Dunántúli Napló, 1986. szeptember (43. évfolyam, 240-269. szám)
1986-09-27 / 266. szám
\ Munkamegosztásban, de együttes erővel írta dr. Dányi Pál, az MSZMP Baranya Megyei Bizottságának titkára A 'különféle létesítmények elhatározásában és megvalósításában közreműködők közötti vitákról gondolom mindnyájunknak vannak személyes élményei vagy ismeretei. Sajnos eléggé általánosak és megszokottak — az eltérő, a személyes és vállalati, szövetkezeti vagy intézményi érdekeken alapuló nézetek képviselői közötti viták, — a bármiféle szakmai munka hiányosságaiból, alacsony színvonalból következő feszültségek, — a jövőbeni igényeket szem előtt tartó műszaki megoldások és a „jelenlegi" gazdasági lehetőségek képviselői közötti ütközések. Az, igények és lehetőségek, valamint a munkamegosztásban dolgozók munkájának jobb összehangolására irányuló konstruktív vitákat szükségesnek és természetesnek tartom magam is. De a tapasztalataim mondhatják velem, hogy sajnos régen aktuális a kérdés: mikor tudjuk már létesítményeinket (nemcsak _ egyet- egyet!) tisztességesen, a közreműködők szakmai önbecsülésének szükséges magasabb igényszintjén létrehozni? A Dunántúli Naplóból rendszeresen értesülhet az olvasó a beruházók, a tervezők, a kivitelezők, a „bonyolítók", a hatóságok és más szervek munkájáról. Az utóbbi négy hónapban azonban sorozatban olvashatták az „illetékeseket", annak köszönhetően, hogy Miklósvári Zoltán interjút készített Piti Zoltánnal, Pécs Megyei Város Tanácsának elnökével arról, hogy mikor tanulunk meg jól és gyorsan beruházni. Bár a Napló 1986. május 9-i számában megjelent írást a szerkesztőség vitaindítónak szánta, igazi vita nem bontakozott ki, inkább egymás véleményét ismerhettük meg. A-kö- zel 20 hozzászólást, véleményt olvasva azonban lehet reményünk arra, hogy a jobbításra felhívó Írás nem volt hiábavaló. A hozzászólók jobbító szándékukról szóltak. Most már csak az van hátra, hogy ez a valóságban is realizálódjék. A szerkesztőség engem a vita lezárására kért fel. Valójában erre nem vállalkozhatom. Meggyőződésem, hogy a jövőben is lesz vita, és a konstruktív vitára szükség is, van. A Napló hasábjain olvasott gondolatok, vélemények összegezésére viszont azzal a szándékkal vállalkoztam, hogy a beruházások és megyei politikánk céljainak eredményesebb megvalósítása érdekében néhány gondolatot megerősítsek, illetve a gondolati egységet és a cselekvési egységet — lehetőségeim szerint — erősítsem. Épületek inflációs áron A beruházási folyamattal foglalkozó írások a kérdés jogosságát és aktualitását nem vitatták. Ez a gyakorlatunkból következik. A türelmetlenségnek is megvan az alapja: a sokéves tapasztalat. Legyenek azok okár a létesítmények műszaki Tnegoldásával, kivitelezésük minőségével, vagy akár az árakkal kapcsolatosak. Az esztétikai és a kivitelezésben a minőségi követelményeknek, valamint a rendeltetésüknek jól megfelelő létesítményeknek — elkészültük után — tudunk örülni. Legyen az lakóház, üzemi csarnok, vagy kereskedelmi szolgáltató üzlet, illetve ház. De az áraknak, a fajlagos költségeknek csak ritkán örülhetünk. Sajnos, az utóbi évtizedekben kevés létesítmény valósult meg az előirányzott, illetve az első szerződések szerinti összegből. Béjácz Iván idevonatkozó gondolatai rákésztetnek bennünket, hogy a szükséges és nem a leegyszerűsített összefüggésrendszerben is gondolkodjunk. Ahogy írja: „.. . szembe kell nézni a rideg ténnyel: a hazai infláció talán legfőbb gerjesztője a súlyos ellentmondásokkal terhelt beruházási folyamat." Az átfutási idők indokolatlan nagysága, a munka szervezetlensége, a hanyag munka, a gazdasági, jogi és politikai felelősség érvényesítésének lazasága vagy hiánya sokba került nekünk. Nekünk! — nemcsak a beruházóknak, hanem a társadalomnak. A beruházási pénzek inflálódása évek során mindig nagyobb volt, mint a fogyasztási cikkeké. Demagógiának