Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-27 / 266. szám
Köszöntjük a fegyveres erőket és testületeket! A veszéllyel szembe kell nézni Tudni csak felsőfokon érdemes Minden esztendőben szeptember 29-én köszöntjük fegyveres erőinket és testületeinket, s ezen a napon emlékezünk Hunyadi, Dózsa, Rákóczi katonáinak az 1848-49-es szabadságharc honvédéinek dicső tetteire, a szocialista forradalomért szovjetföldön harcoló magyar internacionalistákra, a Magyar Tanácsköztársaság vörös katonáira, a spanyol nép szabadságáért küzdő önkéntesekre, a II. világháború magyar antifasisztáira, ellenállóira. A fegyveres erők és testületek tagjai az elődök nyomdokain haladva szolgálják hazánkat, a Magyar Népköztársaságot. írásaink életükbe, e sok áldozatot követelő, de nagyon szép munkába ad bepillantást. Mintha zavarná egy kicsit a beszélgetés, s ez a gát végig érezhető, alig-ailg tudom kimozdítani a hivatalos körből, nyelvezetből. Oka lehet persze ennek az is, hogy Nagy Sándor hadnagy - ha van •ilyen — szenvedélyes tűzoltó. Kicsit tompábban: eljegyezte magát e hivatással, 25 éves fejjel, élelmiszeripari főiskolával, nem' rossz szigetvári munkahellyel a háta mögött. 1982. január 1-jén - ahogy ők mondják — felszerelt. Éspedig beosztott tűzoltónak. — Az ok könnyen elmondható — magyarázza. — Részben több tűzoltó ismerősöm volt, akik sokat meséltek munkájukról, s ennek alapján megtetszett, amit csinálnak. De természetesen az anyagiak is számítottak, s _ én úgy érzem, hogy most a tűzoltókat — szolgálati beosztásukat, végzett munkájukat, a testületnél eltöltött időt figyelembe véve — tisztességesen megfizetik. — Mégis: túl nagynak tűnik a távolság az élelmiszer- ipari főiskola és a szolgálatparancsnoki beosztás között. — Az is, nagy az eltérés a kettő között. De ebben a munkában sok szépséget és örömet fedeztem fel, és ezek — hajlik a természetem a megbecsülésükre — komoly vonzerőt gyakoroltak rám. — Mi például a szép? — Bizonyára nem volt még módja olyan embereken segíteni, akiknek egy életen át gyűjtött vagyonkáját, nagy nehezen felépített házát fenyegeti a tűz. Amikor mi ilyen tűzesethez gyorsan odaérünk, időben megfogjuk a lángokat, s mindezt természetesen térítésmentesen, akkor bizony jó látni ezeknek az embereknek az örömét, érezni őszintének köszönetüket. A másik, omit én szépnek tartok: nincsen két egyforma tűz. Mindegyikhez másként, más erőkkel, más oldalról, más szervezéssel kell közelíteni,, ami pedig egy szolgálati parancsnoktól — ebben a beosztásban dolgozom a komlói tűzoltóparancsnokságon — minden pillanatban megfelelő döntéskondíciót kíván. — Ha van szép, akkor van csúnya oldala is ennek a munkának. — Egy leégett ház látványa ... Az emberi erőfeszítés, szorgalom megsemmisült gyümölcse. Ez engem mindig letör. De gondolom, a munkánkkal járó veszélyre is céloz. Dőreség lenne azt mondani: ilyen nincs. Igenis, vannak veszélyes helyzeteink. Az a véleményem azonban, hogy ez az, amit egyebek mellett - vállaltunk. Azok, akik hivatásuknak tekintik a tűzoltást, az élet, a vagyon mentését. A veszély fenyeget bennünket, s aki nem tud ezzel megbirkózni, az nem való ide. Nincs is itt. i- Alig múlt harmincéves. A fiatalemberekben természetes vágy van a felszabadult- ság, a kötetlenség után. Ugyanakkor a tűzoltóság egyenruhás, feszes szabályok alapján működő szervezet, s ezek a szabályok kihatnak a magánéletükre is. — össze lehet egyeztetni a kettőt. Ezt saját tapasztalatomból tudom. Mi több, a család is részese a tűzoltó életének, s egy jól átgondolt, megfontolt beszélgetés nyomán azt hiszem családon belül sem jelenthet akadályt például a 24-48 órás munka- beosztás, a váratlan helyzetek, a sürgős tennivalók, a veszéllyel való szembenézés.