Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)
1986-10-04 / 273. szám
Illyés Gyula nevezte így: „két nép hű fia” Pável Ágostont, a szlovén születésű .Avgust Pavelt, a szláv összehasonlító nyelvészt, műfordítót és néprajzkutatót, Szombathely polihisztorát, aki tanárként, költőként, könyvtárosként, múze- umvezetőként és folyóiratszerkesztőként is tevékenykedett. Élete és munkássága bizonyítja, hogyan lehet egyszerre szolgálni a szülőhazát, Magyarországot, és őrizni a nemzetiségtudatot, segíteni a másik anyanyelv, a másik kultúra jelenlétét. Pável Ágoston 1886. augusztus 28-án született, centenáriuma tiszteletére október 9—-10- én nemzetközi tudományos tanácskozást rendez Szombathelyen, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete és Vas Megye Tanácsa. Két könyv is napvilágot látott e centenáriumi évben: egy kétnyelvű interjúkötet „Két nép hű fia” címmel, valamint Pável Ágoston „Válogatott műfordításai és versei”. Az esemény értékét emeli a szoborleleplezés, az életmű-kiállítás a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtárban, valamint a Pável Ágostont, mint néprajzkutatót bemutató tárlat a Sava- ria Múzeumban. Pável Ágoston, a gyakorlatban próbálta megvalósítani a két háború között azt, amit mai nemzetségpolitikánk vall. Hitet tét mind a szlovén, mind a magyar kultúra mellett, s e meggyőződésből eredt munkálkodása a magyar—délszláv kapcsolatok érdekében. Szülőhelye Vashidegkút, szlovén nevén Cankova, ahol a földműves Pável család elődei éltek századokon át. A gimnáziumi éveket Szentgotthárdon, majd Szombathelyen töltötte, aztán Budapesten a magyar és a latin nyelv, valamint a szláv filológia hallgatója. Tanári oklevelet 1911-ben, bölcsészdoktori diplomát 1913-ban szerez összehasonlító szláv nyelvészetből. Tordán, Dombóváron, majd a két világháború között Szombathelyen tanított. Ez utóbbinál a középiskolai tanárságot egyetemi katedrává építette ki, nem csupán tanári, hanem könyvtárosi, múzeumvezetői és nem utolsósorban fo- lyóiratszerkesztói munkásságával. Weöres Sándor 1928—29- ben gimnáziumi diákként Pável Ágoston házában lakott, aki Száz éve született Pável Ágoston elsőként fedezte fel benne a kimagasló tehetséget. Weöres ma így jellemzi. Pável: „Teljesen a kultúrának és a kultúrában élt, ezért lehetett őtőle nagyon sokat tanulni. A költészetet csak mellesleg művelte, de két igen értékes verseskötete jelent meg. Pável munkásságának legértékesebbje mindenképpen az a hídépítés, amit legfőképpen szlovén, de hor- vát, szerb és más szfáv • irányokban is eredményesen véghezvitt. Ennek megnyilvánulása volt a műfordítás is. Mint lap- szerkesztő számtalan alkalmat talált a szomszédos kultúrák friss eseményeinek bemutatására, az értékek, a közös jegyek köztudatba emelésére. Mint könyvtárvezető kialakította a szlovén gyűjtemény alapját Szombathelyen. Szlávistaként, néprajzosként pedagógusként is egyazon ügy különböző oldalait képviselte, mindkét népe iránti hűséggel, odaadással és tisztességgel" — emlékezik rá Weöres Sándor. Az őt ismerő jeles személyiségek közé tartozott- Illyés Gyula is, aki Két nép hű fia címmel (a tanítvány nevezte így egykori nevelőjét) a Jelenkor 1975. évi 7. számában adta közre személyes vallomását Pávelről. Ebben a dombóvári emlékek mellett a szombathelyiekre is kitér: „Jó húsz év múlva a véletlen ismét egymáshoz sodort bennünket. Á szombathelyi múzeumnak és egyben a város szellemi életének irányítója irodalmi föllépésre invitálta a Nyugat munkatársát. Gondolom, nem is sejtette, ki elé ment is ki Bárdosi Németh Jánossal az állomásra, hogy a leszálló utasok között találomra fedezze fel a költőt. Őmaga is írt verset, beküldött egy borítéknyit a Nyugathoz is; ezek révén cserélődött köztünk néhány levél. Meg valahonnan fülébe jutott, hogy első feleségem ereiben — apja révén — vend vér folyik. Akkori