tűnik, de érzékeltetésképpen mégis csak mondom, hogy azért hiányzik számos egészségügyi műszer, mert az előirányzottnál általában lényegeién többe került az épület. Vagy hQgy számos üzemi létesítmény több- "" letköltségei miatt nem jutott új, korszerű gépekre. Netán több létesítmény is megvalósulhatott volna megyénk városaiban, falvaiban ugyanabból az összegből. A korábbi évtizedekben év végén „elveszett maradványok"-ról nem is szólva. Ezek hatásaival nemcsak a beruházás, hanem az üzemeltetés fázisaiban is folyamatosan, így napjainkban is találkozunk, érezzük ezeknek hatásait. Nagyobbak a fajlagos költségek annál, mint amit közgazdaságilag indokolni lehet. Túl vagyunk már/azon, hogy napi gondjainkat vagy látszateredményeinket „kerül amibe kerül” alapon oldjuk meg. És még nem is tartunk ott, hogy ezt megengedhetnénk magunknak. Piac-e a piac? A gyakorlati problémák egy jelentős része visszavezethető arra, hogy természetes módon használtuk és használjuk azt a kifejezést, hogy „beruházási piac", viszont a kereslet-kínálat közötti egyensúly nem mindig és nem ^nindenhol a piac törvényszerűségei szerint alakult, illetve alakul ki Baranyában évek óta jelentős és a megyei székhelyű építőipari szervezetek kapacitását meghaladó kereslet mutatkozott. Még 1985- ben is a megyében kifejtett összes építési jellegű munka 66 százalékát tudták a megyei székhelyű szervezetek kielégíteni. A külföldi munkavállalók alkalmazásával is csak valamelyest tudtuk enyhíteni kapacitásgondjainkat. Megyei szervezeteinknek ebből adódóan nem kellett az elmúlt évekberí attól tartaniuk, hogy nem lesz munkájuk. Igazából nem kellett senkivel „versenyezniük" a megbízásért. Megítélésem szerint erre vezethető jórészt vissza, hogy a versenytárgyalásos módszerek Baranyában még nem hozták azt az eredményt, amit az ország sok más részében, vagy megyén belül, például Mohácson. A piac szerepe azért nem tudott igazán érvényesülni sok éven át, mert országos intézkedések nyomán erre nem is volt lehetőség. Életszínvonal- és lakáspolitikánk egyik fontos, talán egyre fontosabbá váló kérdése a lakásárak alakulása. Növekedésük korlátozása szociálpolitikai kérdés. Az azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szociálpolitikát nem a kivitelező szervezeteknél kell érvényre juttatni, s kényszeríteni a vállalatokat, szövetkezeteket másra, mint amire a köz- gazdasági szabályozók ösztönzik. A szociálpolitikai megfontolásokat más módon kell — és más módon eredményesebben is lehet — érvényre juttatni. Nem tudom, feltűnt-e önöknek, hogy beruházói minőségben- lényegében csak tanácsi hozzászólók voltak. (Koncz István hozzászólása ebből a szempontból inkább egy sajátos helyzetből adódó vállalat- vezetői hozzászólás.) Nekem feltűnt, és éppen ezért szeretnék két megjegyzést tenni. 1. A különféle létesítmények körüli viták nem szűkülnek le csak a tanácsi beruházásokra, felújításokra. A gazdálkodó szervezeteknél azonban az üzlet másként is jön létre, meg nem is kap olyan figyelmet, mint amikor a tanács a beruházó. 2. A tanácsi beruházásoknál a tanácsoknak, mint beruházóknak is más módon kell a „közpénzzel” gazdálkodniuk, mint ahogyan ez kialakult. (Erről Piti Zoltán maga is részletesen szólt.) Még akkor is, ha tudjuk, hogy például egy iskola „beruházás gazdaságossága" egészen másként mérlegelendő, mint például egy vállalat export árualapot növelő termelőkapacitásának bővítése. Nemcsak gazdaságpolitikai, hanem - társadalompolitikai szempontokat is kell érvényesíteni. Méghozzá egyre kevésbé „hatalmi pozícióból”. Ami pedig a jövőt illeti Azt hiszem, a hozzászólókban és magukban az olvasókban is kialakulhatott egyfajta összkép a beruházási folyamatról. Nekem is! — túl azon, amit a sorozat végén itt most leírok. Foglakoznunk kell tovább a kérdéssel és a válasszal, segítő és ellenőrző szándékkal. Hogy miért? Azt