- Megbecsülik, kellően értékelik a tűzoltók munkáját? Arra gondolok: egy „sima" tűz eloltása is teljesítmény, de egy nagyobb, veszélyesebb helyzettel megbirkózni, ez fokozottabb elismeréssel jár? — Nem igényiek a különböző esetekben különböző elismerést. A havi járandóságommal — véleményem szerint — megkapom a „veszélyességi pótlékot" is, de mondom: ilyen nincsen nálunk. A veszélyről pedig már csak any- nyit: képzettséggel elkerülhető.- Ezek szerint tanulni akar? — Az alapokat egy nagyszerű tűzoltó mellett sajátíthattam el Szigetváron. Nagyon jó lecke volt a „kis- tűzoltói" beosztás. Azóta már elvégeztem a tiszti átképzőt, de nem szeretnék megállni. Az Ybl Miklós főiskola lehetőséget ad a továbbtanulásra. Ez persze a parancsnokaim döntésén is múlik. Nekem az a felfogásom: valamit tudni csak felsőfokon érdemes. Mészáros A. Újoncok a gyakorlótéren A szelíd baranyai dombok között megbúvó katonai gyakorlóteret már koradélelőtt bearanyozza a szokatlanul erős szeptemberi napsütés. Varázslatosan szép a vidék, de azok a fiúk, akik percekkel ezelőtt fejezték be reggelijüket, aligha e látnivalókkal vannak elfoglalva. Ök, akik három héttel ezelőtt még civilben dolgoztak, most a katonaságot tanulják, s e váltás bizony nem könnyű. Még feltöri a lábat a surranó, nehéz a málhazsák, a tártáska is verdesi az ember oldalát...- Tegnap délután jöttünk ki ide a gyakorlótérre gyalogmenetben, itt éjszakáztunk, ma pedig megkezdjük az újonc katonák alapkiképzésén belül a harcászati és lőkiképzési komplex foglalkozást - mondja Matés József főhadnagy. Az este filmvetítés is volt, de a Vad banda kalandjait kevesen nézték meg. Hiába, többkilométeres gyalogláshoz kevesen szoktak hozzá. A Mecsek- nádasdról bevonult Lipics Csaba honvéd sem szégyelli, hogy alaposan elfáradt.- Igaz, láttam is már ezt a filmet, de nagyon jól esett kinyújtózkodni, pihenni. Meg aztán azt is tudtam, hogy a mai nap sem lesz könnyű.- Milyen az ellátás?- Nem panaszkodhatunk, reggelire például szalámit, sajtot és tejeskávét kaptunk. Nem mondom, az furcsa volt, hogy a vegyvédelmi köpenyből kialakított sátorban kellett aludni, de azért sikerült. Kipihentem magam. Az újonc alegység már indul is a megjelölt pontra, ahol megkezdik a feladat végrehajtását, azaz azt gyakorolják, mit kell tenniük támadásban és védelemben. A dombtetőn Lőrincz Miklós főhadnagy kiadja a parancsot, s vagy tizenöt ember nekilendül a feltételezett ellenség irányába. Néhány méteres futás után hasravágódnak a katonák, s kúszásban folytatják az utat. Aki csinálta, tudja milyen érzés porban, szúrós cserjék között, a háton több kiló súllyal kúszni. Az arcokat percek alatt verejték önti el, de nincs megállás. A következő pillanatban felállnak, szökellésben haladnak, ismét hasra vágódnak, majd rohamoznak, miután a völgyben •leküzdötték az ellenséges akadályokat, egymás után haladva kaptatnak fel az emelkedőn. Előttük füstgránátok robbannak, parancsra