versei jobbadán tartalmukkal, humanista fűtöttségükkel voltak költőiek. De írójuk, ugyancsak humanista, népeket testvériesítő lelkességéből költői fordításokat is tervezett. Még pedig szlovénből, azaz vendből. ... Többet beszéltem Pável Ágostonnal a mai vend népről. Válaszul arra, amit ő elmondott a mai szlovén szellemi, irodalmi életről, parasztságról. Hogy Mátyásnak, az igazságosnak emlékét a szlovén nép talán még legendásadban őrzi, mint a magyar. Most már nemcsak Pável Ágoston dombóvári alakját őrzöm fejemben, hanem a szombathelyit is, úgy, ahogy akkor viszontláttam, s aztán már sűrűbben viszontláthattam. A minden helyzetben és az élet minden szakaszában egyformán jól működő szellemi ember mintaképéül tudnám fölmutatni. A vidéken élő irodalmárét, aki nem boldogtalan attól, hogy vidéken él. Hogy vidéken kell élnie. Akinek számára a méltányolós nélküli tevékenység nem „elkallódás” — írta 1975-ben Illyés Gyula. Pável Ágoston doktor, egyetemi magántanár, a Faludi Ferenc Gimnázium tanára, 1946. január 2-án hunyt el Szombathelyen. Álma, a két nép közeledése gyakorlattá vált mostanra, Föllendült a magyarországi szlovének kulturális élete.. Szlovén tanszék működik a szombathelyi főiskolán, évről évre nő a Jjubjanában végzett és megyéjébe visszatérő fiatal nemzetiségi értelmiségiek száma. Egyre bővülnek a hazai szlovénség tömegkommunikációs lehetőségei, anyanemzeti kapcsolatai, üzenete a mai mbgyar és szlovén nemzedéknek az lehetne, hogy fogjunk kezet, keressük egymást, ismerjük meg a másik kultúráját, múltját, mai életét. Domokos János E gy műsorkazettáért tolong mostanában a nép. Keresik vásárban, hanglemezboltban, pult alatt és felett. Csodálatos módon mindig van belőle elegendő — az utánpótlási vonalak biztonságosan kiépültek. A bombasikerű kazetta címadó slágere a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné kezdetű nóta. Eleddig csak kiskocsmákban, olcsó vendéglőkben, fényűzőnek aligha nevezhető presszókban hallhattuk vagy lakodalomban, éjfél után, amikor úgy istenigazából elszabadulnak az indulatok: de fölcsendül az Alvilágnak nincs romantikája borongás dallam is, csakúgy, mint a Homokóra, a Késő üzenet és a Jöjjön a Horváth-kertbe Budán. Idősek és fiatalok fújják révetegen vagy harsányan, ki- ben-kiben milyeh emlékeket ébreszt a dal: A pajzán soroknál néhányon még fölkapják a fejüket: hát ilyet is lehet mór? Nyíltan? Kazettán? A nekihe- vültek hangosan fújják, hiszen már ilyet is lehet. Nyíltan. Kazettán. A felvételt egy újvidéki zenekar készítette, az összeállításban orgona, dob, basszusgitár és szaxofon szerepel a leggyakrabban: Az énekes feltételezhetően rutinos szórakoztatózenész, aki remekül ért a hangulatteremtéshez. Próbálom elképzelni: 40 és 50 év közötti, lenyalt frizurás, kissé táskás szemű és kiélt arcú férfi, fiatalabb esztendeiben a kisvárosi nők bálványa, ma már inkább csak a nótáival hódít, a nosztalgiába kanyarodó violin- kulccsal. A hangja behízelgő, de erőteljes is tud lenni: mikor milyen nótát rendel a kedves vendég. 8. HÉTVÉGE Mind több ismerősöm vallja be, hogy már ő is megszerezte a kazettát. Pinceszeren játssza le, házibulin vagy ha rossz kedve van, és valami blőd kikapcsolódást keres. Akad, aki véresen komolyan veszi a mondanivalót, s magánéleti keserveire keres gyógyírt, amikor végigkönnyezi a C-dúr sablonban hömpölygő sorokat: „ragyogón süt a nap és szikrázik a fény / Csak a szívem szomorú, ha rád gondolok én . . ." detleges igényeivel kell magyaráznunk a jelenséget. A kodályi és bartóki eszmény és a Csipkés kombiné realitása közötti szakadék kimélyüléséért aligha csak azok az emberek hibáztathatok, akik a fárasztó, a megélhetésért való egyre keményebb napi küzdelmek után bugyuta dalocskákban, emlékekben és naiv vágyakban keresnek felüdülést. Hibáztatható zenei nevelési rendszerünk, amely még