hiszem, érzékeltetésképpen elég négy véleményt most itt felidéznem. — Piti Zoltán: Addig nem bontakozik ki verseny, amíg a közreműködők nem állnak erős gazdasági kényszer alatt és nem kemény korlátok között gazdálkodnak. — Solti Dezső: Jelentős előrelépés csak a beruházási felújítási piac egyensúlyi helyzetének megteremtése, jogi szabályozások finomítása, kiegészítése és a résztvevő szervezetek érdekeltségének összehangolása után várható. — Mischt Róbert: Fejlesztési, beruházási gyakorlatunk lényeges javulását a gazdaság növekedése, a reform céljainak megfelelő új munkamegosztás és etikai normák kialakulása, a működést megalapozó érdekeltség teremtheti meg. — Dr. Kovács Árpád: A beruházási folyamatban részt vevő szervezetek érdekeltségét a gazdasági szabályozás általános keretei között kell megoldani, és nincs szükség a tervező, beruházó, kivitelező vállalatoknak a beruházási folyamat szempontjait figyelembe vevő külön szabályozásra . . . O.lyan közgazdasági feltételrendszert alakítunk ki, mely a piaci viszonyokra alapozva a versenyben való helytállást tekinti a vállalati siker fő kritériumának, így a tervező, beruházó, kivitelező vállalatok érdekeltsége egyre intenzívebben az építési igények mennyiségileg és minőségileg pontos kielégítéséhez kapcsolódik. Mi is számolunk a versenyhelyzet és -szellem erőteljesebb kialakulásával. Ezért érthető is számomra, hogy a versenytéma ilyen nagy figyelmet kapott a hozzászólásokban. Az eddigi tapasztaltok alapján azonban magam is hangsúlyozni szeretném, hogy nem a versenyre, hanem a korrekt versenyre van szükségünk. Ez az igényünk és ezt kialakítani kötelességünk. Éppen ezért magam is csak megismételni tüdőm Erdélyi Zoltán sporthasonlatát, mely szerint a korrekt versenynek feltételei is vannak. Mégpedig a következők: — a verseny tisztaságát, eredményességét biztosító versenyszabályzat, — legyenek versenyzők, akik a rajthoz állnak, — legyen megfelelő erkölcsi. gazdasági elismerése a győzteseknek, — legyenek szakmailag jól felkészült versenybírák, — legyen fórum, ahol a tisztázatlan bundameccseket meg lehet óvni, ahol az etikai és egyéb szabálytalanságokat tárgyilagoson kivizsgálják és döntenek. Egymás munkáját jobban megbecsülve Igen jó érzéssel olvastam, hogy a munkamegosztásban dolgozó szervezetek képviselői, vezetői nemcsak másokra mutogatva foglalkoztak a jobbítás lehetőségeivel, hanem önmaguk portáján is találtak seperni valót. Na nem ez töltött el jó érzéssel, hanem az, hogy erről szóltak. Ez azt mutatja, hogy saját gyengéiket is ismerik. Saját gyengéik ismerete pedig egyben már erősségük is. Kinek-kinek az érdekei érvényre juthatnak egy-egy részfeladat elvégzésekor. De meggyőződésem, hogy igazán akkor jut érvényre mindenkinek oz érdeke,, ha az a létesítmény elkészültében is kifejezésre jut. Évekkel ezelőtt egyszer Erdélyi Zoltán használta egy vitában azt a hasonlatot, hogy a beruházásban érdekeltek kapcsolata olyan kell legyen, mint a négyes váltóban a váltó egyes tagjai között. A négyes váltó minden tagja örülhet a maga jó teljesítményének, de az igazi öröm a váltó tagjainak együttes eredményeiben juthat kifejezésre és elismerésre. Sajnos, ezt az együttes érdeket az új létesítmények létrehozásában, vagy a régiek felújításában a közreműködők még nem ismerték fel általánosan, csak esetlegesen. Igaz, erre az érdekeltségi rendszerünk sem késztet eléggé. Az is sovány vigasz, hogy általános betegség egymás munkája kellő megbecsülésének hiánya. Ez pedig a célirányos munkamegosztásban való eredményes munkálkodás rákfenéje.Azt hiszem, alapvetően kettős problémával kell itt szembenéznünk. Az egyik, hogy egyre általánosabb az alacsony színvonalon teljesített munkával való önelégültség, s egyben a mások munkájának — szakmára és rangra való tekintet nélküli — lebecsülése. A másik pedig az, hogy általánosan jónak elfogadott társadalmi