felveszik a gázálarcot, a vegyvédelmi felszerelést, Néhány katonának gondja van ezzel, a főhadnagy - aki ugyanúgy végigcsinál mindent, mint az újoncok -, magyarázza a teendőket. Végül valamennyiükre felkerül a védőruha, lehosalnak, géppisztolyukkal előre céloznak. A szeny- nyezett terepszakasz leküzdése után, az ellenség védelmi állásai ellen rohamoznak, vaklőszerrel tüzelnek, s harsány hur- rááó . . . mellett behatolnak a lövészárkokba, amit közelharcban elfoglalnak. A sikeres akciót fegyverellenőrzés követi, majd a védelem gyakorlása előtt néhány perces pihenő. A nap egyre vadabbul tűz, a katonákról patakokban csorog az izzadság, ruhájukra a minden gyakorlótéren fellelhető szúrós fű tapad, arcukra vastagon lerakodott a sárgás por. Zihálnak, ami nem is csoda.- Milyen volt a terep? — Fárasztó, de végig lehet jönni -, válaszol Ózd László, honvéd, aki Istvándiból vonult be a seregbe. - Mire gondoltam közben? Arra, hogy mindent úgy csináljak, ahogy kell. A pécsi Balatonyi Iván honvéd a postaigazgatóság számítógép-központjában dolgozott, mielőtt megkezdte sorkatonai szolgálatát a Bajcsy-Zsilinszky Endre laktanyában. — Számomra a fokozottabb irányítottság és a szabályokhoz való kötöttség volt szokatlan —, mondja a nyurga fiatalember. — De úgy érzem, szerencsés helyzetben vagyunk, a kiképzést végző parancsnokaink nagyon rendesek, ha hibázunk, akkor újra és újra elmagyarázzák mit kell tennünk, kitolásról szó sincs. S nem rossz dolog az sem, hogy az az alegység, amelyik a legjobb eredményt éri el a kiképzés során, jutalmat kap: az eskü után két napot otthon tölthetnek a katonák. Bízom abban, hogy mi leszünk az elsők! Vége a pihenőnek, a kiképzés folytatódik. Az újonc katonák felszerelnek, rendezett sorokba állnak, s elindulnak a következő feladat színhelyéhez. Nyomukban sűrű porfelhő száll ... Roszprim Nándor Erőt és optimizmust ad a közösség Munkásőr lézerkutató A lézersugár köznapi fogalmakkal aligha meghatározható sebességgel és rövid időközökben osztja a villanásnyi, de óriási „pofonokat" a vizsgált anyagnak. Azt, hogy miként reagál rá, számítógép méri és rajzolja meg laikusnak végképp érthetetlen jelekkel. Csak kapkodom a fejem, mint az asztaliteniszmeccs nézői: Végül egyetlen megnyugtatóan ismerős momentum: dr. Sánta Imre, a Pécsi Janus Pannonius Tudomány- egyetem Tanárképző Kara fizika tanszékének adjunktusa egy fehér papírlapot helyez a lézersugár útjába, a lapon kék pontként látszik a lézersugár. Ami számomra félelmetes, mert igen, az dr. Sánta Imrének a napi munka, az élethivatás tárgya, a még egyetemi éveiben kiválasztott kutatási terület: a lézerfizika. Mindössze 33 éves, s már 1979-ben ledoktorált belőle. Kandidátusi értekezését ugyancsak ebből a témából védte meg idén tavasszal. Az impulzus gázlézerek kutatásával és fejlesztésével foglalkozik. A „Transzverzális gerjesztésű atmoszféra-nyomású nitrogénlézerek és erősítőrendszerek" cimű és témájú kandidátusi értekezésének főbb eredményei várhatóan novemberben jelennek meg egy amerikai szak- folyóiratban. Tíz év alatt több mint 50 tudományos publikációja jelent meg hazai, szovjet és nyugati szaklapokban.