mindig arisztokratiA csipkés kombiné Miért? Miért ez a látens, ám mégis látványos siker? A kazettát nem reklámozza tévé és rádió, nem tudni, hány fogyott mór el belőle, mikor lesz (lett) „aranylemez”, csak azt hallani, hogy ott szól az autórádiókban, buszokon, kertekben, családi és baráti, sőt iskolai összejöveteleken. Tömegigény van ró, ez biztos. Lehet ezen szomorkodni, elgondolkodni, örülni, csak egyet nem lehet: figyelmen kívül hagyni: ha tetszik, ha nem, ezek a számgk is nemzeti zenekultúránk í szerves részei, csakúgy, mint a régi és újstílusú népdalok, a magyar nóták, a klasszikus zenei művek, Egressy Bénitől Kurtág Györgyig. Azon persze, már lehet és kell is vitatkozni, hol a helyük, mi az értékük a zenekultúra egészén belül: nyilvánvaló, hogy az értéklétra alsóbb fokain kaphatnak csak helyet, hiszen a népszerűség és a tartalmi gazdagság két különböző kategória. Kár, hogy nálunk ritkán fedi egymást ez a két kritérium. Nem biztos, hogy a tömegek tudati elmaradottságával, kezkus magasságokból közelít a tanítványokhoz, elriasztja őket az énekléstől, száműzi eszköztárából a fiatalok számára vonzó hangszereket, didaktikus, kottaizű népdalokkal próbálja megszerettetni velük a népzenét (szinte teljes egészében figyelmen kívül hagyva, esetleg éppen elutasítva a táncházmozgalom eredményeit), s mindezek betetőzéseként - tisztelet a kevés kivételnek - süket fülekkel megy el a fiatalság reális igényei mellett. A világ számos országában már nem számít eretnekségnek, elektromos gitárt bekapcsolni az énekórán, s a dzsessz, a rock felől közelíteni a mívesebb zeneirodalom felé. Nekünk csodálatos népzenei kincsünk van, Európában szinte egyedülállóan gazdag és változatos, de ennek csak a töredékét ismerik o honi iskolák nebulói. Ha mulatni akarnak - márpedig akarnak! Rissz-rossz nótákat, slágerzenét gajdolnak: S újabban atyáiktól átvéve (lám, a szájhagyomány!) — a Csikés kombinét. Ha rajtam múlna, kötelező anyagnak állítanám be ezt a kazettát a középiskolai^ énekzene anyagba. Nemcsak azért, mert sajátos stílust, mondhatni színfoltot képvisel a magyar zene palettáján: hanem, mert demonstrálni lehetne vele, mit kell helyettesítenünk valódi értékekkel. Nem ártana elemezni az órán a „művek” szövegét, zenei formáját, hogy miért alkalmasak a könnyű és olcsó szórakoztatásra, s miért nem alkalmasak tartalmasabb értékek közvetítésére. De a legfontosabb az volna, hogy más, értékesebb műveket ajánljunk fel helyettük, olyanokat, amelyek képesek hasonló érzelmeket költeni és levezetni csipkés kombiné és alvilági romantika nélkül. Vannak-e ilyen művek a zeneirodalomban? De még menynyire, a legfőképp a népzenében. Ha nem látnánk néhány ezer tinédzser néptáncos, táncházi szimpatizáns mulatságain, mennyire önfeledten és szilajon tudnak hosszú órákon keresztül mulatni a széles közönség számára teljesen ismeretlen muzsikára, azt mondhatnánk: objektív nehézség, ősi magyar átok állított gátat a színvonalas szórakozás elé. De az akadály, sajnos, nagyon is szubjektív: zenei nevelésünk szűklátókörűsége, merevsége. Nem arról van szó, hogy most már minden diszkóban és bálban kötelező legyen a néptánc. (A didaktikus népdaltanítás eredményéről meggyőződhetünk az iskolákban.) De a holtpontról annyi évtizedes vergődés után már illene elmozdulnunk. A Csipkés kombiné bombasikere azonban nem ezt a tendenciát tükrözi. Nem nagy tragédia, vélhetik sokan: Végtére egyremegy, mire, s hogyan mulat a nép. Kit zavar, ha a IX. szimfónia helyett a Homokórát hallgatják az emberek? Valóban nem tragédia. Havasi János Hangversenykrónika 180-as csoport Uj műsor, új színvonal A mai hangverseny-repertoár legalább ötvenéves elmaradással követi korunk zenéjét. Ez pedig olyan, mintha csak múzeumokat látogatnánk a jelenkori művészet kiállításai helyett Ezek a Leonard Bern- steintől származó, több mint