Dunántúli Napló, 1986. október (43. évfolyam, 270-300. szám)
1986-10-18 / 287. szám
Roman Lubkivszkij Radnóti Miklós Arató Károly Hazafelé emlékműve előtt Hát akkora csoda, hogy elpusztul az ember Szögesdrótok mögött, a bűn fertőjében? Hogy a megtört testet elnyelt a kietlen Mocsár, a végtelenül rideg szemét? Nemi Küldök nektek szerb lapokat, razglednicákat, Küldök tavaszi eklogát. A fejem fáj. Szétlőtt szívem alatt ti majd megtaláljátok. Fújjátok le a port és — lesz csoda — ott áll Előttetek a vers, hitelesebb tanúja A pokolnak, mint a dinamit, a lángok. S kijövök, jövök én, nem mint valaki szobra, Hanem ahogy egy ember Varga szobrásztól. Hogy föl ne bukjak, megtámasztom a kerítést. Milyen simogatóan süt a nap Mohácson! Emberek legyetek, költők csak ráadásképp, S kezem váltatokra teszem, hogy megáldjon. Topogjanak csak a rangtól elvakult boncok — Nekik az a kéj — ha szobrom simogatják... Halálverejték gyöngye veri ki a bronzot, S dübörögve szól a szivem a bronzon át. És Petőfi szive, s Adyé válaszolnak, S Dzsalil, Vaprácov, Havriljuk szive dobban ... Míg köztetek vagyok, míg tagja e csapatnak, Nem fárad a kezem, élek lankadatlan. (Berták László fordítása) Hazafelé, fénybe oldódva lépek, sorompók, sorompók, sikoltva elváló sinek, fütyörészni kell most: naponta ádáz muzsika gyötör, vékony dal kel a számon: sarjadzó rózsa, vonatfütty megint elnyiszálja, én képeitek őrzöm, belső zsebemben veszekedtek, Mari, Magdolna, Kati, merre totyogtok, köszvényes villamosok, vigyetek haza engem, állok zörgő dobozotokban, meglök, nyikorogva indit az áram, sokáig integetek az útkövezőknek, autók szállnak el: duruzsoló cserebogarak, szél cibál, karmos ujjakkal tépdeli hajam, nincs más, csak ez a szél, tengeráramnyi levegő, e hátráló házak, emeletek, egy lobbanással kiégő kirakatok, mosolyognak az ablakban könyöklők, léggömbként megszökik fejük, naponta ádáz muzsika gyötör, míg fütyörészek, emlékezem gyönyörre, szerelemre — az utcákon, macskakövek alól megcsalt szeretők kiabálnak. I Hallama Erzsébet: A vendégelefánt A VENDÉGELEFÁNT Nem is volt ez rég. Egy nagy pesti bérház klinkern- téglás kapualjában, ahová valami kis fény csak a belső udvarról esett, vagy még o i- nan se, szorongva, de mégis határozottan megnyomtam a liftgombot. Nagyot kattant. 'Mert még hozzá kell tennem, hogy régi volt a lift, meg a gombja, és még azt is el kell itt mondanom, hogy biztosan árva lehettem, azért szorongtam. S ez így igaz, nem úgy, mint o mesékben, ahol szorongásnak helye nincs. És akkor, higgyék el nekem, mert ez tényleg nem mese, egyszerre csak kipenderült a lift melletti oszlop mögül egy kisgyerek (mert oszlopos is volt e nagyon bezárt belső udvar). — Téged hogy' hívnak? — Engem? Gyurinak! — Téged? — Reginának! i- Reguritnak hívnak? — kérdezte vissza. Ráhagytam, hisz úgy is úgy 'hall mindent a gyermekfül, ahogy számára 'biztonságosaz eligazodás a neki megfelelő világban. Már majdnem rámcsukódott a líftajtó, amikor visszahúzta, s beintegetett kis kezével —, „Szia I" És ettől kezdve minden szorongásom feloldódott. Tudtam, hogy e perctől én itt vendég vagyok, ha nem is otthon, de vendég, mint aki látogatóba érkezik. Tehát a vendégjog szerint kijár, hogy barátnak tekintsenek és védelmet nyújtsanak. Legalábbis az ősi szokás szerint és akkor persze a mesékben is. Hogy ily hosszúra nyúlt ez a bevezető Hallama Erzsébet szeretettel és igaz emberséggel megírt meseregényéről, az nem véletlen. De az már véletlen, hogy a fent megtörténtek után olvastam el meséjét „A vendégelefántról": Lakótelep, 'bezárt világ, mely sokban hasonlítható egy gangos bérház belső udvarához. Ide csöppen, vagy inkább zuhan, ahogy egy elefántról pontosabban illik szólni és itt is mindjárt egy gödörbe. A „kivonulás" vágya a mesék világából vezette-vetette a valóságba ezt az elefántot. És ugyanaz a kivonulási dac, a tehetetlen ellenállás egyetlen