szerszám" címmel közölte. A Néphadsereg életének ismert és kevésbé látott és hallott jeleneteit mutatja be lebilincselő módon azok számára is, akik nem szimpatizálnak a katonai témákkal. Haditechnikai ismereteinél azonban megragadóbbak emberismeretei. Ezek hozzák közeibe valamennyi igen nívós írást.

A DUNÁNTÚLI napló z«c»kónvvtA*a (T.)

Mi írjuk a történelmet

„Gondok és örömök” című fejezet első írása Sarok Zsuzsa „Jeges ár”-ja még a múltba vezet Az 1956 tavaszi jeges ár, amely elsöpörte a Mohácsiszigetet ma is szívszorító. Az egyszerű embernek állít emlékét, katonáknak, diákoknak, akik hősiessége ma is torkot szorító élményként áll átélők és olvasók előtt. „Visszatérés — előítéletekkel” a Szigetvári 'Kórház pszichiátriai osztályán folyó munkának finom, lelkiismeretes rajzát adja.

Török Éva két írása közül „Nagyszülők” című nyúl mélyebbre a mai emberi kapcsolatok vizsgálata során. Értéke, hogy kitűnő megfigyelésein túl, olyan általános jelentséget érint, amely szinte minden családnak szól, ahol hasonló probléma van.

Talán Kozma Ferenc: „Pislákoló életek" című írása a kötet legdrámaibb, legszomorúbb írása. A Bólyi Gyermek- otthon ,,C"-pavilonjának mindennapjaiba ad bepillantást hiteles, érzelmeket felkavaró, tudósítása. Az értelmi fogyatékosság különböző fokán é I ő gyermekek, s felnőttek megdöbbentő pillanatai letörnek, elszomorítanák, a személyzet hősi helytállása csodálatra késztet. Fáy Jánosné, Cseh Magdolna, dr. Jáni Lajos, Fábián Lajosné, Balázs Józsefné, s az itt fel nem sorolt hetven—nyolcvan társuk semmivel sem kisebb jelentőségű munkát végeznek, egyik másikuk több évtizede, mint e kötetben szerepelt neves személyiségek. A mintegy féléves cikk, kitűnő tudományos adatokat is összefoglal e szomorú társadalmi és alternatívái mellett.

Bodó László „Érettségi című írása a cigányság telemlekedéiének, vagy helyesebben életmód változásának konkrét bemutatását vállalja. Dunai Imre „Aranyosgadány” és Mészáros Attila Bakonya községről írt cikke, amolyan parányi történeti-szociográfia. Vér Nándor a község történetét ugyanolyan biztonsággal adja elő a kitűnő újságíró tollára, mint ahogy bírál, belelát a község mai sürgető megoldásra váró problémáiba. Bakonyán Schaff Antal bizonyult hiteles kalauznak.

Lombosi Jenő „Kötődések” című írása egy csokorba szedett ismert, jeles pécsi baranyai személyeket, vagy legalábbis egykor itt e tájon hírnévre, szakmairemberi elismerésre szert tett orvost, bányamérnököt. így került egy írásba Mészáros András MÁV igazgató, Bachman Gábor és felesége Vida Judit művészek, Gáti István szülész professzor, Kalász Márton sombereki születésű költő, Tamási István, a Magyar Bányászati Egyesülés elnöke. Valamennyiük hangjában, amikor az író rájuk kérdezett a szeretet, a ragaszkodás, de egyik-másiknál a - keserűség halvány jelei is kiolvashatók. Az utolsó fejezet Bozsik László: „Magyarország története, 1918-1975" címmel Józsa Györggyel, az MM marxizmus—leniniz- mus oktatási főosztályának vezetőjével készített interjút tartalmazza. Az interjú során Józsa azt fejti ki, hogy miképpen épül majd be a munkásmozgalom története a legújabb kori egyetemes és magyar történet szerves fejlődésébe.