húszéves gondolatok is jelzik, Ihoigy az igazán új modem zene és a közönség csak ritkán találkozik egymással. Ennek oka egyrészt, hogy a zenekarok, együttesek a jól bevált sikerdarabokat szívesebben játszók, mint a bizonytalan újat, másrészt a közönség zenei igényei is az egyszerűsödés és így a jólismertség, a közérthetőség irányába hatnak. Az 50—60-as•években a zeneszerzői avantgárd egy jórésze pedig fontosabbnak tartotta, hogy a kétségtelenül bonyolult és új társadalmi-személyes problémákat a zene is hitelesen tükrözze visz- sza, mint azt, hogy a nagy tömegek ezzel a zenével lépést tudnak-e tartani vagy sem. Ebben a kettészakadt modem zenei világban mintegy 10—15 éve az amerikai ú. n. repetitív vagy minimál zenei irónyzotnak sikerült a közönséggel újra kapcsolatot teremtenie. Megérezték, hogy az emberek elementáris erejű és érzéki kötődését a zenéhez napjainkban elsősorban a sokszor ismétlődő ritmusok, illetve azok rögtönzésszerűnek ható apró változásai adhatják vissza. Ezért harmonikus, többnyire disszonanciamentes dallamokat, rövid motívumokat használtak zenéjükben. Miután az így komponált zenék ötvözték a — főleg keleti - népzenék, a dzsessz és némileg a könnyűzene stílusjegyeit is, a repetitív hangversenyek telt házakat kezdtek vonzani, főként a fiatalok körében. Az irányzat néhány éves késéssel hazánkba is eljutott, vezető képviselője a 180-as csoport lett. Nevét tagjainak átlagmagassága alapján választotta az együttes. Szeptember 26-án a DO- ZSÓ-ban immár másodszor léptek fel Pécsett, mégpedig budapesti fellépésüket megelőzve új, többségében még nem játszott programmal. Bevezetésül az irányzat legnagyobb alakjának, Steve Reich- nek két darabját játszották. Elsőként az általuk átírt és már játszott Oktettet, majd pedig Tihanyi Cellért klarinétos előadásában a szerző egyik legújabb darabját a New York-i ellenpontokat, amely Európában először hangzott fel, nagy- nagy sikerrel. Ez utóbbi mű érdekessége, hogy magnóról négycsatornás „háttérzene” fogta keretbe a szólót. Ezután két új magyar kompozíció következett: a jelenleg Pécsett működő Vidovszky László „190” és Dukay Barnabás „A lenyugvó naphoz" című darabjai. Mindkét zeneszerző műve nem tisztán repetitív zene, hanem a 60-as, 70-es évek disszonánsabb hangját is fel- idéző-szintetizáló kompozíció. Bár a Vidövszky-mű kétségtelenül elismerést váltott ki a közönségből, főként kissé újromantikus hangja révén, az igazi szintézist a záró darab jelentette. A prágai születésű amerikai zeneszerző Peter Ko- ty — műsorfüzet híján hangzás után írom le nevét — „Szólók és esetleges harmóniák" című műve a reneszánsz világát idéző fúvóskórusával, enyhén dzsesszes fuvola- és keleties hegedűszólójával, valamint a háttér repetitív és dzsesszrock- os összhangzásával méltán aratott hatalmas, ráadást követelő sikert. Kovács Attila SIMON LAJOS Ez a kis körtefa Ez a kis körtefa meghal, bizony, meghal, ha nem vagyok, lombját már nyáron elvesztette, s száraz ágán — képzeletemben — bagoly huhogott. Gyökerét kóbor kutyák marták képzeletemben, s farkasok! Ez a kicsiny körtefa meghal, meghal, bizony, ha nem vagyok. De láttam egy kis élet-hajtást, rügyecskét, majdan levelet, csak olyan volt, mint áléit szája előtt tükrön a lehelet, mert könnyen halni sem lehet! Mostam, locsoltam, permeteztem, dédelgettem a fa-jövőt, nagy szó: de a klinikai halálból visszahoztam őt. Azóta már engem, a doktort, virágcsokorral ünnepel, s hála-pénzét csak ősszel szórja, már deres földre, ahogy kell. LAKATOD ISTVÁN VERSEI Egy kőre Ha szólnod kell, szólj, Mindegy, hogy kinek. Örülj, ha találsz megértő szivet. De hogyha nem, végy egy követ elő, és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő? Tükör Tükröd voltam. Egységben ragyogott világod bennem: felhők, fák^galambok. Zúztál ezer darabra, most ezer szilánk villogja vissza arcod.