megnyilvánulása sodorta ösz- sze a „kék elefánttal” a mese gyermekfőhőseit, Gerzsont és Gét, az ikreket, akik egy „irdatlan magas házban, egy irdatlan lakótelep kellős közepén" laktak. Mese is ez meg nem is, gondolom kitalálható, hogy miért. Hisz létezik e történetben minden, ami a „hol-volt- ra-hol-nem-voltra” emlékezteti a mese-hallgatót-olvasót, úgy elalvás előtt, de ahogy mondani szokás, még sem mesebeszéd. Olyannyira, hogy ez a csupaszív, segítőkész elefánt, mindössze csak 'beilleszkedni szeretett volna, otthon akart lenni a lakók telepi rendjében. Ezt azonban az együttélés (tehát társadalmi) viszonyai szinte lehetetlenné tették, pláne e sarkított társadalmi viszonyok közepette, mint a lakótelepi környezet. Bár mindent elkövet, s elkövetnek barátai a gyerekek, hogy az általuk föltalált, együttlét határozza meg annak minden otthonos örömét, de ez nem sikerül. Persze hogy „klausztrofóbiát” kap a kék elefánt. * Viszont azért mese a mese, hogy végül minden jóra forduljon. S hogy miért kell ehhez egy elefánt? — Ez Hallama Erzsébet történetének legfőbb sugallata, amely mindent összevetve, végül is vidám és reménytkeltő, mint a mesebeli ,,'kékmadár", csak 'itten elefánt,- de kék. S hogy hogyan fordul minden jóra, azt nem árulhatom el, mert a meséknék titka van, — csak az tudhatja meg, aki érti a titkot, a mesék tanulságát, amely nyilván a végén van. Mint ahogy ugyancsak tanulságként íródott a Mórj Ferenc Könyvkiadó által megjelentetett mesekönyv -legutolsó oldalára: „Nyolc éven felülieknek". — Annyit teszek hozzá, hogy már... Pálinkás György Anton Christian grafikája a tiroliak kiállításán Kiállítási napló XVII. századi németalföldi grafikák a Kisgalériában, tiroli művészek a Pécsi Galériában A Pécsi Kisgaléria ezúttal nem kortárs művészek munkáit mutatja be, hanem a Schweri- ni Állami Múzeum kivételesen gazdag régi grafikai anyagából egy kis válogatást. A XVII. századi holland és flamand festők munkái ismertek és népszerűek a múzeumok látogatóinak körében. Kevésbé ismertek a grafikák, amelyek a festményekkel ellentétben nem lakóterek, középületek falait díszítették, hanem a XVII. századi Németalföldön igen magas színvonalú könyvnyomtatást kísérték. Ezért a történelmi eseményeket, mitológiai, bibliai jeleneteket vagy a népélet jellegzetes pilanatait megörökítő lapok többnyire oktató, szemléltető szándékkal készültek. Az alkotók közt olyan kiemelkedő művészek is vannak, mint Rembrandt és Ostade. A Pécsi Galériában hét tiroli művész mutatkozik be a magyar közönségnek. Az örvendetesen megszaporodott kulturális csairék következményeképpen egyre több alkalmunk nyílik a környező országok művészetének megismerésére. Különösen érdekes egy olyan tájegység jelenkori művészetébe való bepillantás, amely a miénknél jóval gazdagabb művészi hagyományokkal rendelkezik. A bepillantás szükségképpen esetleges, de ez nem baj, az pedig, hogy a kiállító művészek nagy része fiatal vagy nagyon fiatal, az éppen ,-aktuális mozgásokról ad néhány információt. A művészek nem tartoznak semmiféle csoportosuláshoz, iskolához» egyéni utakon járnak, ezek az utak azonban számos ponton találkoznak a jelentős 'kortárs áramlatok útjaival. Alkotásaikban a jelenkori tendenciáknak megfelelően ismét előtérbe került a hangsúlyozottan egyedi mű, (sőt műtárgy, lásd Trenkwalder képkeret-képeit), az érzékletes festési folyamat. Műveik hemzsegnek a sokszorosan átírt, átértelmezett, személyessé formált szimbólumoktól. Anton Christian szenvedéstől eltorzult, expresszív emberalakjai sokkal inkább a gondolatok erőterében léteznek, mint valóságos térben. E gondolatai erőtér az érzékelés számára szür- kés-lilás háttérként jelenik meg, amelyet a gondosan kiagyalt figurák szigorú koncepció szerint bontanak meg. Művei számomra elsősorban a neurózis pontos képi megfogalmazását jelentik. Franz Mölk cím nélküli festményei bővelkednek