és gazdasági követelmények az egyes vállalatoknál és gazdálkodó szervezeteknél nehezen válnak közszellemmé. Vagyis megnyugtató lehet számunkra a véleményt leíró vezetők szándéka, szemlélete. De ez nem elég! Arra is szükség van, hogy ki-ki a maga felelősségi területén azt elfogadtassa, magatartásformává, közszellemmé változtassa. Vagyis: a vezetők jobbító szándéka a gyakorlati munka menetében, a kivitelezők, szakemberek munkájában az egyes épületet tervezők, a kollektívák minden tagjának tevékenységében és a beruházó tanácsok, vagy egyáltalán a beruházók ügyintézői magatartásában jusson is érvényre. Ennek a közszellemnek a kialakításában a gazdasági vezetők által meghatározott feladatok kialakításában és azok megvalósításában megvan a párt, a szakszervezet, a KISZ és a különféle szakmai szervezetek szerepe, segíteni és ellenőrizni a közszellem formálását nemcsak kötelességük, hanem a különféle szervezetekben dolgozók mindenegyes tagjának jól felfogott, érdeke is. Mólom felé terjeszkedik Lvov-Kertvóros Fotó: Cseri László Visszapillantó A megoldás lehetősége Igen fontos napirend szerepelt a héten a Minisztertanács ülésén; az idei népgazdasági terved-, digi végrehajtásának áttekintése. Sokakat foglalkoztat napjainkban, hogy a különböző kedvezőtlen körülmények között hogyan tudja népgazdaságunk teljesíteni a tervben meghatározott feladatait. A gondokra, nehézségekre különféle magyarázatokat lehet hallani, olvasni a tömegtájékoztatás különböző publikációiban, nem kevés a legkülönbözőbb okokra való hivatkozás sem. Ugyanakkor alig esik szó arról, hogy mit lehetne, mit kellene tenni annak érdekében, 'hogy a helyzet megjavuljon. Pedig a változtatásra, az előre- mozdulásra okvetlenül szükség van, hiszen nemcsak az idei feladatok elvégzéséről van szó, hanem mai munkánk minősége, eredményessége, vagy eredménytelensége a következő évekre is hatással van. Érthető, hogy a kormányzati szerveket, az irányító hatóságokat foglalkoztatja a megoldás keresése. A sok elképzelés, javaslat közül kiemelésre méltó a Minisztertanács 1986. szeptember 1-jén meg jelent határozata a munka- időalap védelméről. A különböző rendelkezések gyakorlati megvalósulása eredményesen segítheti a munka fegyelmének és szervezettségének, biztosítását, ezt követően jobb gazdasági és termelési feladatteljesítést. Tulajdonképpen ez az egyik legfontosabb tanulsága a Minisztertanács legutóbbi ülésének. Ezt tartalmazta a kormány- szóvivő sajtótájékoztatóján elhangzott összegzés is. Közös érdek, hogy mielőbb megszűnjenek a gazdasági fejlődés már hosszabb ideje tartó kedvezőtlen tendenciái, új, dinamikus pályára álljon egésiz népgazdaságunk. Kétségtelenül sok a gond, s megoldásukhoz egyetlen kézzelfogható tartalék van; a jobb munka, a munkaidő hatékonyabb kihasználása. Ez nem igényel különösebb befektetést. Már sok fórumon elhangzott az utóbbi időben, hogy napjainkban a munkahelyeken eltöltött idő egyharmada- egynegyede elvész. A kormányzati szervek, a tanácsok, az intézmények folyamatosan biztosítják, hogy a dolgozók munkaidő után is elintézhessék ügyeiket. A vállalatok feladata a folyamatos, fegyelmezett, szervezett és nem utolsósorban hatékony termelés feltételeinek megteremtése. Fontos kötelességük a munkahelyi vezetőknek, hogy fegyelmezett munkára késztessék azokat, akik ezt akkor sem akarják teljesíteni, ha a munkavégzésnek egyébként nincs akadálya. A Minisztertanács említett rendelete, legutóbbi ülésének állásfoglalásai után joggal szólhatunk arról, hogy most már nem új intézkedésekre van szükség, hanem a mindennapi életben a cselekedetekre, a következetességre, mert a szavak, az efhatatáro- zások önmagukban nem hozhatják meg a kívánt eredményt. Erre gondoljon ma mindenki, aki felelős poszton tehet, cselekedhet az előrelépés érdekében. Mitzki Ervin Hogyan korszerűsíthető a beruházási folyamat? (Vitazáró)