Csuti János, Miklósvári Zoltán, Varga János: „A Mecsek legértékesebb kincsei" címen foglalták össze Mérei Emilnek 1986. évi interjúját a szénbányászat jelenéről és jövőjéről, az írás második részében a mecseki és a hazai uránbányászat jelenét és távlatait ismerhetjük meg.

A recenzor ezzel a könyv végére ért. Meditálok, mi volt érdekesebb a 'korszak? Szépségeivel, visszásságaival? Nekem inkább az emberi sorsok tetszettek, ahogy a felsorolt írók, újságírók megragadtak egy-egy lehetőséget alig elmúlott, vagy maguk által I s átélt korszakokról. Bevált jó módszert alkalmazva ahhoz, hogy egy-egy sajátos emberi sorssal mindent kimondhassanak, amit és amire írói, újságírói lelkiismeretük késztette.

Nem tartom egy recenzióba'! feleslegesnek, hogy szóljak az írók mellett a „könyvcsinálókról” is. Az utóbbi években a Pécsi Szikra Nyomda egyre szebb, jelentősebb „kultúrtettel” hívja fel magára a figyelmet. „A Dunántúli Napló Zsebkönyvtára (7)", ízléses, szép nyomdai munkát mutat. Négy variációban jelent meg a könyvecske. Közöttük kettő mini kiadásban is, rekord idő alatt.

A könyv összértékeit figyelembe véve megállapíthatom, hogy az Aknamélyítő Vállalat, a MÉV és a Mecseki Szén- bányászati Vállalat jó ügyet támogatott a könyv megjelenésével.

Szita László

Bertalan István:

Portyák az éjszakában

(Regényrészietek)

IV. Madió!

Mi is magunkra húztuk a durva, naftalinszagú pokrócot, valaki eloltotta a villanyt, elcsendesült a szoba.

Katira és az otthoni hófehér ágynemű tiszta illatára gondoltam. Három napja nem jártam otthon, pedig nem laktam messze a 'karhatalmi század bázisától. Hiába, kevesen vagyunk, nehéz haza jutnunk. Hiszen a kezdeti ötven- ről még alig hatvanra gyarapodott a létszám. Amióta itt vagyok, csak telefonon beszélhettem Katival.

A csendet Keszpéri halk basszusa törte meg:

— Te mindig ilyen kövér voltál, Deres?

— Nősülés után híztam meg, nagyon jól főz az asszony. Azóta sohasem adom százhúsznál alább.

— Huszonharmadika után sem fogytál? — firtatta az őrnagy.

— Dehogynem! Lötyög rajtam a zubbony!

— Rajtam is lötyög, pedig az egész felkelést a laktanyában ücsörögtem végig, parancsra várva, — szólt közbe lkász.

— Parancsra? Azt leshettétek — mondtam keserűen.

— Akgrcsak'ti, meg a többiek — hagyta helyben lkász. — Rohadt állapot volt. Tudjátok, ki kellett volna akkor? Farkas Mihály! Ö rendet csinált volna. Katonai diktatúrát. Az kellett volna, nem pedig a tötyörészés, a tehetetlenkedő vezetés. Az első órákban halomra kellett volna lövetni minden felkelőt!

— Éppen a te Farkas Mihá- lyod csinált volna rendet! Hiszen mielőtt bíróság elé állították a Rákosi-kli'kk szolgálatában elkövetett bűneiért, már ő is egy követ fújt Nagy Imrével - krákogott izgatottan Keszpéri.

A vita folytatódott. Megjegyeztem, hogy lkásznak igaza van abban, hogy csakis kemény kézzel, határozott vezetéssel fehetett volna csírájában elfojtani az ellenforradalmat.

Ikászt elkapta a hév:

— Ez volt a nagy történelmi pillanat, amelyet mindannyian elszalasztottunk. Abban a zűrzavarban bármelyik hadnagy Napóleon lehetett volna, ha van egy kis kurázsija. Már hu- szonharmadikán este jól jött volna egy Napóleon: ágyúval szétlövetni a tüntetőket a Rádiónál. Nyomban észhez tért volna az egész begőzölt banda. Ha pedig erre sem, akkor falhoz állítani mindenkit, aki mukkanni .merészel. Nem Jett volna itt ellenforradalom, arra mérget

veszetk. A lényeg, hogy erős kezű vezetőre lett volna szükség.