a festési folyamat látható örömében. Sorozata egy olyan világról ad képet, amelyben a mindennapok banális eseményei (például egy nézőtér ünneplő közönsége) pusztán a festői megjelenítés által kiemelkednek önnön jelentéktelenségük közegéből. Norbert Pümpel vizsgálódásainak középpontjában fizikai jelenségek — ez esetben a lézersugár — grafigus megjelenítése áll. Georg Salner munkái dekoratívak és illusztratívak. Sajátos módon gyűjt és akalmaz mindent, amit az emberiség gazdag mitológiai, művészettörténeti tárházából ösz- szegyűjtött. Munkái a 80-as évek művészetének abba az áramlatába tartoznak, amely szubjektiven átértelmezi és aktualizálja a kultultörténet szimbólumait, a közismert toposzokat. Ernst Trawöger hasonló utat jár be, sokkal következetesebben, nagyobb művészi erővel. Egy-egy motívumot nagyít fel, ember vagy állatfigurát, amelyet az organikus forma és a konstruktív, jelszerű forma közti átmenet egy mindkét állapotra utaló pillanatában sikerül megragadnia. Elmar Trenkfalder, a legfiatalabb résztvevő munkáinak egyetlen témája a „Kép”. A „kép a képben" motívum hagyományos témájának ez az új megfogalmazása, amelyben az alkotás műtárgy volta főszereplővé válik, nem túl sok lele- ményrő tanúskodik. Paul, Flórát, a kiállítás legidősebb s koránál fogva is legmarkánsabb művészét Friedrich Dürrenmatt a „karikatúrák töprengő bölcselőjének" nevezte. Flora most látható lapjai, amelyeknek leggyakoribb témái a velencei 'karnevál maszkos figurái, marionettbábuk nemcsak töprengésről és bölcsességről, hanem kiváló rajzolóról is tanúskodnak. Kovács Orsolya Modern művek - Stradivari- hegedűn Vera Beths és Rein bért De Leeuw kamaraestje Pécsett A holland-magyar barátsági hónap pécsi rendezvényeként került sor Vera Beths és Reinbert De Leeuw kamaraestjére a Liszt Teremben október 8-án. Vera Beths hegedűművész az amszterdami konzervatóriumban tanult, majd New Yorkban Ivan,— Galamian növendéke volt. Jelenleg a hágai konzervatórium tanára. Reinbert De Leeuw zongoraművész hazájában karmesterként, zeneszerzőként és zeneíró- ként is ismert. Mindketten sokat tesznek a huszadik századi zene megismertetése érdekében. Pécsi hangversenyük műsorát is századunk amerikai zeneszerzőinek műveiből állították össze. Valamennyi darab pécsi bemutatóként hangzott el. Magasszintű hangszertudósuk, igényes zenei kifejezésmódjuk már a nyitó számként elhangzó Charles íves-darabban érezhető volt. A nálunk kevéssé ismert szerző, Ives: Decoration Day című művének előadásával kivételes hangulatot varázsoltak a hangversenyterembe. Az 1912-ben komponált zenemű az 1861—1865-ös amerikai polgárháborúban elesett katonáknak állít emléket. Az ébredés, a hajnal bensőséges atmoszféráját megteremtő hegedűjáték hirtelen átmenet nélkül szenvedélyes, ellentétes hangvételbe csap át. A •virtuóz, erőteljes, jazz-rit- musú rész a két művész kitűnő összjátékával meggyőzően sikerült. Vera Beths szuggesztív egyéniség. Csodálatosan \ szóló hegedűhangjával — ezúttal egy 1727-ből származó Stradivari-hegedűn — minden pillanatban magára vonja a hallgatóság figyelmét, s mindez színvonalas technikai tudással párosul. Reinbert De Leeuw méltó partnere Vera Bethsnek. Remek stílusismeretét, muzikalitását szólistaként is megcsillantotta Nancar- row: Blues című zongora- darabjával. A két művész kamaraestjének egyik legbensőségesebb pillanata Aaron Copland: Nocturne című darabjának megszólaltatása volt. Az üveghangtechnikával átszőtt, miniatűr művet előadásukban emlékezetessé tették. John Cage: Hat melódia című darabja csupán néhány hangra és hangközre épült. A majdnem azonos melódiák, tételek kissé unalmasnak tűntek. Annál nagyobb erővel hatott George Antheil 1923-ban komponált két szonátája. A rendkívül virtuóz, szin- kópás ritmusú, néhai fekete dallamvilágot idézi szonáták kiváló hegedűzongora összjátékbar hangzottak el. Törtely Zsuzsi HÉTVÉGE 9