-A tudományos eredmények ma már nem egyszemélyes diadalok: egy csapat dolgozik rajta — mondja. — A szegedi József Attila Tudományegyetem fizikus szakán végeztem, s tanársegédként a kísérleti fizika tanszékén maradtam. Attól kezdve foglalkozok lézerekkel. Amikor megkezdődött a pécsi tanárképző kar egyetemi szintre való fejlesztése, a tanszékvezető professzorunkkal együtt hárman átjöttünk a Tisza partjáról a Mecsek aljára. Abban bíztunk, hogy a természettudomány területén is várható itt fejlődés. Miként engem, gondolom mindannyiunkat az hozott Pécsre, hogy különösen izgalmas és romantikus úttörőnek lenni, egy új kutatóhelyet létrehozni. Ez hórom év alatt nagyjából' sikerült is. A JPTE fizika tanszéke széles nemzetközi együttműködésben végzi kutatómunkáját. Elismertségét fémjelzi, hogy augusztusban Pécsett nemzetközi lézerfizikai konferenciát rendeztek, amelyre 10 országból közel száz szaktudós jött el. A tanszék kutatócsoportja nemcsak alapkutatással foglalkozik, hanem az eredmények gyakorlati felhasználósával is megbízások alapján: A lézereket nemcsak kutatják, de készítik is, s ezek egy része külföldi intézetekbe kerül, például Moszkvába. Legutóbb Zágrábból kértek a pécsi kutatócsoporttól lézert. — Szeretnénk új dolgokkal megjelenni a világon. — Olyan egyedi lézereket készítünk, amelyeket mások még nem csináltak. Jelenleg ott tartunk, hogy alig győzzük kielégíteni az igényeket. A szombat és a vasárnap nálunk általában rendes munkanapnak számít. Dr. Sánta Imre tudományos és gazdasági ügyekkel foglalkozó tanszékvezető-helyettes. Nem kevés elfoglaltság. A kari pártvezetésé^ ifjúsági felelőse. A tanítás^sem maradhat el. S mindezzel együtt munkásőr. — Lehet, hogy emiatt néhányon egy kicsit csodabogárnak tartanak. Olyanok, akik mind engem, mind a munkásőrséget csak felületesen ismerik. Számomra ez természetes, családi indíttatású elkötelezettség. Hajdan édesapám hajdú- böszörményi földműves volt. Később rendőr lett, majd nyugdíjazásáig gyári rendész volt. Amikor a rendőrségtől leszerelt/ 1959-ben, rögtön munkásőrnek jelentkezett. Édesanyám hosszabb ideig fizikai munkásként dolgozott. Egyedüli gyerek vagyok: szüleim mindent feláldoztak azért, csakhogy én tanuljak, többre vigyem, mint ők tehették. Mindvégig jó tanuló voltam, az egyetemen népköztársasági ösztöndíjas, az Országos Tudományos Diákköri Konferencián pályázatommal első díjat nyertem. Mindebben szüleim áldozatvállalása is benne volt. Olyan családi légkörben nőttem fel, hogy apám példája révén természetes volt: a közösséget szolgálni szép, fontos, megtisztelő kötelesség. — Nem sok ennyi elfoglaltság egy tudósnak, mégha nagyon fiatal is? — Magam is érzem, arra is figyelnem kell már, hogy maradjon idő a „munkaerő újratermelődéséhez", a pihenéshez, a közös családi programokhoz, legalább a hétvégeken. Feleségem szakgyógyszerész, s két gyermekünk van: a fiunk 13, a kislányunk 6 éves. Mindemellett soha még csak eszembe sem jutott, hogy a munkásőri szolgálatot feladjam. Egyrészt számomra munkásőrnek lenni az egyértelmű, és tudatos hovatartozást jelenti. Másrészt mint tudományos kutató és oktató meglehetősen zárt, eléggé befelé forduló közösségben élek. Nekem felüdülés, a napi valósághoz való visszatérés a munkásőrök közösségé. Ebben a testületben sok olyan értékes emberrel ismerkedhettem meg, akikkel másképp aligha találkoztam volna. Erőt és optimizmust ad azt tapasztalni, hogy olyan emberek is vannak, akik ezt az elkötelezett szolgálatot vállalják. Dunai Imre HÉTVÉGE 7.