— Talán véres kezűre, úgy gondolod? — dörmögte gúnyosan Deres.

A hadnagy nem hagyta magát:

— Ha úgy tetszik, igen. Egyébként inkább mondjanak engem véres kezűnek az ellenforradalmárok, mint hogy az ő kezük legyen piros az én véremtől.

— Mindenesetre a Köztársaság téri vénfürdő Ikászt látszik igazolni — jegyeztem meg halkan. — És hány Köztársaság tér következett volna, ha szabadon tombol tovább az ellenforradalom.

— A munkásokhoz kellett volna fordulni. Okos szóval, józanul — vélekedett Kótai. — Persze, idejekorán. Fegyvert a munkáskézbe. Sokminden másként alakult volna.

— Elrontottak mindent — morgott Deres. — Most aztán •hozzuk helyre, ha tudjuk. A tehetetlen, szektás vezetők, akik tétlenkedve nézték, hogyan taszítja a belső ellenség a szakadék .szélére a rendszert, most biztos távolból szemlélik, miként visszük vásárra a bőrünket miattuk,- miként hozzuk helyre, amit ők elrontottak. Mi pedig öntudatosan masírozunk

a vérszomjas ellenforradalmárok elé, és lelkesen ordítozzuk: „Ave Caesar, morituri te salu- tant!”

Karvas dühösen ráripakodott:

— Ha a cinizmusodból másra nem futja, jobb, ha csukva tartod a szódat!

— Mit jelent az a hottentotta abrakadabra, amit Deres .e'lha- dart? — érdeklődött Kótai.

Megmondtam neki, hogy a római gladiátorok üdvözölték így a császárt, mielőtt halálos küzdelemre keltek egymással az arénában.

Keszpéri megelégelhette a vitát, mert rekedt krákogással félbeszakította:

— Alvás, gyerekek! Éjfél elmúlt. Háromkor váltás!

— Igazad van. Jobb lesz pihenni. Eayébként sincs értelme •azon vitázni: mi lett volna így, mi lett volna úgy. Az a lényeg, 'hogy a munkások minél nagyobb . hányada feleszméljen, 'kiszabaduljon az ellenforradalmi demagógia hatása alól — •mondtam csendesen.

— Hühű! Egyelőre megnézheted a híres munkásaidat, öregem. Eszük ágában sincs a Kádár-kormányra hallgatni. Legalább pgyet látnék közülük, aki velünk tart, közibénk áll — jegyezte meg gúnyosan Deres.

. — 'Felgyújtom néked a villanyt, hogy körülnézhess, öten

közülünk munkások voltak, mielőtt katonák lettek, Kótai pedig kora gyerekkorától urasági cseléd volt — felelte ironikusan Karvos.

Keszpéri mérgesen feldörmö- gött:

— Utoljára mondom, csend legyen! Holnap folytathatjuk!

Elhallgattunk.

Egy ideig félálomban tartott Deres enyhe hortyogása, majd én is elaludtam.

Fél óra -sem telhetett el, valaki berontott az ajtón:

— Riadóóó!

Kábán ugráltunk ki az ágyból, ideges gyorsasággal kapkodtuk magunkra a ruhát. Géppisztolyunkat lekaptuk a sarokba helyezett fegyvsráll- •ványról, belenyomtuk a dobtárat, s vállunkra akasztottuk a fegyvert. Derékszíjunkra a teli póttárat tartalmazó vászonta- sakot fűztük.

lkász még be sem gom'bol- kozott, sietve néhány kézigránátot dugott nyelével lefelé a nadrágszíja alá.

— Gyerünk, gyerünk! — kiáltott be türelmetlenül az ügyeletes tiszt.

(Következik: Lőni kell?)

HÉTVÉGE 9.

Pandur József rajza